Három rövid elbeszélést tartalmaz a Penguin Little Black Classics, és nagy kalapemelés jár értük nemcsak a szerzőnek posztumusz, hanem a szerkesztőnek is. Mert a három szöveg önmagában is jó, de így egymás mögé rakva még hatásosabb.

Pironkodva vallom be, hogy a címadó elbeszélést (ő szerepel az 1001 könyv listáján) még nem olvastam. Pedig reklámozták már nekem nem is egyszer, azért is húztam most elő a kalapból. Tényleg nem hosszú, ellenben rettenetesen nyomasztó. Azért, mert sajnos valószerű. Nézegettem róla értelmezéseket, úgy látom, megosztó a történet, egyesek racionálisan megmagyarázhatónak tartják a végkifejletet, mások beléptetik a szövegbe a fantasztikumot – szerintem mindkét értelmezés számára nyitott a szöveg.

De akármilyen furcsa legyen: a kettő bizony egy irányba mutat. Akár van kísértet, akár nincs, ez így is, úgy is rémtörténet, mert nem a kísértet teszi azzá, még csak nem is a férj közömbössége, értetlensége, kényelemszeretete (bár annak komoly része van benne!*). Hanem a külvilág elvárásrendszere. Ő nem tehet arról, hogy képtelen bármilyen értelemben komolyan venni a feleségét, és gyakorlatilag hisztis kisgyereknek tekinti – őt egyszerűen így nevelték. Éppen annyira irracionális a viselkedése, mint az asszonyé (akit ugyanúgy neveltek, és ez ellen sose lázad, még meg is magyarázza, hogy az úgy van jól), ha nem még jobban. Ez pedig bizony senkinek se jó, nemcsak a feleségnek, a férjnek sem. Nagyon sokat lehetne írni erről a történetről (pl. hogy az egészben pontosan mi a szerepe a bizonyos sárga tapétának), de spoiler nélkül nehéz, úgyhogy a továbbiakat magánban, ha igényli valaki.

Egyébként a novella megjelent magyarul itt, és nem őmiatta kapott ilyen rossz értékeléseket a kötet, ellenkezőleg.

A másik két szövegnek sincs semmi baja, csak hát egyik se a Yellow Wallpaper. A második elbeszélés (The Rocking-Chair) a „leghagyományosabb” a három közül, ha van itt értelme ilyet mondani: klasszikus borzongatás, sokatfecsegős-sokatleírós XIX. századi kísértethistória, egy nyugtalanító szerelmi háromszöggel megfejelve. Nem zökkent ki senkit sehonnan, éccaka tábortűz/kandalló/gyertyafény mellett ijesztgetésre kiválóan alkalmas. A harmadik (Old Water) ellenben olyan egy kifordítom-befordítom-történet, hogy nekem helyenként fülig ért tőle a szám, máskor meg komolyan féltem, nehogy az legyen a vége, amit egyébként ki lehetett számítani – aztán meg lett egy váratlan csattanója, amit szintén ki lehetett volna számítani, csak én nem voltam hozzá elég ügyes. A Yellow Wallpaper tükörképe, több értelemben is, és leginkább arról szól, mekkora ökörség milyen nevetséges dolog megpróbálni készen kapott kategóriákba szuszakolni a másik embert, és megsértődni, ha a másik speciel pont nem fér bele a nekünk tetsző kategóriába. Nagyon kicsúfolja a szöveg a sablonokat meg a sablongondolkodást.

* SPOILER! Egy köztudomásúlag rossz idegállapotban levő nőt bedugni egy olyan szobába, amelyiknek rács van az ablakán, és jön le a tapéta a falról… szeszélynek tekinteni az ellenérzéseit, és azért se engedni más szobába… mert ott nem kényelmes… hát ezt nem józan viselkedésnek hívják. Akárhogy nevelték az embert. 

Ezt 2016. június 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10