A monacói irodalom első klasszikusa, 1927-ből. És megvan nekem itthon.* :) Kétnyelvű, szóval szabadon bámulhatom a monacói nyelvet,** de nem vagyok fordítóra szorulva, a másik oldalon mindenütt ott a francia fordítás.

Alcíme az lehetne, hogy „minden, amit tudni akartál Monacóról, de senkitől nem merted megkérdezni”. Notari pontosan tisztában volt kulturális feladata jelentőségével, és nem lehet mondani, hogy ne vette volna komolyan. A verses legendához tartozó jegyzetek legalább olyan fontosak, mint maga a legenda, és szó szerint BÁRMIT meg lehet tudni belőlük, történelmi eseményektől meg a Grimaldi család viselt dolgaitól kezdve a terület hegy- és vízrajzán és gasztrokultúráján keresztül egészen odáig, hogy mennyibe került a kikötőt védő ágyúk alapzatának kiépítése. (Utóbbi információt nem biztos, hogy szerettem volna tudni.)

Igazi különlegesség ez a könyv, direkt ilyen elvetemült világolvasóknak való, mint én vagyok.  Amikor készült, a monacói nyelvnek egyáltalán nem létezett még irodalma, sőt nyelvtana, szótára és helyesírása sem. Nem meglepő, hogy kevéssé tisztelték még a saját beszélői is. Notari viszont úgy döntött, hogy márpedig a nemzeti identitáshoz az mindenhogy szükségeltetik, a hagyományokat pedig tisztelni kell és fenntartani, hát nosza, lépjünk a tettek mezejére – ha nincs monacói nyelvű irodalom, írjuk meg mi. Már hogy nem mi, hanem Notari. Mert ahhoz, hogy komolyan vegyék a monacói nyelvet, nyelvtan kell és szótár, nyelvtanhoz és szótárhoz pedig monacói nyelven írott szövegek, lehetőség szerint monacói témáról. És így lőn a Szent Devota legendája, négysoros szakaszokban megverselve, kereszt- és ölelkező rímekkel. 

(Majdnem) minden szempontból alkalmas arra a legenda, hogy nemzettudatot építsen. Szent Devota Monaco védőszentje, mivel ennek az államnak a területén temették el, természetesen jóval az állam létrejötte előtt, még a késő ókorban. Nagy tiszteletben részesítik a sírját és a neki szentelt templomot, a nevét pedig rendszeresen választják leánygyermekek számára. (Notari közeli rokonai között is akadt két Dévote, az egyik éppen az anyja.) Igazán nem volt nehéz beleépítenie a költőnek a történetbe a függetlenség ideálját,*** amelyért a pici állam lakóinak jó párszor meg kellett küzdeniük a történelmük során. Sőt, még Monaco nemzeti színeit, a pirosat és a fehéret is beleírta a legendába: a csónaknak, amely Szent Devota holttestét hozza, a szent halotti leple a vitorlája, amelynek alapszíne fehér, de a vér félig pirosra színezi. Ez látszik a borítón is. (A holttest viszont nem látszik, ezért nem is értettem, miért férfi ül a csónakban, de a történet megmagyarázta.)

Notari hivatkozik Mistral elbeszélő költeményére, amely hasonló céllal készült pár évtizeddel korábban, mint ez a verses legenda. Mistral be akarta bizonyítani, hogy a provanszálnak még a modern korban is van létjogosultsága, hogy meg kell őrizni, hogy újabb alkotásokat kell létrehozni rajta. A költeményből Provençe enciklopédiája lett, népszokásokkal, népdalokkal, mesékkel, mondákkal, hiedelmekkel – és persze az őskeresztény kor apokrif-népi legendáival. Azt hiszem, Notari is valami ilyesmit szeretett volna, csak itt az apokrif-népi legenda áll a középpontban, nem a XX. század eleji Monaco. Az kiszorul a bőséges jegyzetanyagba.

Csak hát az van, hogy ebben a legendában nincs ennyi…

Ez még a Mirèio történeténél is egyszerűbb, pedig már az is a faéket közelítette. Borzasztó nehéz dolga lehetett az alkotónak, míg mindent hozzá tudott kapcsolni, amit csak Monaco kultúrájának részeként fontosnak tartott. Az se segített, hogy ez tényleg a legelső irodalmi alkotás monacói nyelven: nem volt előzmény, amire támaszkodhatott volna. Becsületes munka, minden tiszteletem a Notarié. De azt nem mondhatom, hogy ugyanolyan élvezhető lett a végeredmény, mint az a mű, amelyért Mistral Nobel-díjat kapott.

Ettől függetlenül kilenc pontot kap tőlem a mű. Mert már az is óriási eredmény, hogy egyáltalán létrejött, hát még az, hogy én olvashattam.**** Mint irodalmi kezdeményezés, mint nyelvi kezdeményezés, mint egy kultúra életben tartásának záloga, megérdemli a legnagyobb elismerést.

De tízet nem, bocs. Az a Mirèio.

* Beszerezni külön kaland volt, pedig nem is olyan régen adták ki újra. Biztos mindig pont annyit nyomnak belőle, amennyit megvesznek. Más okot nem tudok elképzelni arra, hogy miért kellett nekem ennyit levelezni érte.
** Igen, kérem, van olyan.
*** Azért fogadják be olyan készségesen Szent Devota holttestét a még pogány helybeliek, mert nem hódolt meg a zsarnoknak, hanem meghalt a hitéért.
**** Ráadásul nem is nehéz, hiszen maga Notari volt a fordító, aki jól beszélt franciául, de érezhetően nem anyanyelveként használta, aminek eredményeként szokatlanul kevés volt számomra az ismeretlen szó, juhú. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. március 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9