A könyv, amelyet három-négy olvasás után se lehet letenni.
A könyv, amelyet nagyon nehéz (vagy éppen lehetetlen) súlyos spoilerek nélkül méltatni.
Viszont elképesztően jó dolog harminc* darab tizennyolc éves ifjúval társalogni róla egy óra hosszat. És olyanoknak a véleményét hallani, akikből máskor egy árva hangot se lehet kihúzni.

A könyv, amelyet lehet olvasni vegytiszta szórakozásként, szellemi játékként, megfejteni való rejtvényként.
Lehet olvasni kitűnő stílusú szövegként, amelynek elbeszélője valahogy mindig megtalálja a legpontosabb kifejezéseket, és realisztikus jellemeket rajzol velük.
Lehet olvasni a jó és a rossz mesebeli-mitikus küzdelmeként, amely mítosz a legkevésbé sincs ellentmondásban a valószerű környezettel, sőt. És amelyben a detektívnek kéne képviselnie a legfőbb jót – mint minden tisztességes klasszikus krimiben –, de helyette egy három éve halott kislány képviseli.** Amelyben a földi törvény korrupt és működésképtelen, az isteni törvény távoli és megragadhatatlan, és a kettő között kell(ene) valahogy boldogulni a tisztességes embernek.
Lehet olvasni egy látszatvilág felépüléseként, majd lebomlásaként. Gondosan kidolgozott hazugságokból szőtt bonyolult hálózat ez a történet, és csak egyetlen kiválasztott képes kibogozni a szálakat: Hercule Poirot, természetesen. Aztán ő maga is hazudik egyet. Vagy mégsem.

Ami számomra a legszebb benne, az a (bár kizárólag az adott térben és időben létező, de mégiscsak) tökéletes demokrácia. Amelyben nem számít, ki vagy és honnan jöttél, mert mindenkit a halálhoz mérnek, és a halállal szemben mindenki egyenrangú.
Meg persze az is gyönyörű, ahogy tizennyolc évesek arról vitatkoznak, hogy mihez van joga az embernek és mihez nincs, vagy hogy mit jelent egyáltalán a törvényesség. Khm… közben meg kitalálják az Orient expressz 2.-t, amelyikben mindenki meghal… ezek a mai fiatalok…

* Illetve sajna csak huszonkilenc, mert volt ma egy hiányzó.

** SPOILER A gonoszt pedig nem a gyilkos, hanem az áldozat. 

Ezt 2017. január 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10