Huizingát olvasva (és nagyon lassan haladva vele) rábukkantam a Kilenc Vitéz kultuszára, amelyről részletesen írtam itt. Szerte Európában sokféle módon örökítették meg ezt a kilenc kultikus alakot, akik között van mondabeli és történelmi személy egyaránt, de közös vonásuk, hogy mind katonaként szerezték hírnevüket. Hazát teremtettek, hazát védtek, a hitükért küzdöttek különböző formákban (abba most ne menjünk bele, hogy ennek nevében miket követtek el), de mind a háborúikról híresek, kivéve talán Dávidot, akiről nemcsak Góliát legyőzése juthat az ember eszébe, hanem még a zsoltárok is, azaz a hit és a művészet.

(Ennek a szobornak az esetében is a hárfájáról azonosítható Dávid király. Kép innen.)

    A férfiak foglalkozása tehát kb. azonos, csak a származásuk különböző, szépen kiegyensúlyozott: van köztük három pogány, három zsidó, három keresztény.

    Ezután Huizinga áttér arra, hogy a korszak (XIV-XV. század) annyira komolyan vette a szimmetriát, hogy hamar összeállították a sorozat női megfelelőjét, és ezeket a figurákat is ugyanolyan szívesen ábrázolták. Több sorozat is létezett, az egyik a férfiakhoz hasonlóan királynőkből és más harcos arisztokrata nőkből áll – rengeteg közöttük a mondabeli alak, történelmi alig van, bár a kettő között a korszak olvasói szerintem egyáltalán nem tettek különbséget –, egy másik jóval érdekesebb, ezért is írtam róluk részletesen a fent linkelt bejegyzés második felében.

    Ebben a kilencesben is van három pogány, három zsidó, három keresztény.
    Az amazonkirálynők sajna kimaradnak, a „pogányok” mind hőslelkű rómaiak: Lucretia és Virginia (egyikük nemi erőszakkal szembesülve öngyilkosságot követett el, másikukat hasonló helyzetben az apja ölte meg), valamint Veturia (ő a nagy mondabeli anyafigurák egyike, aki megmentette a fiától a hazáját, ezzel feláldozva a fiát). Nem mondom, hogy hú, de örülök nekik, de mivel tudom, hogy a kor ezt a viselkedést értékesnek tartotta, belenyugszom a jelenlétükbe. Bár engem Lucretia története világéletemben nagyon idegesített, de ezt is hagyjuk most.
    A zsidók: Judit, a kevésbé ismert Jáhel és Eszter – ez már aktívabb csapat, ketten közülük sk. végeztek a hazájukra törő idegen hódítóval (és abba megint ne menjünk bele, hogy Jáhel milyen durván megszegte ezzel a vendégjogot, Bírák könyve 4.), a harmadik pedig a hatalmát, befolyását használta fel arra, hogy a népét megmentse.

(Artemisia Gentileschi: Judit megöli Holofernészt. Forrás: Wikimedia Commons.)

    A keresztények: Szent Ilona, Szent Brigitta, Árpád-házi Szent Erzsébet (!). Nem magyar ám az összeállító, csak mondom. :))) Házasságban élő vagy özvegyként, önállóan tevékenykedő történelmi alakok, van közöttük császárné, rendalapító (illetve misztikus)… és a harmadikat nem kell bemutatni senkinek. :)

    Nekem nagyon tetszik, hogy a lyányoknak ennyire sokféle szerep jut. Hogy jöhetnek többféle társadalmi csoportból, akár egészen alulról is (bár a legtöbbjük „természetesen” született arisztokrata), hogy lehet közöttük harcos is (mondabeli alak, hazája védelmében nagy győzelmeket arató történelmi alak, hazája védelmében elbukó történelmi alak), apáca is, okos királyné is, betegápoló is, hitéért, erényéért cselekvő is. Részemről egyedül a művészt/tudóst hiányolom közülük, befért volna oda még egy Szent Hildegárd vagy valaki…

    És éppen ezért morgok magamban, hogy a fiúknak bezzeg csak egyféleképpen lehetett bekerülni a dicsőségesek közé: ha odaütöttek?!

    Mert igaz, hogy férfiakból is állítottak össze többféle más sorozatot is, de azok legnagyobb része szintén harcos királyokat, nemeseket tartalmazott. Egyetlen olyan hármast találtam ebben a gondolatkörben, amelynek tagjai nem a kardjukkal szereztek érdemeket: ők a „három türelmes”: Bölcs Alfonz spanyol király, aki nemcsak hadvezér volt, hanem elsősorban a tudományok és a művészetek pártolója, maga is költő; a bibliai Jób, akit az alázata tett példává mások előtt; és a ma már alig ismert Szent Eustachius (miért pont ő?), ókori legendabeli keresztény vértanú.

(Bölcs Alfonz szobra a madridi Nemzeti Könyvtár előtt. Jo Dusepo fotója, itt találtam.)

    Mondhatná persze valaki, hogy a sorozat neve eleve az, hogy „Kilenc Vitéz”, mit akarok én itt azokkal, akik nem voltak vitézek?! Csakhogy a helyzet az, hogy a „vitéz” Szerb Antalnak, a fordítónak a leleménye, aki Huizingát fordította, és a harcosokból álló sorozatRÓL jutott az eszébe, és konkrétan Huizinga szövegére alkalmazta azt, amelyben valóban vitézek szerepelnek. Angolul, németül, franciául sokkal általánosabban hangzik ez a megnevezés, a rájuk utaló szó jelentheti a dicsőség egyéb formáit is. Szóval attól nyugodtan lehetne közöttük pl. alkimista. Ennek a háttérnek az ismeretében mondom, hogy szerencsésebb volna a hős szót használni rájuk. Lehet valaki a kultúra hőse is. Vagy a betegápolásé, például. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne találhatna másvalaki még jobb magyar megfelelőt a kifejezésre. Hajrá. :)

    Elgondolkodni mindenképpen érdemes ezen. Nagyon összetett dolog. Annak a kultúrának a gyökereihez tartoznak ezek a kilencesek, amelyben mi is élünk. Szerintem több mint tanulságos, hogy kiket tekintettek a késő középkorban példaértékűnek nők és férfiak számára. Hogy milyen viselkedést „engedtek meg” a népszerű, mindenki által ismert történetek/festmények/szoborcsoportok szereplőinek.

Ezt 2017. május 17-én írtam.