Ez a könyv egy angyalról szól.

Angyal hatvanéves (de ötvenötnek se néz ki), a fogainak még több mint fele megvan, a ruhája mindig fekete (és ha egy módja van rá, ki is mossa), a keze elég tiszta (leszámítva, hogy enyves), a humora cinikus. Tudni kell még róla, hogy igen jól bánik a pénzzel (elég gyakran szereti zsebre rakni, de legalább olyan gyakran oda is adja az első nélkülözőnek), folyékonyan, kellő fantáziával és ügyes realizmussal hazudik, és teste-lelke kb. olyan tartós anyagból van, mint egy kétmillió éves sziklazátony. Ja, és kicsit hasonlít Casciai Szent Ritára, úgyhogy időnként ezzel csúfolják. Mostanáig nem értem, miért számít egy szent neve csúfnévnek. A rendes neve egyébként Benigna avagy Benina, barátoknak Nina.

A lelketlenség úgy megtörött Benina lelkén, mint a hatalmas hullám valamely nagy zátonyon. Lármásan törik meg, széthull, fehér habbá esik szét és vége.

Különös ismertetőjele továbbá, hogy a sajátján kívül még vagy négy-öt más ember keresztjét is cipeli folyamatosan. Néha többet is, ideiglenesen, amolyan „add, ide, öreg, viszem egy kicsit, ha elfáradtál”-stílusban.

Lehet, hogy ezért nem szerették volna újrafordítani ezt a regényt a háború után. Ez a sok kereszt nem állt jól neki, gondolom. Pedig nagyon szép regény valóban, igaza van az előszónak (AMELYET ERŐSEN AJÁNLOTT AZ OLVASÁS VÉGÉN MEGTEKINTENI!), oda lehet tenni a nagy francia realisták mellé, Beninát pedig odaállítani Goriot apó mellé, kiállja az összehasonlítást. Sőt, nekem Benina sokkal rokonszenvesebb, mert – bocs, Balzac – úgy jó, hogy közben nem hülye. Nagyon jól ismeri a világot, a maga műveletlen módján nemcsak okos, hanem bölcs is, és nemcsak azt tudja, kinek és mikor kell adnia, hanem azt is, hogy mikor kell az adakozást abbahagyni. Sőt, a legnagyobbat is tudja: hogy mi okozza a hálátlanságot, és hogyan kell azt megbocsátani. Nála földhözragadtabb angyal nincs is a világon, még az Úristentől se vár jutalmat, nemhogy az emberektől.

Beninának kellemes hangja volt, bizonyos fokig finom s jó nevelésre valló modora. Barna arczáról nem hiányzott némi báj és érdekesség; báj, melyet az öregség csak alig törölt el. Fogainak még több mint a fele megvolt. Nagy és sötét szemének alig volt vörös karikája, mint az évek és a reggeli hidegek okoznak. Orra kevésbbé piros, mint pályatársaié és ránczos, de izmos ujjai nem végződtek sólyomkörmökben. Igazi mosónő kezei voltak s még megőrizték tisztaságukat. Fekete szalag volt homlokára kötve, felette fekete kendő, ruhája, köpenye szintén fekete s valamivel jobb állapotban, mint a többi vénasszonyé. Ebben az öltözetben és jámbor, szelid arczkifejezésével, még eléggé csinos vonásaival, cassiai Szent Ritához hasonlított, ki vezekelni jár a földön. Nem hiányzott más, mint a kereszt és homlokán a sebhely, bár a félujjnyival a szeme felett lévő, fekete, kerekded, borsónagyságú szemölcsöt bátran annak lehetett volna tartani.

Pikareszk regény ez, de olyan, amelynek szereplői nem mozdulnak ki Madridból. A városon belül jutnak el minden létező helyre, ahova csak egy nyomorult bejuthat, ha szolgál, koldul vagy becsukják. Mindent meg lehet tudni a nyomortanyák lakóiról, amit csak akar a t. olvasó. Meg azt is, amit nem biztos, hogy szeretne. Lélektanilag hibátlan emberábrázolások, ahogy rendes realista regényben szokás, a szegénység minden rokonszenves és gyűlöletes következményével, testi-lelki torzulásokkal, eltárgyiasulással, démonná válással, ami belefér. Van dolga Beninának. Szerencsére győzi. 

Hozzátette még Sennor de Cedrón, hogy bár nem érdemeiért, hanem a bizalom folytán, melyet beléhelyeztek az elhagyottak menhelyének, a Misericordiának, az alapítói, ő annak a védnöke és első vezetője, s mivel hozzá kell beadni a kérvényeket a belépés iránt, nem tehet az utczán egy lépést sem a nélkül, hogy ne alkalmatlankodjanak neki szemtelen szegények s állandóan el van árasztva ajánlatokkal s felvételt kérő levelekkel. – Azt lehetne hinni, – tette hozzá – hogy hazánk egy óriási méhkasa a szegényeknek s az egész nemzetből egy végnélküli menhelyet kell csinálni s beleköltözünk mindnyájan, az elsőtől az utolsóig.

Ami nem tetszett a regényben, az a stílusával van összefüggésben. Értem én, hogy a realizmus kötelező eleme a sok leírás, az épületek megjelenítésével nem is volt gondom.  

Rossz kedvvel ment fel Benina az elhanyagolt és sötét lépcsőn. A falak leomolva, a lakások ajtai mellett szénnel vagy czeruzával firkált felírások, az ajtónyílásokon át gyékény-szőnyegek kandikáltak ki, a piszkos lámpások nappal temetői lámpáknak látszottak. Felülről az első emeleten lakott Obdulia kisasszony a macskák szomszédságában s gyönyörű kilátással a tetőkre s padláslyukakra.

De az emberek! Annyira szerettem volna, ha Mark Twain küld valami meglepetés-levelet Galdósnak (szerintem azt se tudták egymásról, hogy a másik is létezik), hogy fél oldalnyi jellemzésnél hússzor érdekesebb és értelmesebb dolog két oldalnyi bemutatás, beszéd vagy cselekedetek által. 

Persze lehet, hogy az ilyenkor tapasztalt törések a fordító számlájára írhatók. Egész jó a fordítás, csak egy kicsit régies, hamar rá lehet hangolódni. De valahogy nem profi. Kár. Mindenképpen érdemes volna a regény az újrafordításra. Már csak azért is, hogy az országban kettőnél több helyen is be lehessen szerezni. Jó helyen van az 1001 könyv listáján.

– —- – —-
Folyt. köv. másnap:

Tényleg jó könyv ez, mert még ma is zsong a fejem tőle.

Tegnap inkább csak azt érzékeltem, hogy izgalmas, meg hogy szurkolok Beninának. Nem az a fajta izgalom ez, mint a krimikben („leszúrja? nem szúrja?”), ez egész más („vissza tudja fizetni? ó, mondjátok, hogy kap pár hatost, és vissza tudja fizetni! ugye sikerül neki?”), és a szerzőt dicséri, hogy tud ilyen izgalmat teremteni.

Ami most jutott eszembe, az az, hogy Benina ugyan cseléd, és mindenkinek segít, de voltaképpen soha nem szolgál, hanem vezet. Nem az asszonya a főnök, hanem ő, és addig jó, míg ő a főnök. Egyszer fordul elő, hogy valahol kihasználják, na, onnan nagyon gyorsan elpucol, és többet a környékre se megy. Goriot apó passzív, Benina aktív, lelkileg is (ő ad, nem pedig hagyja, hogy elvegyenek tőle – ebbe a különbségbe eddig még bele se gondoltam), és fizikailag is (állandóan úton van, mozgásban van), sőt még a teremtő szó is az övé (ezt nem magyarázom meg, az spoiler lenne, érjétek be az alábbi idézettel). Csatát veszíthet, de háborút nem. Tök jó. :)

Kigondol valaki valamit s ez később valósággá lesz, vagy pedig a valóságok, mielőtt valósággá válnak, nem egyebek óriási hazugságnál…

Ha hatvanéves leszek, és addig se fordítják újra, megtanulok spanyolul, és úgy teszem fel a polcomra ezt a könyvet.

Ezt 2017. április 22-én írtam. 

Pontszám: 10/9