Kéne az 1001 könyv listájának egy al-lista. Valami olyasmi címmel, hogy „77 könyv, amelyet elő kell venned, ha elmúltál hatvanéves”. Nem feltétlenül csak akkor, lehet korábban is, de aztán őrizd meg, és a hatodik X-be érve olvasd újra. Eddig még csak két könyvet tudnék az al-listára tenni (ezt meg a Misericordiát), de biztos fognak még szaporodni.
Arról jutott ez az eszembe, hogy a múltkor megkérdezték tőlem, melyik könyvet szeretném megőrizni nyugdíjas koromig.* Nos, persze lehetőleg mindet, de ezt még mindenképp. Aztán ha hatvanéves korom után újraolvasom a Misericordiát, és többé-kevésbé tudok azonosulni a főszereplővel, akkor megnyugodhatok, hogy a helyemen vagyok. Ha viszont ezt olvasom újra, és észlelek valami lelki rokonságfélét, akkor még mindig el lehet kezdeni fát ültetni, rózsát oltani, kutyát-macskát menteni, belépni az üdvhadseregbe, megtanulni szuahéliül, elutazni Vanuatuba, egyesületet szervezni a kizsákmányolt kínai árvák megsegítésére, mágikus realista történelmi regényt írni Kempelen Farkasról – BÁRMIT, CSAK EZT NE!

Mivel nem sokan olvassák Kross műveit manapság, bemutatom: olyasmi, mint Thomas Mann – intelligens, időnként filozofikus, kiváló megfigyelő, lélektani részletekbe mélyen belemenő. Csak amíg Thomas Mann elbeszélői (általában) mintha felülről szólnának az emberhez (mármint legalábbis énhozzám), bölcs, ámde (számomra) hűvös távolságtartással, és (bocs minden rajongótól) valami kibírhatatlanul erős öntudattal – addig Kross elbeszélőinek hangjában ott a kételkedés, a szelídebb vagy maróbb önirónia, annak tudata, hogy az ember kevés, és az ítéletei gyarlók, de hogy ez megbocsátható-e vagy sem, azt döntse el más. Ha választani kéne, hogy melyik szerző valamelyik művét vinném el egy lakatlan szigetre (vagy éppen a hatvanadik születésnapomon túlra), hát nem sokáig gondolkodnék.

Ehhez a regényhez pedig annyira tökéletes írói téma jutott neki, hogy az embert a sárga irigység eszi. Bolond lett volna nem kihasználni. Kross pedig távolról sem volt bolond. Nagyon is okos ember lehetett, különben nem tudta volna ezt a szöveget ilyen kitűnően összefogni. Ehhez a fajta modernizált realizmushoz (némi fantasztikus beütéssel) pont ő kellett.**
Élt egyszer egy Friedrich Fromhold Martens nevű jogtudós, aki majdnem megkapta a Nobel-békedíjat még a legelején, az 1900-as években – aki nemzetközi joggal foglalkozott, Washingtontól Tokióig a legmegbecsültebb szaktekintélyek között tartották számon a nemzetközi hírű oroszt, Oroszországban ellenben körültekintően felhasználták és közben lenézték a nagyon mélyről jött észtet. Sok-sok évvel korábban pedig élt egy Georg Friedrich von Martens, aki nemzetközi joggal foglalkozott, nemzetközi jelentőségű udvarokban forgott, és… Spoilert nem adok, csak ennyit. Egyébként több mindennek is utánanéztem még, ami a regény hátterét illeti, erről olvashattok itt és itt.

Abszolút racionális regény, a nyelv kifejező képességébe vetett abszolút optimista hittel – a történelem fantasztikumba hajló ismétlődéseiről. Úgy irracionális, hogy egy percig nem felejt el realista lenni. Mert akármi legyen is a kapcsolat a regénybeli Martensek között, reinkarnáció, ős-emlékezet vagy bármi, a legfontosabb közös vonásuk mindig a megalkuvás és a helyes döntésre való képtelenség marad. A legfontosabb dilemma pedig az, hogy ha még egyszer újra lehetne kezdeni, újra meghoznák-e ugyanazokat a megalkuvó, adott esetben erkölcstelen döntéseket. Ebben pedig sajnos nincs semmi fantasztikus. 

Szóval jó helyen van ez a könyv az 1001-es listán, és különösen nekünk itt Közép-, vagy Kelet-, vagy Közép-Kelet-, vagy milyen Európában érdemes ismernünk. Mert számunkra is bőven van mondanivalója. Martens professzor egy kis nép alacsony származású tagja, aki egy nagy-nagy birodalmat (igen magas rangot betöltve, de mégiscsak) szolgál. Talán nem volna eleve szolgalélek, de karrierjét az első pillanattól fogva a szolgálatnak köszönheti – azaz minden egyes lépésnek, amelyet a ranglétrán megtesz, az a feltétele, hogy alkalmazkodjon, hogy alárendelje magát másoknak. Az vesse rá az első követ, aki képes volna az ő helyzetében mindvégig gerinces döntéseket hozni – no meg aki mindig meg tudná mondani az ő helyzetében, hogy melyik a gerinces döntés. Közben annyi mindenről kell lemondania, hogy észre sem veszi, hogy lassan-lassan elveszíti az identitását. Mint jogász, mint férj, mint apa, mint észt.

Írta Jaan Kross 1984-ben mint észt nemzetiségű szovjet állampolgár.
Hát igen. Azt a Nobel-díjat nemcsak Martens szerette volna megkapni, hanem Kross is, csak másik kategóriában. Talán erről is szól ez a regény. Bár amit Martens – ahogy kizárólag önmagának bevallja – talán nem érdemelt volna meg, azt Kross nagyon is.

Azt a fél csillagot szubjektív okból vontam le. Irgalmatlan kutatói munka áll ennek a regénynek minden bekezdése mögött, egy kicsit Krossnak is jogtudóssá kellett válnia ahhoz, hogy ennyire pontosan ábrázolja nemcsak a XIX-XX. század fordulójának nemzetközi politikáját, hanem még azt is, ahogyan egy rendkívül művelt észt jogtudós erről a politikáról gondolkodhatott. Elismerem, hogy így beszél, így gondolkodik egy életéről számadást készítő jogtudós, ahogyan a regényben olvasható. De bocsáttassék meg nekem, ha időnként egyáltalán nem tudott lekötni, mit akart Japán a portsmouthi békeszerződés aláírásakor…

** És rí a lelkem, hogy ennek a regénynek a témáját miért nem lopta ki a Purs fiókjából… :( Akkorát szólt volna, hogy Kamcsatkáig hallatszik.

Ezt 2017. június 2-án írtam. 

Pontszám: 10/9