Nem igazán vagyok oda a háborús történetekért – kivételek azért akadnak –, mégis ezt a könyvet választottam ki paraguayi olvasmánynak. Érdekelt, mert annyi jót – meg annyi rosszat – írnak róla a molyok, és érdekelt, hogy most akkor mágikus realista ez vagy nem, és ha igen, miért, és ha nem, hát akkor mi?
Megmondom: körülbelül a négyötödéig maradéktalan gyönyörűség, onnantól kezdve a végéig szomjúság.

A fülszöveg valójában csak annyit állít, hogy a regény a mágikus realizmus előfutára, és szerintem is az, nem több, de nem is kevesebb. Minden egy kis faluból indul ki és oda tér vissza, minden mindennel (és mindenki mindenkivel) összefügg, a szereplők felbukkannak, eltűnnek, aztán kiszámíthatatlan helyeken visszatérnek, időnként lefekszenek egymással, máskor megölik egymást. A jármű meg halad. Hol rabszolgaszállító furgon, hol életmentő kísértetszekér, hol a semmibe tartó magányos vagon, hol lajtos kocsi. Az emberek a józan ésszel homlokegyenest ellenkező utakat tesznek meg, egyesek meglepetésszerűen meghalnak, mások még meglepőbb módokon életben maradnak. Időnként az marad életben, akinek minden logika szerint nem kéne. Mert néha lőnek. Aztán egyre gyakrabban lőnek. A katona nem kérdez, hanem megy. Azt is a nagy semmiért.
Amikor a regény szürreális, amikor groteszk, amikor abszurd, amikor a mítoszok nyelvén próbálja elmondani az elmondhatatlant, akkor szeretem. Amikor a vége felé elkezdenek a szereplők úgy tenni, mintha volna az egésznek valami értelme, és hősök meg önfeláldozók akarnak lenni – hát akkor nem.*

Sokféle nemzetiségű írótól olvastam az idén, de ahhoz ragaszkodtam, hogy a legtöbbjük közép- vagy dél-amerikai legyen. Mindegyiktől nem olvastam, mert besokalltam, de azért elég soktól – szóval soha ennyi háborút meg diktatúrát egy rakáson. Ez önmagában elég ahhoz, hogy békepártit csináljon az olvasóból – és akkor hol vannak még az afrikai irodalmak, amiket jövőre tervezek. Ettől a könyvtől szabályosan féltem, és csak azért beszéltem rá magam, mert tavaly egy kontrollálatlan pillanatomban megvettem.** Aztán ha már megvan itthon…
…és nem bántam meg.
Mert igen, valóban kegyetlen regény ez, de gyönyörű is. A mágikusságának legalább a felét a stílusa adja. Fogadok, hogy spanyolul még mágikusabb tőle. Teitelboimnak meg Nerudának üzenem, hogy így kellett volna megírni A pampa énekét, akkor tényleg feledhetetlen volna az egész, nemcsak a harmadik része.
Ráadásul az, hogy háborús, elég kifordult módon jelentkezik. A nagy ütközetet nem látjuk, a politikusok nagy céljait csak sejtjük. (Mármint a szereplők meg én – nem fejedelmi többest használok.) Amit a paraguayi-bolíviai háborúról tudok, a könyvhöz kapcsolódó karcokból tudom. Közelről csak annyi látszik, hogy lőnek, de minek.
Az, hogy ki győz és ki veszít, nem is nagyon derül ki. Honnan a bánatból is tudná az, akinek annyit mondtak, hogy kerülje meg a dombot.

* SPOILER A Menekülés c. fejezet második felét még szó szerint torkomban dobogó szívvel olvastam. A Különleges megbízatás c. fejezet második felére ebből már semmi sem maradt, pedig annak a résznek a tétje is sokkal nagyobb. Ezt a szereplőt tekintsem a tökéletesség megtestesítőjének? Ennek a cselekedeteit kellene komolyan vennem?! Nála sokkal többet tud az ellentétpárja, aki az egyenes úton is eltéved a csapatával együtt! Ezért történt a pontlevonás.
** Negyvenéves olvasatlan példányban. Ennek normális körülmények között örülök… de nem akkor, amikor az, hogy egy könyvet soha ki se nyitott a régebbi tulajdonosa, abból derül ki, hogy nyolc oldal teljesen üres. Nem hiányzik, csak nincs rájuk nyomtatva semmi. Azért a nyolc oldalért ki kellett vennem a könyvtárból is a könyvet. Kénytelen leszek fénymásoltatni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. december 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9