A legnagyobb jótétemény, amely ezzel a kötettel kapcsolatban az emberiséget érheti, az, hogy rövid. Nemcsak maga a kötet, hanem a benne szereplő írások is. Alig pár oldalasak. Elég is azokból annyi.

Pedig tagadhatatlanul nagyon jó írások. Pontos megfigyelésekkel dolgoznak, érett élettapasztalattal és ritka stílusbeli tudással. Ha nagyon utánanyomoznék, akkor se találnék bennük egyetlen rossz (vagy éppen fölösleges) mondatot se. Éles, gyors, hideg fényekkel világítanak meg lélektani és társadalmi összefüggéseket. A szövegek alapötlete persze gyakran abszurd – de azt már legalább hatvan éve tudjuk, hogy az abszurd dolgok tudnak a legbiztosabban megtörténni. Így aztán ezek a novellák olyan kor- és társadalomrajzot adnak, hogy ki kéne lőni az űrbe, valami magyar-marslakó vagy magyar-szíriuszi vagy valamilyen szótárral együtt…
…hogy a tisztelt űrlények a továbbiakban a lábukat se óhajtsák betenni a bolygónkra. Vagy mijük van nekik.

Majd két hónapja olvasom ezt a kis rövid valamit, de nem bírtam volna egyfolytában, muszáj volt egy másik novelláskötettel váltogatni. Még tovább tartott volna, csak elegem lett, és az utolsó hét novellát lenyeltem egyszerre, jöjjön, aminek jönnie kell. Ennyi rosszindulatot, hatalomvágyat, durvaságot, sivárságot, testi-lelki nyomort, kilátástalanságot egy rakáson… ennyi szeretettelen szülő-gyerek kapcsolatot és még inkább szexualitást… no meg ennyi magányt – főleg és elsősorban magányt, méghozzá emberek között átélt magányt…

És ahogy az összes nézőpontszereplő kezeli a helyzetét: megváltoztathatatlannak, örökkévalónak, abszolút kiúttalannak! Még csak segítségért sem kiáltanak, csak élnek bele az univerzumba, mert nem tudnak másféle életet elképzelni maguknak. Némelyik még meg is magyarázza magának, hogy neki így jó.

Hogy lehet levegő nélkül és nulla fokon élni?!
Hát így.
– —- –
Az én életembe is sok keserűség jut – de azért levegőm még van. És fázni sem szoktam. Túl gyakran.

Ezt 2016. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9