Kéne az 1001 könyv listájának egy al-lista. Valami olyasmi címmel, hogy „77 könyv, amelyet elő kell venned, ha elmúltál hatvanéves”. Nem feltétlenül csak akkor, lehet korábban is, de aztán őrizd meg, és a hatodik X-be érve olvasd újra. Eddig még csak két könyvet tudnék az al-listára tenni (ezt meg a Misericordiát), de biztos fognak még szaporodni.
Arról jutott ez az eszembe, hogy a múltkor megkérdezték tőlem, melyik könyvet szeretném megőrizni nyugdíjas koromig.* Nos, persze lehetőleg mindet, de ezt még mindenképp. Aztán ha hatvanéves korom után újraolvasom a Misericordiát, és többé-kevésbé tudok azonosulni a főszereplővel, akkor megnyugodhatok, hogy a helyemen vagyok. Ha viszont ezt olvasom újra, és észlelek valami lelki rokonságfélét, akkor még mindig el lehet kezdeni fát ültetni, rózsát oltani, kutyát-macskát menteni, belépni az üdvhadseregbe, megtanulni szuahéliül, elutazni Vanuatuba, egyesületet szervezni a kizsákmányolt kínai árvák megsegítésére, mágikus realista történelmi regényt írni Kempelen Farkasról – BÁRMIT, CSAK EZT NE!

Mivel nem sokan olvassák Kross műveit manapság, bemutatom: olyasmi, mint Thomas Mann – intelligens, időnként filozofikus, kiváló megfigyelő, lélektani részletekbe mélyen belemenő. Csak amíg Thomas Mann elbeszélői (általában) mintha felülről szólnának az emberhez (mármint legalábbis énhozzám), bölcs, ámde (számomra) hűvös távolságtartással, és (bocs minden rajongótól) valami kibírhatatlanul erős öntudattal – addig Kross elbeszélőinek hangjában ott a kételkedés, a szelídebb vagy maróbb önirónia, annak tudata, hogy az ember kevés, és az ítéletei gyarlók, de hogy ez megbocsátható-e vagy sem, azt döntse el más. Ha választani kéne, hogy melyik szerző valamelyik művét vinném el egy lakatlan szigetre (vagy éppen a hatvanadik születésnapomon túlra), hát nem sokáig gondolkodnék.

Ehhez a regényhez pedig annyira tökéletes írói téma jutott neki, hogy az embert a sárga irigység eszi. Bolond lett volna nem kihasználni. Kross pedig távolról sem volt bolond. Nagyon is okos ember lehetett, különben nem tudta volna ezt a szöveget ilyen kitűnően összefogni. Ehhez a fajta modernizált realizmushoz (némi fantasztikus beütéssel) pont ő kellett.**
Élt egyszer egy Friedrich Fromhold Martens nevű jogtudós, aki majdnem megkapta a Nobel-békedíjat még a legelején, az 1900-as években – aki nemzetközi joggal foglalkozott, Washingtontól Tokióig a legmegbecsültebb szaktekintélyek között tartották számon a nemzetközi hírű oroszt, Oroszországban ellenben körültekintően felhasználták és közben lenézték a nagyon mélyről jött észtet. Sok-sok évvel korábban pedig élt egy Georg Friedrich von Martens, aki nemzetközi joggal foglalkozott, nemzetközi jelentőségű udvarokban forgott, és… Spoilert nem adok, csak ennyit. Egyébként több mindennek is utánanéztem még, ami a regény hátterét illeti, erről olvashattok itt és itt.

Abszolút racionális regény, a nyelv kifejező képességébe vetett abszolút optimista hittel – a történelem fantasztikumba hajló ismétlődéseiről. Úgy irracionális, hogy egy percig nem felejt el realista lenni. Mert akármi legyen is a kapcsolat a regénybeli Martensek között, reinkarnáció, ős-emlékezet vagy bármi, a legfontosabb közös vonásuk mindig a megalkuvás és a helyes döntésre való képtelenség marad. A legfontosabb dilemma pedig az, hogy ha még egyszer újra lehetne kezdeni, újra meghoznák-e ugyanazokat a megalkuvó, adott esetben erkölcstelen döntéseket. Ebben pedig sajnos nincs semmi fantasztikus. 

Szóval jó helyen van ez a könyv az 1001-es listán, és különösen nekünk itt Közép-, vagy Kelet-, vagy Közép-Kelet-, vagy milyen Európában érdemes ismernünk. Mert számunkra is bőven van mondanivalója. Martens professzor egy kis nép alacsony származású tagja, aki egy nagy-nagy birodalmat (igen magas rangot betöltve, de mégiscsak) szolgál. Talán nem volna eleve szolgalélek, de karrierjét az első pillanattól fogva a szolgálatnak köszönheti – azaz minden egyes lépésnek, amelyet a ranglétrán megtesz, az a feltétele, hogy alkalmazkodjon, hogy alárendelje magát másoknak. Az vesse rá az első követ, aki képes volna az ő helyzetében mindvégig gerinces döntéseket hozni – no meg aki mindig meg tudná mondani az ő helyzetében, hogy melyik a gerinces döntés. Közben annyi mindenről kell lemondania, hogy észre sem veszi, hogy lassan-lassan elveszíti az identitását. Mint jogász, mint férj, mint apa, mint észt.

Írta Jaan Kross 1984-ben mint észt nemzetiségű szovjet állampolgár.
Hát igen. Azt a Nobel-díjat nemcsak Martens szerette volna megkapni, hanem Kross is, csak másik kategóriában. Talán erről is szól ez a regény. Bár amit Martens – ahogy kizárólag önmagának bevallja – talán nem érdemelt volna meg, azt Kross nagyon is.

Azt a fél csillagot szubjektív okból vontam le. Irgalmatlan kutatói munka áll ennek a regénynek minden bekezdése mögött, egy kicsit Krossnak is jogtudóssá kellett válnia ahhoz, hogy ennyire pontosan ábrázolja nemcsak a XIX-XX. század fordulójának nemzetközi politikáját, hanem még azt is, ahogyan egy rendkívül művelt észt jogtudós erről a politikáról gondolkodhatott. Elismerem, hogy így beszél, így gondolkodik egy életéről számadást készítő jogtudós, ahogyan a regényben olvasható. De bocsáttassék meg nekem, ha időnként egyáltalán nem tudott lekötni, mit akart Japán a portsmouthi békeszerződés aláírásakor…

** És rí a lelkem, hogy ennek a regénynek a témáját miért nem lopta ki a Purs fiókjából… :( Akkorát szólt volna, hogy Kamcsatkáig hallatszik.

Ezt 2017. június 2-án írtam. 

Pontszám: 10/9

2017. május 29. 

„Pärnu Livónia Hamburgja.”
(Jaan Kross: Martens professzor elutazása, 71. oldal)

Nem tudom, életemben nem jártam egyik helyen sem, és könnyen lehet, hogy a főszereplő ezen a ponton csak szólamokat használ (elég gyakran lehet iróniát érzékelni a mondataiban). De akármilyen legyen Hamburg – Pärnu a képekről ítélve nagyon szép város.

Kikötőváros, ez tény. A Balti-tenger partján, a Pärnui-öbölben fekszik, és Észtország negyedik legnagyobb városa, saját repülőtérrel. Népszerű üdülőhely, turistacsalogató látványosságokkal (a képen a főtér). A várost kettészelő folyót is Pärnunak hívják.

A regényben ez a főszereplő otthona. Ha ugyan otthonnak lehet nevezni azt a helyet, ahol egy végeredményben gyökértelen, hazátlan ember házat vásárolt magának, és néha elutazik oda. Ez az egyetlen hely, ahová Észtországban kötődik: a Gartenstrasse 10. Ennél többet mondani viszont már spoiler lenne. :)

Itt találhattok még képeket, a legalsóra érdemes rá is kattintani és kinagyítani, nagyon szép: https://en.wikipedia.org/wiki/Pärnu.

Utóirat, egy későbbi szövegrész alapján:

Mik ki nem derülnek! :) Ebben a városban született Gustav Fabergé, aki a „tojásos” céget alapította. :) Nem francia volt, hanem balti német (bár évszázadokkal korábban Franciaországból menekült a családja német nyelvterületre), és nem ő találta ki a Fabergé-tojást, hanem a fia – ő maga „csak” igen ügyes és ambiciózus ékszerész volt. :) De attól még nélküle nem jött volna létre a cég. :)

„(…) ez a Fabergé, a mostani, az Karl, és őt személyesen alig ismerem. Az, akire gyerekkoromtól rokonszenvvel emlékszem, az apja volt, Gustav Fabergé. Ez az ember, egy pärnui asztalos fia, ismerte az apámat, és ebből az ismeretségből komoly hasznom származott Pétervárott. (…) az öreg Gustav vendégszerető asztalánál évek során sok-sok vasárnapon ettem teli a hasam… De ez a Karl, a fia (…) Oroszország leghíresebb ékszerészcégének tulajdonosa és vezetője (…) Oroszországban orosz, Németországban német, Franciaországban francia…”
(137. oldal)

2017. június 2. 

„Kapp a zongorához ült. Lírikus hangvétellel kezdte, sőt szentimentálisan. Csajkovszkij Souvenir de Hapsal-ának motívumait véltem felfedezni benne.” (Jaan Kross: Martens professzor elutazása)

A cím jelentése: „Haapsalui emlék”. Haapsalu kisváros az észt tengerparton, üdülőváros ma is, Csajkovszkij idejében is az volt. Szeretett ott nyaralni Csajkovszkij, gyakran ült kinn a parton a naplementét bámulva, még állítottak is oda emlékül egy kőpadot, rávésve annak az észt népdalnak a kottáját, amely belopakodott a VI. szimfóniába. :)

A Haapsalui emlék: https://www.youtube.com/watch?v=TN6-F0_vt5A
A VI. szimfónia: https://www.youtube.com/watch?v=uZmLx4w2VHo
Sajnos annyira nem tudok kottát olvasni, hogy megállapítsam, hol a motívum, de aki ügyes, meglelheti, csak nagyítsa ki a fotót: https://et.wikipedia.org/wiki/Pjotr_Tšaikovski_mälestuspink.

Az idézetben szereplő zongoraművész pedig Artur Kapp, észt zeneszerző, karmester és tanár. Ami a művészetét illeti, így folytatódik az idézet:
„De hamarosan a felismerhetetlenségig átalakult, kimondhatatlananul temperamentumos ütembe csapott át, váltakozott, hullámzott, áradt, megtört, új, teljesen más sodrású áramlásba, örvénylésbe, zubogásba kezdett, aztán ismét elcsendesedett, szögletes érctömbökre hullott, melyek csengtek, bongtak, csilingeltek, szétolvadtak, elszóródtak, végül szelíd napsütésbe tűntek… A szelíd napsütés azonban nem elégítette ki az improvizálót. Nyomban zúgó, fekete kavargásba fojtotta, egy spirál mentén dübörögve felkapaszkodott, ismét mélybe ereszkedett, emelkedett, ereszkedett, emelkedett, míg egy magas, disszonáns dördülés – akár egy forgószélbe dobott kés – megtörte a kavargást, és tiszta, csengő fénysíkokból épülni kezdett a felsejlő finálé.” (345. oldal)

Fogalmam sincs, hogy hangzana ez, de nagyon, nagyon szeretném hallani…

Ez ugyan nem az, de ez is az övé, egy rapszódia, amely most nagyon tetszik nekem:
https://www.youtube.com/watch?v=SAcFD1vu8Lc
https://www.youtube.com/watch?v=cu0wohQ-TFo

2017. május 31. 

    De durva…

    Kissé kerekre nyílt a szemem. Csak kissé. Annyira elhitette már velem Jaan Kross, hogy valóban megtörtént, amiről a Martens professzor elutazása című könyvében írt, hogy éppen csak egy kicsit lepődtem meg.
    De azért durva.

    Azt eddig is tudtam, hogy az észt Martens professzor történelmi alak, ezt néztem meg legelőször, amikor olvasni kezdtem a könyvet. Ő látható a képen, pár évtizeddel a regénybeli utazás előtt. :) Van róla Wiki-szócikk is, ezt lentebb linkeltem. Amit történelemből tudni lehet az ő pályafutásáról, nemzetközi jogban és világpolitikában betöltött szerepéről, vagyis ami adatolható, az a regényben adatokon is alapszik. Vagy legalábbis a Wiki is megtámogatja… :P Tudom, nem végső forrás – de egyezik azzal, amit Kross ír.

    Aki szeretné, nézze meg, csak ne túl tüzetesen, ha a spoilermentes élete kedves (esetleg a regény elolvasása után): https://en.wikipedia.org/wiki/Friedrich_Martens

    …de hogy a másik, a német Martens is tényleg létezett? És úgy, és akkor, és addig?!
    Róla még kevesebbet tudok írni spoiler nélkül… úgyhogy most csak annyit, hogy: igen, ott született, igen, azzal foglalkozott, és igen, még az évek is stimmelnek…
    https://en.wikipedia.org/wiki/Georg_Friedrich_von_Martens

    Hát a fantasztikus ismétlődéseknek ezt a regényét tényleg az élet írta…

    Mondjuk, ez egy körömpiszoknyival se kisebbíti Kross érdemeit…

Úristen, mennyi minden van ebben a százharminc oldalban.

Tízszer annyit lehetne róla beszélni. Meg a gyarmati létről. Meg a kultúrák ütközéséről. Meg a hazáról. Meg az anyanyelvről. Meg a barátságról. Meg az árulásról. Meg az elárultatásról. Meg arról, hogy ki éli a saját életét és ki nem, és hogy akkor mégis mit él, ha nem a sajátját. Meg arról, hogy mit kell fizetni azért, ha az ember megtagadja a múltját, és mit azért, ha nem hajlandó megtagadni. Meg arról, hogy élünk valaki mellett huszonsok évig, és nem tudjuk, mi jár a fejében.

Amilyen kicsi könyv, olyan súlya van. Egy hosszabb vonatútra nyugodtan elvihető, könnyedén kézben tartható, az út végére elfogyasztható, hosszú távon nem felejthető. Ja, és újraolvasható. Illetve -andó.

Az alapötlet tökéletes: A történet középpontjában nem egy ember áll, hanem kettő, de oly szorosan tartoznak össze, mint a sziámi ikrek. Pedig a közöttük levő különbség látható, hallható, tapintható, minden módon érzékelhető: egyikük holland, másikuk indonéz. Egyikük a gyarmatosítók gyermeke, másikuk gyarmatosított. Egyikük nem vesz róla tudomást, másikuk nem tud nem tudomást venni róla. Mindkettejük hazája Indonézia, de egyikük idegen azon a földön, másikuk otthon van. Mégis az egyiket fogadják be, és a másikat zárják ki. Vagy nem. Egyikük a saját közegében marad, másikuknak ki kell törni a saját közegéből, ha akar valamit. Mégis az egyik él úgy a saját közegében, mintha ki lenne taszítva belőle, és a másik illeszkedik bele a környező világba. Vagy nem.

És százhuszonöt oldalon keresztül ketyeg az időzített bomba.

Többet nem írok, mert reggelig tartana. Meg különben is fölösleges. Százharminc oldalra mindenkinek van ideje, főleg, hogy a Rakéta Regénytár sorozatban jelent meg a regény, vagyis igen picike. Ha naponta csak két oldalt olvas belőle az ember, akkor is a végére ér. Egyébként szerintem úgy is lehet: pusztán a könyv rendkívül érzékletes stílusa is megérdemli, hogy elmerüljön benne az ember.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. május 20-án írtam.

Pontszám: 10/10

Nagyon szép könyv.
Ez jut róla először eszembe, pedig az ilyen kultúrtörténeti munkákat nem a szépségükért szokás olvasni. De Huizingát azért is. Nem egyszerűen kultúrtörténetet ír: esztétikumot, sőt filozófiát alkot.

Rendkívül informatív könyv. A történetírásból ismert események csak háttérként, vázlatosan jelennek meg; aki elkeveredik közöttük, az kénytelen használni a könyv végében levő jegyzetanyagot, esetleg, így a XXI. században igénybe venni „barátunk” segítségét. Huizingát nem az érdekli, „mi” történt a középkor végén, hanem az, hogy „miért”. És roppant nagy műveltsége segítségével egyre-másra ássa elő az ismert és ismeretlen francia, flamand, német, angol költőket, miniatúrafestőket, szobrászokat, naplóírókat, levelezőket, hogy egyenként mindet szépen beleillessze abba a nagy kirakósba, amelyből összeáll a késő középkor képe – benne sok-sok olyan elemmel is, amely majd a reneszánszban bontakozik ki. Iszonyú sokfelé vezet ez a könyv, minden utánajárás húsz más érdekességet hoz fel, és több órás keresgéléshez vezet. (Ennek eredményét lásd itt és itt.)

Szóval: „miért?” Miért gondolkodott X vagy Y király/herceg/lovag stb., hogy neki pont az ellen a város ellen kell vonulni, neki pont azzal a családdal kell szövetséget kötni, neki pont azzal a másik királlyal/herceggel/lovaggal stb.-vel kell viszályt folytatni… Ha valaki kíváncsi arra, mi minden motiválhat egy történelmi eseményt, akkor ne is keresgéljen tovább. A média. Ami a késő középkorban is létezett, csak úgy hívták, hogy ballada, vágánsdal, fametszet, allegorikus verses regény, esetleg hóráskönyv-illusztráció.

Ahogyan a Homo ludensben, amelyet csak ajánlani tudok minden vágánsnak olvasónak, itt is olyan társadalmat ábrázol Huizinga, amely szigorú előírások és bonyolult szabályrendszerek rabja. Az, hogy ki hogy néz, hogy fordítja a fejét, hogy ül a lovon, milyen színű ruhát visel, hányadikként megy be a templomkapun, nagyon komoly jelentőséggel bír, és adott esetben akár sorsfordító is lehet. Csak ez most nem általános képet fest a világról, hanem egy konkrét korszak szabályrendszerére koncentrál. Arra a korszakra, amelyben bármennyire is kiüresedett a lovagi eszmény, azért adott esetben azt még mindig halálosan komolyan vették. (Akár csatát is veszthettek miatta.) Úgy mutatja be Huizinga a XV. századi Nyugat-Európát, mint egy gigantikus játszóteret felnőtteknek.

…és ez a hátulütője is a könyvnek, ha ugyan illik ilyen gyönyörűségben hibát keresni: hogy túlságosan is nyugat-európai marad. Nem számol azzal, hogy ugyanez az eszmény kicsit keletebbre nagyon is megőrizhette az aktualitását, ld. az Ottomán Birodalom terjeszkedését. Éppen csak megemlíti, hogy a szerbeket ekkor rohanják le, de semmi egyéb. Olyan jó volna egy hasonló munkát olvasni a mi környékünkről is…

…a másik hátulütője meg annyira összefügg a szépségével meg a filozófiájával, hogy az ember még észrevenni is pironkodik, de mit csináljon, ha az előzőt már észrevette, akkor ezt is észreveszi. Hogy tudniillik annyira szépen illeszkedik össze az a sok-sok műveltségelem, hogy az már túlzás. Hogy semmi se mond ellent a Huizinga elméletének. Hogy még az is lehet, hogy valami kimaradt a könyvből, ami nem az ő elméletét igazolná… de fuj! üssek a számra! ilyeneket nem mondok, pállott szájú kismadár létemre!

Inkább megadom a tíz pontot, és holtomig ragaszkodom a könyvhöz…

U.i.: Sajnos a könyv önmagához nem. Ha egy módotok van rá, ne a ’79-es kiadást szerezzétek be, mert a papír meg a ragasztó utálja egymást, és sorban esnek ki belőle az ívek.

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. május 23-án írtam.

Huizingát olvasva (és nagyon lassan haladva vele) rábukkantam a Kilenc Vitéz kultuszára, amelyről részletesen írtam itt. Szerte Európában sokféle módon örökítették meg ezt a kilenc kultikus alakot, akik között van mondabeli és történelmi személy egyaránt, de közös vonásuk, hogy mind katonaként szerezték hírnevüket. Hazát teremtettek, hazát védtek, a hitükért küzdöttek különböző formákban (abba most ne menjünk bele, hogy ennek nevében miket követtek el), de mind a háborúikról híresek, kivéve talán Dávidot, akiről nemcsak Góliát legyőzése juthat az ember eszébe, hanem még a zsoltárok is, azaz a hit és a művészet.

(Ennek a szobornak az esetében is a hárfájáról azonosítható Dávid király. Kép innen.)

    A férfiak foglalkozása tehát kb. azonos, csak a származásuk különböző, szépen kiegyensúlyozott: van köztük három pogány, három zsidó, három keresztény.

    Ezután Huizinga áttér arra, hogy a korszak (XIV-XV. század) annyira komolyan vette a szimmetriát, hogy hamar összeállították a sorozat női megfelelőjét, és ezeket a figurákat is ugyanolyan szívesen ábrázolták. Több sorozat is létezett, az egyik a férfiakhoz hasonlóan királynőkből és más harcos arisztokrata nőkből áll – rengeteg közöttük a mondabeli alak, történelmi alig van, bár a kettő között a korszak olvasói szerintem egyáltalán nem tettek különbséget –, egy másik jóval érdekesebb, ezért is írtam róluk részletesen a fent linkelt bejegyzés második felében.

    Ebben a kilencesben is van három pogány, három zsidó, három keresztény.
    Az amazonkirálynők sajna kimaradnak, a „pogányok” mind hőslelkű rómaiak: Lucretia és Virginia (egyikük nemi erőszakkal szembesülve öngyilkosságot követett el, másikukat hasonló helyzetben az apja ölte meg), valamint Veturia (ő a nagy mondabeli anyafigurák egyike, aki megmentette a fiától a hazáját, ezzel feláldozva a fiát). Nem mondom, hogy hú, de örülök nekik, de mivel tudom, hogy a kor ezt a viselkedést értékesnek tartotta, belenyugszom a jelenlétükbe. Bár engem Lucretia története világéletemben nagyon idegesített, de ezt is hagyjuk most.
    A zsidók: Judit, a kevésbé ismert Jáhel és Eszter – ez már aktívabb csapat, ketten közülük sk. végeztek a hazájukra törő idegen hódítóval (és abba megint ne menjünk bele, hogy Jáhel milyen durván megszegte ezzel a vendégjogot, Bírák könyve 4.), a harmadik pedig a hatalmát, befolyását használta fel arra, hogy a népét megmentse.

(Artemisia Gentileschi: Judit megöli Holofernészt. Forrás: Wikimedia Commons.)

    A keresztények: Szent Ilona, Szent Brigitta, Árpád-házi Szent Erzsébet (!). Nem magyar ám az összeállító, csak mondom. :))) Házasságban élő vagy özvegyként, önállóan tevékenykedő történelmi alakok, van közöttük császárné, rendalapító (illetve misztikus)… és a harmadikat nem kell bemutatni senkinek. :)

    Nekem nagyon tetszik, hogy a lyányoknak ennyire sokféle szerep jut. Hogy jöhetnek többféle társadalmi csoportból, akár egészen alulról is (bár a legtöbbjük „természetesen” született arisztokrata), hogy lehet közöttük harcos is (mondabeli alak, hazája védelmében nagy győzelmeket arató történelmi alak, hazája védelmében elbukó történelmi alak), apáca is, okos királyné is, betegápoló is, hitéért, erényéért cselekvő is. Részemről egyedül a művészt/tudóst hiányolom közülük, befért volna oda még egy Szent Hildegárd vagy valaki…

    És éppen ezért morgok magamban, hogy a fiúknak bezzeg csak egyféleképpen lehetett bekerülni a dicsőségesek közé: ha odaütöttek?!

    Mert igaz, hogy férfiakból is állítottak össze többféle más sorozatot is, de azok legnagyobb része szintén harcos királyokat, nemeseket tartalmazott. Egyetlen olyan hármast találtam ebben a gondolatkörben, amelynek tagjai nem a kardjukkal szereztek érdemeket: ők a „három türelmes”: Bölcs Alfonz spanyol király, aki nemcsak hadvezér volt, hanem elsősorban a tudományok és a művészetek pártolója, maga is költő; a bibliai Jób, akit az alázata tett példává mások előtt; és a ma már alig ismert Szent Eustachius (miért pont ő?), ókori legendabeli keresztény vértanú.

(Bölcs Alfonz szobra a madridi Nemzeti Könyvtár előtt. Jo Dusepo fotója, itt találtam.)

    Mondhatná persze valaki, hogy a sorozat neve eleve az, hogy „Kilenc Vitéz”, mit akarok én itt azokkal, akik nem voltak vitézek?! Csakhogy a helyzet az, hogy a „vitéz” Szerb Antalnak, a fordítónak a leleménye, aki Huizingát fordította, és a harcosokból álló sorozatRÓL jutott az eszébe, és konkrétan Huizinga szövegére alkalmazta azt, amelyben valóban vitézek szerepelnek. Angolul, németül, franciául sokkal általánosabban hangzik ez a megnevezés, a rájuk utaló szó jelentheti a dicsőség egyéb formáit is. Szóval attól nyugodtan lehetne közöttük pl. alkimista. Ennek a háttérnek az ismeretében mondom, hogy szerencsésebb volna a hős szót használni rájuk. Lehet valaki a kultúra hőse is. Vagy a betegápolásé, például. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne találhatna másvalaki még jobb magyar megfelelőt a kifejezésre. Hajrá. :)

    Elgondolkodni mindenképpen érdemes ezen. Nagyon összetett dolog. Annak a kultúrának a gyökereihez tartoznak ezek a kilencesek, amelyben mi is élünk. Szerintem több mint tanulságos, hogy kiket tekintettek a késő középkorban példaértékűnek nők és férfiak számára. Hogy milyen viselkedést „engedtek meg” a népszerű, mindenki által ismert történetek/festmények/szoborcsoportok szereplőinek.

Ezt 2017. május 17-én írtam. 

A középkor alkonyában (amelyről részletes ajánlót találtok itt) többek között a Kilenc Vitéz kultuszáról is ír Huizinga. Én életemben nem hallottam róluk, de úgy tűnik, nagyon népszerűek voltak a késő középkorban, versekben, képeken, szobrokon örökítették meg őket. Az egyik ábrázolásuk itt fenn látható, egy nürnbergi szökőkúton. Angolul „Nine Worthies” a nevük, németül „Neun Helden”, franciául „Neuf Preux”. Szerb Antal Kilenc Vitéznek fordítja a nevüket, nem feltétlenül szerencsés szóválasztással, itt részletezem, hogy miért.

Huizinga Jacques de Longuyon XIV. századi művét, A Páva fogadalmait idézi. Ebben „a hősök kiválasztása a lovagi költészettel való szoros kapcsolatról árulkodik: Hektór, Caesar, Nagy Sándor, Józsua, Dávid, Júdás Makkabeus, Arthur, Nagy Károly, Bouillon Gottfried.” (70. oldal) A fenti szobrok egy nürnbergi szökőkúton láthatók, Dávidot felismerem a hárfájáról, a többiek azonosításában nem vagyok biztos.

Azaz három pogány, három zsidó és három keresztény hős. Kutakodtam a neten, de sajnos ezt a művet még franciául se találom, csak részleteket és/vagy kéziratokat, középkori francia nyelven, köszi szépen. :/ Ettől viszont még valahol meglehet persze. Hátha valaki fárasztotta magát azzal, hogy modernizálja egy kicsit.

…és hoppá! Nemcsak ezt a kilencet kultiválta a korszak, hanem más hármasokat is illesztett hozzájuk, másféle erényekkel ékeseket, pl. a „három türelmest” (Bölcs Alfonzt, Jóbot és Szent Eustachiust) vagy éppen a „három felkent királyt” (a francia, a magyar és a dán királyt!), sőt még Szent László is bejön a képbe… :D Nem beszélve a következőkről:

„A szimmetriára való törekvés – amely oly erős a középkorban – azt kívánta, hogy a sorozatot egészítsék ki női megfelelőjével. Ennek az igénynek [Eustache] Deschamps tett eleget (…)”. Itt Huizinga három hősnőt sorol fel, akikről Deschamps balladát írt: Pentheszileia (amazonkirálynő a trójai mondakörből), Tomirisz (történelmi alak, a szkíták királynője, az egyik verzió szerint ő győzte le Nagy Küroszt, akiről Xenophón írt, én meg Xenophón könyvéről itt), Szemirámisz (a függőkertes :)). „Az irodalomban és a kárpitok rajzain ugyanúgy népszerűsítettek női hősöket, mint a férfiakat.” (70. oldal)

Naggggyon helyes. De ki a többi hat?! A kép innen való, csak sajnos spanyolul még nem tudok annyira, hogy értsem is. Egy francia nyelvű tanulmány, amelyet egyszer még biztosan végigolvasok, de most csak átfutottam, egy lábjegyzetben őket sorolja még fel: Marsépie, Antiope, Hippolyte, Ménalippe, Teute, Déïphile.

Marsépie magyar nevét nem tudom, ezek szerint mondabeli amazonkirálynő Nagy Sándor korából, de én itt csak középkori eredetű történetet találok róla, ókorit nem. Antiopé viszont az antik mitológia alakja, Arész lánya, Hippolüté anyja, szintén amazonkirálynő, ahogyan a lánya is az. Menalippé dettó, ő papnő volt Hippolüté idejében, jós és hírnök. Teuta történelmi alak, illír királynő a Kr. e. III. században, akit a rómaiak ugyanúgy ellehetetlenítettek, mint szegény Zenóbiát.* Deipüléről csak annyit tudok kideríteni, hogy szintén mondabeli alak, a trójai hős, Diomédész anyja.

Persze nemcsak Deschamps-nak lehetett válogatni, válogatott más is, így felbukkan Lampithó (még egy amazonkirálynő) és Szinópé is (antik mitológiai alak, róla több történet is kering, nem tudom, melyikről van itt szó). A képen is olyan összeállítás látható, amelyben ők szerepelnek Antiopé és Marsépie helyett.

De ez az összeállítás sem utolsó, a férfisorozathoz hasonló hármas felosztásával:
– három pogány: Lucretia és Virginia (erényükért meghaló rómaiak) meg Veturia (Coriolanus anyja, aki megmentette a fiától a hazáját);
– három zsidó: Judit, Eszter és Jáhel (akik különböző fenyegetésektől mentették meg a népüket);
– három keresztény: Szent Ilona (római császárné, Nagy Konstantin anyja), Szent Brigitta (az egyetlen svéd szent, a Brigitta-rend alapítója, misztikus) ééééééés Árpád-házi Szent Erzsébet! :D Nem, nem magyar összeállító tette bele. :D

Na, lesz minek utánaolvasni (már megint).

Folytatás itt.

* Tényleg, hol van a sorból Zenóbia?!?!

Ezt 2017. május 15-én írtam. 

„(…) s kivel Türosz, Szidón a bősz vizekre
szállott s elment a líbiai partra,
Zenobia (…)”
(Az eszeveszett Orlando, II. kötet, 982. oldal)

Az eszeveszett Orlando című (piszok jó) XVI. századi fantasy szerzője, Ariosto úgy említi Zenobia királynő nevét, mintha fél mondatból mindenkinek tudnia kéne, kiről van szó. Ariosto korában valószínűleg tudták is, és talán ma is tudják még, de azért nem árt kicsit felfrissíteni a közösség emlékezetét, megérdemli. A közönség is, Zenobia is. 

Zenobia ókori uralkodó és hódító volt, a szomorú emlékű Palmürai Birodalom királynéja, majd királynője a Kr. u. III. században. A Római Birodalomra is komoly fenyegetést jelentett. Konkrétan elszedte tőlük a fél Közel-Keletet. De otthon sem bizonyult akármilyen uralkodónak, minden további nélkül elkormányzott egy olyan birodalmat, amelyben a legkülönbözőbb kultúrák és nemzetiségek elegyedtek, úgy, hogy egyiket se bántotta. Elég művelt volt hozzá. Szíria nemzeti hősei közé tartozik, de a nyugati művészeket is megihleti időről időre, ez a festmény például („Zenobia királynő katonáihoz szól”) Giovanni Battista Tiepolo alkotása, itt találtam.

(Szír bankjegy 1998-ból, Zenobia arcképével, háttérben a palmürai romok.)

Az angol Wikit linkelem (ott található a bankjegy képe is), mert egyrészt részletesebb, mint a magyar, másrészt azért elég fura, hogy a magyar szócikk összesen másfél sort szentel az uralkodásának. Aki a szöveget nem érti, a térképhez az is görgessen le… Nagyon ajánlom továbbá Jókai „Kelet királynéja” c. elbeszélését, amely Zenobiáról szól. Itt írtam a kötetről, amelyben szerepel. Igen, tudom, romantikus túlzásokkal van tele, de attól még nagyon jó. (Amúgy meg olyan sokat nem is túloz. De most komolyan.) Kevésbé szubjektív, viszont valószínűleg informatívabb Antonia Fraser brit történész esszéje, amely az Amazonkirálynők című kötetben olvasható – ennek ajánlója szintén szerepel a blogon.

(Nem) mellesleg: akit nem zavar, ha egy fantasy versben van írva, és ezer oldalnál hosszabbra nyúlik, az ki ne hagyja Ariostót. Fanfictionnek indult (igen, azt se mi találtuk ki, már az ókorban is létezett, nemhogy a reneszánsz idején), és a világirodalom egyik legizgalmasabb szövege lett belőle, minden értelemben. Kaland! Szerelem! Mágia! Párviadal! Háború! Téboly! Lovagok! Sárkány! Varázsgyűrű! Barátság! Árulás! Jóslatok! Pokoljárás! Holdutazás! Fénylő kripta! Titkos házasság! A világirodalom első hippogriffje!!! Egyik kitétel sem puszta szólam, mindegyiket komolyan lehet venni. Részletes ajánló itt.

A Baltikum-mániámnak köszönhetem ezt az olvasást, meg egy félreértésnek.
Amióta csak belemásztam a Baltikum történetébe, azóta csodálkozom rajta, milyen sokszínű világ ez, ahhoz képest, hogy milyen kicsi. A három állam, amely ma a területet elfoglalja (Észtország, Lettország, Litvánia) három hivatalos nyelvet jelent ugyan, de hogy mennyivel több önálló nyelv(járás)t és kultúrát, arra csak jóval később jöttem rá. Ezeket pedig még a négyzetre kell emelni, ha a középkori Baltikumról beszélünk.

A regénybe azért fogtam bele, mert úgy tudtam, nem a hivatalos lett nyelven írták, hanem egyik nyelvjárásán, zemgalul, mivel a regény a zemgalok között játszódik, Zemgale földjén (és mint kiderült, a szerző is ott született). De sajnos hamar leesett, hogy ez a nyelv már nem létezik, beolvadt a lettbe.
Mégis folytattam, és végső soron nem bántam meg, mert nagyon informatív regény. Úgy tűnik, alapos kutatásokat végzett a szerzője, nem sok hibán kaptam rajta, pedig közben elég sok mindennek utánanéztem. Nemcsak Lettország XIII. századi történelméről lehet belőle sokat megtudni, hanem a hiedelmeikről, hagyományaikról, szokásaikról, vallásukról is – konkrétan a könyv fele ezekből áll ki. Ezért örülök, hogy megtaláltam egy könyvkiárusításon.
Másért nem, mert sajnos annyira nem jó könyv, mint amennyire lehetett volna.

Az igaz, hogy a korszakról sok szépet nem lehet elmondani. Véres, szomorú, zavaros, hódításokkal, széthúzással és árulással terhelt időszak volt ez, amelyben nagyon nehezen igazodhatott el az akkori átlagember. Gazdag, szegény, vezető és alárendelt egyaránt szenvedett, és nem hozhattak jó döntéseket, csak esetleg kevésbé rosszakat. Az az időszak ez, amelyben a német lovagrend keresztény hitre próbálta téríteni a balti népeket, ahogy apukám mondaná, „úgy, hogy félig kiirtották őket”. És tényleg. Kb. mint amit a spanyolok műveltek Dél-Amerikában. Csak ott melegebb van. Igazán nem csoda, hogy a regényben egy árva kedves szó el nem hangzik a kereszténységről, az ellenkezője annál inkább, hiszen ott és akkor olyan emberek képviselték, akik nemhogy a közelében nem voltak, de még a távolában se.
És nemcsak hogy ők voltak többen – ha csak ez lett volna a baj. A sokkal nagyobb baj az volt, hogy a balti népek, azok a bizonyos sokszínű balti népek (amelyekről külön is írtam itt) egyszerűen képtelenek voltak egymással megegyezni.
Ezt a történelmi helyzetet tökéletesen visszaadja a regény (ezért kap három és fél csillagot, meg a néphagyományokért): Ahogy a zemgal utálja a latgalt, a latgal a zsimajtot, a zsimajt mind a kettőt, az aukstajtnak az egész nem tetszik, a vicces nevű szelek válogatás nélkül mindenkit agyonvernek, aki a területükre lép, a még viccesebb nevű kurok beengedik a német lovagrendet, mert akkor a zsimajtnak meg a zemgalnak majd rossz lesz, ők meg vígan ki tudják fizetni azt a kicsi adót (amíg a németek többet nem követelnek), és az egész regény során nagyjából csak annyiban értenek egyet, hogy a líveket mindenkinek ütni kell, mert azoknak van pofájuk nem balti nyelven makogni. (Finnugorok az ártatlanok.) Hiába próbálják rátermett vezetők egyesíteni őket: amíg a kedves ismerős szomszédot jobban utálják, mint a német lovagokat, addig mindig akad valaki, aki behódol, legalább színleg keresztény hitre tér, és kivonja magát a közös csatározások alól. Mondjuk, a hadjárat előtt két nappal.

A témájától nyugodtan a világ legjobb történelmi regényei közé kerülhetett volna ez a könyv. Sajnos nem kerül, mert a szerző a rosszabbik végén fogta meg a dolgot…
A fülszöveg kedves ifjúsági regényt ígér. A fülszövegíró részint nem olvasta a regényt, részint ha mégis beleolvasott, érthető, hogy ifjúságinak nézte. A regénynek ugyanis van egy komoly hibája, amelyet a XX. században történelmi regénynek már nem illik elkövetnie: szétválasztja a szereplőket egyértelműen jókra és gonoszokra. A jók: minden büszke és szabad zemgal,* meg a többi népből azok, akik az ő szándékaikat követik; a gonoszok: minden német, minden keresztény, a többi népből mindenki, aki nem a zemgalokkal tart, illetve minden zemgal, aki alávetné magát a németeknek/kereszténységnek. Az mind áruló.** Semmilyen körülmények között nem örülök az ilyen szembeállításnak, de különösen nem egy ennyire nehéz és bonyolult történelmi helyzetet ábrázoló történetben, amelynek ráadásul nyilvánvaló célja, hogy ami a regényidőben hiányzott, azt a közösségi identitást az ötvenes évek Lettországában megerősítse. Ezzel a módszerrel ne! Ez veszélyes!***
Sokkal jobban tetszene egy realista regény, tévelygő kisemberekkel, nehezen döntő, sokat töprengő vezetőkkel (ehhez a történelem bőven szolgáltatott anyagot, erről is írtam külön), a probléma minden oldalról való megvilágításával. Lett volna helye Pursnak – hiszen ez egy tetralógia első kötete amúgy, amelyet sajnos nem követett a többi, mármint magyar nyelven nem.

Igen, tudom, Szovjetunió. Igen, tudom, nem létezett önálló Lettország. Igen, tudom, meg volt mondva, hogy hogyan kell a történelmet ábrázolni. De pont ez az, amit Purs annyira ügyesen kivéd, hogy szerintem ha akarta/tudta volna, a többit is megoldotta volna. A szovjet cenzort elintézi azzal, hogy a keresztes lovagokat lerántja a sárba (ez nem nehéz, mert tényleg odavalók), meg beleszúr három mondatot a hős Alekszandr Nyevszkijről, és azt a nemest dicséri, aki nem zsigereli ki a parasztot. Ja, meg a legrendesebb zemgal szereplő ateista, a balti istenekben se hisz. Ezek meg (az utolsó kivételével) akár még a korszakhoz illők is lehetnek. Innentől kezdve hogy lélektanilag hiteles-e vagy nem, abba már senki nem szólt volna bele. Ha abba nem szólt bele, hogy túl öntudatos a zemgal vezér… Meg hogy össze akarja fogni a balti népeket a nagy ellenség (!) ellen. Akik a németek. Ja, igen, bocs, tényleg.

Szóval nincs ennek a könyvnek baja, csak a torka véres. :( De azért nem bántam meg, hogy elolvastam, sem azt, hogy megvan itthon. Ja, és még mindig azt mondom, hogy a lett íróakadémiákon külön tantárgy a „Hogyan vessünk oda egy ötsoros leírást egy meggyfáról, egy mogyoróbokorról meg pár szál rozsról úgy, hogy a Timár Krisztának könny szökjön a szemébe?” Ezt minden lett író tudja. Ekkora mennyiségű (kilenc kötetnyi) lett irodalom után már bízvást elmondhatom.

* Csöndesen megjegyzem, hogy szerintem elég nagy anakronizmus ilyen erős identitástudatot tulajdonítani egy XIII. századi népnek, hiszen akkor még a nemzettudat nem is létezett.
** Úgy előttetek van, hogy a mi Szent István királyunk mit kapott volna hasonló helyzetben?
*** SPOILER (Arról nem beszélve, ami a regény mélypontja: hogy az egyik főszereplő a saját gyászát és személyes bűntudatát úgy vezeti le, hogy kiirt és felgyújt egy egész lív falut, amelynek szó szerint egyetlen lakója sem tehet az ő családi tragédiájáról – az illető főszereplő annál inkább –, és ez a regényvilágban jogos bosszúként van feltüntetve, amellyel az olvasónak azonosulnia kéne. Ezt neked, nem azonosulást! Azon már ezek után meg se lepődtem, ahogyan az első szerelmén is „bosszút áll” – csak a számat húztam el igen keserűen.) 

Ezt 2017. május 20-án írtam. 

Pontszám: 10/7