Nem tudtam, mi hiányzik az életemből…
Hát az, hogy megtudjam, hogy van angolul a csatos üveg, az ólmosbot, a szabványméretű vonalas írólap meg a hattyúprém. Esetleg a köpőcső. De hogy még azt is megtudom, hogy van a „tokkal-vonóval”, no, arra tényleg nem számítottam.
Egyébként meg kaptam egy jó kis (?) klasszikus angol krimit, ízlésemnek megfelelően (túl)komplikált bűnténnyel, ugyancsak ízlésemnek megfelelően részletezett rokonszenves, hétköznapi kisemberekkel, és szelíden, de annál határozottabban maró társadalomkritikával, amely a harmincas évektől napjainkig nem vesztett aktualitásából. De egy grammot se. 
Azt ajánlom, hogy mindazok, akik szeretnék teljes egészében kiélvezni ezt a méltán 1001-es listára került gyönyörűséget, járjanak el hozzám hasonlóan. Bele se nézzenek a fülszövegbe, se semminek utána ne nyomozzanak a neten, csak szerezzék be, és élvezzék. (Én könyvtárközi kölcsönzéssel kaptam, mit mondjak, nincs ronggyá olvasva.) Még azt is ajánlom a leendő olvasóknak, hogy ha egy mód van rá, angolul olvassák. Mivel az egyetlen elérhető magyar fordítás először is annyira régi, hogy beszerezhetetlen, másodszor pedig egészen biztosan rövidített-átdolgozott kiadás volt. Szakadjon rá a cirkuszsátor arra, aki kitalálta. Bocs. Elég dühös vagyok.
Harmadszor pedig azt ajánlom nekik, hogy eszükbe ne jusson tovább olvasni ezt az értékelést.
Tessék leállni vele. Most.

– —- – —- – —-

Amikor elkezdtem olvasni, annyit tudtam, hogy Sayers Agatha Christie-szintű krimiíró volt, kortársa, pályatársa, hasonló műfajban alkotott, és az a kettő darab novellája, amit az idén olvastam, nagyon tetszett. Meg még azt tudtam, hogy a könyv rajta van a bizonyos listán. Arról fogalmam se volt, hogy egy sorozat része – egyébként önmagában is tökéletesen érthető –, egy olyan sorozaté, amely Sayers nevezetes detektívfigurájának kalandjait mutatja be. (Akiről persze életemben nem hallottam.) Így aztán jól meglepődtem, amikor harminc oldal után kiderült, hogy amúgy ebben a regényben már megtörtént a gyilkosság, csak én nem tudtam róla, és a detektív a második oldaltól nyakig benne van, a nyomozásban is, meg főleg az inkognitójában.

És ezért az abszolút ártatlanságért nem lehetek elég hálás! Így pont a megfelelő hatást érte el a regény: legalább egy kis ideig én is úgy éreztem magam, mint a regény legtöbb szereplője, akik élik a maguk kis mindennapi életét, és fogalmuk sincs, milyen események rohannak el mellettük, közöttük, akár fölöttük. A legtöbbjük egészen a végéig éppen ilyen ártatlan is marad. (Vagy legalábbis úgy dönt, hogy ő ártatlan. Az vesse rá az első követ stb.) Nem szeretem Londont, és sose láthattam, milyen volt a harmincas években, de ettől akkor is az én világommá alakult volna – hiszen éppen így élek én is, és éppen így húznak el mellettem ismeretlenül nagy események –, ha nem olyan helyszínt választott volna Sayers, amilyet választott.

A reklámcégek világát.

Azoknak a kisembereknek a világát, akikről senki se tudott akkor se, és ma se tudjuk, kicsodák, de a szövegükkel folyamatosan tele az egész életünk. Elgondolkodtatok már azon, kik írják azt az irdatlan mennyiségű szlogent, amely reggeltől estig szembejön velünk az utcán, a plakátokon, a szemben levő ház ablakában, a buszok oldalán, a gyógyszeres dobozok oldalán, a Facebookon, a Molyon, sőt otthon is, még kikapcsolt szerkentyűk mellett is?

Ezeknek az embereknek az életéről szól a regény. Itt ők a főszereplők. Mert igen, ez krimi, igen, van benne gyilkosság, nyomozás, és a vége felé föl is pörög úgy, hogy még a krikett is izgalmassá válik, pedig ha létezik sport, amelyik abszolút nem érdekel, és nem is értek hozzá… De túlzott izgalmakat ne tessék várni tőle. A nyomozók nagyon, de nagyon hosszú ideig sötétben tapogatóznak, és annyi lényegtelen(nek tűnő) kitérő van, hogy az edzetlen olvasó időnként el is alhatna rajtuk. Persze utóbb mindenről kiderül, hogy megvan a maga jól kitalált helye a cselekményben, és semmi se véletlen, de ez nem változtat azon, hogy a regény első kétharmada bizony lassan csordogál. Nekem mégis tetszett ez a kétharmad, mert itt a regény nemcsak krimi. Hanem valami csuda-eleven, izgalmas rajz egy olyan világról, amelyet egyáltalán nem ismertem, viszont ahogy egyre többet kezdtem tudni róla, úgy vált egyre inkább – szó szerint megdöbbentően – ismerőssé. Most, hogy befejeztem, meggyőződésem, hogy a harmincas évek reklámcégei meg a maiak között az a különbség, hogy ma van tévé meg internet. Slussz. Más nincs.

Szóval, kedves olvasó, ha látni akarsz egy zajos irodát, ahol mindenki egyszerre beszél, mindenki elszedi a másik ollóját, radírját, lexikonát, és csak a Jóisten tudja, hogy ilyen közegben hogy lehet határidőre elkészülni, de minden mindig elkészül határidőre, némely munkatársak barátkoznak, mások igazi vérpezsdítő üvöltözésekbe kezdenek egymással a többiek füle hallatára (lehetőleg felhánytorgatva minimum tíz év összes sérelmét), ismét mások nem szólnak egymáshoz hónapokig, viszont egységesen mindenki úgy hallgat el, mint az iskolás gyerekek, mikor belép a főnök (van, aki ilyenkor egyszerűen beleolvad az ajtófüggönybe), aki amúgy két hét után minden újoncot elővesz, és röpke kétórás előadást tart neki a reklám jelentőségéről – akkor szedd elő nagyon gyorsan ezt a könyvet…

És ha tudni akarod, miért éppen egy reklámcégre volt szükség egy gyilkosság (meg egy azon túl meghúzódó sokkal nagyobb disznóság, de spoilerezni nem akarok) hátteréül – miért éppen egy olyan szervezetre volt szükség, amely láthatatlanul is mindenütt jelen van, és abszolút legálisan mossa az agyunkat napi huszonnégy órában, miközben amúgy megélhetést is teremt okos, rokonszenves, kreatív és egészséges humorú embereknek – akkor még gyorsabban szedd elő ezt a könyvet…

És ha akarsz találkozni Lord Peter Wimsey-vel…
…aki főállásban dúsgazdag brit főrend, de azt angol módra nagyon unja, és unalmában beáll a Scotland Yardnak segíteni, és persze (klasszikus krimiről lévén szó) sokkal ügyesebben nyomoz, mint a rendőrség…
…és nyomozásában odáig elmegy, hogy dolgozni kezd, azaz beáll a reklámcéghez heti négy fontért szlogeneket írni, és ettől egyrészt rettentő büszke magára, hogy meg tudna élni a saját keresetéből, másrészt kiderül, hogy van húzása a reklámszakmához, és piszokul élvezni kezdi a dolgot, ráadásul a legösszeférhetetlenebb kollégákkal is össze tud haverkodni…
…és olyan angol fahumora van, hogy lefejeled tőle az asztalt…
…és hogy még sportsman is hozzá, szerintem az már túlzás…
(Megj.: Hol lehet ilyen angol arisztokratákkal találkozni??? Voltam kinn, egy darabot se láttam!!! Csak a monokliját vegye ki, mert Gábor Miklós jut róla eszembe, és kiröhögöm.)

…szóval ha szeretnél vele találkozni, akkor közlöm, hogy január harmadikáig lehet nálam a könyv, de ha egy módom van rá, holnap visszaviszem, hogy aztán karácsony után visszaküldhessék az ELTE Anglisztikai Intézetébe, és más is kivehesse. 

És megtudja, hogy van angolul a köpőcső. Meg a tejfelszőke. Meg az „öntelt, arrogáns majom”. (Ez egy egyszótagos szó amúgy.)

Ezt 2016. december 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10