Nagyon szép könyv, de sajnos nem az én világom.

Kicsit olyan, mintha A párduc tükörképe lenne – most nem a főnemes nézőpontjából figyeljük a XX. századot, hanem a szolgalegény-világcsavargóéba helyezkedünk bele, de a kép, amelyet látunk, az bizony fájdalmasan hasonló.

Az emlékezet könyve ez, és amilyen rövidke, olyan bonyolult. Zsebbe való, puha lapú kis kötet, de belefér egy egész letűnt világ, meg még az utána következő világok is, ismétlődéseikkel, variációikkal, párhuzamos és/vagy széttartó sorsaikkal együtt.
A cselekmény soványka: az elbeszélő sok év után ismét ellátogat arra a vidékre, ahol felnőtt, emberekkel találkozik, épületeket lát, ízeket, illatokat érez, keres valami megnevezhetetlent. És megtalálja azt, amit nem biztos, hogy szeretne. Minden ponton, ahol valami/valaki ismerőst talál, azonnal önkéntelen mélyfúrást végez, és nem mindig bizonyul igaznak az a bizonyos „megszépítő messzeség”. Dehogy szépít az… Főleg, hogy ott van mellette a gyerekkori barátja, aki állandóan közbevág a saját emlékeivel, cáfol, józanít, mindenhova bevilágít, a legkellemetlenebb helyekre is.

    A főúton és a majorokban jobban éreztem magam, de itt sem hitték el, amit mondtam. Megmagyarázhattam-e bárkinek is, hogy csak azt akarom látni, amit valaha már láttam? Hogy kocsikat akarok látni, szénapajtákat, látni szeretnék egy sajtárt, rostélyt, a pitypang virágát, kék kockás zsebkendőt, a tökből vájt ivócsanakot, kapanyelet? Az arcok is úgy tetszenek, ahogy mindig bennem éltek: ráncosak, öregek, óvatos ökrök, virágdíszes lányok, galambházas tetők. Számomra évszakok múltak el, nem évek. És a dolgok és a beszélgetések, amelyekben részem van, minél inkább azonosak az egykoriakkal – a kánikula, a vásárok, a valahai aratások, még a világ előtt –, annál nagyobb gyönyörűséget okoznak. Éppen így a levesek, a palackok, a nyesőollók, a rönkök a szérűn.
    Nuto itt azt mondta, nincs igazam, fel kell lázadnom, azokon a dombokon még mindig állati, embertelen élet folyik, a háborúnak semmi haszna sem volt, minden éppen olyan, mint azelőtt, kivéve a holtakat.

Aki azt gondolná, hogy az elbeszélő valamiféle „gyökeret” keres vagy talál, azt már az elején hideg vízzel kijózanítják: ha valamije hiányzik ennek a férfinak, az éppen a gyökere. Legfeljebb az első felnevelőiig mehet vissza, régebbre nem, mert lelencgyerek, családja nincs. Annál meglepettebben veszi tudomásul felnőttként, hogy hány ilyen, magával mit kezdeni nem tudó, maradni-menni egyaránt képtelen alak mozgott és mozog körülötte abban a bizonyos faluban. Pedig nekik elvileg volna kötődési pontjuk, nem is egy. Az is igaz, hogy a II. világháború sok sorsot kettévágott, azokét is, akiket nem öltek meg – de az is, hogy már a háború előtt sem voltak olyan nagyon épek azok a sorsok.

A vágyakozás könyve is ez: mindazoké, akik mást, többet akarnak, mint ami megadatott nekik. Mindegy, hogy úr vagy szolga: mindenki egyformán a bezártságból, a véges lehetőségek közül akar kitörni, mindenki megpróbálja így vagy úgy, és mindenkire csalódás vár, még arra is, aki a maga módján sikerre jut. A regény első felében nem igazán tudtam rokonszenvezni az elbeszélővel, de a második felére, ahogy ügyesen párhuzamot vont a különböző sorsok között, és a beszéde megtelt együttérző szeretettel mindenki iránt – akkor sok minden a helyére került.

Így aztán sokáig azt hittem, hogy ez a falu, ahol nem születtem [sic!], az egész világ. Most aztán, hogy valóban láttam a világot, és tudom, mennyi kis faluból áll, most nem tudom, akkorát tévedtem-e gyerekkoromban.

Mert az együttérzés könyve is ez. De semmi több. Az elbeszélő (akinek még nevet se igazán ad a regény, azért emlegetem így) csak jár-kel a regénytérben, néz, fülel, mindent megfigyel, semmit meg nem ítél, de nem is segít senkinek. Illetve ő meg van győződve arról, hogy de – csakhogy én meg arról vagyok meggyőződve, hogy hazudik magának.* 

Viszont legalább szépen beszél róla. Mint mindenről: 

Már el is felejtettem, milyen tűző nap ég e köveken, micsoda hőség árad a terméketlen rögből és a mésztufából. Itt a forróság nem az égből ereszkedik le, hanem alulról száll fel – a földből, a szőlő közül kilátszó talajból, amely mintha felfalt volna minden zöldet, hogy teljes egészében hajtásokká alakuljon át. Szeretem ezt a meleget, illata van: én is benne vagyok ebben az illatban, benne van annyi szüret és szénakaszálás és lombritkítás, annyi íz és annyi kedv, amelyről már nem is tudtam, hogy megvan bennem.

* SPOILER Megtalálja a saját gyerekkori énjét, de az az „én” bizony amilyen éles eszű, olyan beteg testű, csak a legnagyobb kegyetlenség árán szabadulhat a helyzetéből – és az elbeszélő csak az elvágyakozást kelti fel benne, aztán mossa kezeit, és sorsára hagyja a gyereket. Meg az egyetlen megmaradt barátját is.

Ezt 2017. február 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8