Nem igazán vagyok oda a háborús történetekért – kivételek azért akadnak –, mégis ezt a könyvet választottam ki paraguayi olvasmánynak. Érdekelt, mert annyi jót – meg annyi rosszat – írnak róla a molyok, és érdekelt, hogy most akkor mágikus realista ez vagy nem, és ha igen, miért, és ha nem, hát akkor mi?
Megmondom: körülbelül a négyötödéig maradéktalan gyönyörűség, onnantól kezdve a végéig szomjúság.

A fülszöveg valójában csak annyit állít, hogy a regény a mágikus realizmus előfutára, és szerintem is az, nem több, de nem is kevesebb. Minden egy kis faluból indul ki és oda tér vissza, minden mindennel (és mindenki mindenkivel) összefügg, a szereplők felbukkannak, eltűnnek, aztán kiszámíthatatlan helyeken visszatérnek, időnként lefekszenek egymással, máskor megölik egymást. A jármű meg halad. Hol rabszolgaszállító furgon, hol életmentő kísértetszekér, hol a semmibe tartó magányos vagon, hol lajtos kocsi. Az emberek a józan ésszel homlokegyenest ellenkező utakat tesznek meg, egyesek meglepetésszerűen meghalnak, mások még meglepőbb módokon életben maradnak. Időnként az marad életben, akinek minden logika szerint nem kéne. Mert néha lőnek. Aztán egyre gyakrabban lőnek. A katona nem kérdez, hanem megy. Azt is a nagy semmiért.
Amikor a regény szürreális, amikor groteszk, amikor abszurd, amikor a mítoszok nyelvén próbálja elmondani az elmondhatatlant, akkor szeretem. Amikor a vége felé elkezdenek a szereplők úgy tenni, mintha volna az egésznek valami értelme, és hősök meg önfeláldozók akarnak lenni – hát akkor nem.*

Sokféle nemzetiségű írótól olvastam az idén, de ahhoz ragaszkodtam, hogy a legtöbbjük közép- vagy dél-amerikai legyen. Mindegyiktől nem olvastam, mert besokalltam, de azért elég soktól – szóval soha ennyi háborút meg diktatúrát egy rakáson. Ez önmagában elég ahhoz, hogy békepártit csináljon az olvasóból – és akkor hol vannak még az afrikai irodalmak, amiket jövőre tervezek. Ettől a könyvtől szabályosan féltem, és csak azért beszéltem rá magam, mert tavaly egy kontrollálatlan pillanatomban megvettem.** Aztán ha már megvan itthon…
…és nem bántam meg.
Mert igen, valóban kegyetlen regény ez, de gyönyörű is. A mágikusságának legalább a felét a stílusa adja. Fogadok, hogy spanyolul még mágikusabb tőle. Teitelboimnak meg Nerudának üzenem, hogy így kellett volna megírni A pampa énekét, akkor tényleg feledhetetlen volna az egész, nemcsak a harmadik része.
Ráadásul az, hogy háborús, elég kifordult módon jelentkezik. A nagy ütközetet nem látjuk, a politikusok nagy céljait csak sejtjük. (Mármint a szereplők meg én – nem fejedelmi többest használok.) Amit a paraguayi-bolíviai háborúról tudok, a könyvhöz kapcsolódó karcokból tudom. Közelről csak annyi látszik, hogy lőnek, de minek.
Az, hogy ki győz és ki veszít, nem is nagyon derül ki. Honnan a bánatból is tudná az, akinek annyit mondtak, hogy kerülje meg a dombot.

* SPOILER A Menekülés c. fejezet második felét még szó szerint torkomban dobogó szívvel olvastam. A Különleges megbízatás c. fejezet második felére ebből már semmi sem maradt, pedig annak a résznek a tétje is sokkal nagyobb. Ezt a szereplőt tekintsem a tökéletesség megtestesítőjének? Ennek a cselekedeteit kellene komolyan vennem?! Nála sokkal többet tud az ellentétpárja, aki az egyenes úton is eltéved a csapatával együtt! Ezért történt a pontlevonás.
** Negyvenéves olvasatlan példányban. Ennek normális körülmények között örülök… de nem akkor, amikor az, hogy egy könyvet soha ki se nyitott a régebbi tulajdonosa, abból derül ki, hogy nyolc oldal teljesen üres. Nem hiányzik, csak nincs rájuk nyomtatva semmi. Azért a nyolc oldalért ki kellett vennem a könyvtárból is a könyvet. Kénytelen leszek fénymásoltatni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. december 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Nicaraguai irodalom: megvan. 
Jó szándékú tézisregény, kicsit naiv, nagyon ötletes. (És Isabel Allende könyveivel ellentétben a borítót se szúrták el.) Szerkesztésmódjának köszönhetően sikerült izgalmas, egységes, adott pontból adott pontba tartó történetet összehozni, ami különösen értékelendő, ha vesszük, hogy milyen sok szálon fut egyébként. És ráadásul haladós, igen-igen könnyen olvasható, szórakoztató.

Viszont attól még erősen, sőt szájbarágósan didaktikus tézisregény marad. Igaz, nem egy hatalmon levő csoport érdekeit szolgálja ki, és nem biztat erőszakra. Sőt. Mondom, hogy ötletes: a család, a környezet, egyáltalán az élet védelmére olyan eredeti, okos gondolatokat szed össze, hogy átlag ötoldalanként leesett az állam: nézd már, milyen egyszerű, és a büdös életben nem jutott volna eszembe. (Oké, előfordult olyan is, amelyiktől csóváltam a fejem, hogy na, ezt azért nem kéne.)

Mégis az a baja, hogy didaktikus. Nagyon.* A világot (kimondva-kimondatlanul) felosztja jókra és rosszakra. Igaz, hogy egyik is, másik is személyenként egyéniséget kap, egyéni történettel és realisztikus vonásokkal – és igaz, hogy a jó szándék is orbitális baklövésekhez vezethet –, de ez nem változtat azon, hogy a jók csak jót képesek cselekedni (maximum visszafelé sül el), a rosszak pedig csak rosszat. Meg azon, hogy a jók a regényben példaértékűnek tekintett politikai irányzat pártján állnak, a rosszak meg az ellentétes oldalon. Kivétel nélkül.**

Bár végül is eleve az utópiák birodalmába utalja a regényt az a bizonyos vulkán az elején…

Mert utópia ez, nem disztópia. (Nem tudom, miért kerülhetett rá a címke, mindenesetre leszedtem.) Igen, a bemutatott társadalmi berendezkedés rendhagyó, nem is feltétlenül kell minden egyes elemével egyetérteni (sőt!), és valóban követnek el hibákat a hatalom képviselői. De véletlenül se mennek el semmiféle diktatúra irányába, és nem művelnek semmi embertelent. Sőt. Annyi szeretet fűti ezeket a lapokat, hogy még nekem is sok volt, de aláírom, hogy ez részemről alkati „hiba”. A regényvilágba mindenesetre illik.

Szóval tanulságos olvasmány, ötletes, szórakoztató, és könnyen olvasható a stílusa. Érdemes vele próbát tenni.

* Illetve nem baj ez, mert feltehetőleg annak is volt szánva, és, ismétlem, kizárólag az élet védelmére, egymás megértésére és elfogadására buzdít – csak nekem nem jön be, még akkor se, ha a céljaival körülbelül egyet tudok érteni.
** SPOILER Meg azon, hogy még a jók által elkövetett legnagyobb hibák se járnak végzetes következményekkel. Ettől naiv a regény. Részemről ott ért véget bármiféle hitelesség, amikor a korrupt, összefonódásokon alapuló kormánynak következetesen keresztbe tevő újságíró a legnagyobb leleplező és kormánybuktató sztorit telefonban, mondom: TELEFONBAN meséli el a barátnőjének, és nemhogy túléli, de tényleg sikerül publikálnia a sztorit, és tényleg bukik a kormány! Haggyá má… A mese meg a mátka… Meg hogy annyi rendőrből egy se veszi észre a merénylőt, mert mind a tűzijátékot nézi… Ócó kici írói fogás...

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. december 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiváló és hiánypótló kultúrtörténeti munka, magánkönyvtáram megbecsült darabja, avagy „hová lennénk a szolnoki vasúti aluljáró könyvesstandja nélkül?!” Ismeretterjesztő szöveg, szóval mélységet ne tessék tőle várni, de nem is az a dolga. Igaz, végső soron lehetővé teszi az elmélyedést is, amennyiben újabb és újabb, a témához kapcsolódó műveket ajánl a szerző is, az utószó írója (Szőnyi György Endre) is.

Az ókortól a XVIII. századig tekinti át a könyv a mágikus gondolkodás történetét. Az utószó értetlenkedik is erősen, hogy miért pont ott hagyja abba, ahol aztán tényleg kibontakozhatna, amennyi témába vágó munkát az utóbbi kétszáz évben csak Európában megjelentettek. Én se értem, de mindegy is, lényeg, hogy addig megvan.

Nem hibátlan munka tehát, és nem is teljes (hogy is lehetne az?). Már csak azért is így van ez, mert a szerző művésznek lehet, hogy profi volt, de történésznek amatőr. Látszik is: többnyire sikerül neki tartania a tárgyától a távolságot, de azért időnként elragadtatja magát. Kedvencem, mikor végigelemzi, hogy az asztrológia, az nem mond igazat, ellenben a tarokk…!* (ujját fölemeli) :) De egy szavam nincs, mert annyira érdekesen írja le a tarokk-kártya művelődéstörténeti hátterét, csak azt sajnálom, hogy nem bővebb. Viszont pont ez a hozzáállás teszi lehetővé, hogy abszolút komolyan vegye a műve tárgyát, és ne felülről, hanem szinte „belülről” nézze.**

Ennek köszönhetően pedig rengeteg izgalmas dolgot lehet megtudni a könyvből, amelyek egyéb, innen-onnan összeszedett ismereteim rendszerébe szépen be is épülhetnek, és nemcsak kiegészíthetik azt, hanem a már meglevő elemeket is új megvilágításba helyezhetik. Különösen a kötet második felében értek elég gyakran azok a bizonyos homlokra csapós „szóval ezért mondta/tette X. Y. történelmi alak ezt vagy azt!”-élmények. Nincs korszak, amelyből ne merítene a szerző, bőven akad itt még reneszánsz és felvilágosodás kori mágus is, senkinek kétségei ne legyenek. (Egy ilyen felismeréssel még az utószó is szolgált: sose jutott még eszembe a szimbolizmus stílusirányzatát összekapcsolni a korszakban igen népszerű teozófiával, pedig milyen kézenfekvő.)

A nyelvezete könnyen olvasható: Seligmann jó stiliszta, és ügyel az ismeretterjesztés követelményeire (plusz Greskovits Endre kiváló fordító). Ráadásul rengeteg korabeli festmény, metszet, nyomat került illusztrációként a könyvbe, hogy minden egyértelmű legyen, és csökkenjen az amúgy sem túlzásba vitt oldalszám. Nemcsak kultúrtörténeti munkákat jelöl meg szakirodalomként, hanem minden fejezetben hivatkozik a korszakból fennmaradt, és ma is hozzáférhető, olvasható szövegekre. Az államat úgy kellett összekaparni a porból, amikor kiderült, hogy nem egy különleges darab konkrétan pár saroknyira található a lakásomtól, magyar fordításban. Az egyiket, egy XVII. századi allegorikus kalandregényt Christian Rosencreutz nevében írta Rosencreutz egy követője, és bár ez a mocsok Seligmann elspoilerezi az egészet, azért a Szerb Antal-rajongó énem nem tehette meg, hogy ma ki ne vegye. Remélem, élvezni fogom.*** (Az ezoterikus magyarázat annyira nem érdekel, majd meglátjuk, átrágom-e magam azon is.)

Hasznos munka, nagy jótétemény, hogy Seligmann így összehozta, a kalapomat leveszem előtte virtuálisan.

* Tudom, tudom, tarot, de ebben a könyvben következetesen tarokknak írják.
** Mégis emiatt vonok le egy pontot. Egy kultúrtörténeti munka lehet éntőlem elfogult, de azért a túlkapásoktól legyen szíves tartózkodni. Tisztelheti valaki Paracelsust, hihet a módszereiben, sajnálhatja azért, hogy tanait üldözték, és folyamatos világcsavargásra kényszerítették – de enyhén szólva is túlzás azt állítani, hogy a Paracelsus ellenfeleinek módszerével, vagyis gyógyfüvekkel kezelt betegek mind meghaltak (!), és milyen vagány dolog már, hogy Paracelsus nyilvánosan elégette Galénosz könyveit. Oké, nem hatalmi pozícióból, hanem lázadásból tette, valamint nem folytatta emberek megégetésével, de 1. nem biztos, hogy ez rajta múlt, 2. ezt így leírni 1948-ban!!! Eszem el ne hagyjon. El tudom képzelni, hogy Paracelsus módszere sok esetben működött, de nem tudok elképzelni semmit, ami elfogadtathatná velem, hogy a nyilvános könyvégetés vagány dolog. Ez persze csak a legkirívóbb elfogultság, akad még, ld. tarokk, csak ez zavart a legjobban.
*** Frissítés: NEM élveztem. Remélem, Szerb Antal jól szórakozott rajtam a túlvilágon.

Ezt 2016. december 20-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Elég sok novelláskötetet olvastam az idén, „egy nap – egy novella”-módszerrel, Darvasi az élmezőnyben végzett.
Nem mondom, hogy minden novellával (vagy inkább elbeszélések ezek) egymásra találtunk, de ez nem is feltétlenül számít. „Kritikusi szememmel” mindegyiket jó írásnak találtam, remek alapötlettel és kidolgozással, legfeljebb nekem személy szerint nem mindegyik tetszett.* De említették már más értékelők is, hogy mennyire sokszínű ez a kötet (szinte nem is egy kötet, hanem legalább három), és ehhez a véleményhez én is csatlakozom, márpedig ha egy kötet novellái sokfélék, az a normális, hogy az egyiknek ez tetszik benne, a másiknak meg az.

Vannak benne bibliai történetek posztmodern feldolgozásban, „kínai” történetek, az európai középkorban játszódó történetek, és mai abszurdok. Némi mágikus realizmus is felbukkan itt-ott. Szomorú, lehangoló, adott esetben sivár közegeket ábrázolnak ezek az írások, pusztulás felé haladó emberi sorsokkal, mégis annyi szépség és szeretet van bennük – még ha csak az utánuk való vágyakozás formájában is –, hogy mégse keserű szájízzel fejezi be őket az olvasó. Meg persze éppen annyi (vagy több) egyedüllét, közöny, rosszindulat, erőszak. Apró emberi aljasságok, magányos kisember életébe betörő személytelen hatalom, kilátástalan vándorlás. Mesék, amelyek rosszul végződnek. Amelyik mégse, annak nagyon halovány az a mosoly a végén.
Ha valaki kíváncsi egy-egy történet megítélésére, az értékelés alján mindegyikről talál egy-egy rövidke véleményt. Nyomokban spoilert tartalmazhat.

Beismerem, nem minden történetet értettem, de ez egyáltalán nem zavart. Azért nem zavart, amit egységesen minden novella esetében méltatni tudok: a stílus miatt. A stílus nem „máz” a történeteken (az ilyen stílusfelfogásoktól egyébként is hideglelést kapok), hanem nélküle el se lehetne képzelni ezeket a történeteket. Amelyek közül jó néhány bevallottan a kimondott/leírt szó hatalmáról is szól. Ezeknek különösen hálás közönsége voltam. Egyébként meg egy rossz mondat nem volt az egészben. (Legfeljebb egy-két elgépelés, de az nem a mondatok hibája.)

Engem lehangolt, de föl is emelt ez a kötet. Örülök, hogy olvashattam.

* Abszolút kisebbségben vannak a nem tetszők, szóval ezért nem (sem) vonok le semmit.

Ezt 2016. december 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Fa: Az első sorok olvasásakor rájöttem, hogy én ezt ismerem. Még mikor megvette a könyvtár, akkor, négy évvel ezelőtt, olvastam el. Nem is értem, miért nem vettem ki akkor a kötetet, mert nagyon tetszett.
Pedig szomorú. De közben szép is. Egyértelmű bibliai asszociációk, váratlan fordulattal a végén, amely azonban a maga fura módján szintén illeszkedik a bibliai történethez.

Árulás: Nagyon szép, és talán boldogság is van benne. A halottak már csak ilyen mozgékonyak, igen. Viszont a végét akkor se értem, ha négybe vágnak.

Teregetés: Ölég depressziós (ez is), és most erről nem is szeretnék többet mondani.
Amúgy jól meg van írva.

A festő és a szomszédja: Tökéletes! Klasszikus és mai pontosan illeszkedik egymáshoz, hol erőszakos, hol derűs, egyszerre ismerős és idegen.

Tündérdomb: Jaj, de durva. De nagyon jó. Tele van szépséggel, magánnyal, kegyetlenséggel. Meg művészettel. Meg az átlagember életébe betörő hatalommal.

Malkus: A második Újszövetség-parafrázis: annak a katonának a csodálatos története, akinek a fülét levágták a Gecsemáné-kertben. Most utánanéztem: tényleg van köze a nevének az olajpréseléshez! :)
Szóval csodálatos a történet – de attól még nincs happy end. Mitől lenne, Darvasi írta. ;) Bennem a bolygó zsidó képét is asszociálta.

Szegény Henrik: Szörnyű ez a történet, tele fájdalommal, gonoszsággal, tébollyal, árulással (a legszörnyűbb, hogy úgy követik el, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne), mégis tudnak valamit a szereplők, ami igazi érték. Leginkább az áldozathoz van köze, azt hiszem.

Jaufre Rudel: Talán a legjobb darab a kötetben – objektíve nézve; amúgy egyáltalán nem minden pontján tetszett, annyira beteg nem vagyok. Nem véletlenül került pont a közepére, jó helyen van ott. Összetett, gondolatébresztő, izgalmas posztmodern elbeszélés, oldalakat lehetne teleírni róla, és egész tisztességes dózisban tartalmaz mágikus realizmust. Nem akármi munka lehetett megírni.
Ezt is olvastam már régebben, és nem az a felejthető fajta szöveg, mert szinte minden fordulatra emlékeztem.
Úgy meg különösen érdekes olvasni, hogy az alapjául szolgáló középkori történetet ismerem, Halász Katalin előadásaiból, nyugodjék békében, piszok jól tudott mesélni, nagyon érdekeseket, csak jegyzetelni ne kellett volna. :P De ötöst kaptam tőle a középkor-vizsgámon, úgyhogy csupa kedves dolgot gondolok róla ma is, és nem felejtem. Mekkorákat röhögtünk szegény Jaufre Rudel fennkölt és magasztos lovagregéjén, az előadóval együtt. Hát ehhez képest várható volt, hogy a posztmodern verzió minden lesz, csak fennkölt és magasztos nem… de azért ilyen végkifejletet… még mindig nem biztos, hogy értem. SPOILER Túl azon, hogy Jaufre vagy hülye, vagy pont ilyen végkifejletet akar, mert különben nem igyekezne csökkenteni a vágykeltő távolságot. Ezt értem. Azt is, ami történik vele. De hogy miért kellett helyettesíteni a szolgájával, azt nem fogom fel. SPOILER VÉGE

Peppo, a Jézus-manöken: Nagyon durva, nagyon szép, szerintem Borges is készséggel a magáénak vallaná. De Láng Zsolt is eszembe jutott volna. Nem mintha utánzat volna, nagyon is darvasis. :) Tisztaság utáni vágyról szól és ennek jegyében végzett kegyetlenségről. SPOILER Azt hiszem, értem, miért saját magát választotta áldozatul a festő: mert rájött, hogy a gyerek tehetségesebb, mint ő, márpedig a nagy műalkotáshoz a művésznek kell áldozatot vállalnia, nem a modellnek, így dukál. A legnagyobb mocsok viszont a herceg, ez egészen biztos. Hiszen ő a végső megrendelő. SPOILER VÉGE

Ricardo de Cruz vándorló sírja: Posztmodern, mágikus realista, újramesélt történet a XV. századból, háttérben a spanyol inkvizíció. Fúdejó.

Fernando Asahar tökéletes élete: A végkifejletig egész jól megértettem mindent (a szavaknak márpedig erejük van, mely a szerzőjüktől független – vagy nem), de immár kezd hagyománnyá válni, hogy a Darvasi-elbeszélések végével egyszerűen nem tudok mit kezdeni.
Nem mintha zavarna. 

A Boromirok: E' vaj valami, vaj menyen valahová. Hogy mi, azt én nem tudom. Jó szöveg, csak elmentünk egymás mellett. Ő valahová, én meg mágiatörténetet olvasni.

Ha Wanger [sic!] ferdébben tartotta volna: Abszurd a javából. Kicsit beckettes, nagyon darvasis. Mozdulatlanság, emléktelenség, értelmetlen és önpusztító erőszak.

A Nagy Hullakereső Verseny: Szürreális, nyomasztó disztópia, egy sajátos valóságshow-val meg jó sok ürülékkel. Rejtély, hogyan értik meg egymást a szereplők, mert a kérdésnek meg a válasznak rendszeresen semmi köze egymáshoz, még sincs közöttük kommunikációs zavar.

Tanácsok kutyatartóknak: Abszurd, de nagyon hétköznapi fajta. Végletes nyomorúság és magány… de azért szépség is van benne, és szeretet.

A Holm-féle előadás: Őrült jó szöveg, és mivel a főszereplő is határozottan meg van kattanva, nem is zavaró, amit nem értek benne. Ez a doppelgänger-effektus nagyon el van találva.

A szomszédom halála: Kis magyar abszurd. Sajna annyira nem abszurd, hogy ne tudjam elképzelni. 
Az egy dolog, hogy a férfi paranoiás. De hogy az asszonynak is csak ennyi esze legyen?!

Huszonöt éve simán tíz pontot kapott volna tőlem, sőt talán a kedvenc könyveim közé is került volna, de hát elkéstem az olvasásával. Nincs is ezzel semmi gond, van olyan gyermek- és ifjúsági irodalom, amelyikből ki lehet nőni. De annak, aminek szánták, teljesen jó: szépen megírt, színvonalas munka, kissé túlédesítve (huszonöt éve ríva is fakadtam volna tőle), és rosszat ugyan nem tanul belőle senki emberfialánya. 

A húszas-harmincas évek divatja szerint készült, szórakoztatva tanító, vallásos gyerekirodalom ez,* amelyben szépen megfér egymás mellett a kereszténység, a zsidóság és a buddhizmus gondolkodása, a lelkek vígan sétálnak a testből ki-be, a jók mind türelmesek, önfeláldozók és vegetáriánusok, minden mindennel összefügg, a tét pedig a világbéke.

Gúnyosnak tűnhet a hangnem, amelyet használok, de nem az – attól, hogy a könyv gyereknek való, még én is komolyan tudtam venni. És nem attól lesz belőle gyerekirodalom, hogy békét és harmóniát akar teremteni (hála Istennek vannak felnőttek is olyanok, akik ezt komolyan gondolják), hanem attól, hogy jókra és gonoszakra osztja a világ lakóit – az előbbieket többé-kevésbé gyarlónak, de fejlődőképesnek és szerethetőnek, az utóbbiakat „megjavíthatónak” állítja be –, elég könnyen megfejthető jelképekkel dolgozik, és a tanulságokat szereti az olvasó szájába rágni. Konfliktus gyakorlatilag nincs is, de azért izgulni lehet (mármint ha tizenkét éven aluli az olvasó), azért, hogy Veronikának sikerül-e elérnie a nagy-nagy célt vagy nem.**

Ami külön tetszett:
1. Nagyon jól választott főszereplőt a szerző, főleg ahhoz képest, hogy milyen korban íródott a mű. Hogy éppen ennek a kislánynak kell éppen ezt az utat végigjárnia, és éppen ilyen cél érdekében, azt igen nagyra becsülöm.
2. Különösen a regény első felének jelképes terei kivételesen jól sikerültek. Közhelyesek, de először is a célközönség még most tanulja a közhelyeket, tehát nekik mindegy, másodszor a közhelyet is lehet olyan ügyesen használni, hogy a magamfajta vén rókának is tudjon újat mutatni. A névválasztások különösen tetszettek.
3. A stílus nagyon szép (tiszteletem a fordítónak), ha célközönség-korú lennék, már ennyitől könnybe lábadna a szemem. Nem azért, mert szentimentális (időnként az, és olyankor pont nem szép – de láttam már vészesebbet is), hanem mert annyira érzékletes tud lenni, ha akar: imádja a szín- és fényhatásokat. Óóóó, tíz-tizenkét évesen tuti, hogy a kedvenceim közé kerül. 
4. A mellékszereplők között is nem egy emlékezetes figura akad.
5. Van benne macska! :D

Szóval szép kis könyv ez, csak nem pont én vagyok a hozzáillő olvasó.

* Nagymamámnál jutottam olykor hozzá a korszak termékeihez, amelyeket valószínűleg az idősebb testvéreitől örökölhetett. Nem sok maradt meg az én gyerekkoromra, azok alapján tudok ítéletet mondani erről a könyvről is: minden szempontból toronymagasan fölöttük áll…
** Spoilerezzek? Juszt se spoilerezek!

Ezt 2016. december 1-jén írtam. 

Pontszám: 10/8

A tökéletesen semmitmondóra sikeredett „fülszöveg” és a „feléből ki kell jönni neki”-borító után sok mindenre számítottam, de ilyen jó kis abszurd történelmi drámára nem.*

Színházban már előfordult velem olyan, hogy haza akartam menni a szünetben, mert „rossz az előadás”, aztán a műsorfüzetből rájöttem, hogy én idáig tulajdonképpen abszurd drámát néztem – ja, mondom, annak jó, akkor maradok. Na, kb. így kell olvasni ezt a darabot is. „Se eleje, se veleje”, mondaná egy kedves barátnőm, de abszurdnak, annak kiváló.

Természetesen a cím miatt olvastam el,** és természetesen egy kihívás miatt. Fülem kettéáll. Elég szégyen, de nem sokat tudtam idáig a svéd történelemben oly fontos szerepet játszó druszám életéről, megelégedtem az innen-onnan összeszedett információmorzsákkal, de majd most. Igencsak érdekes figurát rajzol fel ez a darab, még annál is rendhagyóbbat, mint amilyenről tudtam. Oké, persze, abszurd dráma, hát milyen legyen, ha nem rendhagyó. Holtbiztos torzít is – na de az se véletlen, hogy kiről lehet jó abszurdot írni.
Pl. egy nőről, aki a XVII. század kellős közepén férfi akart lenni.
Sose akartam férfi lenni, egyetlen alkalomra se tudok visszaemlékezni, amikor ilyesmire vágytam volna.*** De mélységesen meg tudom érteni ezt a nőt. Fura, de ez a darab a maga képtelenségében annyira, de annyira hitelesnek tűnik.
Most már csak egy jó regény kéne róla, amely hasonlóan hiteles tud lenni. Tudom, van több is, biztos lesz köztük olyan, amilyen nekem kell. 

A legabszurdabb egyébként az, hogy az összes esemény, amelyet a darab említ, megtörtént, vagy legalábbis más forrásban is megtaláltam. Egyébként nem túl sok van belőlük itten, mármint ami a nemesi történetírás hagyományainak megfelelő „történelmi eseményeket” illeti; nehéz is volna hat színésszel üres színpadon csatajeleneteket meg nagypolitikát játszatni.
Ami a színpadon történik, gyakorlatilag egyetlen dilemma körül forog, az pedig a férfi-nő kapcsolat. Legyen jelen ez a kettő egy testen belül vagy több testben, legyen szó emberről vagy állatról, mindegy – a dilemma ugyanaz.
Hol a határ a kettő között? Mit jelent a kettő közötti különbség? El lehet-e felejteni a különbséget, egyáltalán szükséges-e elfelejteni?**** Szeretheti-e egyik a másikat? Megértheti-e egyik a másikat? Átváltozhat-e az egyik a másikká? Meg még sok hasonló kérdés, amelyeket a darab feltesz, de nem válaszol meg. 

NB.: Biológiából bevallottan félművelt vagyok, egyedül a gimnáziumi jeles bizonyítványaimat tudom felmutatni, az meg tegnapelőtt volt, ugye. De annyi mintha halványan rémlene, hogy az angolnák szaporodását nagyon-nagyon sokáig nem tudták felderíteni, és csak a közelmúltban derült ki, hogy azért, mert egész másképp szaporodnak, mint az ember: a hímivarsejt áll egy helyben, és a nőivarsejt megyen a közelébe… Persze lehet, hogy rosszul tudom. Mindenesetre én így magyarázom (magamnak, mert senki se kért rá) a darab központi motívumát, a bizonyos angolnát.
Igen, tudom, van sokkal egyértelműbb magyarázata is, a kinézete alapján, igen, na de az nem szorul külön magyarázatra. 

Jóvanna, befejezem, már hosszabb az értékelés, mint a darab…

* Hogy kell ezt írni? Ha azt írom, hogy „abszurd történelmi dráma”, akkor olyan, mintha az ábrázolt történelem lenne abszurd. Ha azt, hogy „történelmi abszurd dráma”, akkor olyan, mintha a „történelmi” az „abszurd”-hoz, nem pedig a „drámá”-hoz kapcsolódna. Ha meg kötőjelet teszek a kettő közé, akkor viszont olyan, mintha összefüggene a kettő.
NB.: Ez az okoskodás önmagában is abszurd.
** Meg mert kényelmesen rövid; bár az oldalszám becsapós, mert a lapok A/4-es méretűek.
*** Nekem még sokkal képtelenebb vágyaim voltak: mindig azt szerettem volna, ha élhetem az életemet úgy, ahogy az a képességeimnek és a szándékaimnak megfelel, miközben megmaradok nőnek. 
**** Egyenlőség és egyformaság, ugyebár, nem ugyanaz. Tehát a fordítottjának is igaznak kéne lenni: a rangkülönbség sem következhet(ne) a testi/jellembeli különbségből. Hm? Abszurd, mi?

Ezt 2016. november 29-én írtam. 

Pontszám: 10/10

A legnagyobb jótétemény, amely ezzel a kötettel kapcsolatban az emberiséget érheti, az, hogy rövid. Nemcsak maga a kötet, hanem a benne szereplő írások is. Alig pár oldalasak. Elég is azokból annyi.

Pedig tagadhatatlanul nagyon jó írások. Pontos megfigyelésekkel dolgoznak, érett élettapasztalattal és ritka stílusbeli tudással. Ha nagyon utánanyomoznék, akkor se találnék bennük egyetlen rossz (vagy éppen fölösleges) mondatot se. Éles, gyors, hideg fényekkel világítanak meg lélektani és társadalmi összefüggéseket. A szövegek alapötlete persze gyakran abszurd – de azt már legalább hatvan éve tudjuk, hogy az abszurd dolgok tudnak a legbiztosabban megtörténni. Így aztán ezek a novellák olyan kor- és társadalomrajzot adnak, hogy ki kéne lőni az űrbe, valami magyar-marslakó vagy magyar-szíriuszi vagy valamilyen szótárral együtt…
…hogy a tisztelt űrlények a továbbiakban a lábukat se óhajtsák betenni a bolygónkra. Vagy mijük van nekik.

Majd két hónapja olvasom ezt a kis rövid valamit, de nem bírtam volna egyfolytában, muszáj volt egy másik novelláskötettel váltogatni. Még tovább tartott volna, csak elegem lett, és az utolsó hét novellát lenyeltem egyszerre, jöjjön, aminek jönnie kell. Ennyi rosszindulatot, hatalomvágyat, durvaságot, sivárságot, testi-lelki nyomort, kilátástalanságot egy rakáson… ennyi szeretettelen szülő-gyerek kapcsolatot és még inkább szexualitást… no meg ennyi magányt – főleg és elsősorban magányt, méghozzá emberek között átélt magányt…

És ahogy az összes nézőpontszereplő kezeli a helyzetét: megváltoztathatatlannak, örökkévalónak, abszolút kiúttalannak! Még csak segítségért sem kiáltanak, csak élnek bele az univerzumba, mert nem tudnak másféle életet elképzelni maguknak. Némelyik még meg is magyarázza magának, hogy neki így jó.

Hogy lehet levegő nélkül és nulla fokon élni?!
Hát így.
– —- –
Az én életembe is sok keserűség jut – de azért levegőm még van. És fázni sem szoktam. Túl gyakran.

Ezt 2016. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Nem szeretem. Nagyon nem. Túl lassú. Túl kevés a rokonszenves szereplő (konkrétan nincs is). Túl sok a történetmondás, túl kevés az esemény. Túlságosan vigasztalan a helyszín. Túlságosan kiszámítható a cselekmény. És akkor még van pofája túl közel is jönni. Mindjárt kívánságlistára teszem. Menjen a fenébe.

Túl jó helyre ment az a Nobel-díj 2001-ben.
Nem is az olvasmányélményemre adtam kilenc pontot, hanem a minőségre. Meg arra a sok-sok apró, de annál pontosabb meglátásra, amelyeket köszönhetek neki.

Nem könnyű olvasmány, de tényleg ott van a helye az 1001-es listán. Nem könnyű, annak ellenére, hogy meg se próbál sokkhatást kelteni. Biztos van sok informatívabb (értsd: a szörnyűséget jobban részletező) könyv/film az afrikai (vagy bármiféle) diktatúrákról. De kétlem, hogy ötnél több létezne a világon ebből a fajtából – amely ennyire hatásosan és nyomasztóan tudná megjeleníteni a diktatúrát. Igen, Joseph Conrad méltó utóda.

Nagyon szerencsés módon választja meg már a nézőpontszereplőjét is. Szelim először is tökéletes képviselője a soknemzetiségű Afrikának (legalább négyféle kultúrát fel lehetne sorolni, amelynek része – vagy inkább egyiknek se), másodszor elég jó megfigyelő (kivéve, amikor tényleg annak kéne lennie), harmadszor magányos, kívülálló fajta, aki meg se próbálja megváltoztatni a világot, inkább csak ügyeskedik, csúszkál ide-oda, elsősorban túlélni szeretné az egész káoszt, másodsorban pénzt csinálni belőle. Sokat. És sose felejti otthon a hűvös, pontos, aprólékos stílusát. Akkor se, amikor olyan eseményekről tudósít, amelyekbe más ember beleőszülne. Igaz, hogy olyankor ő többnyire az eseménytől is távol van. Bár néha mégse… de olyankor mégis. Tud élni egy olyan közegben, amely nem arra való, hogy éljenek benne. A legvégső határig tud benne élni. Akkor is, amikor ennek már nagyon komoly ára van.
Mondom: itt nincs sokkolás. Nyomasztás van. Folyamatosan. Úgy, hogy a diktátor meg se jelenik. Az emberei is csak elvétve. Valószínűleg nem is ismeri őket. Mégis ijesztő figura. Talán éppen azért, mert nem látni. Csak a keze nyomát. De azt nagyon.
Az is tetszik, hogy sem az országot, sem a várost nem nevezi meg. Ami nevet kap, az mindig a másik hely. (Otthon meg nincs.) Beszélnek Ugandáról, beszélnek Ausztráliáról, beszélnek Kanadáról, beszélnek még Londonról is, de a helyszín, ahol a regény kilencven százaléka játszódik, csak „a nagy folyó kanyarulata”. Erről a városról hangzik el a regény legszomorúbb mondata (amely egyébként még a cselekmény megindulása előtti időre vonatkozik): „választott hazája hirtelen független lett, és hetekig, sőt hónapokig másról sem kaptunk hírt onnan, csak háborúkról és öldöklésről.”
A függetlenség nem azt jelenti, hogy folyhat minden tovább, ahogy a gyarmatosítás előtt folyt. Egy egész korszakot nem lehet kitörölni a közösség életéből. Főleg akkor nem, ha fel se dolgozták, és nem is nagyon óhajtják feldolgozni.

Szóval minden tetszik.
Csak a könyv nem.
Jaj, Istenem. :(

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. november 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Október eleje óta olvasom ezeket a novellákat, hol elejtem, hol felkapom, mint a hold meg a nap a találós kérdésben a harmatot.

Sajnos sohasem értettem annyira a zenéhez, hogy a felszíni motívumokon túl is értsek valamit az összefüggésekből, de azért szinte mindig élveztem az olvasást. Örülök, hogy ezzel a kötettel kezdtem a Dragomán-életművel való ismerkedést.

Olyan, mint egy csemegekosár. Sok kicsi világdarab van benne, mindenféle fajta. Evilági, túlvilági, érdes, lágy, gyilkos, bűbájos,* könyörtelen, kedves humorú, édes, keserű és keserédes, nosztalgikus, ultramodern, mágikus realista, kelet-európai módra horrorisztikus,** de van abszurd-megrendítő,*** és mutatóba még világfelfordítós-igazságtevős**** is akad.

Nem mindegyik pont itt, pont most, pont énhozzám szólt – ezt nem is lehet elvárni egy ilyen sokrétű kötettől –, de a legtöbb abszolúte, és egyik sem taszított el magától. És mindegyik tudott mesélni valami újat, valami olyasmit, amit még sose hallottam. Mellé pedig valami olyasmit is, amit már hallottam, és szívesen hallgatom akárhányszor újra.

Máskor is.

* A „Hevimetál” címűre gondolok. Csak a miheztartás végett mondom. 
** „Вы выезжаете из американского сектора”.
*** „Szeánsz”. Talán ez volt rám a legnagyobb hatással. A színei olyanok… amilyeneket szeretek. Olyanok… most rájöttem! Mint Borges „A halál és az iránytű” című novellájában!
**** „Adatmentés”. Gurultam a nevetéstől. 

Ezt 2016. november 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Jól bedőltem Pablo Nerudának.
Ő írta az előszót, amelyben valósággal áradozott a regényről. Ez alapján azt gondoltam, költői prózát fogok olvasni, igazi jó spanyolos ritmusban. A fordító, Benyhe János neve színvonalas magyar szöveget ígért.
Hát latin-amerikai művel régen szenvedtem ennyit… Pedig nem rossz, határozottan nem. Még csak a költőiséget sem nélkülözi. Csak éppen nagyon, de nagyon távol áll tőlem. Éppen csak percekre került közel hozzám. Igaz, hogy akkor nagyon.

De ne kerülgessem itt a forró kását: ez a könyv bizony a chilei munkásmozgalom egyik vezéralakjáról szól, az ő életének (jobban mondva gyermek- és ifjúkorának) regénye. Az ötvenes években készült borító nem hazudik. Amelyik nekem van, ez a hetvenes évekbeli, hála Istennek semleges, az a kristály még tetszik is. Van is benne kommunista ideológia, több, mint amennyi az ízlésemnek megfelel. Aki azonban ennek alapján szocreál irodalmat várna, az éppen akkorát csalódna, mint én a Neruda-ajánlótól. Mert ez azért annál több. Jobb. Nem utolsósorban attól, hogy szépen megállítja Elías Laferttét azon a ponton, ahol életét és vérét a pártnak ajánlja megtalálja a helyét a világban. Ez éppen csak pár lapnyi giccset jelent, és az előzmények alapján az is megbocsátható.*

Három rész és egy rövidke epilógus – ennyi a regény. Az első résszel jó darabig egyszerűen nem tudtam mit kezdeni: életrajznak túl gyors, előkészítésnek túl hosszadalmas, stílusára nézve csontszáraz. Igaz, itt-ott valóban költői erejű, emlékezetes felvillanások észlelhetők. Leginkább csak a főszereplő tartja össze, meg az ő folyamatos mozgása. Néha meg-meglódul, de többnyire nehéz, vontatott, monoton olvasmány.

Dideregve ébredt a holdsütésben az ólmosfehér sólagúna mellett. A sómező fölött kristályos sótömbök tűntek a szemébe. (…) Platinaszínt öltött a láthatár. A sötétség, mint óriási ősállat, rátelepedett a fehér csipkés dombokra.

Ámbár végül is: milyen legyen? Amilyen a chilei bányamunkások élete a XIX-XX. század fordulóján. Tényleg nem leányálom, de nagyon nem, úgyhogy sok mindent el lehet mondani a regényről, de hogy motiválatlanul van benne jelen a kommunista ideológia, hát azt nem. Így pedig egész más megítélés alá esik, mint azok a művek, amelyekre a diktatúrák nyomták rá a bélyegüket. Ha propaganda, hát akkor a szenvedők érdekében folytatott propaganda. A regény eredeti címe azt jelenti: A salétrom fia – a salétrombányába meg nem bálozni mennek a legények, hanem azért, hogy a tüdejük kiégjen, a tenyerük a lapát nyelére ragadjon a hőségtől. Miközben a fizetésük értéke vígan megyen lefele.
Szóval értem én, értek mindent… de akkor is ott mocorgott bennem a gondolat, hogy mennyivel hatásosabb lenne ez költői prózában. Nem pillangókról meg virágocskákról beszélek, hanem olyan képekről, amelyek úgy istenigazában odavágnak, és tényleg nem engedik az olvasónak, hogy megfeledkezzen erről könyvről. Úgy, ahogy Neruda ígéri az elején:

A száműzetésben holdszínbe öltözik a zordon haza, a távolság és az idő simára csiszolja hosszú testét, síkjait, hegyeit, szigeteit.
Eszembe jut egy Elías Laferttével töltött délután egy lakatlan faluban, egyik elhagyott pampai bányatelepen.
Végtelen homokpampa terült el körülöttünk; sápadt színe a napfény minden változásával elváltozott, mint a vadgalamb nyaka. Zöld ibolya árnyalat szóródott szét a föld sebein, hamu hullott az égből, gyöngyös homály szivárványozta a sivatagot.
Ott a vigasztalan Magas Északon, Huantajaya magányában.
Onnét nyílik ez a könyv; homokból vannak a lapjai. Erős, széles, remegő világában tűzzel-verítékkel rajzolódnak ki az emberek, mint a salétromtisztítók lapátján. Új szín jelenik meg a pampa térein: a vér csillogása.
Senki sem feledheti ezt a könyvet.

Benyhe János meg tudta volna csinálni. Szóval Teitelboimnak nem ment a dolog. Ez a második könyve amúgy – lehet, még nem tudott eleget.

A második rész már könnyebben csúszott, Teitelboim belejött, mint kiskutya az ugatásba, a nagy-nagy sztrájk előkészítését és kibontakozását jóval érdekesebben sikerült megírni. Külön tetszett, hogy nemcsak a „proletárok”, hanem az ellentétes oldal nézőpontjába is belehelyezkedett néha az elbeszélő – tetszett, bár nem esett jól, hiszen leginkább azt lehetett látni, hogyan magyarázza meg magának az „elit”, hogy miért nem annak van igaza, aki több fizetést szeretne.
Ezzel a résszel csak egy bajom van, de az éppen elég: észrevétlenül, de alaposan túlidealizálja a munkásokat. Nem művelnek semmi törvénytelent! Ha valaki mégis kihág, akkor a közösség által választott és mindenki bizalmát élvező bizottság húzza vissza! Egyébként meg köztük aztán nincs széthúzás, nincs a világon semmi konfliktus! Legfeljebb néhány síró-nyafogó, aki haza akar menni, de amikor visszapofozzák, elszégyelli magát, és önként marad a testvéreivel! Mert ők mind egy nagy testvériség! Aha, meg egy taliga aprómajom. A végkifejlet ismeretében ez az elbűvölő tökéletesítés érthető – csak ez az olvasót nem vigasztalja. Engem legalábbis.
Ami vigasztalt: Az egyre erősebbé váló stílusfordulatok. A kétségbeejtő egy helyben topogás és az agyat olvasztó hőség megjelenítése. Az, ahogyan állandóan fel-felmerül egy ember a tömegből, és arcot kap. Ettől „közösségebb” lesz a tömeg, mint bármi mástól – ennél a módszernél kellett volna maradni!

Palafe, az ördög mellett egy indián ült; valami felföldről leereszkedő ajmara szerencsemanóhoz hasonlított merev, krétaszínű arcával, és cókmókja alatt görnyedező hátával.

A harmadik rész aztán minden eszközzel beledöngöli az olvasót a porba. Ha így nézne ki az egész könyv, tizenöt pontot kapna a tízből.** Sejtettem, mi lesz (nem kell nagy ész kitalálni, meg a fülszöveg is elspoilerezi, és én gépeltem be a fülszöveget…), de erre semmi nem készített fel. Ezt a részt csakugyan nem feledem. Nem utolsósorban azért, mert itt aztán tényleg költővé válik az író, elfelejt minden realista követelményt, elkerül minden lélektani buktatót, balladát ír prózában, és ettől nemhogy lágyabb nem lesz az anyag, de még bele is törik az ember foga. Még a napok számának is jelképes jelentőséget ad. Még a bibliai idézetek is a helyükön vannak.***

Térdelő emberbe botlott, aki égre emelt karral hangosan kiáltozott:
– Istenem, nem akarok többé chilei lenni… Istenem, Szentséges Úristen, nem akarok többé chilei lenni!… Nem akarok többé chilei lenni!… Uram, Isten!…
Az aszkéta arcú, vékony embernek különös fény csillogott a szemében. Csak azokból sugározhat így a szomorúság, akiket nemcsak kívülről fog körül a halál, hanem magukban is azt hordozzák. Égre nyújtott kézzel mondta az imáját, szörnyű áhítata különösen félig lehunyt szemében fejeződött ki. Egyhangú ünnepélyességgel ismételte, háromszor-négyszer elmormolta, aztán ismét hangosan kiáltotta a fohászát, egyre higgadtabban (…).

Ehhez képest az epilógus felejtős. Egy jó darabig viszi a lendület, de aztán kifullad, a végkifejlet egyetlen pozitívuma meg az, hogy éppen jókor történik.

Azért nem bánom, hogy elolvastam… De biztos vagyok abban (is), hogy nem ez a szerző legjobb könyve. Viszont (sajna) kizárólag ennek a lefordítására találtak okot az ötvenes években – utána meg már a kutyát nem érdekelte. Hjaj… pedig írt ő életrajzot Borgesről is… (sóhajt)

* Bár szerintem éppen ezek miatt az előzmények miatt nem lenne szabad átmenni giccsbe… de ez már az én véleményem, és végül is milyen jogon szólok bele abba, ki milyen traumát hogy dolgoz fel, amíg nem akar sorozatgyilkos lenni…
** És jó eséllyel legfeljebb kétharmadára csökkenne. Ezt a hosszúságot nem bocsátom meg. Ha sűrűbbre vette volna, jobban jártunk volna, ő is, én is.
*** SPOILER Egyedül a fiatal indián anya nincs a helyén. BÁRKIRŐL beveszem, hogy ott marad a bajtársaival a biztos halállal szembenézni, de egy nőről, akinek párnapos kisbabája van, és volna lehetősége elhagyni a terepet, arról NEM. 

Ezt 2016. november 18-án írtam. 

Pontszám: 10/8