A kötetbe gyűjtött novellákban minden benne van, amit Jókaiban szeretek, sőt nagyon szeretek, és nagyon kevés vagy éppen semmi abból, amit Jókaiban így a kamaszkorból kinőve már nehezen viselek. 
Úgyhogy nem azért olvastam ilyen sokáig (szeptember közepétől mostanáig), mintha nem tetszett volna, hanem mert ezt a könyvet lehet így olvasni. Letenni meg felvenni, ahogy jólesik. 

Tinédzserként Jókai volt a non plus ultra. Felnőttként aztán előfordult, hogy jó nagyokat csalódtam, mikor a kamaszkori szerelmeimet visszaolvastam. Szerencsére nem mindig, adott esetben újabb, érdekesebb jelentéseket is felfedeztem a régi kedvencekben. Ennek a kötetnek a novellái pedig direkt felnőtteknek valók, direkt most, direkt nekem. Valami kettő-három van benne összesen, ami gyerekkoromból rémlik, főleg az, hogy akkor fel se fogtam, meg egy, amelyik pár éve egyszer a kezembe került, és leesett tőle az állam, hogy milyen jó.
Amit szeretek Jókaiban: szépség, stílus, mesélőkedv, jelképhasználat, egzotikum, rajongás és kegyetlen (!) irónia.

Már az is eléggé merész gondolat volt Plato kétlábú tollatlan állataitól, hogy ők magukat a teremtés legfőbb urainak vallják; de még merészebb eszme az, melyet ez úri állatrend fehér színű fajai táplálnak magukban, miszerint a valódi szellemi műveltségre egyedül az ő bőrük képes.

Amit nehezen viselek: sematikus (és egymással könnyedén felcserélhető) jellemek kizárólagos jelenléte, kiszámíthatóság, előítéletesség (vágjanak négybe, ha így péntek este meg tudom mondani, pontosan mit is értek ez utóbbi alatt, de ha valaki meghív egy süteményre,* szívesen elmagyarázom), túlzásba vitt vadromantika.**

Ezek a novellák Jókai-regények kicsiben. Részemről a világon semmi kifogásom a mumusként számon tartott leírásai ellen, de mindenkit biztosítok arról, hogy ezekben a szövegekben még a leírások is kicsik, egyszerűen térhiány okából. Viszont jó mélyre belenyúlt a bizonyos negyvenötezer szavas szókincsébe, amikor felskiccelte őket.

Egész ligetek illatos fahéjfákból, miknek friss hajtásain rózsaszínű a lomb; a mirtusz, favastagságra nőve; fák, miken virág és ért gyümölcs van egyszerre; komoly sötét berkek fügefabokrokból, miken keresztül összevissza nőtt a folyondárok száz meg száz neme, mosolygó virágcsillagaival; magas, karcsú szálfák pikkelyes derékkal, tetejökben füzéres lombkorona, a levélcsutakok alól óriási gyümölcsfürtök csüggnek alá, vagy gyermekfő nagyságú diók, miknek terhe alatt meggörnyed a sudár. Néhol egyetlen fa foglalt el magának több száz lépésnyi tért, melynek odvában egész majomcsalád tanyáz, terebély ágai hosszú inakat hajtanak a földig, mik legyökerezve egy élő labirintot állítanak elő, lombos sátortetővel, melynek rengetegét egész népe lakja a majmoknak, papagályoknak [sic!], méheknek és pillangóknak. Másutt beláthatlan bozóttá fajul a növényzet, a vizenyős föld kiölte az árnyékos fákat, s a hirtelen felsarjult bambusznádak, cikkes kóróikkal, a tüskebokrok, ujjnyi hosszúságú vörös tüskéikkel, küzdeni látszanak egymással az elfoglalt helyért, néhol belepetve egy mindkettőnél hatalmasabb jövevény, a kúszó iszalag és liánfonadék szövevényeivel.

Íze van, színe van, szaga van annak, amit leír – az pedig többnyire gyönyörű vagy hátborzongató. Lehet gyönyörködni meg borzongani. Meg élvezni a mesét. „Mesét”, nem „hazugságok” értelemben – ilyenektől mentsen az Isten –, hanem abban az értelemben, hogy az elbeszélő mesterien tudja az élőbeszéd illúzióját kelteni. Cseveg, anekdotázik, kísértetiesen suttog, felindultan harsog, hogy a következő mondatának hirtelen iróniájával (vagy akár cinizmusával) félbetörje a lelkesedést. Jól esik, no.
Mesék ezek abban az értelemben is, hogy – ahogy a fülszöveg Kosztolányi szavaival ígéri – jelképekben gondolkodnak. Néha még a szereplőket is jelképnek használják. És igen, persze, hogy van a jó és van a gonosz, a fehér és a fekete, de érdekes módon vannak itt másféle figurák is. A minimum, hogy a gonosz jónak látszik, a jó gonosznak. A maximum, hogy olyan hibridek jönnek létre, mint a „Carinus” Glyceriája, a „Tündérpalota” Zimeikája, „Az utolsó tengeristen” Colanja vagy Fredegonda. De jelkép a tenger, a barlang, a torony a sziklán (zátonyokkal a tövében), a jég, a bor, a tőr, a fátyol, csak győzze megfejteni az ember – de a mesékkel foglalkozó szakirodalom segít!

És minden, amit a szem látott, olyan volt, amit a lélek megszeretett, nagy és szép együtt; az egymás fölé emelkedő csarnokok különböző színű kövekből építve; kék, zöld és rózsaszínű márvány, vereslő porfír, ragyogó fekete épületek, ezüst oszlopokkal; roppant kúptetők, miket réz elefántok háta emelt; csodás portikuszok, miknek szövevényes bolthajtásai egymást látszottak támogatni, ellepve aranyozott rácsozattal, mely messziről úgy tűnt elő, mint egy arany csipkefodor; a szobrokkal rakott merész ívezetű hidak s a tágas téreken fölnyúlongó hattyu-karcsú obeliszkok, a sötét mirtuszberkek közepéről fellövellő szökőkutak, mikben bájos istenszobrok füröszték márvány tagjaikat; s mind e pompa és magasság fölött egy nagy uralkodó templom dombteteje, egészen megaranyozva, hogy még a nap is megismerhesse benne azon helyet, melyben őt imádják.

Minden történet távoli helyszínen játszódik, Egyiptomban, Dél-Amerikában, Szíriában, Oroszországban stb. Némelyik ismert történetet dolgoz fel,*** történelmi forrásból – amelyet persze véletlenül se kell szigorúan venni! Némelykor egész képtelen méretű szakadékok tátonganak a történetírás meg a Jókai-novella között, de hát az ember nem azért olvas Jókait, hogy adatokat keressen.****

E város kapuinál találkozik mindkét vezér.
Az egyik egy szelíd, de bátor tekintetű férfi. Mellét nem védi semmi vas, elégnek tartja a kardot védelemre, ruháján semmi arany; tetteiről ismerje meg a nép vezérét, ne palástja gombjairól.
A másik vezér – egy nő; magas, istennői alak, villámszemek, barnapiros arc, királyi homlok. Karcsú, idomos, mint egy antik szobor; sűrű, gazdag hajfürtei fel vannak szorítva arany-sisakja alá, mi arra mutat, hogy a női piperével keveset szokott bajlódni, s a nagy, széles görbe pallos oldalán azt gyaníttatja, hogy a vállig meztelen, gömbölyű sima karokban férfierő van elrejtve.
(…)
– Ki vagy te hős? Mi neved? Miért jössz? – kérdé a nő, hangja édes volt, mint a szerelmi dal és erős, mint a harcriadó.

(Itt speciel nem túl széles a szakadék, a nő a szírek nemzeti hősévé vált, itt írtam róla.)

A sorrendet az időrend szabta meg, az ókortól Jókai jelenéig. Ettől függetlenül telitalálat volt az első és az utolsó novella elhelyezése. Az első a maga aranyos humorával, tömörségével (!), pergősségével becsábít a kötetbe – az utolsó végjegyzete pedig szépen odateszi az idézőjelet a kötetben szereplő összes írás elé-mögé, amennyiben Jókai expressis verbis kijelenti, hogy ennek a történetnek forrása kizárólag az ő saját tarkabarka agya. 

És szeretem, hogy lekötött és nem is egyszer meg tudott lepni, és szeretem, hogy alig észrevehetően, de könyörtelenül kicsúfolja a saját kora felfogását, és szeretem, hogy a bizonyos felfogással szembemenő szereplők nem feltétlenül bűnhődnek meg a szembemenésért, és szeretem, ahogy ügyesen kiforgatja a saját maga által felállított sablonokat, és ahogy jeleket hagy az olvasónak, mint Jancsi és Juliska a morzsákat, amelyek nyomán rejtett jelentéseket lehet felfejteni.

Csak azt az egyet sajnálom, hogy Inés Suárez történetét (amelyről itt írtam) Jókai nem ismerhette. Mekkora szöveget ki tudott volna kanyarítani belőle… 

* Nagyjából mindent szeretek, amiben főzött krém van.
** A kalózkirály című regény vadromantikája már nekem is sok. „A dagői torony” című elbeszélés még éppen innen van a tűréshatáromon. 
*** „Az utolsó tengeristen” például Hany Istók történetét – egzotikus közegbe és az ókorba helyezve. A „Shirin” egy régi keleti mesét, amelyet mi kevésbé ismerünk, de a Közel-Kelettől Indiáig mindenki fejből tudja. Az egyik legjobb verziója le is van fordítva magyarra, írtam is róla. A „Miért láttál?” alapja is ismert történet volt a maga korában, annyira, hogy egy másik Jókai-mű, a Fekete gyémántok is utal rá. Csak olvasás közben jöttem rá, hogy a Gonzaga Júlia nevét innen ismerem: A Fekete gyémántokban Evila egyik szerepe volt. Legalább most már tudom, miről szólt a darab. 
**** Azért „A megölt ország” indián hercegnőjének esetében nagyon durván ferdít… Ott felszisszentem…

Ezt 2015. december 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10