Újraolvasás vége.
Gyerekként olvastam, pedig nem volt kötelező. Egy kukkot nem értettem belőle, de rettentő büszke voltam magamra, hogy eljutottam az első betűtől az utolsóig. A Pokolt később egyetemistaként feladták, azt átismételtem, arra emlékszem is, de a Purgatóriumról meg a Paradicsomról csak annyit tudtam idáig, hogy „jaj, de szép volt”. Mondjuk, ez nem hátrány, ha újraolvasásra pályázik az ember. 
Még annál is szebb, mint amire emlékeztem. Babits fordítása nem könnyíti meg a filozófiai összefüggések értelmezését, de igenis át tudja adni azt a fájdalmat és azt a vágyakozást és azt a ragyogást, amelyről az olasz nyelvben szó lehet. Legalábbis ennél többet egyikből se tudok elképzelni. A Nádasdy-fordítást nem ismerem, talán majd egyszer, elfogult vagyok Babitséval szemben. 

Túlvilági utazás története és beavatástörténet: a szöveg „én”-je (akit összesen csak egyszer szólítanak nevén*) két lélekvezető segítségével eljut a földi tévelygésből a pokol minden borzalmán és a purgatórium tisztító szenvedésein át a menny legvégső köréig. Különösen a paradicsomban többször is elmagyarázza az olvasónak, hogy fokozatosság nélkül nemhogy felfogni nem tudná a legfelső szférákat, még csak nem is látná/hallaná őket. Az igazi beavatottá persze az olvasó válik, mármint ha figyel, befogad, hagyja, hogy őt is vezessék. Ha az Istent nem is fogja meglátni, a középkor egész műveltségét – matematikáját, fizikáját, teológiáját, politikaelméletét stb. – alaposan körbejáratják vele.

A legtöbb értékelő, úgy nézem, a Pokolt dicséri, érthető módon. Azt is mondják, hogy az a legkönnyebb a mai ember számára. Így is van. Az okát már nehezebb megfogalmazni.
Persze most (is) sokan szeretik a horrort, de biztos, hogy nemcsak emiatt. Azt hiszem, az az antik gyökerű középkori meggyőződés lehet az oka, amely szerint az ember, minél egyedibb, annál távolabb van Istentől, és minél többet veszít egyediségéből, annál közelebb kerül a tökéletességhez. (Igen, tudom, sarkítok.) Így aztán a mai értelemben vett egyéniségeket leginkább a Pokolban lehet találni. Őket találjuk érdekesnek, megfoghatónak, fölismerhetőnek.
Meg az sem utolsó mulatság, főleg tinédzserkorban, hogy az ember az ismerősei leendő helyét keresgélje benne.
A Purgatórium annyival elvontabb, amennyivel kevesebb benne a bűn; a végére a szereplőknek jószerivel csak a nevük marad, hús-vér történelmi alakok is allegóriákká válnak. A Paradicsom csupa teológia és csupa szépség. Lehet, hogy furán hangzik, de engem éppen ezért érdekelt annyira, hogy még újraolvasni is képes voltam. Szenvedést ugyanis láttam már eleget, életben is, könyvben is. A szenvedés ábrázolása is tud mindig új lenni (elég baj is az), de mégiscsak az a közvélekedés, hogy arról sokkal könnyebb írni, mint a boldogságról. Hogy a bánatba' sikerült akkor Danténak harminchárom éneket összehozni róla?! És mégis miről szólhat az a harminchárom ének?!

Fényről meg zenéről. Meg politikáról. 

Nemcsak az derül ki az Isteni színjátékból, hogy mi van a túlvilágon. Nagyon, nagyon sok mindent elmond arról is, mi folyik közben a földi emberek között. Sőt… Csak ez talán a legnehezebben értelmezhető része (még a Pokolnak is), mert rengeteg olyan név szerepel benne, amelyek ma nekünk gyakorlatilag semmit nem mondanak.*** Még a lábjegyzet is ritkán teszi elevenné őket, a nagy egészben pedig mindössze statiszták. De a korabeli Itália, az jól látszik így is, jobban, mint a túlvilág. Széthúzás, csatározások, korrupció, börtön, utcai verekedés, bosszú, kivégzés, otthontalanság, kihaló családok, gyökérvesztés… Firenzét se a kellemességéért szerették a XIV. században. És nehogy azt tessék gondolni, hogy ezt is csak a Pokolban mesélik. Nem, kérem. A rossz kormányzás ostorozása a kilencedik égig felér, és a legutolsó énekekben is szembe tud jönni egy-egy politikaelméleti előadás, valamelyik szent szájába adva. Ha megkérdeznék, mit untam az Isteni színjátékból, véletlenül sem a filozófiát mondanám, hanem ezt.

De ettől még nem vonok le pontot. Mert először is ez annyira szerves része a koncepciónak, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen kihajítani belőle; nélküle a költemény egésze sem létezne. Másodszor meg annyira szép, hogy még azt is csak apró tűszúrásként élem meg, hogy egy-két könyörtelen inkvizítort is felültet a mennybe.

Mert benne van a hierarchia minden szigorúsága, és a gyarló ember minden szánalma és vágyakozása is. Mert azért időnként felborítja a saját maga (meg a teológia) által hozott szabályokat, és formát bont. Mert Dante körzővel-vonalzóval szerkesztette meg ezt a monumentális költeményt,**** és olyan stílust adott neki, hogy a szavaknak hol súlyuk és élük van, hol leolvadnak a papírról. (Nem cukormáz olvadásáról beszélek, Isten őrizz. Fémolvadásról.) Mert egyszerre eksztatikus és logikus; mert szigorúan megválogat minden költői képet még akkor is, amikor a legmélyebb vagy a legmagasabb ponton jár. Mert tényleg igaz, amit tanultam, hogy a Pokol a szobrászat, a Purgatórium a festészet, a Paradicsom a zene (és egyébként tánc is): Az első helyen a sötétségben felvillanó vörös fények között csak a formák érzékelhetőek; a második helyen a középkori kódexfestők színei ragyognak; a harmadik helyen a fényben folyamatos dicséretet énekelnek. Ennek megfelelően az első helyen a halandó belebotlik a kövekbe, a második helyen látszik rajta, hogy halandó, a harmadik helyen meg már a kutya nem lepődik meg, mert minden üdvözült olvassa Isten elméjét, és tudják, minek jött a földi ember. Mert mindig tudja, mit honnan kell indítani, és hova lehet fokozni. (Jóval tovább, mint azt a mai olvasó hinné.)

Nem tudok minden szavával azonosulni. De erre nincs is szüksége. Nélkülem is kiválóan elvan hétszáz éve. Meg még lesz is egy darabig. Én meg újra fogom olvasni. Főleg a Paradicsomot. De előtte muszáj lesz Aquinói Szent Tamást is, mert három éneken keresztül az ő teológiáját mondják fel tercinákban…

* …és akit én nem fogok, tekintve, hogy (ha valaki nem jönne rá magától) természetesen** allegorikus utazásról van szó…
** …juszt se írom ide, hogy „csak”, és – félreértések elkerülése végett – nem is gondolom…
*** Na jó, azért a semminél kicsit többet, de van egy olyan érzésem, hogy Dante nem pont azért írta bele a művébe Martell Károly dicséretét, hogy hétszáz év múlva a magyar olvasó fejében felidéződjenek a töriérettségi homályos emlékei.
**** Három szakasz, egy bevezető plusz háromszor harminchárom ének (az összesen száz), énekeken belül háromsoros versszakok, hármas rímekkel láncszerűen összefogva, tizenegy szótagos sorok, amelyek tehát harminchárom szótagos versszakokat alkotnak. És még értelme is van.

Ezt 2018. április 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Fú, mennyi minden van ebben a százhatvan oldalban.
Ha lefordítanák angolra, pikk-pakk felkerülne az 1001-es listára.

Szándékosan úgy fogtam hozzá a regényhez, hogy a lehető legkevesebbet tudjak róla. A főszereplő Sarraouniáról csak annyit, hogy történelmi személy, a háttérről csak annyit, hogy a francia gyarmatosító háborúk idején, a XIX. század legvégén játszódik. A regény első két oldala röviden összefoglalja a cselekményt, mivel a szerző hazájában közismert eseményekről van szó – de előttem nem volt közismert, szóval azonnal lapoztam tovább, és még a neten se mertem nyomozni, nehogy elspoilerezzék a végét. A nigeriek tudhatják fejből, én kíváncsi vagyok. Mivel valószínűleg az értékelésem olvasói is azok, nekik sem árulom el, hogyan végződnek az események. Csak annyit, hogy az első két oldalt tessék a végére hagyni, valamint hogy a végkifejletben van olyan is, amire már a regény első harmadában számítani lehet, de olyan is, amit nem várnánk.

Fura könyv, sajátos szabályok szerint működő szöveg. Annak, aki azért olvassa el, amiért én (nigeri irodalmat kerestem), csak ajánlani tudom. Mondhatnám, ha csak egy nigeri regényt olvasol el, ez legyen az. Szégyen és gyalázat, hogy nem csinálnak neki nagyobb nyilvánosságot (ld. fordítások), mikor még filmadaptációja is van. Ez keltette föl iránta az érdeklődésemet: Antonia Fraser esszékötete említi az afrikai királynőről szóló filmet.

Először is informatív könyv. Sok mindent meg lehet tudni belőle Nyugat- és Közép-Afrika történelméről, népeiről, vallásairól, kultúráiról. Nem (vagy alig) idealizál: a kép bizony nem túl hízelgő. Ahogy az lenni szokott, a francia hódítók azért tudnak végigsöpörni a Száhel-övezeten, mert egyik városállam utálja a másikat, a másik a harmadikat, a harmadikat meghódították az angolok, ezért most azt szeretnék, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, a negyedik utál mindenki mást, a tuaregek meg boldogan hajtják az állataikat, és tojnak az egészre. De abban nagyjából egyetért az összes környékbeli nép, hogy ha Sarraounia állama a francia hadsereg útjában van, azt oldja meg Sarraounia, úgy kell neki, minek lett királynő.*

Másodszor jó szöveg. A központi alak mindig Sarraounia marad, minden párbeszéd körülötte forog, akkor is, ha meg se jelenik, egyébként viszont nézőpontváltós a regény. Sorban belátunk mindenkinek a fejébe: szót kap a királynő nevelője, az alvezér, a jós, minden környékbeli állam uralkodója, a fehérek szolgálatában álló fekete rabok, no meg a megalomániás és paranoiás francia tiszt. A végeredmény pedig igazi polifónia: minden megszólaló egyéniséget kap, és mindnek meglesz a maga saját igazsága, amelyet a többiekével ütköztethet. Az alcímben a „dráma” szó nem üres szólam, ez a regény tényleg úgy van megírva, mint egy dráma. Mint egy francia klasszicista dráma. Csak több benne a trágárság. Kevés a leírás, azok is leginkább színpadi utasításokra emlékeztetnek. Sok a párbeszéd, és rendkívül sok a monológ – itt senki se fecseg, itt mindenki rögtön szónokol. És ahogy a klasszicista drámában szokás: a legnagyobb események a kulisszák mögött történnek. Látványos nagyjelenetet ne várjon senki. Az izgalmat a folyamatosan egymásnak feszülő akaratok adják. Fokozatosan gyorsul a tempó, egyre növekszik a feszültség, szinte szikrázik az indulat mindkét szemben álló hadseregben; a vége felé már alig lehet letenni a regényt.

Az első két oldal összefoglalója pedig úgy működik, mint a Boccaccio-novellák bevezetése: előre elmondja az összes fontosabb eseményt, és előrevetíti a jövőt is, mert olyan olvasókra számít, akiknek nem az a fontos, mi történik, hanem az, hogyan mesélődik el.

Hibaként talán azt tudom megemlíteni, hogy éppen Sarraouniának és udvarának juttatja a legkevesebb szerepet az író. Azt hittem, minimum minden második fejezet róluk fog szólni, de nem. Ráadásul a személyisége is sokkal kevésbé érdekes, mint bármelyik mellékszereplőé: ő egyszerűen a hős azna királynő, aki szúrós tekintettel ül a trónon, vagy járkál a katonái között, elszántan védelmezi a népe szabadságát, és egész környezete vallásos tisztelettel imádja. Jóval érdekesebbre sikerült az ellenfele, Voulet kapitány, aki nyilvánvalóan ön- és közveszélyes őrült, de az is nyilvánvaló, hogy a francia államvezetés vastagon benne van a megőrülésében. Elküldik Afrikába „pacifikálni” (értsd: földig letarolni) a helyi államokat, „civilizálni” (értsd: kiirtani) a helyi népeket, elvárják tőle, hogy kilyukasztassa a bőrét a francia birodalmi törekvésekért, de közben rendszeresen mossák a fejét, ha atrocitásokat követ el a lakosság ellen. Érthető persze, hogy főleg az ő nézőpontjából látjuk az eseményeket, tekintve, hogy ő hagyott maga után írásos emlékeket, nem Sarraounia. A királynőt a Szahara énekmondói örökítették meg, természetes, hogy nem mint egyén, hanem mint hősnő volt érdekes a számukra. De azért na. A regényíró dolga meg az, hogy kigondolja, amit nem mesélnek el az énekmondók. 

Szóval gazdag szöveg a Sarraounia, és még gazdagabb hagyományrendszerről ad hírt, amellyel feltétlenül érdemes megismerkedni. Magyarul sajnos nem olvasható ebből a hagyományvilágból túl sok, de aki keres, az talál. Legfeljebb kicsit messzebbi történetet talál. A regényben emlegetett más uralkodókról egyébként a blogomon is találhattok ismeretterjesztő írásokat itt és itt. 

Nyelvtanulóknak:

Jól jártam ezzel a kis kötettel, örültem neki. Először is rövid, másodszor az a százhatvan oldal is szellősen van szedve, szóval gyors a sikerélmény. Újrakezdő szinten kevesebb, mint két hetembe került. Mivel nem ismertem előre a sztorit, főleg a vége felé már nagyon érdekelt, úgyhogy gyorsan haladtam. Ebben segített, hogy leginkább ugyanazok a szavak, kifejezések ismétlődtek benne. Az is motiváló erő volt, hogy mindenképp akartam nigeri regényt, azt pedig más nyelven, mint franciául, nem olvashattam volna el. Meg milyen menő már, nigeri irodalmat nem sokan olvasnak.

Nehézsége a választékossága. Hogy itt tényleg, de tényleg mindenki szónokol, a királynőtől kezdve a tolmácson keresztül az utolsó cselédig. Ha jó napjuk van, hat-hétsoros körmondatokig meg se állnak. Francia-angol szótárprogramot használtam, olyat, amely ötös skálán jelzi, hogy a keresett szó mennyire gyakori a nyelvben. Hát ennek a regénynek a szavai rendszeresen kettő, legfeljebb három piros pöttyöt kaptak. De ezt igazából nem bántam. A százhúsz évvel ezelőtti francia katonai szleng már kicsit jobban kiakasztott, de általában itt is ki lehetett találni, mit akarnak. (Többnyire káromkodni.)

Egyetlen problémám van, de az roppant jelentőségű: én soha a büdös életben nem fogom elsajátítani az „y” és az „en” használatát. Az esetek töredékében fogtam fel, miért kerültek bele a mondatba. Az esetek legalább 80%-ában arra gyanakodtam, hogy egyszerűen azért, mert franciául van a mondat, és akkor már hajigáljuk őket bele. Egyéb értelmük nem volt.

* SPOILER A legkeserűbb talán az a fejezet, amelynek központi alakja rendkívüli módon tiszteli-becsüli a királynőt, tehát amikor hírt kap az őt fenyegető veszélyről, akkor réveteg szomorúsággal elkezd merengeni arról, hogy lám, minden elmúlik, a vidék soha nem lesz többé ugyanaz – de az szó szerint egy pillanatig se fordul meg a fejében, hogy esetleg segítséget is küldhetne a régi szövetségre való tekintettel. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. május 18-án írtam. 

Pontszám: 10/10

2018. április 17.

Né, mit találtam. :)

Olvasom az Isteni színjátékot, és azt látom, hogy a Purgatórium hegyének tetején, már az égi Paradicsom közvetlen szomszédságában, a földi Paradicsomban, ahonnan Ádámnak és Évának „sikerült” annak idején kihajíttatni magát, Dante nem kisebb személlyel találkozik, mint Matilda toszkán grófnővel. Akit Antonia Fraser könyvében láttam utoljára.

Nem úgy viselkedik, mintha ember volna, inkább úgy, mint egy allegória, de ezen a ponton ez teljesen érthető – és az összes többi szereplőre is jellemző, beleértve az elbeszélőt. A műben az ember egyedisége csak addig létezik, ameddig a bűnei terhelik; ahogyan azoktól megszabadul, úgy kerül egyre távolabb önmagától, egyre közelebb Istenhez. Ezért válik a mű (szereplőivel együtt) a Paradicsom felé haladva egyre elvontabbá.

A hús-vér Matilda nem akármilyen egyéniség volt pedig: kivételes katonai erényeiről híres tartományúrnő, akinek a XI-XII. század fordulóján majd negyven éven át Canossa és Toscana is az uralma alá tartozott; családi hagyományból a pápa támogatója volt az aktuális ellenpápával és a német-római császárral szemben, ezért VII. Gergelytől a „Szent Péter hűséges szolgálója” címet nyerte el. Azokat a tartományokat uralta, amelyeken keresztül Róma felé lehetett haladni, így szó szerint (és saját kezűleg) fel tudta tartóztatni a császári seregeket. Jóval az első férje halála után a második házasságát is ennek a háborúnak az érdekei szerint kötötte, annyi is lett neki rövid idő alatt. Mármint a házasságnak, nem Matildának. Ő még huszonöt évig kormányozta utána a területet. Ma a Szent Péter-bazilikában nyugszik, a síremlékét ugyanaz a Bernini alkotta meg, aki azt a bizonyos Szent Teréz-ábrázolást is elrontotta kifaragta. (Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Matilda_of_Tuscany#/media/File:Tomb_of_Countess_Matilda_of_Tuscany_by_Gian_Lorenzo_Bernini.JPG)

Van róla magyar Wiki-szócikk, de inkább ezt az enciklopédiát ajánlom annak, aki tud angolul, megbízhatóbbnak tűnik. No meg Fraser könyvét, mindenképp. :)

Az Isteni színjátékban (a lábjegyzet szerint) a cselekvő vallásosság megjelenítője, és ebben a minőségében közvetítő a halandó Dante és a mennyben lakó Beatrice között. Eleinte énekel és virágot szed. :) Majd komolyabbra fordul a helyzet: magyarázatokat ad, és segít a halandónak lemosni a bűneit. Ő meríti meg a földi Paradicsomba helyezett Léthé folyóban. Ez az antik mitológiában a feledés folyama volt (amelytől a lélek elfelejti korábbi életét), az Isteni színjátékban hasonló a szerepe: a bűnök (vagyis a fentiek szerint az ember egyediségének, földi életének) nyomát törli el. Ebbe meríti alá Matilda Dantét, először nyakig, aztán a feje búbjáig, hogy követhesse Beatricét a további úton. (Van olyan értelmezés, amely szerint a testét is lemossa róla.)

Nem tudom, mennyire felel meg ez a történelmi Matilda személyiségének – de végül is mondhatom, hogy ez a kérdés ebben a helyzetben nem is releváns. :) Mindenesetre a jelenetre érdemes odafigyelni.

„Je me souviens de l'aventure rocambolesque des Portugais en Afrique Orientale. (…) Ils sont tombés en Angola sur une certaine Jingha, reine de N'Gola qui avait la haute main sur toute la région forestière. Une espèce d'exaltée qui s'était mise en tête d'ameuter tous les nègres contre les Blancs; et ça n'a pas raté. Pendant une vingtaine d'années elle a réussi à emmerder des Portugais. Plusieurs fois vaincue, elle signait tous les papiers qu'on lui présentait – le temps de se réorganiser – et reprenait la lutte avec une furie toujours renouvelée, massacrant les missionaires et les négociants portugais assez naïfs pour croire posséder les nègres par la douceur. Savez-vous combien de temps a duré ce petit manège sanglant? Vingt ans! Vous m'entendez? Durant vingt années les Portugais se sont laissés berner par cette reine de pacotille. C'est une sinistre plaisanterie que nos bureaucrates masochistes veulent recommencer avec la Sarraounia.”

Bocs a hosszú francia nyelvű idézetért, most már áttérek a magyarra. 

A Sarraounia nigeri történelmi regény, és a francia gyarmatosító háborúk idején, a XIX. század legvégén játszódik. Igen helyesen úgy van megírva, hogy más, korábbi afrikai történelmi eseményekről és fontos személyekről is szó essen benne, többek között a fenti részlet is erre való. A Száhel-övezet közepén idézi fel a francia tiszt a XVII. századi Angola tiszteletre méltó hősnőjét – nem éppen tiszteletteljes módon. Nem is teheti, hiszen az ellenfél szemszögéből nézi a dolgokat. De hogy lenézné vagy éppen alábecsülné azt a bizonyos ellenfelet, azt nem lehet róla elmondani.

Jingha, akit emleget, Antonia Fraser könyvéből volt ismerős nekem. Elő is kerestem a könyvet, amelyről egyébként itt írtam. Abban a fejezetben szól róla Fraser, amelyben sokféle kort és kultúrát helyez egymás mellé, de mindegyik felbukkanó történet a nemzeti ellenállásról szól. Svéd, brit és vietnami történelmi személyeket állít oda Jingha (ő Jingának írja a nevet) mellé. Nemcsak vezetők és/vagy harcosok, hanem jelképek is ezek a figurák; mindegy, hogy megnyerték vagy elvesztették a háborút, népük identitásának része lettek.

Fraser szerint Jingha (Jinga avagy a Wiki szerint Nzinga) olyan vidéken élt, ahol nincs semmi különleges abban, ha egy nő hatalmat kap. Mítoszaik, vallásaik egyaránt komolyan veszik ezt a lehetőséget. Jinga ugyan nem királynőként kezdte hazájában, Közép-Nyugat-Afrikában, a mbundu nép államában. Mint a király testvérét, nagykövetként küldték a XVII. század elején jelentkező portugál rabszolga-kereskedőkhöz. A kereskedelem ellen nem is volt kifogása se neki, se az általa képviselt uralkodónak: ebben az időben maguk az afrikaiak is simán eladták egymást, pl. az ellenséges törzset meg ilyenek. :/ Viszont az autonómiájukhoz ragaszkodtak, ez pedig a portugáloknak nem tetszett.

És megkezdődött az, amiről a francia nyelvű idézet szól: Jingha-Jinga-Nzinga egyik szerződést kötötte velük a másik után (még meg is keresztelkedett), aztán egészen addig betartotta őket, amíg neki tetszett. Illetve amíg a népe érdekének megfelelt. Közben a testvére öngyilkos lett (a Wiki szerint tényleg, Fraser azért más lehetőségre is céloz), és Nzinga a népe egyetértésével a Ndongo királyság élére került. Sajnos a portugálok a saját bábjukat akarták uralkodónak, és Nzingát száműzték, de nem túl bölcs módon a hatalom közelében hagyták a húgát, aki ügyesen kémkedett neki. Nzinga sanyarú száműzetésében meghódította a keletebbre fekvő Matamba királyságot (amelynek egyébként szintén nőnemű főnöke volt éppen), egy időre szövetséget kötött a hollandokkal is, seregével folyamatosan zaklatta a portugálokat, és hol visszavonulva, hol előretörve következetesen azon igyekezett, hogy minél nagyobb függetlenséget biztosítson az uralma alá tartozó területek lakóinak. Egy idő után még a rabszolga-kereskedelmet is akadályozta. Nem húsz évig, ahogy az idézet mondja, hanem jóval tovább.

Persze nem szabad idealizálni, csúnya dolgokat is csinált életében. De ettől még komoly tiszteletet vívott ki magának mindenütt, ahová eljutott a híre. Még ott és akkor is használni tudott, ahol és amikor nem is gondolta volna. Fraser említi, hogy amikor a XIX. század elején elindult az amerikai rabszolga-felszabadító mozgalom, alakját és történetét érvként alkalmazták a mellett, hogy a fekete bőr nem jelenti sem a bátorság, sem az okosság, sem a kitartás hiányát, hiszen ez a három erény mind megvolt – Zhingában.

Azért azt igazán eldönthetnék, hogy hogy írják a nevét.

Ja, és a fentiekhez még egy káprázatos teljesítményt tudott hozzátenni: ahhoz képest, hogy hatvanéves korában még személyesen vezette az összes ütközetét, nyolcvanévesen halt meg, ágyban, párnák közt. 

Angola fővárosában, Luandában utca viseli a nevét, és szobrot is állítottak neki, fent ez látható.

Egyébként Frasernek ez a könyve győzött meg arról, hogy feltétlenül el kell olvasnom a Sarraouniát. Ő is az angolai királynővel összefüggésben tárgyalja Sarraounia történetét, bár sokat sajnos nem ír róla. 

Ezt 2018. május 26-án írtam. 

Sokáig éljenek a Nyugati téri aluljáró antikváriusai! 
Már be se merek menni a polcaik közé, pedig mágnesként vonzanak, valahányszor Pesten járva elmegyek mellettük…

A Szungyatát se terveztem annak idején, azt' nem beleugrott a táskámba?! Több száz éves nyugat-afrikai eposz, egy mai (értsd: ötvenes évekbeli, ami a XIII. századhoz képest még „ma”) guineai énekmondó előadása alapján leírva, verses magyar fordításban, az eredeti mandinka szöveg részleteit tartalmazó hanglemezmelléklettel. Hát ilyeneket nem lehet ott hagyni!

Szegő György fordítása csuda, hiába mentegetőzik az utószóban, hogy igazából nem is sikerült. Nem érdekel, igenis jól csinálta. Mindvégig egyszerre érzékeltem a történet egzotikusságát és ismerősségét, múlthoz és jelenhez tartozását. Hiszen az eposz is olyan, mint a történelmi regény: nem öncélúan idézi fel a történelmi eseményeket, hanem azért, mert az itt és most számára fontosak. Ennek a szövegnek a segítségével pedig egy kicsit beavattatik a magyar olvasó is Nyugat-Afrika „itt és most”-jába.

(Mármint nem abba, amelyikben esetleg éppen lőnek, hanem a normális hétköznapokba. Annak ellenére, hogy az eposzban háborúznak – de amellett még annyi minden más is történik.)

Persze ellentmondásos, mint minden eposz. Persze idealizál, persze összemos, persze igaznak tartja magát, persze – hogy is mondjuk szép szóval? – fabulál. De rokonszenves történet, rokonszenves főszereplővel, akinek szokásos mágikus születése, hányattatott gyerekkora, küzdelmes ifjúkora és diadalmas felnőttkora van. A vallása elvileg muszlim lenne, gyakorlatilag az iszlám jelentősége kimerül abban, hogy néha emlegetik, de igazából az iszlám előtti Mandinkaföld vallási szertartásait látjuk. (A történelmi Szungyata pedig az utószó szerint nem a muszlim hitet vallotta.) Akad itt bivallyá változó öregasszony, teleportáló máguskirály, száz fehér kakas feláldozása a szellemeknek, meg ami belefér.

És persze eposzi csatajelenetek, ahogy illik. Hódító háború, szigorúan keletről nyugatnak. Nagy történelmi példakép többszöri felidézése. Kard, íj, nyíl, pajzs, dárda, lovasság és gyalogság, tűzlövöldözés, vasból öntött várkapu, éjszakai üldözés a pusztában, valamint figyelemre méltó stratégia. Szerintem hadtörténészeknek is érdekes olvasmány lehet.

Úgy általában érdekes olvasmány.

Szóval olvassatok Szungyatát, mert klasszikusokat olvasni jóóóó! :)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. június 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

2018. június 6. 

"Hallgatta ő megbűvölve, mit vitt véghez
Gyulu-Kara Naini, a dicső király,
Arany-ezüst híres ura, kinek napja
Forró fényben fürdette a fél világot."
(55. oldal)

Szungyatának, a nyugat-afrikai történelem nagy alakjának története egy birodalom megalapításának története is egyúttal, nem csoda, hogy a mandinka énekmondók hőskölteményt alkottak róla, amelyet hétszáz év után is fenntart az emlékezet. (Itt írtam róla.) A Nagy Mali Birodalom az ő idejében keletkezett, miután legyőzte ellenségeit. (Persze biztos nem olyan idealizált módon, ahogy az eposz leírja, de attól még nagy teljesítmény volt. :)) Szungyata olyan eredményesen rakta össze az államot és törvényeit, hogy az jó pár száz évig tudott még létezni és virágozni Nyugat-Afrikának a térképen beszínezett területén. (A kép forrása a Wikipédia. A bejegyzés forrása nem. :) Ahhoz az eposzt meg annak az utószavát olvastam el.)

"Wagadu vad, száraz ország, víz alig van.
Ott éltek rég a legnagyobb uralkodók,
Arany-ezüst dicső ura, nagy királya,
Gyulu-Kara Naini volt az ő ősük."
(71. oldal)

"A mémai javasok is megjósolták
Gyata rendkívüli sorsát. Azt hirdették,
Hogy Gyulu-Kara Naini utódja lesz,
Sőt, még fennebb fog ragyogni dicsősége.
Az egész had hódításról álmodozott,
Hisz ily vezérrel nincs lehetetlen.
A katonák felbuzdultak jó példáján,
Mert a harcos örül, hogyha azt láthatja,
Hogy a vezér is vásárra viszi bőrét."
(81. oldal)

"(…) mesélték Szungyatának
Gyulu-Kara Naininak történetét
És még sok más hősét, ámde mindnyájukból
Gyatának a legvonzóbb a nagy király volt,
Arany-ezüst ura, aki a világon
Végigvonult napnyugattól napkeletig.
Túl akart ő tenni fényes példáján is,
Még több földet s kincset kívánt meghódítni."
(105. oldal)

Ki a búbánat ez a Gyulu-Kara Naini, akit folyton emlegetnek az eposzban (a fentieknél sokkal többször ám), Szungyata példaképnek tekinti, és az énekmondók is állandóan párhuzamot vonnak köztük, hangsúlyozva, hogy míg Gyulu-Kara Naini nyugatról keletre söpört végig a világon, és hozta létre birodalmát, addig Szungyata keletről indult, és Afrika nyugati partjáig hatolt?

Ő. :)

Fene gondolta, hogy ilyen messzire elér a hírneve. :) Na jó, hát ezerhatszáz év alatt volt ideje odaérni, de akkor is meglepődtem, hogy még Nyugat-Afrika énekmondói között is ilyen népszerű legyen, pedig az azért elég messze van. :) Még Egyiptomtól is. :) Asszem, repesne az örömtől, ha tudná. :) Azt azért nem hiszem, hogy a második idézetben szereplő Wagadu uralkodói tőle származnának. Ahhoz tényleg messze van Nyugat-Afrika.

Ez a Wagadu egyébként Ghána, mandinka nyelven. Amúgy tudtátok, hogy Ghána, az nem Ghána, csak nosztalgiából nevezték el így, amikor függetlenné vált az ötvenes években? A Ghánai Birodalom jóval északabbra terült el, és aztán a későbbi Mali Birodalom középső része lett belőle. A Mali Birodalom egy részét erre a történelmi Ghánára alapozták – meg a Szungyata-féle alkotmánynak is a ghánai uralkodók vetették meg az alapjait.

Szungyatáról bővebben pedig itt olvashattok. Meg persze az eposzban.

„Oui, qui se souviendrait des actions surhumaines, des grands faits d'armes, du courage et de la bravoure de Soundiata Keita, l'assembleur des peuples, sans le talent de Diéli Diakouma son griot et son fidèle compagnon? Qu'en resterait-il, l'épopée héroïque du vainqueur de Sosso si les griots n'avaient suivi pas à pas le lion du Mandingue au plus fort des luttes épiques qu'il livra dans tout le pays du Fleuve?”

(Abdoulaye Mamani: Sarraounia, 109-110. oldal)

A francia nyelvű szövegrész az énekmondók munkáját dicséri, akik nélkül nem emlékeznénk nagy hősök nagy tetteire. Például erről a bizonyos Soundiatáról, a nyugat-afrikai történelem nevezetes hadvezéréről se tudna senki, ha nem lett volna mellette hűséges társa, Diéli Diakouma, az énekmondó. Pedig ő egyesítette a mandinka népet, győzte le ellenségeiket, és alapította meg a Nagy Mali Birodalmat.

Jé, egy régi ismerős. 
Csak magyarul Szungyatának hívják. 

Eposzt is írtak róla, olvastam is, írtam is róla. Ő már a második afrikai történelmi alak, akit felidéz Mamani regénye, amely maga is az afrikai történelem egyik nagy uralkodójáról szól, részletekért kattintsatok ide. A regény a XIX. század végén játszódik, Szungyata pedig a XIII. században élt, szóval igen eleven az a bizonyos emlékezet, ha ennyi év után is működik. :)

Tetszik, amit a regény csinál. Ahogyan összeszedi a régi hősökről szóló emlékeket, maga is hozzájárul a fenntartásukhoz, és mindent megtesz, hogy identitást állítson össze belőlük annak az afrikai közösségnek, amely olvassa. Remek dolog, hogy az egyik eposz magyarul is olvasható! Hogy miket le nem fordítottak magyarra, te jó Isten…

Ezt 2018. május 17-én írtam. 

Történész írta, történetírói módszereket (is) bevetve, mégsem nevezném feltétlenül történetírói munkának, inkább „variációk egy témára”-esszésorozatnak. De ez semmit nem von le az értékéből, sem a használhatóságából, sőt még hozzátesz, lentebb részletezett okokból. Nem is csak történészek érdeklődésére tarthat számot, már csak igen olvasmányos stílusa okán sem, amely leginkább tudományos ismeretterjesztő művekhez illik. Nyugodtan olvashatnák többen is.

Ismert és kevésbé ismert történelmi alakokat vonultat fel a mű, szó szerint mindenféle területről. Uralkodók, hadvezérek, politikusok kelnek a szó szoros értelmében életre (a stílusnak köszönhetően). A koncepció azonos: a mű elején gondosan definiált „amazonkirálynő” alakjának nyomon követése a világtörténelemben.*

Ez az egységes koncepció a helyenként tagadhatatlanul idő- és térbeli csapongásra hajlamos szerkesztésmód ellenére is nagyon jól összefogja a művet. Ennek köszönhetően válnak egytől egyig indokolttá a kitérők: arra valók, hogy az aktuális fejezet főszereplőjét más korok és országok szülötteivel össze lehessen hasonlítani.

Amikor pedig azt mondom, hogy „világtörténelem”, akkor úgy is értem. Egy négyszázhúsz oldalas ismeretterjesztő munka nem törekedhet teljességre, de a maga módján megközelítheti, például úgy, hogy bár a szereplők többsége az európai történelemhez tartozik (például ő), a könyv egyáltalán nem kizárólag Európára koncentrál. Legalább egy-két bekezdéses kitekintés erejéig felbukkannak itt a kínai, a vietnami, a közép-afrikai, az izraeli történelem nagy nőalakjai is, a grúz, angolai és indiai történelem amazonkirálynői pedig külön fejezetet kapnak.** Külön melengeti a lelkemet, hogy egy angol (értsd: nem walesi, nem skót, nem észak-ír, hanem echte angol) születésű történész vág oda nem is egyszer a saját hazája által képviselt imperializmusnak, és mindig telibe talál.

Ettől valahogy jóval hitelesebbé válik a hangja. Függetlenül a könyv legnagyobb hibájától – amely egy pontot levonatott velem –, azaz a bibliográfia teljes hiányától! Még ha esszésorozat is, irgum-burgum, ezt nem így szokás! Ha négyszáz oldalon keresztül következetesen hivatkozunk történetírói munkákra és levéltári adatokra, akkor a végén kutya kötelességünk a jegyzéküket is mellékelni! Mint ahogy az a képjegyzékkel történt, amely igenis bekerült a könyv végébe, precízen és lelkiismeretesen. Mivel Fraser nem ma kezdte a szakmát, de nem is a könyv megjelenésekor, és egyébként megbízhatónak ismerem, ettől még könnyen hiszek neki, de azért ilyen olvasói jóindulatra nem kéne számítani. (Erről Qedrák molytárs utólag kiderítette, hogy nem Fraser hibája, hanem a kiadványé: az angol eredetinek van hivatkozásjegyzéke.)

Szóval ettől függetlenül van hitele nálam a könyvnek, mégpedig azért, mert egyetlen alakot sem ábrázol egyoldalúan, kritika nélkül. Sem nőt, sem férfit. Ellenkezőleg: a kritika (no meg az irónia) folyamatosan jelen van. Például így: 

Máskülönben Zenóbia mint eszményi amazonkirálynő foglalata mindkét nem legcélszerűbb tulajdonságainak. Hangja, melyről már esett szó Boudica kapcsán, nem hars (nőietlen), hanem tiszta és férfias (toborzáshoz ideális). Ha lepattan a lováról, meg se kottyan neki tíz kilométer gyaloglás a bakák közt. Zenóbia amúgy nem kedveli környezetében a nőket, szolgálólányok helyett herélteket alkalmaz. Poharazgat a fiúkkal (mint a hang, az ivászat is örök, habár diszkréten leplezett problémája a nőuralkodónak). A krónikások mindazonáltal hangsúlyozzák, hogy Zenóbia sosem öncélúan iszik: vagy a diplomácia nevében koccint idegenekkel, például a perzsákkal, hogy berúgassa őket, vagy ilyenformán gyakorol kegyet tulajdon parancsnokaival. De akár így, akár úgy, e ritka tüneménynek sosem száll fejébe az ital.

Éppen ezért ütköztet egymással különböző időkből és terekből származó alakokat. Így az elbeszélőnek szinte bele sem kell szólnia, a történelem kommentálja saját magát, az olvasó pedig legyen szíves járatni az agyát, és levonni a következtetéseket. Senkinek a megítélése nem abszolút, és a könyv a megítélés változásaira is folyamatosan reflektál. 

Ez az egyik, amitől szerintem sokkal inkább esszésorozattá válik ez a mű, mint történetírói munkává. A másik (ami számomra egyébként az értékét is növeli), hogy itt a történelmi alakoknak nem elsősorban a cselekedetei a fontosak, hanem hogy hogyan látták ők, hogyan látták kortársaik, hogyan látták az elkövetkező korok a cselekedeteiket. A nemükből adódóan hozzájuk tapadó sztereotípiákról, és arról, hogyan küzdöttek ezek ellen, vagy igyekeztek éppenséggel fegyvert kovácsolni belőlük. A tudatos vagy öntudatlan imázsépítésről is szól ez a mű; az imázsok története is, sőt elsősorban azoknak a története. Nem a „mit”, hanem a „hogyan” áll a középpontban. 

[Tamara grúz királynő] példája ékesen szemlélteti, hogy az amazonkirálynő szexualitása milyen mániákus (férfi) fantáziálás tárgya. Két szindróma verseng: ha a szent szüzesség történetesen nem kívánatos, elő a férfifalással. A kettő amúgy ugyanannak az érmének a két oldala; az amazonkirálynő minden lehet, csak átlagos nem. Ha a politika porondjáról kirí, nyilván nemi életében is szélsőségre hajlik.

(...)

Angliai Erzsébet aligha nézett volna jó szemmel olyanfajta orgánumot, mint a feminista folyóirat. (…) Ellenben zene lett volna a füleinek, hogy „tiszteletbeli férfi”. Szokása volt diplomatikusan gúnyolódni saját nemén az érvényben lévő sztereotípiák jegyében. (…) És hitte is, amit mond. Merthogy ő más. Ez volt a szakadatlanul ismételt lecke.
A királynő megkülönböztetése minden más nőalattvalótól sarkalatos elve volt Erzsébet közszereplésének; gondosan kidolgozta a jelenést, vagy talán lángelméje érzett rá ösztönösen. Két eszközzel élt. Egyrészt rájátszott nőiségére, hogy a védelemre szoruló finom, választékos dámát adja – meg az imádni való istennőt. Másrészt „fejedelem”-nek mutatta magát: mint sok jóféle vegyes propagandában, itt is homlokegyenest ellentmondott egymásnak a két elem.

És (legalábbis a laikus olvasó számára) döbbenetes dolgok derülnek ki. Nagyon, nagyon ajánlom ennek a könyvnek az olvasását, mert olyasmikre hívja fel a figyelmet, ami a saját mindennapi életünkből sem hiányzik. Hogy a nyilvánvaló érdekeken és vezetői rátermettségen túl milyen hallgatólagosan elfogadott játékszabályokon múlik egy vállalkozás sikere. Pl. hogy X-nek magas a hangja vagy mély. Hogy Y-nak van unokája vagy nincs. Hogy Z-n fehér ruha van vagy piros (ez nem vicc! hanem halálos komoly hatáskeltő eszköz!).

Édes Istenem, mennyivel egyszerűbb lenne az ember élete, ha nem a fehér ruha vagy a magas hang döntene arról, hogy valaki alkalmas egy feladat teljesítésére vagy nem. 

Utóirat:
A fordítás egyszerűen parádés, nincs erre jobb szó. Tökéletesen visszaadja Fraser iróniáját, humorát, jellegzetes szófordulatait. Már-már túlságosan tökéletesen. A fordító csak úgy lubickol a szövegben, az embernek néha felmerül a gondolatai között az „öncélúság” terminus… De egy ilyen jó esszésorozatnak még ez is megbocsátható.

* Hasonló eset, mint a Magyarországon csapatmunkával létrehozott Nagy asszonyok élete, amelyet a kiadása óta eltelt százöt (!) év sem tett elavulttá. Ott is egyetlen egységes koncepcióra fűzi fel a szerkesztő a tizenkét életrajzot, ez fogja össze a kötetet. Csak az a bombasztikus stílusa ne lenne… Minden egyéb szempontból olvasásra érdemes gyűjtemény!
** Mondjuk, Amerika, Ausztrália és Óceánia látványosan hiányzik, és ezek közül főleg a legelsőnek a hiánya elég meglepő…

Ezt 2017. június 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9