Nem pontozom, mert nem én vagyok a célközönség.
Szerb Antal, erről az olvasásról te tehetsz!!! Remélem, jól szórakoztál rajtam odaát… 
Mert ennek a két kötetnek kb. a kétötödét valóban egy XVII. századi, rózsakeresztes szellemiségű regény teszi ki (emiatt vettem ki a könyvtárból), de a maradék, az bizony kőkemény gnoszticizmus, a XX. századi fajtából, amely sajnos sokkal, de sokkal komolyabban veszi magát, mint amennyit az én tűrőképességem még kibír.

Először álljon itt némi gyakorlati információ a könyvről, mert a fülszöveg elég szűkszavú:
Kettő darab puhatáblás kötetre tessenek számítani. Mindkettő Andreä XVII. századi regényével kezdődik; az első kötet az első három fejezetet tartalmazza, a második a következő négyet.* Ezek után kisebb-nagyobb szakaszokra darabolva megismétlődik a regénynek szinte a teljes szövege (tehát gyakorlatilag kétszer is benne van), szakaszonként van Rijckenborgh részletes kommentárjával. Értsd: hat sornyi regényszöveghez minimum három oldalnyi magyarázat. Emiatt (meg az egész oldalas illusztrációk miatt) a könyv legalább százötven oldallal rövidebb, mint amennyit az adatlapon az oldalszám jelez. A második kötet végére pedig még egy kis gnosztikus lexikont is illesztettek, érdemes néha hátralapozgatni, ha valamit nem ért az olvasó.

No de hogy jön a képbe Szerb Antal? És hogy jövök a képbe én?

Tessék elképzelni, hogy egy olyan egyénnel, aki kölyökkorától számítva kb. ötször olvasta A Pendragon legendát – és csak azért nem többször, mert már úgyis tudja kívülről –, hirtelen közlik, hogy amúgy azok a bizonyos könyvek (amelyeknek a regénnyel való kapcsolatáról bármit közölni durva spoiler lenne) nemhogy léteznek, hanem még le is vannak fordítva magyarra, és nemhogy le vannak fordítva magyarra, hanem még vele egy városban is tartózkodnak, konkrétan a megyei könyvtárban!

Tessék elképzelni! Hát mintha arról tájékoztatnák a nagyérdeműt, hogy holnap reggel indul a főtérről a menetrendszerű űrhajójárat a Solarisra. Vagy hogy menj ki a vasútállomásra este hétre, két átszállással a kilenc és háromnegyedik vágányon vagy. De esetleg az Orient expresszre is felszállhatsz, csak hordozható hősugárzót vigyél. No, akkor már tudja is mindenki, hogy éreztem magam, amikor Seligmann könyvét olvasva rájöttem, hogy simán beszerezhetem azokat a bizonyosokat! Ki nem hagyhattam! Igaz, láttam, hogy mindjárt egy ezoterikus értelmezést is kapok hozzájuk, de oda se neki, legfeljebb kilépek a komfortzónámból.

Hát sikerült…

Johann Valentin Andreä regényével semmi bajom az égvilágon. Azt kaptam tőle, amit vártam, még többet is. Ahogy Seligmann mondja: olyan allegorikus mű ez, amely nemcsak „kódolt” értelme miatt lehet érdekes, hanem kalandmeseként is. Van neki cselekménye, szereplői, és még ebben a fura fordításban is élvezhető barokk stílusa. Rózsakereszt testvér, azaz Christian Rosencreutz meghívót kap egy királyi menyegzőre, útnak indul, különböző viszontagságok után megérkezik a kastélyba, ahol egyre keményebb próbatételek következnek… és innen nem spoilerezek tovább.

Olyasmit álmodtam, ami esetleg nem sokat jelent, mégsem tartom fölöslegesnek az elmesélését. Mintha magas hegyen álltam volna, s az alattam messze elterülő völgyben nagy tömeg szorongott. Mindnek a fejéhez zsinór vezetett, azzal volt az égre felakasztva. Az egyik magasan függött, a másik alacsonyan, sokan még a földön álltak. A levegőben egy öreg ember repkedett ollóval a kezében, s hol itt, hol ott vágott el egy zsinórt. Aki a föld közelében volt, az hamar és zajtalanul ért földet. Ha azonban olyanra került a sor, aki magasan függött, akkor a zuhanása megrengette a talajt. Soknak olyan szerencséje volt, hogy a zsinór rugalmasan tágult, s újra földet értek, mielőtt levágták volna őket. Élvezet volt nézni a bukfenceket, s nagyon örültem, ha olyan valaki zuhant le szégyenteljesen, aki a levegőben hosszú ideig kivonta magát a menyegző alól, s esésében még néhány szomszédját is magával rántotta.

Nem árt hozzá némi előismeret az alkímiáról. Csak hogy az ember felfogja, melyik jelkép körülbelül mit jelent (távolról se mindet tudtam értelmezni), meg hogy azt is megértse, hogy egyikhez se pusztán egyetlen értelem rendelhető. Mint ahogyan a (tisztességes) alkimisták célja se 1 db zsebbe dugható kő előállítása volt, hanem annál jóval több.

A madár (…) olyan vadul és gonoszan csipkedett és karmolt, hogy ha elkaphatta volna egyikőnket, akkor nem sokat teketóriázott volna vele. Most már egészen fekete lett és vad, s így más táplálékot is hoztak neki (…). Emiatt kihullottak fekete tollai, s hófehérek nőttek helyettük. Most már szelídebb is lett, de még mindig nem bíztunk benne. A harmadik eledel miatt tollai oly szépre kezdtek színesedni, amilyet még életemben soha nem láttam. Már rendkívül szelíd lett, s mindegyikőnkkel szemben nagyon barátságosan viselkedett, úgyhogy a Leány beleegyezésével elengedtük.

(...)

A sír háromszögletű volt, középen fényesre csiszolt rézüsttel; minden más tiszta aranyból és drágakőből állt. Az üstben egy angyal állt, karjaiban ismeretlen fával. Erről állandóan víz csepegett az üstbe. Amikor a fáról gyümölcs esett le, akkor az is vízzé vált, és tovább folyt a mellette álló három kis aranytálba. Ezt az oltárt három állat tartotta: sas, bika és oroszlán, melyek rendkívül értékes alapzaton álltak.

Aztán hogy ennek a célnak az elérése lehetséges vagy nem, azt már nem az én tisztem eldönteni. Én maradok érdeklődő bölcsész. Andreä pedig ezt hagyja.

Na, van Rijckenborgh, az nem hagyja. Van Rijckenborgh jól megmondja, hogyan kell a barokk regényt értelmezni. Úgy kezeli Andreä regényét, mint valamiféle apokrif gnosztikus Bibliát, és pontosan azokkal az eszközökkel kommentálja, mint amelyekkel az ókor óta a Bibliát szokás – csak előbb redukálja az eszköztárat. Nála egyik motívumnak sincsen több jelentése, mindegyiknek csak egy és oszthatatlan és igaz.** Ez különösen akkor esik rosszul, ha a barokk szövegnek volna humora, van Rijckenborgh meg fogja és agyonveri. Mert azt nem úgy kell érteni! Még véletlenül se jusson eszetekbe semmi komolytalan! Itt mindennek szigorúan szellemi értelme van!

Az elején még megengedi, hogy más utakon is eljusson az ember a tiszta és jó élethez, mint a(z őáltala vezetett) rózsakeresztes irányzat által (mert más csoportok is nevezik magukat rózsakeresztesnek, csakhogy ők egytől egyig hazudnak), de aztán ez szépen elfelejtődik, és a második kötetben már kizárólag őnála van az igazság. Nekem meg az ilyesmi akkor se tetszik, ha amúgy nem bánt senkit, és nem is szólít fel erre másokat. És akkor se tetszene, ha egyetértenék a gnoszticizmus nézeteivel – de nem értek egyet. Ez a könyv se győzött meg arról, hogy egyetértsek.

Úgyhogy egy darabig hősiesen nyeltem a szöveg lelki-szellemi beavatódásként való értelmezését (legfeljebb a kultúrtörténet iránt érdeklődő énem rítt olykor halkan a háttérben, hogy meséljenek már egy kicsit az alkímiáról is). De amikor egyre csak ömlött a fejemre a sok kígyótűzrendszer, agyüreg, csakra meg asztráltér, akkor szépen átkapcsoltam gyorsolvasásra, és azt számolgattam magamban, hogy hány kihívást fogok én ezzel legalább letudni…

Viszont az illusztrációk tetszettek. Nagyon.

Csak hát ezzel kapcsolatban komoly hibája van a kiadványnak. Nincs feltüntetve se fordító, se illusztrátor! A kiadó pedig olyan slendrián módra van megadva, még azt se lehet eldönteni, Hollandiában vagy nálunk jelent meg. :/ Arról nem beszélve, hogy elvileg ez már a második kiadás, de elsőnek nyoma sincs. Értem én, hogy ilyen könyv nálunk ’89 előtt nem jelenhetett meg, és ’91-ben nagyon gyorsan ki akarták adni, ami meg is látszik rajta, de attól még ilyen „apróságokra” igazán odafigyelhettek volna!

Szóval ha valaki szeretne belemerülni a gnoszticizmus XX. századi fejleményeibe, annak szívből ajánlom ezt a könyvet. De akit csak maga a barokk regény érdekel, esetleg némi modern kommentárral, az inkább ezt kerítse elő. Bár én is hamarabb tudtam volna róla… Ebben a kommentár egyrészt jóval rövidebb, másrészt Steiner írta, akivel emlékeim szerint sokkal jobban jár az olvasó. Ráadásul biztos, hogy német eredetiből készült a regényfordítás, nem pedig a holland változatot fordították tovább. Ja, és fel van tüntetve az elkövető neve…

* 1616-ban jelent meg, 1459-ben játszódik, ezt jelentik az évszámok az alcímben.
** Akkor miért nem azt írta le Andreä, kérdhetné az olvasó és joggal. Hát mert az egyház megakadályozta benne, válaszolná van Rijckenborgh, és ezzel le is zárná a vitát. Amiben persze elképzelhető, hogy igaza lenne, csak ne viselkedne közben pont olyan (vagy még inkább) kirekesztő módon, mint az általa kárhoztatott egyházak.

Ezt 2016. december 30-án írtam.