Történész írta, történetírói módszereket (is) bevetve, mégsem nevezném feltétlenül történetírói munkának, inkább „variációk egy témára”-esszésorozatnak. De ez semmit nem von le az értékéből, sem a használhatóságából, sőt még hozzátesz, lentebb részletezett okokból. Nem is csak történészek érdeklődésére tarthat számot, már csak igen olvasmányos stílusa okán sem, amely leginkább tudományos ismeretterjesztő művekhez illik. Nyugodtan olvashatnák többen is.

Ismert és kevésbé ismert történelmi alakokat vonultat fel a mű, szó szerint mindenféle területről. Uralkodók, hadvezérek, politikusok kelnek a szó szoros értelmében életre (a stílusnak köszönhetően). A koncepció azonos: a mű elején gondosan definiált „amazonkirálynő” alakjának nyomon követése a világtörténelemben.*

Ez az egységes koncepció a helyenként tagadhatatlanul idő- és térbeli csapongásra hajlamos szerkesztésmód ellenére is nagyon jól összefogja a művet. Ennek köszönhetően válnak egytől egyig indokolttá a kitérők: arra valók, hogy az aktuális fejezet főszereplőjét más korok és országok szülötteivel össze lehessen hasonlítani.

Amikor pedig azt mondom, hogy „világtörténelem”, akkor úgy is értem. Egy négyszázhúsz oldalas ismeretterjesztő munka nem törekedhet teljességre, de a maga módján megközelítheti, például úgy, hogy bár a szereplők többsége az európai történelemhez tartozik (például ő), a könyv egyáltalán nem kizárólag Európára koncentrál. Legalább egy-két bekezdéses kitekintés erejéig felbukkannak itt a kínai, a vietnami, a közép-afrikai, az izraeli történelem nagy nőalakjai is, a grúz, angolai és indiai történelem amazonkirálynői pedig külön fejezetet kapnak.** Külön melengeti a lelkemet, hogy egy angol (értsd: nem walesi, nem skót, nem észak-ír, hanem echte angol) születésű történész vág oda nem is egyszer a saját hazája által képviselt imperializmusnak, és mindig telibe talál.

Ettől valahogy jóval hitelesebbé válik a hangja. Függetlenül a könyv legnagyobb hibájától – amely egy pontot levonatott velem –, azaz a bibliográfia teljes hiányától! Még ha esszésorozat is, irgum-burgum, ezt nem így szokás! Ha négyszáz oldalon keresztül következetesen hivatkozunk történetírói munkákra és levéltári adatokra, akkor a végén kutya kötelességünk a jegyzéküket is mellékelni! Mint ahogy az a képjegyzékkel történt, amely igenis bekerült a könyv végébe, precízen és lelkiismeretesen. Mivel Fraser nem ma kezdte a szakmát, de nem is a könyv megjelenésekor, és egyébként megbízhatónak ismerem, ettől még könnyen hiszek neki, de azért ilyen olvasói jóindulatra nem kéne számítani. (Erről Qedrák molytárs utólag kiderítette, hogy nem Fraser hibája, hanem a kiadványé: az angol eredetinek van hivatkozásjegyzéke.)

Szóval ettől függetlenül van hitele nálam a könyvnek, mégpedig azért, mert egyetlen alakot sem ábrázol egyoldalúan, kritika nélkül. Sem nőt, sem férfit. Ellenkezőleg: a kritika (no meg az irónia) folyamatosan jelen van. Például így: 

Máskülönben Zenóbia mint eszményi amazonkirálynő foglalata mindkét nem legcélszerűbb tulajdonságainak. Hangja, melyről már esett szó Boudica kapcsán, nem hars (nőietlen), hanem tiszta és férfias (toborzáshoz ideális). Ha lepattan a lováról, meg se kottyan neki tíz kilométer gyaloglás a bakák közt. Zenóbia amúgy nem kedveli környezetében a nőket, szolgálólányok helyett herélteket alkalmaz. Poharazgat a fiúkkal (mint a hang, az ivászat is örök, habár diszkréten leplezett problémája a nőuralkodónak). A krónikások mindazonáltal hangsúlyozzák, hogy Zenóbia sosem öncélúan iszik: vagy a diplomácia nevében koccint idegenekkel, például a perzsákkal, hogy berúgassa őket, vagy ilyenformán gyakorol kegyet tulajdon parancsnokaival. De akár így, akár úgy, e ritka tüneménynek sosem száll fejébe az ital.

Éppen ezért ütköztet egymással különböző időkből és terekből származó alakokat. Így az elbeszélőnek szinte bele sem kell szólnia, a történelem kommentálja saját magát, az olvasó pedig legyen szíves járatni az agyát, és levonni a következtetéseket. Senkinek a megítélése nem abszolút, és a könyv a megítélés változásaira is folyamatosan reflektál. 

Ez az egyik, amitől szerintem sokkal inkább esszésorozattá válik ez a mű, mint történetírói munkává. A másik (ami számomra egyébként az értékét is növeli), hogy itt a történelmi alakoknak nem elsősorban a cselekedetei a fontosak, hanem hogy hogyan látták ők, hogyan látták kortársaik, hogyan látták az elkövetkező korok a cselekedeteiket. A nemükből adódóan hozzájuk tapadó sztereotípiákról, és arról, hogyan küzdöttek ezek ellen, vagy igyekeztek éppenséggel fegyvert kovácsolni belőlük. A tudatos vagy öntudatlan imázsépítésről is szól ez a mű; az imázsok története is, sőt elsősorban azoknak a története. Nem a „mit”, hanem a „hogyan” áll a középpontban. 

[Tamara grúz királynő] példája ékesen szemlélteti, hogy az amazonkirálynő szexualitása milyen mániákus (férfi) fantáziálás tárgya. Két szindróma verseng: ha a szent szüzesség történetesen nem kívánatos, elő a férfifalással. A kettő amúgy ugyanannak az érmének a két oldala; az amazonkirálynő minden lehet, csak átlagos nem. Ha a politika porondjáról kirí, nyilván nemi életében is szélsőségre hajlik.

(...)

Angliai Erzsébet aligha nézett volna jó szemmel olyanfajta orgánumot, mint a feminista folyóirat. (…) Ellenben zene lett volna a füleinek, hogy „tiszteletbeli férfi”. Szokása volt diplomatikusan gúnyolódni saját nemén az érvényben lévő sztereotípiák jegyében. (…) És hitte is, amit mond. Merthogy ő más. Ez volt a szakadatlanul ismételt lecke.
A királynő megkülönböztetése minden más nőalattvalótól sarkalatos elve volt Erzsébet közszereplésének; gondosan kidolgozta a jelenést, vagy talán lángelméje érzett rá ösztönösen. Két eszközzel élt. Egyrészt rájátszott nőiségére, hogy a védelemre szoruló finom, választékos dámát adja – meg az imádni való istennőt. Másrészt „fejedelem”-nek mutatta magát: mint sok jóféle vegyes propagandában, itt is homlokegyenest ellentmondott egymásnak a két elem.

És (legalábbis a laikus olvasó számára) döbbenetes dolgok derülnek ki. Nagyon, nagyon ajánlom ennek a könyvnek az olvasását, mert olyasmikre hívja fel a figyelmet, ami a saját mindennapi életünkből sem hiányzik. Hogy a nyilvánvaló érdekeken és vezetői rátermettségen túl milyen hallgatólagosan elfogadott játékszabályokon múlik egy vállalkozás sikere. Pl. hogy X-nek magas a hangja vagy mély. Hogy Y-nak van unokája vagy nincs. Hogy Z-n fehér ruha van vagy piros (ez nem vicc! hanem halálos komoly hatáskeltő eszköz!).

Édes Istenem, mennyivel egyszerűbb lenne az ember élete, ha nem a fehér ruha vagy a magas hang döntene arról, hogy valaki alkalmas egy feladat teljesítésére vagy nem. 

Utóirat:
A fordítás egyszerűen parádés, nincs erre jobb szó. Tökéletesen visszaadja Fraser iróniáját, humorát, jellegzetes szófordulatait. Már-már túlságosan tökéletesen. A fordító csak úgy lubickol a szövegben, az embernek néha felmerül a gondolatai között az „öncélúság” terminus… De egy ilyen jó esszésorozatnak még ez is megbocsátható.

* Hasonló eset, mint a Magyarországon csapatmunkával létrehozott Nagy asszonyok élete, amelyet a kiadása óta eltelt százöt (!) év sem tett elavulttá. Ott is egyetlen egységes koncepcióra fűzi fel a szerkesztő a tizenkét életrajzot, ez fogja össze a kötetet. Csak az a bombasztikus stílusa ne lenne… Minden egyéb szempontból olvasásra érdemes gyűjtemény!
** Mondjuk, Amerika, Ausztrália és Óceánia látványosan hiányzik, és ezek közül főleg a legelsőnek a hiánya elég meglepő…

Ezt 2017. június 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9