A Baltikum-mániámnak köszönhetem ezt az olvasást, meg egy félreértésnek.
Amióta csak belemásztam a Baltikum történetébe, azóta csodálkozom rajta, milyen sokszínű világ ez, ahhoz képest, hogy milyen kicsi. A három állam, amely ma a területet elfoglalja (Észtország, Lettország, Litvánia) három hivatalos nyelvet jelent ugyan, de hogy mennyivel több önálló nyelv(járás)t és kultúrát, arra csak jóval később jöttem rá. Ezeket pedig még a négyzetre kell emelni, ha a középkori Baltikumról beszélünk.

A regénybe azért fogtam bele, mert úgy tudtam, nem a hivatalos lett nyelven írták, hanem egyik nyelvjárásán, zemgalul, mivel a regény a zemgalok között játszódik, Zemgale földjén (és mint kiderült, a szerző is ott született). De sajnos hamar leesett, hogy ez a nyelv már nem létezik, beolvadt a lettbe.
Mégis folytattam, és végső soron nem bántam meg, mert nagyon informatív regény. Úgy tűnik, alapos kutatásokat végzett a szerzője, nem sok hibán kaptam rajta, pedig közben elég sok mindennek utánanéztem. Nemcsak Lettország XIII. századi történelméről lehet belőle sokat megtudni, hanem a hiedelmeikről, hagyományaikról, szokásaikról, vallásukról is – konkrétan a könyv fele ezekből áll ki. Ezért örülök, hogy megtaláltam egy könyvkiárusításon.
Másért nem, mert sajnos annyira nem jó könyv, mint amennyire lehetett volna.

Az igaz, hogy a korszakról sok szépet nem lehet elmondani. Véres, szomorú, zavaros, hódításokkal, széthúzással és árulással terhelt időszak volt ez, amelyben nagyon nehezen igazodhatott el az akkori átlagember. Gazdag, szegény, vezető és alárendelt egyaránt szenvedett, és nem hozhattak jó döntéseket, csak esetleg kevésbé rosszakat. Az az időszak ez, amelyben a német lovagrend keresztény hitre próbálta téríteni a balti népeket, ahogy apukám mondaná, „úgy, hogy félig kiirtották őket”. És tényleg. Kb. mint amit a spanyolok műveltek Dél-Amerikában. Csak ott melegebb van. Igazán nem csoda, hogy a regényben egy árva kedves szó el nem hangzik a kereszténységről, az ellenkezője annál inkább, hiszen ott és akkor olyan emberek képviselték, akik nemhogy a közelében nem voltak, de még a távolában se.
És nemcsak hogy ők voltak többen – ha csak ez lett volna a baj. A sokkal nagyobb baj az volt, hogy a balti népek, azok a bizonyos sokszínű balti népek (amelyekről külön is írtam itt) egyszerűen képtelenek voltak egymással megegyezni.
Ezt a történelmi helyzetet tökéletesen visszaadja a regény (ezért kap három és fél csillagot, meg a néphagyományokért): Ahogy a zemgal utálja a latgalt, a latgal a zsimajtot, a zsimajt mind a kettőt, az aukstajtnak az egész nem tetszik, a vicces nevű szelek válogatás nélkül mindenkit agyonvernek, aki a területükre lép, a még viccesebb nevű kurok beengedik a német lovagrendet, mert akkor a zsimajtnak meg a zemgalnak majd rossz lesz, ők meg vígan ki tudják fizetni azt a kicsi adót (amíg a németek többet nem követelnek), és az egész regény során nagyjából csak annyiban értenek egyet, hogy a líveket mindenkinek ütni kell, mert azoknak van pofájuk nem balti nyelven makogni. (Finnugorok az ártatlanok.) Hiába próbálják rátermett vezetők egyesíteni őket: amíg a kedves ismerős szomszédot jobban utálják, mint a német lovagokat, addig mindig akad valaki, aki behódol, legalább színleg keresztény hitre tér, és kivonja magát a közös csatározások alól. Mondjuk, a hadjárat előtt két nappal.

A témájától nyugodtan a világ legjobb történelmi regényei közé kerülhetett volna ez a könyv. Sajnos nem kerül, mert a szerző a rosszabbik végén fogta meg a dolgot…
A fülszöveg kedves ifjúsági regényt ígér. A fülszövegíró részint nem olvasta a regényt, részint ha mégis beleolvasott, érthető, hogy ifjúságinak nézte. A regénynek ugyanis van egy komoly hibája, amelyet a XX. században történelmi regénynek már nem illik elkövetnie: szétválasztja a szereplőket egyértelműen jókra és gonoszokra. A jók: minden büszke és szabad zemgal,* meg a többi népből azok, akik az ő szándékaikat követik; a gonoszok: minden német, minden keresztény, a többi népből mindenki, aki nem a zemgalokkal tart, illetve minden zemgal, aki alávetné magát a németeknek/kereszténységnek. Az mind áruló.** Semmilyen körülmények között nem örülök az ilyen szembeállításnak, de különösen nem egy ennyire nehéz és bonyolult történelmi helyzetet ábrázoló történetben, amelynek ráadásul nyilvánvaló célja, hogy ami a regényidőben hiányzott, azt a közösségi identitást az ötvenes évek Lettországában megerősítse. Ezzel a módszerrel ne! Ez veszélyes!***
Sokkal jobban tetszene egy realista regény, tévelygő kisemberekkel, nehezen döntő, sokat töprengő vezetőkkel (ehhez a történelem bőven szolgáltatott anyagot, erről is írtam külön), a probléma minden oldalról való megvilágításával. Lett volna helye Pursnak – hiszen ez egy tetralógia első kötete amúgy, amelyet sajnos nem követett a többi, mármint magyar nyelven nem.

Igen, tudom, Szovjetunió. Igen, tudom, nem létezett önálló Lettország. Igen, tudom, meg volt mondva, hogy hogyan kell a történelmet ábrázolni. De pont ez az, amit Purs annyira ügyesen kivéd, hogy szerintem ha akarta/tudta volna, a többit is megoldotta volna. A szovjet cenzort elintézi azzal, hogy a keresztes lovagokat lerántja a sárba (ez nem nehéz, mert tényleg odavalók), meg beleszúr három mondatot a hős Alekszandr Nyevszkijről, és azt a nemest dicséri, aki nem zsigereli ki a parasztot. Ja, meg a legrendesebb zemgal szereplő ateista, a balti istenekben se hisz. Ezek meg (az utolsó kivételével) akár még a korszakhoz illők is lehetnek. Innentől kezdve hogy lélektanilag hiteles-e vagy nem, abba már senki nem szólt volna bele. Ha abba nem szólt bele, hogy túl öntudatos a zemgal vezér… Meg hogy össze akarja fogni a balti népeket a nagy ellenség (!) ellen. Akik a németek. Ja, igen, bocs, tényleg.

Szóval nincs ennek a könyvnek baja, csak a torka véres. :( De azért nem bántam meg, hogy elolvastam, sem azt, hogy megvan itthon. Ja, és még mindig azt mondom, hogy a lett íróakadémiákon külön tantárgy a „Hogyan vessünk oda egy ötsoros leírást egy meggyfáról, egy mogyoróbokorról meg pár szál rozsról úgy, hogy a Timár Krisztának könny szökjön a szemébe?” Ezt minden lett író tudja. Ekkora mennyiségű (kilenc kötetnyi) lett irodalom után már bízvást elmondhatom.

* Csöndesen megjegyzem, hogy szerintem elég nagy anakronizmus ilyen erős identitástudatot tulajdonítani egy XIII. századi népnek, hiszen akkor még a nemzettudat nem is létezett.
** Úgy előttetek van, hogy a mi Szent István királyunk mit kapott volna hasonló helyzetben?
*** SPOILER (Arról nem beszélve, ami a regény mélypontja: hogy az egyik főszereplő a saját gyászát és személyes bűntudatát úgy vezeti le, hogy kiirt és felgyújt egy egész lív falut, amelynek szó szerint egyetlen lakója sem tehet az ő családi tragédiájáról – az illető főszereplő annál inkább –, és ez a regényvilágban jogos bosszúként van feltüntetve, amellyel az olvasónak azonosulnia kéne. Ezt neked, nem azonosulást! Azon már ezek után meg se lepődtem, ahogyan az első szerelmén is „bosszút áll” – csak a számat húztam el igen keserűen.) 

Ezt 2017. május 20-án írtam. 

Pontszám: 10/7