Újraolvasás vége.

Egyszer vizsgára kellett olvasni. Azóta ennek is lejjebb ment az ázsiója két ponttal, sajna… Elhiszem én, hogy korszakos jelentőségű mű, és százszor inkább ez, mint egynémely népszínművek, amelyeket most nem nevezek meg – de ha nem volnék magyar szakos, és nem tanultam volna meg szépen, mi fán terem a szimbolizmus meg a típusfigura, semmit nem tudnék vele kezdeni.

Így kezdeni éppen tudok, de szeretni nem.

Pedig olyan szépen sikerül kiválasztania azt a néhány szimbólumot (varjú, kút, diófa, tojás, szép színes kicsi madár). Se több, se kevesebb, csak amennyi kell. A történet is éppen olyan egyszerű – se több, se kevesebb, csak amennyi kell: összecsap a jó és a gonosz, aztán...* Az a néhány szín éppen a helyén van, a határnyitások, ki- és bejáratok – ajtók, ablakok, kútkáva, elmozduló fal – helye szépen kiszámítva, a szimmetriák működnek, a nyelv meg sziporkázik, hát mi a baj?

Például az, ahogyan magától értetődő módon kapcsolja a jót a fiatalsághoz, a gonoszt az öregséghez.** A szerelem elmozdítja ám a falat, de a világot nem fordítja fel, még arra se képes, hogy a több ezer éves szerepköröket átpofozza egy kicsit. Pedig a legfiatalabb mondja ki azt is, hogy mindenki megvénül egyszer.

Vagy az, hogy a humornak mindig éle van, és mindig a kiszolgáltatottak ellen irányul. Én meg az olyan humoron nem tudok nevetni. Még ha akad is abban a „kiszolgáltatottban” bőven rosszindulat. Mert arra gondolok, hogy akivel harminc éve így beszélnek, az talán nem egymaga tehet a rosszindulatáról. Minden megszólalás játék, de a játéknak mindig tétje van, a tét mindig a szándékos fájdalomokozás – és azt senki nem képes felnőtt módjára fogadni, mindjárt agresszióval reagál. Harminc év után is. Ismerek én ilyen embert, de el is kerülöm messzire. Nemhogy még félóráig hallgassam.

Szóval lement a darab pontszáma a részemről kilencről hétre, és még ment volna lejjebb is, ha a szimbólumok nem volnának csakugyan olyan szépek. Mert csöndesen megjegyzem, hogy a darab harmadáig igazán azt se tudtam, miről is szól tulajdonképpen az egész, és ha a szimbólumrendszer nem irányította volna a figyelmemet, talán később se jöttem volna rá. Mindenesetre nem igazán fogom fel, miért kellett pont ezt feladni a gyerekeknek az olvasóversenyre. Ha már XX. századi erdélyi drámát akartak, százszor többre mentek volna Sütő Andrással. Mindjárt el is bujdoklok Sütő-drámát olvasni. 

Pozitívum, hogy ingyen olvasható, fenn van az egész a MEK-en.

* SPOILER ...győz a szerelem, bár keményen megfizeti az árát.
** Azt már meg se említem, hogy a harminchat éves, az már öreg. Más korszak, más vidék, korábban értek az emberek – de azért ez szerintem akkor is túlzás.

Ezt 2018. október 22-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Elképesztő, miket meg lehet találni magyar fordításban. Ennek a könyvnek az írója, Emmanuel Dongala például a Kongói Köztársaságban született és élt majdnem hatvanéves koráig. Szóval most már elmondhatom, hogy onnan való szerzőtől is olvastam. Ráadásul olyan könyvet, amelynek bőven van magyar vonatkozása is. Valószínűleg azért fordították le olyan hamar.

Dunát lehet rekeszteni olyan regényekkel, amelyek európai nézőpontból íródtak az afrikai kontinensről. Olyat, amelyről ennek a fordítottja mondható el, nagyítóval kell keresni. Dongala pedig éppen ilyen regényt írt, méghozzá történelmit. Méghozzá éppen olyan témáról, amelyet neki és nem másnak kellett megírnia. Ilyen mákja jó, ha egyszer akad egy írónak az életben. Tényleg különleges könyv ez. Így még senki nem mesélte el a XVIII-XIX. század fordulójának történetét, a francia forradalomtól Napóleonig.

A két főszereplő – két egymást váltó nézőpont – apa és fia. Az apa fekete, ezért mindenki afrikainak vagy gyarmatokról való felszabadított rabszolgának nézi, pedig Barbadoson született és szabadnak. A nagyapa viszont a mai Kongó területéről került Barbadosra, ahogy mellékesen megjegyzik valahol a regény kétharmadánál. Ezért írtam, hogy ilyen mákja egy írónak egyszer lehet az életben. A fia még nála is elképzelhetetlenebb a korabeli Európában: fekete apa és fehér anya törvényes házasságából született hegedűművész-őstehetség-csodagyerek, aki Haydnhoz jár iskolába Kismartonban. Nincs mit ámulni azon, hogy tódul a koncertjeire a közönség. Meg azon se, hogy nem fenékig tejfel az élete.

Nagyon fura, nagyon ellentmondásos képet kapunk a korszakról. Aki a fehértől eltérő színűnek született, azt félig se veszik emberszámba – ha közben fantasztikus művész, akkor fölemelik ugyan az egekbe, de ettől még egzotikumnak tartják, nem pedig embernek – aki fehérnek született, de az ük-ükszülei között akadt csak egyetlen fekete, annak naponta a fejére olvassák a családfáját – miközben amúgy gyakorlatilag minden sarkon bele lehet ütközni ilyen emberekbe, akik a legváratlanabb társadalmi pozíciókat foglalják el. Még az idősebb Alexandre Dumas apja is kameózik egyet. Csak Puskin ősét hiányoltam. Igaz, Oroszországban nem jár egyik szereplő se. Viszont Angelo Soliman nem hiányzik. Harc folyik a szabadságért és egyenlőségért, adott esetben premier plánban, de persze nem olyan biztos, hogy mindenki mindenkinek szabadságot akar, és vannak, akik egyenlőbbek a többieknél. Olyannyira, hogy azon lepődtem meg a legjobban, hogy egy-két szereplő tényleg, de tényleg komolyan gondolja ezeket a gyönyörűen hangzó jelszavakat. Annyira, hogy például észreveszi, hogy összefüggés van a nők és a feketék szabadsága (illetve annak hiánya) között, és hogy akár többféle helyzeten is lehetne segíteni egyszerre. Adott esetben elég könnyen ki is végzik őket. Közben Franciaország egészen átalakul, közben megszületik Haiti, közben megöregszik Haydn, közben meghal Mozart, közben divattá válik Bachot hallgatni, közben elindul Beethoven karrierje, közben felfedezik az Uránuszt és kitalálják a métert.

Dongalának sikerül megragadnia és összefognia ezt a forrongó korszakot, életre keltenie, sőt izgalmassá tennie olyan eseményeket is, amelyek korábban nem érdekeltek, vagy éppen sejtelmem sem volt róluk. Sikerül nagyon is emberként ábrázolnia sok-sok jól ismert, de éppen emberi oldaláról ritkán látott történelmi alakot. Közben pedig tanúságot tennie arról, milyen mélységig ismeri, szereti, érti a zenét. Mindenre figyel, mindennek utánanéz. Tiszteletem.

Hadd legyek már nagyon gonosz: szinte túlságosan is sok mindenre odafigyel. Melengeti a lelkemet, hogy mennyire korrekt, mennyire igyekszik, hogy senkit ne felejtsen ki, különösen, ha olyan emberekről van szó, akiket a történelemkönyvek viszont előszeretettel felejtenek ki. De éppen ezért időnként olyan érzésem volt, hogy nem is regényt olvasok, hanem leckefelmondást hallgatok. Ami pedig egyáltalán nem sikerül neki, az sajnos pont a főszereplők életre keltése. Ezért vonok le egy csillagot. Főleg a gyerek nézőpontjával boldogul láthatóan nehezen. Egy kilenc-tízéves egyszerűen nem így beszél, nem így gondolkodik. Pedig a regény legnagyobb érdeme éppen Frederick de Augustus és George ábrázolása lehetne. Mert vöröslik a fülem a szégyentől, hogy még csak nem is hallottam róluk életemben, pedig jó nagy visszhangot vertek Európában, olyan emberek társaságában, akiknek az életművét ismerem. Arra, hogy ezt a hiányosságomat pótoljam, kiválóan alkalmas a regény. Arra, hogy lélektanilag hiteles képet nyújtson erről a két egyéniségről, sajnos nem.

De élménynek így is nagyszerű élmény. Én meg nagyon gonosz vagyok, hogy ilyenekbe kötök bele. Főleg, hogy a szerző amúgy nem is főállású író, hanem vegyész. Nyugodtan mondhatná, hogy majd akkor kötözködjek, ha én is föl tudok találni amatőr létemre valami környezetvédő csodaszert. Mondjuk, valami olyat, amitől éppen annyi poloska döglene meg, amennyi még éppen nem károsítja a környezeti egyensúlyt. De azon a bizonyos határon innen MIND megdöglene tőle!

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. október 17-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.

Azér' most tényleg büszke vagyok magamra.

Gondolkodtam, hány pontot érjen a büszkeségem. Legalább egy pont levonással honorálni akartam ifjúkori utálatomat a regény iránt, csak hát ott volt az a 61%, amennyin állt a Molyon, és amennyinél azért jóval többet érdemel… meg ott volt a flow-élmény, hogy én Voltaire-t olvasok franciául, és Úristen, én ezt értem…*

…szóval aztán hozzáadtam azt a csillagot is, amit én kapok, mert ügyes voltam.

De amúgy 61-nél tényleg többet érdemel. Tényleg nem az én humorérzékemhez való ez a fenékig keserű nevetés, de ha szigorúan tárgyilagosan nézem a szöveget, akkor kiváló kis paródia, éppen elviselhető hosszúságban, jól megírva. Voltaire fogja a kalandregény műfaját, és úgy elintézi, hogy sablon sablonon nem marad.

A kalandregények hősei különleges képességekkel rendelkeznek? Ezeknek nem lesz egy darab se. Rendszeresen érik őket szerencsés fordulatok? Ezekkel minden elképzelhető szerencsétlenség meg fog történni.** Akármennyi kalandon mennek keresztül, ugyanolyan frissek és üdék a főszereplők a végén, mint az elején? Hát, tudjátok, ezek itt jól megöregszenek, csak nem mind néz a tükörbe.*** Kell bele továbbá gőgös családtag, hogy legyen, aki megakadályozza a házasságot – de itt nem ő akadályozza meg, mivel őrá konkrétan magasról tojik mindenki. Kell legalább két bölcs – akik közül itt az egyik hülye, a másik meg gyűlöli az egész világot. És kellenek mindkét nembéli hűséges és okos szolgák – meglepő, de ez speciel stimmel. Kell még cirka kétszázötven teljességgel abszurd fordulat, amelyek által a szereplők a fél világot végigutazhatják, és megtalálhatják a józan racionalitással gondolkodó emberevőt, a meg nem keresztelt emberséges jótevőt, a gyermekét eladó anyát vagy a trón nélküli uralkodót. És szüntelenül eszünkbe juttatják, hogy a fönti szókapcsolatoknak elvileg feloldhatatlanul ellentmondásosnak kellene lenniük, legalábbis a XVIII. század európai közvéleménye számára – a regényben pedig egytől egyig maguktól értetődőek.**** És akkor még el ne felejtsem, hogy a kalandregényekben elég rendszeres a holtnak hitt szereplők visszatérése – de a Candide-nál jobban egy se teljesít. Semmi se biztos, csak a halál, mi? Amíg nem olvastál Voltaire-t. (Az illusztráció Quentin Blake alkotása, itt találtam.)

Közben meg ironikus távolságtartással végigveszi a világ kegyetlenségének és a jóság, a tisztaság vereségének összes válfaját. Felforgat mindent, és meg is semmisít mindent, gúnykacaj kíséretében. Gyerekként ezt a gúnykacajt utáltam, de nagyon. Mint úgy általában mindenkit, aki felülről tekint a világ alantas nyüzsgésére, és még rúg is egyet bele. Most már ennél azért árnyaltabb a véleményem. Például látom, hogy az egyetlen szereplő, aki tényleg felülről tekint a világra, azaz Pococurante, legalább olyan kegyetlenül megkapja az elutasítást, mint bárki más. Vagy hogy a pesszimista Martin sem minden esetben olyan nagyon rokonszenves. És most már azt is tudom, hogy a nevetés, amely rombol, a nevető számára is lehet fájdalmas.

Százszor inkább Rabelais. Csak olyan elrettentően bőséges szókincse ne volna. De azért ez a Voltaire-olvasás lendített egy nagyot az önbecsülésemen, és közelít az idő, amelyben újra kézbe merem majd venni a Gargantuát is. Az is kétnyelvű, csak hát egyik nyelv se magyar... (Frissítés: megtettem, sikerrel jártam, röpke öt hónap alatt.)

Ezt a kétnyelvű kiadást franciául tanulóknak (is) csak ajánlani tudom. Csak azt sajnálom, hogy nyolc kötet után abbamaradt a sorozat. Nagyon-nagyon jó így olvasni. Olyan távol állok a nyelvvizsgától, mint Makó Jeruzsálemtől, ezzel a szöveggel mégsem volt semmi problémám, még élveztem (!) is. Évekkel ezelőtt, amikor utoljára franciatanárnál jártam, emlékeim szerint éppen csak elkezdtük a haladók tankönyvét. Az idén kisregényekkel kezdtem újra a tudásfrissítést, ez a negyedik ilyen könyv, amelyet elolvasok, és így, hogy ott volt a magyar változat segítségnek, elég volt hozzá pár nap. Szóval igazi sikerélmény. Nagyon szépen köszönöm, worsi.

* Oké, párszor olvastam már magyarul, hiszen többször tanítottam már, szóval nagyjából mindenütt tudtam, mi következik. Meg az is igaz, hogy minél fáradtabban olvastam, annál többször kellett átsandítani a jobb oldalra. De az is, hogy a nevezett átsandításoknál az esetek túlnyomó többségében a „ja, tényleg, akkor haladjunk”-élmény jelentkezett, esetleg a „nem is tudtam, hogy így mondják a 'kapucinus'-t, de együtt tudok élni ezzel a hiányosságommal”, és csak valami kétszer-háromszor kellett volna kinyitni a szótárt, ha nem lettem volna lusta hozzá.

Innentől kezdve a lábjegyzetek SPOILERESEK!
** A hősnő ártatlan marad a végkifejletig? Ez körbeágyazza a fél világot, időnként erőszak hatására, időnként nem. Lehetőleg a hős is? Ez évekkel az esküvő előtt összejön a szerelmével, aztán megcsalja.
*** Candide például véletlenül se. Szerinte csak a nők csúnyulnak a korral.
**** Ja, és érdemes megnézni, mit művel a Candide LMBT-fronton. 1. igen, van benne homoszexuális szereplő, 2. igen, történik vele elég baj, de nem több, mint bárki mással, 3. igen, roppant ellenszenves, sőt a közelében megmaradni nem lehet, de egyáltalán nem a szexuális irányultsága miatt, hanem azért, mert egy… khm… szóval mértéktelenül gőgös. Mivelhogy porosz főnemes. Ami persze szintén sztereotípia, főleg egy francia írótól. De úgy leszedi a párizsiakról is a keresztvizet, hogy el lehet neki nézni.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. október 11-én írtam. A második kép köztulajdonban van, itt találtam, az utolsó kép May Neama alkotása, itt találtam.

Méltatlanul olvasatlan könyv. Ha Stingl többi írása is ilyen, akkor sokkal többet kéne forgatni őket. Miközben ezt olvastam, egy másikat is beszereztem már.*

Minden alkalmat megragadok, hogy művelődjem a déli félgömb kultúráiból (na, ugyan miért), és mivel a térség irodalma sajnos jórészt hozzáférhetetlen a számomra, a második legjobb lehetőséget választottam: egy néprajzosnak a könyvét.

Bele is találtam a közepébe. Amit egy néprajzos leír, az még csak el se nagyon tud avulni. Lehet ugyan mondani, hogy ma már nem fűszoknyában járnak a mikronéziaiak.** Amire a válasz az, hogy: nem hát – már a hetvenes években is készült róluk pólós-farmeros fénykép a kötetbe. Aztán a halászháló meg a laptop között sem sokkal nagyobb a különbség, mint a halászháló és a sugárhajtású repülőgép között.

Persze meg is változott nagyon sok minden – aminek a nagy részét egyébként Stingl jelzi előre, mert jelen volt a döntéshozatalnál. Mikronézia mint földrajzi egység darabokra esett. Önálló, független államok keletkeztek belőle: a Marshall-szigetek, a Mikronéziának nevezett állam (jóval kisebb a földrajzi egységnél) és Palau. Egyes területei pedig maradtak külső tulajdonban, vagy abba léptek át, mint a Mariana-szigetek vagy Guam. Azt egyik döntés sem vette figyelembe, hogy – ahogy tulajdonképpen földrajzilag se lehetne „egység”-nek nevezni több ezernyi szigetet – kulturálisan egyáltalán nem egynemű területről van szó. A közvetítő (európai vagy ázsiai) nyelveken kívül tizenegy különböző helyi nyelvet használnak, nyelvjárásokban. (Ez se változott a hetvenes évek óta.) Politikailag pedig akár a legkisebb szigeten is össze lehet veszni: Ponape (Ponhpei) például hagyományosan öt királyságra oszlik. (Ez se.)

Szigetről szigetre járja végig a területet Stingl (kivéve Naurut, amely már akkor is szuverén államként létezett, de rendkívül zárt világként, még a néprajzost se engedte be), mindenhol alaposan körülnéz, megkóstolja a helyi ételeket-italokat, meghallgatja a mítoszokat és mondákat, szemrevételezi a (már akkor is ritkán használt) hagyományos népi eszközöket és/vagy építészeti stílusokat, megkeresi a Mikronéziába szakadt hajdani közép-európaiak nyomait, komoran mereng a második világháború és az azt követő atomkísérletek emlékei fölött, és beleüti az orrát az összes régészeti leletbe. Szóval gyakorlatilag csupa olyasmit ír le, amit nem lehet „meghaladni”, ami maradandó kulturális érték.*** Legfeljebb időnként kicsit túlzottan elragadja a hév.****

Személy szerint azok a részek tetszettek a legjobban, amelyeket kizárólag néprajzosként vagy műkedvelő régészként írt meg. Az utolsó (némileg utópisztikus) fejezet szerint az volt a célja, hogy bemutassa: ezeknek a tőlünk oly távoli területeknek is megvan a maga önálló kultúrája és történelme, nem alábbvaló az európaiakénál. Hát sikerült. Nem mintha eddig kételkedtem volna benne, de most már tárgyi bizonyítékom is van. Aztán persze, hogy a történelem előtti idők titokzatos, megmagyarázhatatlan leletei a legizgalmasabbak (Nan Madol és társai). Én ugyan utálom a trópusi meleget, de a bazaltból épült mesterséges szigetekért vagy Taga király palotájának romjaiért mindent. Ha nyerek a lottón.

És akkor még meg se említettem, hogy hány és hányféle embernek állít emléket a kötet, az atomkísérletek következtében leukémiában meghalt rongelapi fiataltól kezdve a dzsungelben rekedt japán katonán keresztül a mikronéziaiakért élő jótékony amerikaiig. Hogy már megint eszembe jusson ez is.

Szóval rendkívül informatív, szinte túlzsúfolt könyv ez, lassú, beosztott olvasásra való, mert egyben túl tömény. És elég sok más könyve is megjelent a szerzőnek magyarul.

Én pedig kisebb ismeretterjesztő írásokat is összeállítottam a segítségével, itt olvashatók: 

Mikronéziai hajóstérkép

Sakauivás és táncevező

* Na jó, azért ebben az is közrejátszott, hogy ötven forintba került egy kiárusításon. 
** Egyébként a hagyományos ünnepeik alkalmával de.
*** Mármint leírva maradandó, és ma is olvasásra érdemes. Hogy látni meddig fogjuk ezeket a helyeket, az más kérdés, bővebbet ld. „globális felmelegedés” címszó alatt. :(
**** „Amikor Mikronéziában megismerkedtem ennek a „lázadásnak”, a tizenhat karú csillagok abnormális elszaporodásának elképesztő történetével, szükségszerűen újra és újra eszembe jutottak Čapek szalamandrái. (A szerző Karel Čapek: Harc a szalamandrákkal című utópista regényére utal – a fordító megjegyzése.) Lehetséges, hogy hamarosan valóban azt kérdezzük majd: felfalják vagy nem falják fel a támadó Acanthasterek a mikronéziai szigetek élő korallzátonyait? És ha az utolsó szálig elpusztítják a korallpolipokat, és amennyiben ez bekövetkezik, összeomlik a polipok halott vázából, a fehér csontvázakból keletkezett gát, ki és mi ellen irányul majd a tengeri csillagok támadása?
Milyen különös, mennyi változáson át érvényesülő szörnyűség! Az atomrobbanás melléktermékei a légkörből alászállva belemerülnek a tengerbe, ahol – talán – megváltoztatták a tengeri csillagok mohóságát és szaporaságát, majd ezen az újabb átalakuláson átesve, feljönnek a tenger mélyéről, és támadást intéznek a föld ellen. Az Emberek Földje ellen!” (289-290. oldal)

Ezt 2018. október 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Miloslav Stingl cseh néprajztudós könyvét olvasom.

„A szent kövön” című fejezetben mesél egy jelentős ponapei (ma Pohnpei a sziget neve) ünnepségről, a sakau-ünnepről.

Mivel Ponape öt királyságra oszlik (ma is), ő pedig azt az ünnepet látta, amelyet a Nett nevű királyságban ülnek meg, mesélni is erről tudott. A mai napig hasonló módon zajlik az ünnep, hamar megtaláltam a YouTube-on. Az első öt percben látható mindaz, amiről Stingl mesél.

Először megfelelően kikészítik a káva nevű növény gyökerét: széttörik, majd „az egyik netti előkelőség hibiszkuszrostba burkolja azt. Ráönt egy kevés vizet, és a hibiszkusz-'kendőt' összecsavarja, ahogy valamikor a fehérneműt csavarta édesanyám.” Pontosan így történik a videón is. Aztán „a szétzúzott gyökeret a kókuszedény fölé tartják, amelybe a 'kendőből' belefolyik a becses ital [a sakau] első pár cseppje. A gyökeret újból, majd még egyszer, harmadszor is összenyomják, amíg az első sakau-csésze (puel en sakau) meg nem telik.” Elsőként a király iszik, a következő poharakat előkelő férfiak, nők kapják, majd természetesen a megtisztelt vendég is.

A mai napig, ahogy a videón látni.

Majd következik a hagyományos tánc, amelyhez a táncosok nagy része leül. „Az első sorban – sapei – ülő lányok a táncdal ütemének megfelelően csak a fejüket ingatják. A második sorban – dokiie – elhelyezkedő leányok kicsiny táncpálcáikkal a tánc ritmusát követve megérintik szomszédnőjük testét, illetve pálcáikkal az ölükben tartott deszkalapon kiverik a dal ütemét.
A férfiak az első sorban – uen – ütemesen mozgatják a karjukat. Távolról leginkább az utolsó sor, a táncosok kepirnek nevezett negyedik sora tetszik nekem. A fiatal férfiak a dal üteme szerint szép evezőket lengetnek a kezükben. Tulajdonképpen nem valóságos evezők ezek, hanem csak a táncoknál használt díszevezők. A táncevezőket – palil en kepir –, amelyeket a kenyérfa fájából faragnak, gazdag ornamens díszíti. A kivájt részeket fehér mészkőfestékkel töltik ki. Az evező többi részét feketére mázolják. A leggyakoribb díszítőminta egy kis háromszög, amelyet százféle módon faragnak ki.”

Ezt látnom kellett. Aki a háromszög köré egész alternatív világot alakított ki, az nem hagyhat ki ilyesmit.

És tényleg! A videón is látszik, a fenti képen még jobban: így néz ki a mikronéziai táncevező.

Ezt 2018. szeptember 17-én írtam.

Újraolvasás vége.

El nem mondhatom, mennyire büszke vagyok magamra, hogy az én öt csillagomtól mászott fel a Molyon 74%-ról 75%-ra ez a kicsi csoda.

Megértek mindenkit, aki lecsillagozza/lepontozza: ehhez nem elég a türelem. Ehhez vadonatúj olvasási stratégiát kell kidolgozni.

Mindenekelőtt tessék tudomásul venni, hogy a Bolond Istók című mű, az nem Bolond Istókról szól. Pont. Mihelyt ebbe sikerült belenyugodni – és miért ne sikerülne, végül is mennyivel erősebb szál köti az olvasót az életében nem látott címszereplőhöz, mint bármely más tárgyhoz, amelyről a mű szólhat, és amelyet az olvasó szintén nem látott életében, és különben is, tán szerződést írtunk alá a költővel, hogy annak kutya kötelessége arról írni két éneket, aki a címben szerepel??? –, szóval ha ebbe sikerült, hát akkor mindjárt eggyel közelebb került a befogadó a műhöz. 

Hogy akkor miről szól? Na, EZ a jó kérdés.

Mit tudom én. Ez meg a jó válasz. Mér, mondta valaki, hogy én értem, amit olvastam?

Szerepel benne Istók – úgy is, mint Katalin –, és még csak azt se lehet mondani, hogy mire megszületik, oly hosszú idő telne el, mint a Tristram Shandyben. Nem, annyi idő azért nem. Mondjuk, ha azt vesszük, amennyi idő eltelik addig, míg kiderül, hogy megmarad-e, meg amíg a keresztelőre is eljutnak… hát akkor közelítjük a nagy angol elődöt. Addigra már színre léptek a következők: item: egy hajnali ég, item: egy dagasztóteknő (tésztával), item: egy leányanya, item: egy szívinfarktus, item: egy kancsó pálinka (ez rövidebb idő alatt ivódik meg, mint amennyi a keresztelőig eltelik). Kitérőből, abból sok van. Random mód elszórt, öntükröző effektusokkal megbolondított költői képekből és intertextuális utalásokból még több. Keserű, mégis szeretetteljes humorból, abból a legtöbb.

Nem spoilerezek többet, a történet úgyis elég soványka. Kárpótol érte a fent említett humor (aki szereti ezt a fajtát), no meg azt a pár versszakot szétfeszítő elképesztő nyelvi zsenialitás. Franc se tudja, mi ez. Elbeszélő költemény, hosszúra sikerült lírai indarengeteg, versbe szedett felfordult filozófia? Hogy mestermunka, az tuti, tessék megnézni csak a versformáját: hibátlan oktávák, tudta a bácsi, hogy mi a jó. Tanulmányt is írt róla. Ezt meg elkezdte magyarra fordítani.

Azért egy pontot majdnem levontam a második énekért, amelybe az elsőhöz képest jóval kevesebb szorult a mondottakból. Sajnálatból, elérzékenyülésből viszont több, és szerintem nem áll jól neki.* De nem vontam, mert a rövidlátás megéneklésétől még én is meghatódtam, két évvel ezelőttig érintett lévén.

De jó bolondunk (ebben is bolond)
Mélyen tudott érezni s melegen,
Szeretni embert – és szeretni hont.
Melyből pedig, az éltető egen
Kivűl, sajátjának semmit se' mond,
Legtöbbször azt is nézi üvegen:
Mert őfelőle már az volt megirva,
Hogy, míg csak él, bámuljon a papirra.

Meg azért se vontam, mert így is sokkal mélyebben áll, mint ahogy megérdemelné. Pedig nem is kötelező olvasmány.

* SPOILER Klárcsika elítélését nehezen viseltem – neki bezzeg nem jut szeretetteljes humor, pedig de megérdemelné –, és abban se vagyok biztos, hogy Istók ars poeticája a mesterhez méltóra sikerült. Bár persze nem tudhatom, hogyan folytatta volna a mester, lehet, iróniát kéne látnom abban az ars poeticában is. 

Ezt 2018. október 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

XI. századi bizánci történelem egy öreg középkori apáca tollából. Ki az, akinek nem dobban meg ennek hallatán a szíve? 

Akárhogy forgatom, erre nem lehet tíz pontnál kevesebbet adni, mert amit levonhatnék, azt magamtól vonnám, nem Anna Komnénétól. Esetleg szegény Passuth Lászlótól, hogy ha már hozzáfogott a fordításhoz, miért hagyta abba a negyedik fejezetnél.

A tény tény marad: ők mindent megtettek. Nem az ő hibájuk, hogy olyan irtózatos nehéz ez a szöveg. Hanem az enyém, mert a könyvben említett személyeket, eseményeket, városokat és különösképpen a politikai szakkifejezéseket oly vastag ködréteg választja el az agyamtól, hogy ha palacsintát tudnék olyan vastagot sütni, bekerülnék a rekordok könyvébe.

Aki hozzá szeretne fogni a könyvhöz, annak számára jó tanács: ha annyit tudsz Bizánc középkori történelméről, hogy 1. volt neki olyan, 2. jó sokáig tartott, 3. a Keletrómai Birodalom székhelye volt, és Konstantinápoly névre is hallgatott (végre valami érdemi információ!!!), 4. valamelyik Konstantin császár szórványemléket írt a magyarokról (illetve ő még nem tudta, hogy az szórványemlék, becsületszavára azt hitte, politikai szakmunka), 5. Várkonyi Nándor marha érdekeseket írt róla valahol itt – na, ha ennyit tudsz, akkor művelődjél, mielőtt hozzáfogsz!

Esküszöm, az első harminc-negyven oldalon határozottan az volt a benyomásom, hogy alternatív történelmi regényt olvasok. Ilyet, ni. Amelyikben római légiók menetelnek görög parancsszavakra, viking zsoldosokat fogadnak kelta ellenség ellen, közben meg jönnek a besenyők.* Ez így tökéletes is lett volna, ha Komnéné is úgy ír, mint Dukaj, hogy a figyelmes olvasó azért ennyi idő alatt egy kicsivel jobban tudjon tájékozódni, mint az elején. Nem úgy ír. És az olvasó nem tud. Komnéné úgy ír, mint egy normális középkori történész: amit ismertnek vesz, azt utalásszerűen se magyaráztatja el még egy mellékszereplővel sem. A felénél már zúgott a fejem, képtelen voltam követni, ki milyen rangban van, kinek alá- és fölérendeltje, melyik város falán belül vagy kívül tartózkodik, kitől fenyegeti veszély, és úgy általában hogy hívják egyáltalán.** 

Az az egy legalább tiszta, hogy Alexiosz a tökély megtestesítője. Kicsit se elfogult vele a lánya, á, nem. Az vesse rá az első követ stb.

A jellemzések amúgy rendben vannak, a harcmodor leírása (amennyit megértettem belőle) érdekes, a csaták izgalmasak (csak azt nem mindig tudtam követni, miért törnek ki), a nézőpont egész tárgyilagos (kivéve, ha jelen van Alexiosz), a politikai manővereken (miután felfogtam őket) nem is látszik az az ezer év, nyugodtan letagadhatnának belőle. Élvezetes, színes-szagos tabló egy rendkívül bonyolult világról, olyan stílusban elbeszélve, amelyik majdnem eposzt csinál a történelemből. Nagyon-nagyon érdemes akár több olvasásra is, köszönjük szépen a kiadónak, hogy előásta a Passuth-életműből. Meg Cseh Gabriellának, hogy elhozta nekem Szolnokra. 

Csak én vagyok hozzá kicsi.

Talán majd ha túl vagyok Mutafcsieva verzióján, többet megértek belőle.

* Sőt: mi is jövünk! Úgy hívják benne a magyarokat, hogy dákok. Ezt még fel kell dolgoznom. 
** SPOILER Mélypont: ravasz és ügyes cselekedetként aposztrofálja az elbeszélő, hogy X idejében bezárta Y-t a lakosztályába, kulccsal,*** majd fél oldallal később Y gond nélkül megjelenik a színen, és még csak feszítővas sincs nála.
*** Legalább most már tudom, hogy a XI. században már létezett rugós zár…

Ezt 2018. október 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Nna, csak fölment kilenc pontra. Többet nem adok. Juszt sem.

Diákként nem értettem, hogy mitől komédia. Pedig még meg is néztem színházi felvételen, színészóriásokkal, az néha tényleg vicces volt, de valahogy nem tudtam nevetni rajta. Most se tudok. Csakhogy most már nem is hiszem azt, hogy ennek viccesnek kéne lenni, és attól lenne jó. Vagy hogy attól lenne komédia. A komédia sajnos nem mindig mulatságos, bőven elég, ha nevetséges helyzetet teremt. A végkifejlet pedig túl keserű volt nekem diákként ahhoz, hogy legalább attól feloldódjak. Most még keserűbb.

Persze gusztus dóga, hogy kinek tetszik az olyan komédia, amelyik kinevet. Amelyik fölülről szemléli a világot, és kigúnyolja annak visszásságait: jelen esetben az álszentséget és a hiszékenységet. Amelyik rombol. Nekem nem tetszik. Nekem a felvilágosodás kori klasszikus komikus művek „amblokk” nem tetszenek. Még akkor sem, ha olyasmit rombolnak, ami megérdemli. Túlságosan sok rokonszenves embert temet(ne) maga alá az a rom. Ja, és a Tartuffe ráadásul még azért sem tetszik, mert nagyon, de nagyon rosszul esik, ahogy elbeszélnek egymás mellett a szereplők. Mintha fal volna közöttük, mintha nem is beszélnének egy nyelvet. A vége felé már majd megbolondulok, annyira kétségbeejtő a megértés hiánya. Azért kerül olyan sok agresszióra utaló megjegyzés a szövegbe – ezek között az emberek között másféle kommunikáció már nehezen képzelhető el, mint a verés.

Most azért kap mégis négy és fél csillagot, mert ott vannak azok a rokonszenves emberek. Akik elképesztően hűségesek Orgonhoz. De MIT ESZNEK rajta?! Mit tud ez a lehetetlen alak, hogy azok sietnek elsőként a segítségére, akiket a legkegyetlenebbül sért meg?! Mert az nem igaz, hogy ha nincs a közelében Tartuffe, akkor normális. Akkor se az. Zsarnok, aki magától értetődőnek tekinti, hogy minden családtagjának azt kell csinálnia, amit ő mond, és azt gondolnia, amit ő gondol. Tartuffe kihozza belőle a legrosszabbat, de az a legrosszabb ott van Tartuffe nélkül is. Nem is olyan mélyen.

Meg azért, mert – amit korábbi olvasásokkor soha nem vettem észre – ott van sok-sok apró elem, amelyek a mai napig nem vesztették aktualitásukat, pontosan olyan előjellel, amilyet ma kapnának. Ezen most nagyon komolyan meglepődtem. A darab olyan viselkedésmódokat, megjegyzéseket ábrázol komikusként, tehát elítélendőként, ami ma is az. És még azt gondoljuk, hogy mi találtuk fel a spanyolviaszt.* Ennek ellenében azt ábrázolja helyes, követendő példaként, amit még mindig annak tartunk. És akkor még meg sem említettem, hogy ebben a darabban szerepel a világirodalom legklasszabb mostohaanyja. Na jó, a három legklasszabból az egyik.** Pedig hendikeppel indul, mert sokkal fiatalabb a férjénél, kb. annyi idős, mint a férje felnőtt gyerekei, és mégis jó anyjuk tud lenni. És ehhez még csak az sem kell, hogy lemondjon arról, hogy saját élete legyen. Van neki az is.

És na jó, azért is jár a darabnak még egy pont, mert azon a részen tényleg jót lehet röhögni, hogy Tartuffe szerint bűnös vágyakat gerjeszt, ha látja Dorine dekoltázsát, Dorine szerint meg Tartuffe ruha nélkül se gerjesztene semmilyen bűnös vágyat. 

Viszont a vége keserű.***

* SPOILERes példák: Pernelle azért kárhoztatja a menyét, mert csinosítja magát annak ellenére, hogy már megvan a párja. Pernelle a darabban kinevetendő. A nők egyáltalán nemcsak akkor lehetnek csinosak, ha tetszeniük kell valakinek, értem? Vagy: Orgon Tartuffe-höz akarja adni a lányát, bár tudja, hogy az mást szeret. Orgon jól pofára esik ezzel a házassági tervvel, Dorine pedig elmagyarázza, hogy a szülői kényszerből kötött érdekházasság legalizált prostitúció. Nem így, hanem jambusokban. Vagy: Tartuffe udvarolni kezd Elmirának, mire Elmira legyint és nevet (őneki ad igazat a darab), Damis jól fölhúzza magát és botrányt csinál (lesz is baj belőle). Vagy: Azt, hogy a nők részéről a visszautasítás akár igent is jelenthet, Elmira mondja ki – és ebben a percben az egész nézőtér és az elrejtőzve figyelő férje is tudja, hogy Elmira hazudik. Akkorát, mint a Himalája. Vagyis oda helyezi el ezt a marhaságot, ahova való. És még sorolhatnám éjfélig.
** Azért erről se feledkezzünk meg. Amelyikben ilyen dumája van a mostohaanyának: „– Nézz csak meg most engem, Armi – húzta magához anya. – Én bizony egy csöppet sem vagyok hamis, inkább nagyon is igazi, és amennyire tőlem telik, igazi anyád is leszek. És ha ezután valaki megpróbálja telebeszélni a fejedet azzal, hogy nem vagyok az igazi anyád, hát csak mondd azt néki, hogy több, mint hetvenkilós vagyok, és aki ilyen súlyos, az nem lehet nem igazi!”
*** SPOILER Annál keserűbb, minél jobban hízeleg a királynak. Hát Istenem, előadás utáni nap is kellett enni meg lakni a társulatnak valamiből. De pusztán az, hogy erre a helyzetre más megoldás nincs, megszüntet minden mulatságot. Ez is valami.

Ezt 2018. október 4-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Afrika irodalma, még mindig. A mágikus realizmus még hiányzott a palettáról,* most rákerült az is. Hogy féltem ettől a könyvtől. Hónapokig csak kerülgettem. Aztán néhány óra alatt elfogyott. Nem mintha olyan könnyű holmi volna. A gyorsaság inkább a stílusnak köszönhető. Az íróénak is, meg a fordítóénak is.

Azt hiszem, Couto az első mozambiki író, aki bekerült a nemzetközi könyvpiacra. Különösen a regény második felét olvasva nagyon-nagyon örültem, hogy éppen így történt. Nemcsak az én ízlésemnek felel meg ez a regény, hanem általában véve is rendkívül fontos, hogy létrejött, hogy hangot kapott, hogy nemzetközi visszhangot kapott.

Megrázó, csúnya történet társadalmi elnyomásról, lélektani elfojtásról, emlékezésről, felejtésről, sok-sok keserűségről, gonoszságról, szenvedésről. Egymásnak átadott szenvedésről. Amikor az egyik embert meggyötri a másik, és ezért jogosnak érzi, hogy ő meggyötörjön egy neki kiszolgáltatott harmadikat. Amikor az egyik nemzedék a másiknak adja tovább a családi terhet. A sor soha nem ér véget. Az állam függetlenedése meg nem egyenlő a lakosok (nem ám polgárok, mert nem mind teljes értékű polgár!) szabadságával. De nagyon nem. Ja, és amikor egy háború után az emberek szeretnének visszatérni a régi, biztonságos állapotokhoz, akkor időnként ki tudnak derülni olyanok, hogy azok a régi állapotok nem mindenki számára nyújtottak olyan hú, de nagy biztonságot… vagy mit is beszélek. Dehogy derül ki. Arról, hogy a háborún kívül is léteznek, mindig is léteztek kiszolgáltatott emberek, beszélni sem illik. Nem is igaz. Meg sem történt. Hogy képzelem egyáltalán, hogy eszembe juthat ilyesmi.

Jó szöveg, na. Váltott nézőponttal, összetett szereplőkkel, bonyolult viszonyokkal, darabokra tört kommunikációval, gyakran sehová nem tartó mozgásokkal, labirintusszerű világgal, amelynek szigorúan meghatározott játékszabályai vannak, és kegyetlenül megkapja a magáét, aki a legkisebbet is megszegi.**

Úgy van: ezt a vallomást a mágikus realizmus nyelvén lehetett a legjobban elmondani. És egyetértek Kuszmával: az már magában indok ennek a könyvnek a létezésére, hogy egy (természetesen mozambiki születésű) fehér férfi hangjára volt szükség ahhoz, hogy a történet elmondódjon. A kiadványért pedig külön kalapemelés a kiadónak. Szép, a könyvhöz illő borító, puha lapok, olvasóbarát méretű betűk, sajtóhibát meg nem találtam.

Egyetlen okom van a pontlevonásra: annyira gyorsan olvastatja magát a szöveg, hogy attól félek, pusztán ettől nem lesz maradandó a hatása. Pedig megérdemelné, mert olyan felismerések fogalmazódnak meg benne, amelyeket én így soha a büdös életben nem tudtam volna elmondani. 

* Értve ez alatt a mai értelemben vett mágikus realista regényt. Mert korábban is volt a listán már kettő (Lesotho és Mali), de azok hivatalosan nem számítanak annak. Mindkettő olyan régi, hogy a szerzőnek fogalma se lehetett, mi fán terem az a García Márquez, ők csak néphiedelmeskedtek, aztán pár évtizeddel később az olvasó csak les, hogy mi jött ki belőle. Nem kellett ezeknek Latin-Amerika, feltalálták maguktól.
** SPOILER Például véletlenül átmegy ott, ahol nem kéne. Nem mintha bármit megrongálna, csak nem kéne. Az a játékszabály. Aki átmegy, felborítja a világrendet, értem? Mert a világrend fenntart és támogat. Csak nem mindenkit. Vagy mit is beszélek. Persze, hogy mindenkit. A szabályszegőnek is úgy jó, ha megbüntetik. Különben nem érezné biztonságban magát.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. szeptember 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Egy 68%-on álló magyar nyelvű könyv eredetije: tízből kilenc pont.
Az ilyen pillanatokért érdemes nyelveket tanulni.*

Sose vonzott a kemény krimi meg a noir,** több okból.
Például olyan nyomasztónak, aljasnak, piszkosnak, büdösnek tudja ábrázolni a világot, amilyet én dokumentumregényben elviselek, mert tájékozódni, azt kell, az fontos, de engedtessék meg nekem, hogy a péntek esti kikapcsolódásomban ne azt akarjam nézegetni.
Aztán közelebb is áll hozzám a klasszikus krimi elmejátéka, mint a lövöldözés. Horogütésekről csak akkor szeretek olvasni, ha közben José, a pincér alszik egyet álltában.
Továbbá mélységesen tisztelem az olyan embereket, akik kiszámíthatónak minősítik egy-egy kemény krimi végkifejletét, de én még akkor se értek mindent, mikor a detektív odaáll és megmagyarázza, nemhogy előre ki tudnám találni. 
És akkor még az idegesítő femme fatale-okról nem is beszéltem.***
Háromszoros hurrá zserb molytársnak, amiért meggyőzött, hogy ez a Hammett énnekem mégis kell! 

Mint krimivel, jól elvoltam vele, én aztán nem találtam ki a végét, maximálisan elégedett voltam a nagy leleplezéssel.  Mint társadalomrajz és korrajz, nálam kiválóan működött, éppen azért, mert kemény krimi. Ha a világot kaotikusnak ábrázolja, amelyben nem lehet kiigazodni, akkor ennek megfelelően kaotikusnak ábrázolja a bűntényt is, amely leginkább csak kérdéseket vet fel a detektív fejében, és nagyon, nagyon ritkán lehet azokra a kérdésekre választ találni. A fél csillag levonás a végső megmagyarázásnak szól, egyrészt azért, mert túl gyorsan akar túl sok kérdésre válaszolni, a másrésztről lentebb. Az az egy nagyon tetszett a bizonyos megmagyarázásban, hogy a detektív folyamatosan hangsúlyozza: ez nem biztos, hogy így történt, egyszerűen csak ez a legvalószínűbb történet, és bizony lehetnek téves pontjai. Ollllyan korrekt, mint egy filozófiai munka.

„(…) I guess I can put two and two together.”
„Sometimes the answer's four,” I said, „and sometimes it's twenty-two. (…)”

Hogy miért nem zavart az, hogy büdösnek, aljasnak, piszkosnak ábrázolja a világot?**** Vagy hogy rendszeresen lőnek és verekszenek a regényben? Hát ugyanazért, amiért Joséról, a pincérről is szeretek olvasni: a humoráért. Ez a Hammett, ez egy zseni.

„I got to talk to you,” the man with the gun said. „That's all, but I got to do that.” His voice was low, rasping. I had blinked myself awake by then. I looked at Nora. She was excited, but apparently not frightened: she might have been watching a horse she had a bet on coming down the stretch with a nose lead.
I said: „All right, talk, but do you mind putting the gun away? My wife doesn't care, but I'm pregnant and I don't want the child to be born with –”

Ha a többi regénye is ilyen stílusban van megírva, akkor rajongó leszek. Nem a sírvaröhögős, hanem az oldalakon keresztül faarccal abszurd marhaságokat odamondogatós fajta, amelyiktől az ember magában mosolyog, és néha szeretne visszaszólni Hammettnek, hogy na idefigyelj, öreg, tudod te, mi az, hogy kék és gurul? Nagyon rosszul sikerült piros kocka. Bocsánat. És hát ehhez a fajta humorhoz nagyon kell a nyelv. Ezt ha elszúrja a fordító… hát akkor lemegy a regény százaléka 68-ra. 

(Nyelvtanulóknak: A nyolcvan évvel ezelőtti amerikai szleng nagyon fel tudja adni a leckét. Intenzív szókincsfejlesztésre tessenek számítani. Aki felsőfokúra készül, az vegye a kezébe.)

A másik, amiért szerettem a könyvet, az a Charles házaspár. Elég meglepő, hogy tizenöt év van köztük, mert egyébként abszolút egy szinten vannak. (Majdnem) mindent együtt, összhangban csinálnak, beleértve az ivást, a nyomozást és a gyanúsítások központjában álló rettenetes család profi kezelését. Közben meg olyan poénokat mondanak egymásnak, sőt olyan gorombaságokat vagdalnak egymás fejéhez, amilyeneket következmények nélkül csak azok engedhetnek meg maguknak, akik között tényleg tökéletes az összhang. Akik nemcsak házasok, hanem barátok és szövetségesek.*****

I don't see how any detective can hope to get along without being married to you, but, just the same, you're overdoing it.

Ebben a kemény krimiben igen kevés sablonkarakter lelhető föl, és azokat se látjuk három oldalnál több ideig. A mindkét nembeli fő- és mellékszereplők oly tisztességesen ki vannak dolgozva, hogy mellettük a cselekmény már-már érdekességét veszíti. 

Nna. Hammett részemről belépett az újraolvasható krimiszerzők sorába.

* Na jó, nemcsak az ilyen pillanatokért. 
** És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy felháborodásomat fejezzem ki, amiért Chandler regényei közül négy, Hammettéi közül három szerepel az 1001-es listán, Christie meg – a klasszikus avagy modern krimi műfajából – összesen EGY regénnyel képviselteti magát. Sayers is csak kettővel. Tessék már ezt az egyensúlyproblémát helyre tenni!
*** SPOILER Párbeszédem egy régi jó barátnőmmel a Hosszú álomról: Én: „Van benne két naaaaaagyon összetett női karakter, az egyik szőke, a másik fekete, az egyik a végzet asszonya, a másik gyermeteg.” Ő (szarkasztikusan): „Gondolom, a szőke a gyermeteg.” Én (ugyanúgy): "Hogy találtad ki?! Fantasztikus."
**** Megj.: Ettől még nem lesz ám valóságosabb ez a világ, mint St. Mary Mead. Ettől még Hammett nagyvárosa is fiktív világ marad. A hitelesség felé és a szennycsatornába vezető út nem ugyanaz, csak hasonló.
***** SPOILER És itt jön a „másrészt”: mi a fenének kellett pont a végső magyarázat idejére puszta hallgatósággá redukálni az asszonyt? simán benne lehetett volna a felfejtésben is.

Ezt 2018. szeptember 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9