Nagyon szép könyv, de sajnos nem az én világom.

Kicsit olyan, mintha A párduc tükörképe lenne – most nem a főnemes nézőpontjából figyeljük a XX. századot, hanem a szolgalegény-világcsavargóéba helyezkedünk bele, de a kép, amelyet látunk, az bizony fájdalmasan hasonló.

Az emlékezet könyve ez, és amilyen rövidke, olyan bonyolult. Zsebbe való, puha lapú kis kötet, de belefér egy egész letűnt világ, meg még az utána következő világok is, ismétlődéseikkel, variációikkal, párhuzamos és/vagy széttartó sorsaikkal együtt.
A cselekmény soványka: az elbeszélő sok év után ismét ellátogat arra a vidékre, ahol felnőtt, emberekkel találkozik, épületeket lát, ízeket, illatokat érez, keres valami megnevezhetetlent. És megtalálja azt, amit nem biztos, hogy szeretne. Minden ponton, ahol valami/valaki ismerőst talál, azonnal önkéntelen mélyfúrást végez, és nem mindig bizonyul igaznak az a bizonyos „megszépítő messzeség”. Dehogy szépít az… Főleg, hogy ott van mellette a gyerekkori barátja, aki állandóan közbevág a saját emlékeivel, cáfol, józanít, mindenhova bevilágít, a legkellemetlenebb helyekre is.

    A főúton és a majorokban jobban éreztem magam, de itt sem hitték el, amit mondtam. Megmagyarázhattam-e bárkinek is, hogy csak azt akarom látni, amit valaha már láttam? Hogy kocsikat akarok látni, szénapajtákat, látni szeretnék egy sajtárt, rostélyt, a pitypang virágát, kék kockás zsebkendőt, a tökből vájt ivócsanakot, kapanyelet? Az arcok is úgy tetszenek, ahogy mindig bennem éltek: ráncosak, öregek, óvatos ökrök, virágdíszes lányok, galambházas tetők. Számomra évszakok múltak el, nem évek. És a dolgok és a beszélgetések, amelyekben részem van, minél inkább azonosak az egykoriakkal – a kánikula, a vásárok, a valahai aratások, még a világ előtt –, annál nagyobb gyönyörűséget okoznak. Éppen így a levesek, a palackok, a nyesőollók, a rönkök a szérűn.
    Nuto itt azt mondta, nincs igazam, fel kell lázadnom, azokon a dombokon még mindig állati, embertelen élet folyik, a háborúnak semmi haszna sem volt, minden éppen olyan, mint azelőtt, kivéve a holtakat.

Aki azt gondolná, hogy az elbeszélő valamiféle „gyökeret” keres vagy talál, azt már az elején hideg vízzel kijózanítják: ha valamije hiányzik ennek a férfinak, az éppen a gyökere. Legfeljebb az első felnevelőiig mehet vissza, régebbre nem, mert lelencgyerek, családja nincs. Annál meglepettebben veszi tudomásul felnőttként, hogy hány ilyen, magával mit kezdeni nem tudó, maradni-menni egyaránt képtelen alak mozgott és mozog körülötte abban a bizonyos faluban. Pedig nekik elvileg volna kötődési pontjuk, nem is egy. Az is igaz, hogy a II. világháború sok sorsot kettévágott, azokét is, akiket nem öltek meg – de az is, hogy már a háború előtt sem voltak olyan nagyon épek azok a sorsok.

A vágyakozás könyve is ez: mindazoké, akik mást, többet akarnak, mint ami megadatott nekik. Mindegy, hogy úr vagy szolga: mindenki egyformán a bezártságból, a véges lehetőségek közül akar kitörni, mindenki megpróbálja így vagy úgy, és mindenkire csalódás vár, még arra is, aki a maga módján sikerre jut. A regény első felében nem igazán tudtam rokonszenvezni az elbeszélővel, de a második felére, ahogy ügyesen párhuzamot vont a különböző sorsok között, és a beszéde megtelt együttérző szeretettel mindenki iránt – akkor sok minden a helyére került.

Így aztán sokáig azt hittem, hogy ez a falu, ahol nem születtem [sic!], az egész világ. Most aztán, hogy valóban láttam a világot, és tudom, mennyi kis faluból áll, most nem tudom, akkorát tévedtem-e gyerekkoromban.

Mert az együttérzés könyve is ez. De semmi több. Az elbeszélő (akinek még nevet se igazán ad a regény, azért emlegetem így) csak jár-kel a regénytérben, néz, fülel, mindent megfigyel, semmit meg nem ítél, de nem is segít senkinek. Illetve ő meg van győződve arról, hogy de – csakhogy én meg arról vagyok meggyőződve, hogy hazudik magának.* 

Viszont legalább szépen beszél róla. Mint mindenről: 

Már el is felejtettem, milyen tűző nap ég e köveken, micsoda hőség árad a terméketlen rögből és a mésztufából. Itt a forróság nem az égből ereszkedik le, hanem alulról száll fel – a földből, a szőlő közül kilátszó talajból, amely mintha felfalt volna minden zöldet, hogy teljes egészében hajtásokká alakuljon át. Szeretem ezt a meleget, illata van: én is benne vagyok ebben az illatban, benne van annyi szüret és szénakaszálás és lombritkítás, annyi íz és annyi kedv, amelyről már nem is tudtam, hogy megvan bennem.

* SPOILER Megtalálja a saját gyerekkori énjét, de az az „én” bizony amilyen éles eszű, olyan beteg testű, csak a legnagyobb kegyetlenség árán szabadulhat a helyzetéből – és az elbeszélő csak az elvágyakozást kelti fel benne, aztán mossa kezeit, és sorsára hagyja a gyereket. Meg az egyetlen megmaradt barátját is.

Ezt 2017. február 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8

És most gonosz leszek, és juszt sem adok neki hat pontnál többet.
Ennek nem lett volna szabad rákerülni az 1001 könyv listájára. És meggyőződésem, hogy ha történetesen nem nyugat-európai (ráadásul pont angol nyelven írt) klasszikus lenne, hát esélye se lett volna rákerülni.*

Gótikusnak gótikus, de körülbelül úgy, mint a Yellow Wallpaper,** vagyis inkább pszicho-thriller, mint horror. Az a fajta könyv tehát, amelyikből nem hiányoznak ugyan a kísértetek, de az eleven szereplőktől sokkal jobban lehet lágy székletet produkálni. Nyomokban Üvöltő szeleket is tartalmazhat. A Perkins Gilman-elbeszélés persze még a kanyarba' se volt ekkor, de a Brontë-regény tizenhat évvel korábban jelent meg, szóval „benne lehetett a levegőben”. A könyv felétől majdnem a végéig határozottan az volt a benyomásom, hogy Le Fanu az Üvöltő szelek tisztességes változatát igyekezett megírni, kezelhetetlen romantikus főszereplők helyett makulátlan és unalmas viktoriánus hősnővel, sima modorú viktoriánus gazemberrel, sőt még Hareton Earnshaw női változatát is felfedezni véltem. De erről később.

Szóval Perkins Gilman és Brontë művével tudom összehasonlítani a regényt – amelynek leginkább az a baja, hogy igazából egy lapon nem lehetne emlegetni a fentiekkel. Mert ez a regény, bocsásson meg a világ, jóval gyengébb mindkettőnél. Mindenekelőtt az a hibája, amit elvárt tőle a kor: agyzsibbasztóan hosszú. Mondom ezt én, aki simán legyűri másfél hónap alatt a kétezer-háromszáz oldalas Párhuzamos életrajzokat. Mondom ezt egy négyszázvalahány oldalas regényre. Amelyik egyébként Le Fanu egy korábbi elbeszéléséből eredeztethető. Maradt volna annál a műfajnál. Azzal is rákerült volna az 1001-es listára. Mert ennek a regénynek az a baja, hogy hosszabb, mint kéne. Sokkal.

Arról meg ne is beszéljünk, amit a fülszöveg ígér. Csodálatos stílus, ügyesen szőtt cselekmény, érdekes szereplők és hihetetlen rémítő erő. Rémítő erő!!! Megmondjam, mitől féltem a legjobban regényolvasás közben? Hogy nem tudom befejezni január végéig! És még csak nem is azért, mintha untam volna. De. Hanem azért, mert a legerősebb érzés, amely olvasás közben a hatalmába kerített, a düh volt. Feneketlen, sötét, szikrázó (képzavart kéretik mellőzni) harag. NEM LEHET EGY VIKTORIÁNUS HŐSNŐ ENNYIRE HÜLYE!
Lehet hülye, persze. DE ENNYIRE NEM!!!

Akkor elmondom, mi az, amit méltatni tudok. Mellé meg azt, ami frusztrál.

1. Ügyesen elhelyezett utalások a horrorirodalom régebbi alkotásaira. Ezek a felismerés örömével hatottak. Különösen annak örültem, hogy az utalások nemcsak idézetek formájában jelentkeztek, hanem pl. jellegzetes gótikus terek bukkantak fel száz évvel korábbi regényekből. Helyes. Posztmodernkedjenek csak a viktoriánusok. Ugyancsak üdvözlendő jelenség, hogy a korábbi horrorirodalom fogalmába a Grimm-mesék is beletartoznak. A nevelőnő mint Piroska farkasa a nagymama álcájában… kalapot le. A szívem beledobbant abba is, hogy a regény elején több szereplő Swedenborg híveként mutatkozott be.
Frusztráló tényező: Az egész regény folyamán SEMMI swedenborgosat nem csináltak. Pedig ennyi oldalon azért lett volna terük. De ez még megbocsátható lenne.

2. Silas bácsi szerepében Le Fanu valóban valami maradandót hozott létre (már amennyiben ő hozta létre – az is lehet, hogy csak nem ismerem a forrást): a Tartuffe-modorú gótikus gonoszt. Semmi oktalan indulatkitörés, semmi látványos gaztett, még a kezét se vérezi be. Simára fésült ősz haj, hosszú fekete ruha, sovány test, vékony ujjak, egyenes hát, ájtatos vallásosság, hűvös udvariasság, könyörtelen hidegvér. (Angolok volnánk, kérem, vagy mi a fene.) Persze ugyanolyan körmönfontan hazudik, mint Heathcliff, és a házából is ugyanúgy börtönt csinál (többszörösen is), ugyanúgy igyekszik kihasználni az összes törvény adta lehetőséget, sőt még a tervei is ugyanolyanok, ugyanolyan céllal. 
Frusztráló tényező: Hát, bogárka, az a helyzet, hogy Heathcliff ezt mindet jobban csinálja. Célratörően, pontosan, kockázatmentesen, és ami a fő: motiváltan! Ja, és ő tényleg soha nem cselekszik a törvény ellenében, pont ettől olyan hátborzongató a figurája. Silas bácsi csak egyvalamiben tudja felülmúlni Heathcliffet: eggyel jobb a marketingje. Értsd: kedvezőbb benyomást tud kelteni magáról. Igaz, hogy a gonoszsága mindig átüt a maszkon, úgyhogy mégse jobb a marketingje se.

3. A fontosabb női mellékszereplők. Lady Knollys, a független nagyvilági hölgy, aki úgy megy szembe a társadalmi elvárásokkal, hogy a világon semmi erkölcstelent nem művel. Ami szerintem külön jó, mert nem kapcsolja össze automatikusan a függetlenséget meg a nagyvilágiságot az erkölcstelenséggel. Ő a mesebeli tündér keresztanya, akire a hősnő, anya hiányában, számíthat, ő az, aki ki meri mondani a véleményét, átlát a hazugságokon, és nagyokat tud nevetni. A nevelőnőről már szóltam, bár ő elég egysíkú figura, egyszerűen vegytiszta gonosz, a motivációja pedig igen haloványka. Hátra van Milly, ez a nőnemű (és jóval szelídebb) Hareton Earnshaw, akinek nevelését szándékosan elhanyagolják, ennek megfelelően csiszolatlan gyémánt (a kelleténél jóval hangosabban és gorombábban beszél, ráadásul tájszólásban, tehénháton lovagol, rövid szoknyát visel – shocking! –, sőt nem átall átmászni a kerítésen!!!), és a hősnőre vár, hogy kulturáltabbá tegye. Amivel sajnos az érdekességét is csökkenti, kulturálódásával azonos sebességben. Ezzel, azt hiszem, a frusztráló tényezőt is megemlítettem.

És most nem ússzátok meg: írni fogok erről a bizonyos hősnőről is.
Akiben oly soká reménykedtem.
Hogy normális lesz.
De nem lett.
Hülye maradt.
Persze mindez nem(csak) az ő hibája. Az apja se normális. Szisztematikusan ráneveli az egy szem leányát arra, hogy mindig másoktól függjön, soha még csak meg se merjen szólalni, ha előzőleg nem szólnak hozzá, egy önálló gondolata ne legyen, egy hosszabb séta kimerítse, és úgy általában azonnal tehertétellé váljon, ha baj van.
Persze tudom, ezt a fajta nevelést várta el a társadalom*** – és ennek a fajta nevelésnek kritikája is a regény, ha akarja, ha nem. Mert Maud mellett ugyan nem teremnek ott a segítők minden lépten-nyomon, hogy rájuk bízza magát és megmentsék. Vagy ha ott teremnek, hát nincs bennük köszönet.****
Maud túlérzékeny, természeténél és neveltetésénél fogva is idegember, és rettenetesen egyedül van. Ez adja a regény ijesztő erejének legnagyobb részét. (Annak, aki fogékony rá. Én dühöngtem miatta.) Többszörösen kiszolgáltatott gótikus hősnő, jól fejlett Stockholm-szindrómával, aki kizárólag az ösztönös megérzéseire tudna hagyatkozni (azok tényleg működnek), de nem hagyatkozik, mert mindig meggyőzi magát, hogy a nála okosabbakra kell hallgatnia, illetőleg a saját józan eszére (de ha egyszer nincs neki!!!), mert mégiscsak viktoriánus lenne vagy mi.
Ja, meg időnként elönti az agyát (azt a kicsit) a düh, és ettől eleinte még érdekessé is vált, azt hittem, kezd majd valamit ezzel a temérdek indulattal, de hát akkor már nem lenne tisztességes hősnő, úgyhogy nem kezd. Akkor se, amikor a regény logikája pont azt diktálná, hogy most, most, MOST ragadja meg a piszkavasat, és SZÚRJON!!! Erre mit csinál? Leveti magát az ágyra, és bőg. Jézusom. Csak toporzékol, és mindenkit meg akar mondani a bácsikájának. Amire én is úgy reagálok, mint a szereplők: kiröhögöm. Arra a feneketlen bizalomra pedig, amellyel az iránt viseltetik, akiről halálpontosan tudja, hogy a legtöbbet akar ártani neki, a regény kétharmadától kezdve egyszerűen nincs mentség.
Egyetlen tekintetben mutatkozik valami fejlődés az alakjában: a regény elején még minden becsületes házi kísértettől irtózik, a regény vége felé meg már vígan megy csontvázra vadászni, és csak akkor rezel be, ha élő ellenséget talál. De akkor nagyon.
No de jól van, ne várjam minden írótól, hogy szembemegy az elvárásokkal. Ne legyen Maudból anti-viktoriánus hősnő. Hiszen abból is meríthetne erőt, amije van. Lehetne belőle szenvedésekben megedzett, szilárd, méltóságteljes angol lady. Az is eléggé viktoriánus. Vagy őrült nő a padlástérben, aki szörnyű bosszút áll fogva tartóin, aztán leugrik a várfokról. Az is. Bármi! Csak ne ez…

Röviden összefoglalva: Megvan 2017 első nagy csalódása, és még csak január van… 

* Megnéztem, mi a kis lovacska még kisebb farkáért került rá. Úgy tűnik, azért, mert a „bezárt szoba rejtélyének” legkorábbi példái közé tartozik, illetve azért, mert mind a kortársak, mint a XX. századi utódok forrásnak használják. Na, kösz. Legalább ennyi elégtételem van, hogy innentől kezdve, ha könyvben vagy filmen megtalálom valamelyik motívumát, ismerni fogom a dörgést.
** Antológiában itt vagy itt olvasható magyarul.
*** De a kedves édesapának akkor is lehetne legalább egy fikarcnyi esze, hogy ha tudja, hogy hetvenéves és szívbeteg, és roppant feladatot szándékozik a lányára bízni, akkor legalább valami kicsikét erősítse a leányzó önállóságát. De nem. Mondjuk, mit várjon az ember egy olyan alaktól, aki a saját testvérét se ismeri.
**** SPOILER A bizonyos lovagok lovagja valami kétszer fordul elő a regényben, ebből egyszer képzőművészeti társalgást folytat, egyszer reggelizik. A megmenekülésben a szerepe: nulla. 

Ezt 2017. január 31-én írtam. A képek az 1947-es filmváltozatból valók, innen, innen és innen. A szerző képét itt találtam. 

Pontszám: 10/6

„Minden napra egy novella”-módszerrel haladtam végig a köteten, csak az utolsó napra jutott mégis három. Talán másképpen kellett volna. Annyira tudatosan szerkesztett kötet ez, az öt ciklusba rendezett huszonöt kis szöveggel, talán jobban tudtam volna figyelni a kötet ívére, ha nem hagyok ekkora szüneteket a novellák között, és akkor többet adott volna a Pillanatragasztó.

Így sem adott persze keveset, sőt (ahogy ez a pontok számából is látszik), de annál jóval kevesebbet, mint amennyit vártam. A fülszöveg nem hazudik: minden novella egy-egy pillanatfelvétel arról az ismerős-ismeretlen világról, amelyben élünk – pontos, jó megfigyelőképességről árulkodó, és bizony igen-igen nyomasztó írások ezek. Ez persze még nem veri ki nálam a biztosítékot. Nem vagyok mazochista, jobban szeretem, ha egy könyv felemel, mint hogyha excrementumba nyomja az orromat, no de „ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde”. A legszemélyesebb, legemberibb kapcsolatok torzulnak el, mennek tönkre, válnak betegessé – családtagok árulják el egymást a legvisszataszítóbb (és sajnos egyúttal leghétköznapibb) módokon, miközben mindenki a csontja velejéig meg van győződve arról, hogy neki van igaza, a másik a vétkes, és különben is ő mindent megtett a másikért, ami emberileg lehetséges. Mindennapos keserűségek, amelyektől nem szakad össze a világ, pedig de megérdemelné. Mutatóba ha akad itt-ott olyan szereplő, aki legalább megpróbál kilépni a legbüdösebb sár kellős közepéből. Igaz, ezeket meg is becsültem rendesen: ennyi nyomorúság között a változtatásra való puszta törekvés és a beletörődésre való képtelenség is az üdítő tavaszi szél erejével hat. Az pedig, ahogyan a magyar klasszikus novellairodalmat felidézi („Tímár Zsófi muskátlija”), különösen tetszett, ebből a fajta parafrázisból nyugodtan lehetett volna ötször ennyi. Kitett volna éppen egy ciklust.

Akkor mi az, ami nem tetszett?

Valami, ami hiányzott. Nem akarok igazságtalan lenni: nem minden novellából. A „Soha, egy szót se”, a „Plágium”, a „Földlakó”, a „Gyűrű”, a „Falkavezér” nem a felejthető fajtából valók, a „Tímár Zsófi muskátlijá”-t meg már megdicsértem. De ami a többit illeti… beléptek a látókörömbe, jól agyonnyomtak, kiléptek belőle, ennyi. Pedig esztétikailag nem tudnék kifogást emelni ellenük. Csak hát – végül mégiscsak kibököm – ha az ember Szvoren Edina után olvassa őket, egyszerűen kevésnek bizonyulnak. Ezt ő sokkal jobban csinálja. Ha már lehangoljuk az embert, csináljuk végig rendesen, tegyük a kötelet is a nyakára, és szorítsuk meg a csomót, értitek…

Szóval Tóth Krisztina novellái akkor tetszettek igazán, ha olyasfajta terepre tévedtek, amelyikhez Szvorennek semmi köze. Egyébként második helyezett.
Az egy másik kérdés, hogy ilyen aranyérmes után ezüstöt kapni se kutya.

– —- – —- –
2017. április 20.

Fanyaloghatok én itt felnőttként, de mit ér, ha a következő generációt meg éppen ez szólítja meg? :)))
Kortárs magyar irodalomból ezt a kötetet (illetve annak néhány novelláját) adtam fel érettségi tételnek, és olyan jó beszélgetés kerekedett belőle: a csoport 95%-a meg tudott szólalni, értelmes véleményt mondani, vitatkozni, érettségin is vállalható mondatokat produkálni, és a fele annak, amit ma át akartam venni, átcsúszott péntekre meg hétfőre, mert annyit beszéltek az első feléről. Jól olvasható, mai szövegek ezek, érdekli őket, van róla véleményük, működik.

Ezt 2017. január 24-én írtam.

Pontszám: 10/8

Hildegard von Bingen a XII. században élt apáca (később apátnő), orvos, misztikus és egyházdoktor, aki több mint nyolcvan évet ért meg, életében köztiszteletben állt, halála után pedig szentté avatták.
Már ennyitől is érdekelne a figura, nemhogy azok után, amiket egyetemista koromban olvastattak velem tőle. Gyönyörűen tudott írni. Misztikus szövegeiből olvastam részleteket annak idején, már régen esedékes a teljes szöveg elolvasása is. De, gondoltam, előbb valami könnyebbel kezdem, lássuk a gyógynövényes könyvét.

Egy pontot azért vonok le, mert átvágott a kiadvány. De nagyon. Mégpedig a szerkesztő-fordító hibájából. Így nem lehet kiadványt készíteni.
A könyv borítóján kizárólag Hildegard von Bingen neve szerepel szerzőként. A címlapon is csak ő szerepel, és még a tartalomjegyzékből se derül ki semmi egyéb, sőt a fülszöveg is kizárólag őróla beszél, mondván, hogy ez az ő könyve. Frászt az.
Ez a könyv legalább annyi szöveget tartalmaz a szerkesztő-fordító tollából, mint Hildegard von Bingentől. Nemcsak előszót ír a könyvhöz, hanem folyamatosan belebeszél a középkori szövegbe… illetve mit belebeszél, hát gyakorlatilag ő írja a szöveget, miközben folyamatosan idézi Hildegard von Bingent! Amivel önmagában az égvilágon semmi baj nincs, csak erről nem értesíteni előre az olvasót csúf dolog. És akkor még finom voltam.

Hogy miért csak egy pontot vonok le érte – hát azért, mert ezért a szarvashibáért bőven kompenzál a kiadvány azzal, amit Fegyveresi Anikó a középkori szöveggel csinál. Mindvégig tiszteletben tartva ügyesen modernizálja azt. „Lefordítja” mai szóhasználatra Hildegard von Bingen gyógynövény-leírásait és receptjeit, elmondja, melyik növényt hol és hogyan lehet ma termeszteni, gyűjteni vagy venni, melyik vált kevésbé fontossá, melyiknek a jelentősége nőtt meg, és hogy a mai problémákhoz hogyan alkalmazhatók. Igaz, azt is megjegyzi, végül is tökmindegy, hogy jobbágyi robotban megy tönkre az ember háta, vagy azért, mert reggeltől estig a monitor előtt görnyed. 
Ahogy ebből is látszik, a könyv időnként életmódtörténettel kapcsolatos adalékokkal szolgál, amelyek külön nagyon érdekesek. Ja, és többször közli, hogy amúgy csak olyan receptet ajánl, amit orvossal és természetgyógyásszal egyeztetett, aztán pedig kipróbált, és rendszeresen figyelmeztet arra, hogy ezek ám nem csodaszerek, infarktussal meg csonttöréssel meg ilyenekkel tessék szíves kórházba menni. 

Foglalkozik táplálkozástannal (ételrecepteket is ad), gyógynövényekkel (rövidke tájékoztatót is ad a gyűjtésükről és feldolgozásukról), egyéb gyógyászati szerekkel és betegségekkel is.* Az ábécérendet szigorúan tartja, így elég könnyen kereshetők a benne levő információk, bár egy tárgymutató nem ártana a végére.
Az édesköményt ki is fogom próbálni, úgyis útba esik hazafelé egy gyógynövényes bolt, majd megkérdezem, tudnak-e valamit adni nekem, de az is lehet, hogy tavasszal ültetek az erkélyre cserépbe. Zsákutcában lakom, sok kocsi nem jár erre, aminek a füstje bánthatná.

A kötet a 90-es években készült, és tetten is érhetők benne a 90-es évek jellegzetes divatjai. Nemcsak a feléledő természetgyógyászat, hanem a drágakövek és fémek gyógyhatásaiban való újjáéledő hit is. Ezeket is komolyan veszi a könyv, bár itt mintha érzékelnék valami udvarias „ha nem használ, nem is árt”-felhangot is. Szélütés utáni lábadozáskor borba tett nyersgyémánt, aha… csak le ne nyeld. De a legbájosabb utasítás is itt olvasható: a krizoprász alkalmas indulatkitörések, haragosság megfékezésére – „a követ vagy egy szeletét kössük a nyakunkra, míg átmelegszik, s csak azután beszéljünk.” Ez tényleg tuti módszer.

Az viszont tetszik, hogy nemcsak a test, hanem a lélek és a szellem bajaira is igyekszik megoldást találni a kötet. A középkori egységelvű szemléletet persze már nem hozhatja vissza senki, ez hiábavaló törekvés is volna, de azt ma sem árt hangsúlyozni, hogy a böjtöt nem fogyókúra céljára találták ki. Ezt a szót nem is használja Fegyveresi Anikó a kötet végére illesztett, kizárólag a böjtnek szentelt fejezetben. Következetesen méregtelenítésről beszél, és arról, hogy ez a folyamat a lélekre ugyanúgy hat, mint a testre, ha helyesen végzi az ember. Nem arra való, hogy negyven kilós legyél vasággyal, hanem arra, hogy békét köss magaddal és a világgal. Arra pedig ma is éppen úgy szükség van, mint nyolcszáz éve.

* A másik pontot azért veszítette el, mert külön sorolja a női bajokat, de nem női bajokat tárgyal ez alatt a címszó alatt. A hányinger és a keringési zavar valóban felléphet a terhesség idején, de ezer más egyéb okuk is lehet, úgyhogy szerintem célszerűbb lett volna a maguk helyén megemlíteni őket, aztán hozzátenni, hogy ez a terhes nőkre is vonatkozik. Migrénje meg nemcsak nőnek szokott lenni. A valódi női bajokról (amelyek a nemi szervekkel kapcsolatosak) egy árva szót se szól Hildegard von Bingen, hogy miért, abba Fegyveresi Anikó nem megy bele.

Ezt 2017. január 15-én írtam. 

Pontszám: 10/8

A könyv, amelyet három-négy olvasás után se lehet letenni.
A könyv, amelyet nagyon nehéz (vagy éppen lehetetlen) súlyos spoilerek nélkül méltatni.
Viszont elképesztően jó dolog harminc* darab tizennyolc éves ifjúval társalogni róla egy óra hosszat. És olyanoknak a véleményét hallani, akikből máskor egy árva hangot se lehet kihúzni.

A könyv, amelyet lehet olvasni vegytiszta szórakozásként, szellemi játékként, megfejteni való rejtvényként.
Lehet olvasni kitűnő stílusú szövegként, amelynek elbeszélője valahogy mindig megtalálja a legpontosabb kifejezéseket, és realisztikus jellemeket rajzol velük.
Lehet olvasni a jó és a rossz mesebeli-mitikus küzdelmeként, amely mítosz a legkevésbé sincs ellentmondásban a valószerű környezettel, sőt. És amelyben a detektívnek kéne képviselnie a legfőbb jót – mint minden tisztességes klasszikus krimiben –, de helyette egy három éve halott kislány képviseli.** Amelyben a földi törvény korrupt és működésképtelen, az isteni törvény távoli és megragadhatatlan, és a kettő között kell(ene) valahogy boldogulni a tisztességes embernek.
Lehet olvasni egy látszatvilág felépüléseként, majd lebomlásaként. Gondosan kidolgozott hazugságokból szőtt bonyolult hálózat ez a történet, és csak egyetlen kiválasztott képes kibogozni a szálakat: Hercule Poirot, természetesen. Aztán ő maga is hazudik egyet. Vagy mégsem.

Ami számomra a legszebb benne, az a (bár kizárólag az adott térben és időben létező, de mégiscsak) tökéletes demokrácia. Amelyben nem számít, ki vagy és honnan jöttél, mert mindenkit a halálhoz mérnek, és a halállal szemben mindenki egyenrangú.
Meg persze az is gyönyörű, ahogy tizennyolc évesek arról vitatkoznak, hogy mihez van joga az embernek és mihez nincs, vagy hogy mit jelent egyáltalán a törvényesség. Khm… közben meg kitalálják az Orient expressz 2.-t, amelyikben mindenki meghal… ezek a mai fiatalok…

* Illetve sajna csak huszonkilenc, mert volt ma egy hiányzó.

** SPOILER A gonoszt pedig nem a gyilkos, hanem az áldozat. 

Ezt 2017. január 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Miután Michael Ende megírta összes gyerekeknek szóló meséjét, megirigyelte Borges novelláit, megsajnálta a felnőtteket, és írt egy vékonyka kötetnyit nekik is. A kötetbe belekerültek a szerző számára legfelnőttebb felnőtt: az apja rajzai is. Nem egy novellát szerintem éppen a rajzok ihlettek. Aztán pedig kerekített hozzájuk egy Borgesnél is borgesesebb kerettörténetet, hogy legyen füle-farka a kötetnek.

Magyarán szólva: elég speciális ízlésű olvasóknak való ez a könyv, de ők garantáltan élvezni fogják. Annak ellenére, hogy itt aztán nincs derű, mosoly, kacagás – bár olykor-olykor meglepő módon előfordul happy end. Legalábbis a maga módján „happy”. Esetleg felemelő, szép és bölcs. Egyébként sok-sok apró, fél oldalastól nyolc oldalasig terjedő álombeli-szürreális nyomasztás ez. Mondom, hogy felnőtteknek való…

Zárt terek, amelyek kísérteties módon mégis kinyílnak. Ajtók, amelyek ott bukkannak fel, ahol nem kellene, és oda nyílnak, ahová nem lenne szabad. Utak, amelyek máshová vezetnek, és nem lehet rajtuk visszafordulni. Vándorok az apokalipszis közben vagy éppen utána. Kiontott vér, meghalni nem tudó gyilkos. Kötelességtudat az abszurd legmélyén. Bírósági tárgyalás a születés előtt. Isten nélküli hit. Vagyis: álomszövegek álomlogikával, álombeli épületekkel és átváltozásokkal.

Egyvalamit ne keressen benne senki: mámort. Az az egy nincs. Ahhoz túlságosan tudatosan rakosgatja össze Ende ezt a tömérdek tébolyt. Nem egyszer húz elő a bűvészkalapjából éppen odaillő mitológiai alakokat, vagy utal a saját korábbi műveire, sőt egyszer még Borgesnek is átköszön a szomszédba. A Momo időproblémája, A Végtelen Történet nyomasztó Semmije éppen úgy vendégszerepel a kötetben, mint a Minótaurosz, a tarot-kártya (erről külön bejegyzést írtam) vagy a középkori kabbala… de ez mind csak vendégség. A Tükör a tükörben világa önálló világ, sajátosan mesebeli és sajátosan posztmodern.

Isten veled, 2016, örülök, hogy éppen ezzel zárhatom az idei olvasásaimat. 

Ezt 2016. december 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nem pontozom, mert nem tudnék biztonsággal dönteni.
De értékelni mindenképpen szeretném, mert megígértem, hogy véleményezni fogom. Jó is, hogy összeszedhetem a gondolataimat.

Szedjem össze elébb is a jót:
A könyv határozottan olvastatja magát, az írónak van stílusérzéke. Néhány óra alatt a végére értem, pedig az oldalszám becsapós, elég nagyok a lapok. Találtam benne mondatokat – nem egyet, nem kettőt –, amelyek tehetségre vallanak. Aki olyanokat tud, hogy „édesanyját úgy szerette, mint a dunyhát télen”, annak van mire építeni.
A történetnek íve van, nem folyik szét, halad valahonnan valahová. Az eseményeket biztos kézzel vezeti az elbeszélő, nem vész el a részletekben. Azért a kitérőktől sem fél, éppen elég anekdotát közbeiktat, ilyenkor megvolt az „itt ül előttem és mesél”-érzés, hasonló történeteket hallgattam már eleget, ezek is fenn tudták tartani az érdeklődésemet. A fordulatok jó részét ki tudtam számítani (számomra ez nem negatívum), de azért egyszer-kétszer eléggé meglepődtem.
A történelmi háttér (a regény legnagyobb része a 80-as évek végén, 90-es évek elején játszódik) szerintem rendben van, már legalábbis én nem találtam tárgyi tévedéseket. (Egyéb hibát igen, de az nem tartozik ide.) Elég sivár a kép, de hát az nem a regény hibája. 

Szedjem össze, ami nem feltétlenül jó, de nem zavart különösebben:
A szereplők valahogy nem keltek életre számomra. Nem mintha összefolynának, meg lehet őket különböztetni, csak annyira vázlatosan, pár vonással vannak felrajzolva, mint a mesealakok. Ami végül is nem baj, ez egyfajta tanmese, ha nem is gyerekeknek. Sablonok, na, nincs ezen mit szépíteni. Vannak a jók és vannak a rosszak. Általában nem zavart a dolog, egy fordulatot kivéve, de ez nem tartozik ide.
A fentiekből következően didaktikus a regény. Ez sem baj, csak én nem szeretem. De itt most nem zavart,* mert nem kirívóan az. Nem látszik minden sorban a kanál, amellyel beadják az olvasónak a bizonyos erkölcsi tanulságot. Sőt, szerintem többnyire egész finoman csinálja. De azért csinálja, az első mondattól az utolsóig. 

Szedjem össze, ami határozottan nem tetszett:
Több helyen is maradtak a regényben „fehér foltok”. Mintha a szerzőnek nem lett volna elég ismerete/ideje kidolgozni egyes eseményeket, és inkább rövidre zárta a dolgot, „haladjunk”. Ettől legalább két életfordító esemény egyszerűen nem hihető.
Akadnak kirívó stílushibák – ezek az idővel és gyakorlattal el fognak tűnni. Kevés is van belőlük. Annál gyakoribb a kisebb hiba: a túlmagyarázás. Ez a rövidke regény nyugodtan lehetett volna még rövidebb. 
Van a regényben egy olyan jellembeli pálfordulás, amely véleményem szerint egyáltalán nincs előkészítve. Ami indoklás szerepel a regényben, az egyszerűen kevés. Egy ilyen horderejű változáshoz vagy sokkal, sokkal bonyolultabb háttértörténet járna – de hát akkor persze már nem is lehetne olyan egyértelműen elítélni az illetőt, mint ahogy az elbeszélő sugallni igyekszik –, vagy ha nem változott meg az illető, hanem mindig is ilyen volt, csak titkolta, akkor annak a korábbi oldalakon sokkal erősebb nyomának kellene lennie.
Ugyanezen a ponton erősen mesterkéltnek éreztem a jó-rossz ellentétpárt. Kb. mint Az elsodort faluban, mikor X-nek azért kötelező elzüllenie (bár a jelleméből ez egyáltalán nem feltétlenül következik), mert Szabó Dezső az elején eldöntötte, hogy X életformája nem példaértékű, mert kizárólag a paraszti munkák megfelelő végzése a példaértékű, tehát X a regény végére lejáratandó, ha kell, ha nem. Hát ez nem így megy…

Hogy erre az egyszerű alapképletre a szerző fel tudott építeni egy működő történetet, amely végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet, és még könnyen is olvastatta magát – az viszont nagyon nagy dolog. 
Sok sikert kívánok a továbbiakhoz!

* Annak ellenére, hogy az erkölcsi tanulságokkal egyáltalán nem mindig értettem egyet… de ez nem a regény hibája. Illetve elég sokkal egyetértettem, csak nem hiszem, hogy ennyire egyszerűen és sarkítva is meg lehetne fogalmazni (vagy inkább érdemes volna megfogalmazni) őket… ez viszont már lehet a regény hibája. De erről sajnos spoiler nélkül többet nem beszélhetek.

Ezt 2016. december 30-án írtam.

Nem pontozom, mert nem én vagyok a célközönség.
Szerb Antal, erről az olvasásról te tehetsz!!! Remélem, jól szórakoztál rajtam odaát… 
Mert ennek a két kötetnek kb. a kétötödét valóban egy XVII. századi, rózsakeresztes szellemiségű regény teszi ki (emiatt vettem ki a könyvtárból), de a maradék, az bizony kőkemény gnoszticizmus, a XX. századi fajtából, amely sajnos sokkal, de sokkal komolyabban veszi magát, mint amennyit az én tűrőképességem még kibír.

Először álljon itt némi gyakorlati információ a könyvről, mert a fülszöveg elég szűkszavú:
Kettő darab puhatáblás kötetre tessenek számítani. Mindkettő Andreä XVII. századi regényével kezdődik; az első kötet az első három fejezetet tartalmazza, a második a következő négyet.* Ezek után kisebb-nagyobb szakaszokra darabolva megismétlődik a regénynek szinte a teljes szövege (tehát gyakorlatilag kétszer is benne van), szakaszonként van Rijckenborgh részletes kommentárjával. Értsd: hat sornyi regényszöveghez minimum három oldalnyi magyarázat. Emiatt (meg az egész oldalas illusztrációk miatt) a könyv legalább százötven oldallal rövidebb, mint amennyit az adatlapon az oldalszám jelez. A második kötet végére pedig még egy kis gnosztikus lexikont is illesztettek, érdemes néha hátralapozgatni, ha valamit nem ért az olvasó.

No de hogy jön a képbe Szerb Antal? És hogy jövök a képbe én?

Tessék elképzelni, hogy egy olyan egyénnel, aki kölyökkorától számítva kb. ötször olvasta A Pendragon legendát – és csak azért nem többször, mert már úgyis tudja kívülről –, hirtelen közlik, hogy amúgy azok a bizonyos könyvek (amelyeknek a regénnyel való kapcsolatáról bármit közölni durva spoiler lenne) nemhogy léteznek, hanem még le is vannak fordítva magyarra, és nemhogy le vannak fordítva magyarra, hanem még vele egy városban is tartózkodnak, konkrétan a megyei könyvtárban!

Tessék elképzelni! Hát mintha arról tájékoztatnák a nagyérdeműt, hogy holnap reggel indul a főtérről a menetrendszerű űrhajójárat a Solarisra. Vagy hogy menj ki a vasútállomásra este hétre, két átszállással a kilenc és háromnegyedik vágányon vagy. De esetleg az Orient expresszre is felszállhatsz, csak hordozható hősugárzót vigyél. No, akkor már tudja is mindenki, hogy éreztem magam, amikor Seligmann könyvét olvasva rájöttem, hogy simán beszerezhetem azokat a bizonyosokat! Ki nem hagyhattam! Igaz, láttam, hogy mindjárt egy ezoterikus értelmezést is kapok hozzájuk, de oda se neki, legfeljebb kilépek a komfortzónámból.

Hát sikerült…

Johann Valentin Andreä regényével semmi bajom az égvilágon. Azt kaptam tőle, amit vártam, még többet is. Ahogy Seligmann mondja: olyan allegorikus mű ez, amely nemcsak „kódolt” értelme miatt lehet érdekes, hanem kalandmeseként is. Van neki cselekménye, szereplői, és még ebben a fura fordításban is élvezhető barokk stílusa. Rózsakereszt testvér, azaz Christian Rosencreutz meghívót kap egy királyi menyegzőre, útnak indul, különböző viszontagságok után megérkezik a kastélyba, ahol egyre keményebb próbatételek következnek… és innen nem spoilerezek tovább.

Olyasmit álmodtam, ami esetleg nem sokat jelent, mégsem tartom fölöslegesnek az elmesélését. Mintha magas hegyen álltam volna, s az alattam messze elterülő völgyben nagy tömeg szorongott. Mindnek a fejéhez zsinór vezetett, azzal volt az égre felakasztva. Az egyik magasan függött, a másik alacsonyan, sokan még a földön álltak. A levegőben egy öreg ember repkedett ollóval a kezében, s hol itt, hol ott vágott el egy zsinórt. Aki a föld közelében volt, az hamar és zajtalanul ért földet. Ha azonban olyanra került a sor, aki magasan függött, akkor a zuhanása megrengette a talajt. Soknak olyan szerencséje volt, hogy a zsinór rugalmasan tágult, s újra földet értek, mielőtt levágták volna őket. Élvezet volt nézni a bukfenceket, s nagyon örültem, ha olyan valaki zuhant le szégyenteljesen, aki a levegőben hosszú ideig kivonta magát a menyegző alól, s esésében még néhány szomszédját is magával rántotta.

Nem árt hozzá némi előismeret az alkímiáról. Csak hogy az ember felfogja, melyik jelkép körülbelül mit jelent (távolról se mindet tudtam értelmezni), meg hogy azt is megértse, hogy egyikhez se pusztán egyetlen értelem rendelhető. Mint ahogyan a (tisztességes) alkimisták célja se 1 db zsebbe dugható kő előállítása volt, hanem annál jóval több.

A madár (…) olyan vadul és gonoszan csipkedett és karmolt, hogy ha elkaphatta volna egyikőnket, akkor nem sokat teketóriázott volna vele. Most már egészen fekete lett és vad, s így más táplálékot is hoztak neki (…). Emiatt kihullottak fekete tollai, s hófehérek nőttek helyettük. Most már szelídebb is lett, de még mindig nem bíztunk benne. A harmadik eledel miatt tollai oly szépre kezdtek színesedni, amilyet még életemben soha nem láttam. Már rendkívül szelíd lett, s mindegyikőnkkel szemben nagyon barátságosan viselkedett, úgyhogy a Leány beleegyezésével elengedtük.

(...)

A sír háromszögletű volt, középen fényesre csiszolt rézüsttel; minden más tiszta aranyból és drágakőből állt. Az üstben egy angyal állt, karjaiban ismeretlen fával. Erről állandóan víz csepegett az üstbe. Amikor a fáról gyümölcs esett le, akkor az is vízzé vált, és tovább folyt a mellette álló három kis aranytálba. Ezt az oltárt három állat tartotta: sas, bika és oroszlán, melyek rendkívül értékes alapzaton álltak.

Aztán hogy ennek a célnak az elérése lehetséges vagy nem, azt már nem az én tisztem eldönteni. Én maradok érdeklődő bölcsész. Andreä pedig ezt hagyja.

Na, van Rijckenborgh, az nem hagyja. Van Rijckenborgh jól megmondja, hogyan kell a barokk regényt értelmezni. Úgy kezeli Andreä regényét, mint valamiféle apokrif gnosztikus Bibliát, és pontosan azokkal az eszközökkel kommentálja, mint amelyekkel az ókor óta a Bibliát szokás – csak előbb redukálja az eszköztárat. Nála egyik motívumnak sincsen több jelentése, mindegyiknek csak egy és oszthatatlan és igaz.** Ez különösen akkor esik rosszul, ha a barokk szövegnek volna humora, van Rijckenborgh meg fogja és agyonveri. Mert azt nem úgy kell érteni! Még véletlenül se jusson eszetekbe semmi komolytalan! Itt mindennek szigorúan szellemi értelme van!

Az elején még megengedi, hogy más utakon is eljusson az ember a tiszta és jó élethez, mint a(z őáltala vezetett) rózsakeresztes irányzat által (mert más csoportok is nevezik magukat rózsakeresztesnek, csakhogy ők egytől egyig hazudnak), de aztán ez szépen elfelejtődik, és a második kötetben már kizárólag őnála van az igazság. Nekem meg az ilyesmi akkor se tetszik, ha amúgy nem bánt senkit, és nem is szólít fel erre másokat. És akkor se tetszene, ha egyetértenék a gnoszticizmus nézeteivel – de nem értek egyet. Ez a könyv se győzött meg arról, hogy egyetértsek.

Úgyhogy egy darabig hősiesen nyeltem a szöveg lelki-szellemi beavatódásként való értelmezését (legfeljebb a kultúrtörténet iránt érdeklődő énem rítt olykor halkan a háttérben, hogy meséljenek már egy kicsit az alkímiáról is). De amikor egyre csak ömlött a fejemre a sok kígyótűzrendszer, agyüreg, csakra meg asztráltér, akkor szépen átkapcsoltam gyorsolvasásra, és azt számolgattam magamban, hogy hány kihívást fogok én ezzel legalább letudni…

Viszont az illusztrációk tetszettek. Nagyon.

Csak hát ezzel kapcsolatban komoly hibája van a kiadványnak. Nincs feltüntetve se fordító, se illusztrátor! A kiadó pedig olyan slendrián módra van megadva, még azt se lehet eldönteni, Hollandiában vagy nálunk jelent meg. :/ Arról nem beszélve, hogy elvileg ez már a második kiadás, de elsőnek nyoma sincs. Értem én, hogy ilyen könyv nálunk ’89 előtt nem jelenhetett meg, és ’91-ben nagyon gyorsan ki akarták adni, ami meg is látszik rajta, de attól még ilyen „apróságokra” igazán odafigyelhettek volna!

Szóval ha valaki szeretne belemerülni a gnoszticizmus XX. századi fejleményeibe, annak szívből ajánlom ezt a könyvet. De akit csak maga a barokk regény érdekel, esetleg némi modern kommentárral, az inkább ezt kerítse elő. Bár én is hamarabb tudtam volna róla… Ebben a kommentár egyrészt jóval rövidebb, másrészt Steiner írta, akivel emlékeim szerint sokkal jobban jár az olvasó. Ráadásul biztos, hogy német eredetiből készült a regényfordítás, nem pedig a holland változatot fordították tovább. Ja, és fel van tüntetve az elkövető neve…

* 1616-ban jelent meg, 1459-ben játszódik, ezt jelentik az évszámok az alcímben.
** Akkor miért nem azt írta le Andreä, kérdhetné az olvasó és joggal. Hát mert az egyház megakadályozta benne, válaszolná van Rijckenborgh, és ezzel le is zárná a vitát. Amiben persze elképzelhető, hogy igaza lenne, csak ne viselkedne közben pont olyan (vagy még inkább) kirekesztő módon, mint az általa kárhoztatott egyházak.

Ezt 2016. december 30-án írtam. 

Nem tudtam, mi hiányzik az életemből…
Hát az, hogy megtudjam, hogy van angolul a csatos üveg, az ólmosbot, a szabványméretű vonalas írólap meg a hattyúprém. Esetleg a köpőcső. De hogy még azt is megtudom, hogy van a „tokkal-vonóval”, no, arra tényleg nem számítottam.
Egyébként meg kaptam egy jó kis (?) klasszikus angol krimit, ízlésemnek megfelelően (túl)komplikált bűnténnyel, ugyancsak ízlésemnek megfelelően részletezett rokonszenves, hétköznapi kisemberekkel, és szelíden, de annál határozottabban maró társadalomkritikával, amely a harmincas évektől napjainkig nem vesztett aktualitásából. De egy grammot se. 
Azt ajánlom, hogy mindazok, akik szeretnék teljes egészében kiélvezni ezt a méltán 1001-es listára került gyönyörűséget, járjanak el hozzám hasonlóan. Bele se nézzenek a fülszövegbe, se semminek utána ne nyomozzanak a neten, csak szerezzék be, és élvezzék. (Én könyvtárközi kölcsönzéssel kaptam, mit mondjak, nincs ronggyá olvasva.) Még azt is ajánlom a leendő olvasóknak, hogy ha egy mód van rá, angolul olvassák. Mivel az egyetlen elérhető magyar fordítás először is annyira régi, hogy beszerezhetetlen, másodszor pedig egészen biztosan rövidített-átdolgozott kiadás volt. Szakadjon rá a cirkuszsátor arra, aki kitalálta. Bocs. Elég dühös vagyok.
Harmadszor pedig azt ajánlom nekik, hogy eszükbe ne jusson tovább olvasni ezt az értékelést.
Tessék leállni vele. Most.

– —- – —- – —-

Amikor elkezdtem olvasni, annyit tudtam, hogy Sayers Agatha Christie-szintű krimiíró volt, kortársa, pályatársa, hasonló műfajban alkotott, és az a kettő darab novellája, amit az idén olvastam, nagyon tetszett. Meg még azt tudtam, hogy a könyv rajta van a bizonyos listán. Arról fogalmam se volt, hogy egy sorozat része – egyébként önmagában is tökéletesen érthető –, egy olyan sorozaté, amely Sayers nevezetes detektívfigurájának kalandjait mutatja be. (Akiről persze életemben nem hallottam.) Így aztán jól meglepődtem, amikor harminc oldal után kiderült, hogy amúgy ebben a regényben már megtörtént a gyilkosság, csak én nem tudtam róla, és a detektív a második oldaltól nyakig benne van, a nyomozásban is, meg főleg az inkognitójában.

És ezért az abszolút ártatlanságért nem lehetek elég hálás! Így pont a megfelelő hatást érte el a regény: legalább egy kis ideig én is úgy éreztem magam, mint a regény legtöbb szereplője, akik élik a maguk kis mindennapi életét, és fogalmuk sincs, milyen események rohannak el mellettük, közöttük, akár fölöttük. A legtöbbjük egészen a végéig éppen ilyen ártatlan is marad. (Vagy legalábbis úgy dönt, hogy ő ártatlan. Az vesse rá az első követ stb.) Nem szeretem Londont, és sose láthattam, milyen volt a harmincas években, de ettől akkor is az én világommá alakult volna – hiszen éppen így élek én is, és éppen így húznak el mellettem ismeretlenül nagy események –, ha nem olyan helyszínt választott volna Sayers, amilyet választott.

A reklámcégek világát.

Azoknak a kisembereknek a világát, akikről senki se tudott akkor se, és ma se tudjuk, kicsodák, de a szövegükkel folyamatosan tele az egész életünk. Elgondolkodtatok már azon, kik írják azt az irdatlan mennyiségű szlogent, amely reggeltől estig szembejön velünk az utcán, a plakátokon, a szemben levő ház ablakában, a buszok oldalán, a gyógyszeres dobozok oldalán, a Facebookon, a Molyon, sőt otthon is, még kikapcsolt szerkentyűk mellett is?

Ezeknek az embereknek az életéről szól a regény. Itt ők a főszereplők. Mert igen, ez krimi, igen, van benne gyilkosság, nyomozás, és a vége felé föl is pörög úgy, hogy még a krikett is izgalmassá válik, pedig ha létezik sport, amelyik abszolút nem érdekel, és nem is értek hozzá… De túlzott izgalmakat ne tessék várni tőle. A nyomozók nagyon, de nagyon hosszú ideig sötétben tapogatóznak, és annyi lényegtelen(nek tűnő) kitérő van, hogy az edzetlen olvasó időnként el is alhatna rajtuk. Persze utóbb mindenről kiderül, hogy megvan a maga jól kitalált helye a cselekményben, és semmi se véletlen, de ez nem változtat azon, hogy a regény első kétharmada bizony lassan csordogál. Nekem mégis tetszett ez a kétharmad, mert itt a regény nemcsak krimi. Hanem valami csuda-eleven, izgalmas rajz egy olyan világról, amelyet egyáltalán nem ismertem, viszont ahogy egyre többet kezdtem tudni róla, úgy vált egyre inkább – szó szerint megdöbbentően – ismerőssé. Most, hogy befejeztem, meggyőződésem, hogy a harmincas évek reklámcégei meg a maiak között az a különbség, hogy ma van tévé meg internet. Slussz. Más nincs.

Szóval, kedves olvasó, ha látni akarsz egy zajos irodát, ahol mindenki egyszerre beszél, mindenki elszedi a másik ollóját, radírját, lexikonát, és csak a Jóisten tudja, hogy ilyen közegben hogy lehet határidőre elkészülni, de minden mindig elkészül határidőre, némely munkatársak barátkoznak, mások igazi vérpezsdítő üvöltözésekbe kezdenek egymással a többiek füle hallatára (lehetőleg felhánytorgatva minimum tíz év összes sérelmét), ismét mások nem szólnak egymáshoz hónapokig, viszont egységesen mindenki úgy hallgat el, mint az iskolás gyerekek, mikor belép a főnök (van, aki ilyenkor egyszerűen beleolvad az ajtófüggönybe), aki amúgy két hét után minden újoncot elővesz, és röpke kétórás előadást tart neki a reklám jelentőségéről – akkor szedd elő nagyon gyorsan ezt a könyvet…

És ha tudni akarod, miért éppen egy reklámcégre volt szükség egy gyilkosság (meg egy azon túl meghúzódó sokkal nagyobb disznóság, de spoilerezni nem akarok) hátteréül – miért éppen egy olyan szervezetre volt szükség, amely láthatatlanul is mindenütt jelen van, és abszolút legálisan mossa az agyunkat napi huszonnégy órában, miközben amúgy megélhetést is teremt okos, rokonszenves, kreatív és egészséges humorú embereknek – akkor még gyorsabban szedd elő ezt a könyvet…

És ha akarsz találkozni Lord Peter Wimsey-vel…
…aki főállásban dúsgazdag brit főrend, de azt angol módra nagyon unja, és unalmában beáll a Scotland Yardnak segíteni, és persze (klasszikus krimiről lévén szó) sokkal ügyesebben nyomoz, mint a rendőrség…
…és nyomozásában odáig elmegy, hogy dolgozni kezd, azaz beáll a reklámcéghez heti négy fontért szlogeneket írni, és ettől egyrészt rettentő büszke magára, hogy meg tudna élni a saját keresetéből, másrészt kiderül, hogy van húzása a reklámszakmához, és piszokul élvezni kezdi a dolgot, ráadásul a legösszeférhetetlenebb kollégákkal is össze tud haverkodni…
…és olyan angol fahumora van, hogy lefejeled tőle az asztalt…
…és hogy még sportsman is hozzá, szerintem az már túlzás…
(Megj.: Hol lehet ilyen angol arisztokratákkal találkozni??? Voltam kinn, egy darabot se láttam!!! Csak a monokliját vegye ki, mert Gábor Miklós jut róla eszembe, és kiröhögöm.)

…szóval ha szeretnél vele találkozni, akkor közlöm, hogy január harmadikáig lehet nálam a könyv, de ha egy módom van rá, holnap visszaviszem, hogy aztán karácsony után visszaküldhessék az ELTE Anglisztikai Intézetébe, és más is kivehesse. 

És megtudja, hogy van angolul a köpőcső. Meg a tejfelszőke. Meg az „öntelt, arrogáns majom”. (Ez egy egyszótagos szó amúgy.)

Ezt 2016. december 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nem igazán vagyok oda a háborús történetekért – kivételek azért akadnak –, mégis ezt a könyvet választottam ki paraguayi olvasmánynak. Érdekelt, mert annyi jót – meg annyi rosszat – írnak róla a molyok, és érdekelt, hogy most akkor mágikus realista ez vagy nem, és ha igen, miért, és ha nem, hát akkor mi?
Megmondom: körülbelül a négyötödéig maradéktalan gyönyörűség, onnantól kezdve a végéig szomjúság.

A fülszöveg valójában csak annyit állít, hogy a regény a mágikus realizmus előfutára, és szerintem is az, nem több, de nem is kevesebb. Minden egy kis faluból indul ki és oda tér vissza, minden mindennel (és mindenki mindenkivel) összefügg, a szereplők felbukkannak, eltűnnek, aztán kiszámíthatatlan helyeken visszatérnek, időnként lefekszenek egymással, máskor megölik egymást. A jármű meg halad. Hol rabszolgaszállító furgon, hol életmentő kísértetszekér, hol a semmibe tartó magányos vagon, hol lajtos kocsi. Az emberek a józan ésszel homlokegyenest ellenkező utakat tesznek meg, egyesek meglepetésszerűen meghalnak, mások még meglepőbb módokon életben maradnak. Időnként az marad életben, akinek minden logika szerint nem kéne. Mert néha lőnek. Aztán egyre gyakrabban lőnek. A katona nem kérdez, hanem megy. Azt is a nagy semmiért.
Amikor a regény szürreális, amikor groteszk, amikor abszurd, amikor a mítoszok nyelvén próbálja elmondani az elmondhatatlant, akkor szeretem. Amikor a vége felé elkezdenek a szereplők úgy tenni, mintha volna az egésznek valami értelme, és hősök meg önfeláldozók akarnak lenni – hát akkor nem.*

Sokféle nemzetiségű írótól olvastam az idén, de ahhoz ragaszkodtam, hogy a legtöbbjük közép- vagy dél-amerikai legyen. Mindegyiktől nem olvastam, mert besokalltam, de azért elég soktól – szóval soha ennyi háborút meg diktatúrát egy rakáson. Ez önmagában elég ahhoz, hogy békepártit csináljon az olvasóból – és akkor hol vannak még az afrikai irodalmak, amiket jövőre tervezek. Ettől a könyvtől szabályosan féltem, és csak azért beszéltem rá magam, mert tavaly egy kontrollálatlan pillanatomban megvettem.** Aztán ha már megvan itthon…
…és nem bántam meg.
Mert igen, valóban kegyetlen regény ez, de gyönyörű is. A mágikusságának legalább a felét a stílusa adja. Fogadok, hogy spanyolul még mágikusabb tőle. Teitelboimnak meg Nerudának üzenem, hogy így kellett volna megírni A pampa énekét, akkor tényleg feledhetetlen volna az egész, nemcsak a harmadik része.
Ráadásul az, hogy háborús, elég kifordult módon jelentkezik. A nagy ütközetet nem látjuk, a politikusok nagy céljait csak sejtjük. (Mármint a szereplők meg én – nem fejedelmi többest használok.) Amit a paraguayi-bolíviai háborúról tudok, a könyvhöz kapcsolódó karcokból tudom. Közelről csak annyi látszik, hogy lőnek, de minek.
Az, hogy ki győz és ki veszít, nem is nagyon derül ki. Honnan a bánatból is tudná az, akinek annyit mondtak, hogy kerülje meg a dombot.

* SPOILER A Menekülés c. fejezet második felét még szó szerint torkomban dobogó szívvel olvastam. A Különleges megbízatás c. fejezet második felére ebből már semmi sem maradt, pedig annak a résznek a tétje is sokkal nagyobb. Ezt a szereplőt tekintsem a tökéletesség megtestesítőjének? Ennek a cselekedeteit kellene komolyan vennem?! Nála sokkal többet tud az ellentétpárja, aki az egyenes úton is eltéved a csapatával együtt! Ezért történt a pontlevonás.
** Negyvenéves olvasatlan példányban. Ennek normális körülmények között örülök… de nem akkor, amikor az, hogy egy könyvet soha ki se nyitott a régebbi tulajdonosa, abból derül ki, hogy nyolc oldal teljesen üres. Nem hiányzik, csak nincs rájuk nyomtatva semmi. Azért a nyolc oldalért ki kellett vennem a könyvtárból is a könyvet. Kénytelen leszek fénymásoltatni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. december 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9