Értékelésem címe:
„Na, ez is protekcióval került fel az 1001 könyv listájára.
    avagy: Ha én még egyszer belekezdek egy négyszáz oldalnál hosszabb gótikus regénybe, lőjetek le!”

A molyfegyelem csodája, hogy képes voltam végigolvasni ezt a XIX. századi monstrumot, amely – hogy lírai legyek – oly sűrű, mint az olaj, és kb. olyan kapacitása is van arra, hogy minden elképzelhető és elképzelhetetlen irányba szétfolyjon!

Pedig az alapötlet nem volna rossz. Még akkor se, ha Maturin a felét Goethétől plagizálta. Hiszen nem olyan súlyos az a plágium, végül is csak olyasmit vesz át Goethétől, amit Goethe is az európai kultúrkincs legmélyéről merített, vagyis a Faust-mese magját. Mondjuk, nem tudok róla, hogy Goethén kívül bárki is hozzátette volna a meséhez Margitot meg a családját, szóval ezt speciel nem vehette máshonnan Maturin. De ezt még minden további nélkül megbocsátanám. Meg az is igaz, hogy az alapötletnek csak a nagyobbik része goethei, a kisebbik fele a bolygó zsidó legendáját dolgozza fel.
A gond ott kezdődik, hogy Maturin irdatlan terhet rak erre az alapötletre, akkorát, amekkorának a felétől is összeroskadna. Lehet persze, hogy azért rakja rá azt a terhet, hogy ne tűnjön fel úgy elvesszen alatta a goethei eredet… De azért nem köll aggódni. Nem vész el. Csak átalakul. Azt se túlzottan.

A hatása is felmérhetetlen, főleg, mivel Byron életművével egybeesik a sikere. Mindkettő Miltonból merít, és kölcsönösen erősíthették egymást, alapot adva annak a bizonyos elátkozott férfinak, aki átható tekintettel, mellén karba font kézzel, ajkán sátáni kacajjal és kebelében borzalmas titokkal bolyongta végig az évszázad európai irodalmát – meg az olvasók fantáziáját – a Brontëktól Puskinig…
…Ja, hogy Byront mindenütt olvasták, Maturint meg esetleg még egy-két nyelvre fordították le?… Hát Istenem… Mondjuk, a Brontëk eredetiben olvashatták, szóval ha esetleg valaha egy Üvöltő szelek-elemzéshez fel akarnám használni, végül is megtehetném.

A szereplőket se nehéz követni. Van belőlük összesen vagy nyolc-tíz – mármint akivel történik is valami –, abból hármat rögtön Melmothnak hívnak (ez vezetéknév), és a maradék se bonyolult: Alonzo meg Juan meg Donna Clara…
…igaz, hogy az utóbbiról leginkább a Pampalini jut eszembe, tegye fel a kezét, akinek nem… 

A stílus se volna rossz. Ha kell, van neki dallama, hajlékonysága (gyönyörű tud lenni az angol nyelv ezeknek a klasszikusoknak a keze alatt!), de ha az kell, akkor kemény is tud lenni, forró és keserű. Néha szinte sajnáltam, hogy soha nem hallhattam ezt az embert prédikálni… Ja, nem.
Mert a stílusra is embertelen terhet rak. Túlságosan megbízik abban, hogy ez a stílus mindent kibír. Illetve a stílus kedvéért az olvasó. Tény, hogy a regény a legrémesebb helyeken is könnyen csúszik, olvastatja magát… az meg a másik tény, hogy Maturin annyira, annyira elképesztően bőbeszédű, és akkora feneket kerít az utolsó zsebkendőnek is, hogy hozzá képest Párizs csatornarendszerének leírása spártai fegyelemmel megírt, tömör prózavers, az ominózus Vaskapu pedig maga a megtestesült minimalizmus.

Szóval ha ezek után van pofám azt állítani, hogy ez a könyv mégis „kevés”, akkor elhihető, hogy még nagylelkű is voltam azzal az öt ponttal.*
Mert ha a bizonyos elátkozott férfi alakját nézem, őt Byron hatékonyabban (és kisebb terjedelemben) terjesztette. Ha a szatirikus társadalomrajzot, akkor Voltaire viccesebb (és rövidebb). Ha a matrjoskababa-szerkezetet, öt-hat egymásba illesztett, összevissza indázó történettel, akkor Jan Potocki ügyesebben és kb. nyolcvanszor izgalmasabban ír (és megoldotta hatszáz oldalban). Ha a gótikus regények hőseinek szörnyű szenvedéseit és adott esetben kárhozatba vezető útját, akkor Matthew Lewis sokkal nagyobbat üt (és ujjnyi vastag sincs). Ha a szentimentalizmus sajátos természetfelfogását, akkor Rousseau meggyőzőbb (mondjuk, terjedelmileg nem sokkal marad el tőle). Ha meg a katolikus egyház (korabeli állapotának a) kritikáját – akkor, barátaim, olvassatok Diderot-t, az jóval komolyabban vehető, mert realisztikusabb (és illusztrációkkal kétszáz oldal).

Mert még ezt is meg kell említeni: A fülszöveg szerint a regényt „részben a katolicizmus elleni támadásnak szánták”. Ja, a Micimackó meg részben egy medvéről szól. Készséggel elismerem, hogy a római katolikus egyház nemcsak rendes emberekből áll, valamint azt is, hogy ennek a felekezetnek a képviselői közül sokan számtalan gazemberséget elkövettek a világtörténelem során, és sajnos követnek ma is, mindenekelőtt pedig szégyenletes és gonosz intézménynek tartom az inkvizíciót. Amit viszont ez a regény csinál, az konkrétan kimeríti a gyűlöletbeszéd fogalmát. Ha valaki ebben a könyvben római katolikus, az vagy mocsok gazember, vagy idióta, és ennek fő- és mellékmondatokkal, kiterjedt vádbeszédekkel és párszavas zárójelekkel történő széles körű bizonyításába az elbeszélő egyszerűen nem fárad bele. Ami nagyobb baj: nem veszi észre azt se, hogy az olvasó már két kötettel hamarabb belefáradt, felekezetétől függetlenül. Annál is inkább, mert (a „hiszem a lehetetlent, de nem hiszem a valószínűtlent” jegyében) egy idő után elég nyilvánvaló, hogy Maturin olyan világról beszél, amelyet egyáltalán nem ismer – és amelynek ugyan valóságalapja van, egészében véve mégis fikció.** Fikciónak persze jól ki van találva, éppen eléggé klausztrofób, nyomasztó és ijesztő (bár Kafkánál nem ijesztőbb, viszont sokkal hosszabb!). Csak hát fiktív világot finoman szólva nem illik, és hosszú távon nem is kifizetődő mindenáron egy nem fiktív világgal azonosítani.
No és a fentieket még a köbre emeli a regény, ha spanyolokról van szó. A spanyol szereplők felváltva foglalkoznak azzal, hogy kolostorba és/vagy a máglyára küldik a gyermekeiket, illetve saját magukat, illetve megszakad a szívük, illetve ha éppen egyiket se csinálják, akkor leginkább semmit nem csinálnak. A naiv olvasó nem érti, hogy nem halt még ki vagy ment anyagilag teljesen tönkre Spanyolország, mert hogy ezek nem értenek semmihez, csak egymás lassú, módszeres, és minél rafináltabban fájdalmas kiirtásához, az fix.
Azt pedig magyarázza meg nekem valaki nálam okosabb, hogy ezzel együtt hogy van képe Maturinnak állandóan Cervantest idézni, méltatni, ajnározni?! Ha a spanyolok (úgy is, mint római katolikusok), mind démoniak és/vagy tökkelütöttek, akkor hogy lett a Don Quijote?
Bár amúgy nem sok vallás van, amelyről ne derülne ki a regényben, hogy gonosz, erőszakos, démoni. Megkapja a magáét a hinduizmus, az iszlám, a kálvinizmus/puritanizmus. Csak az anglikán (meg esetleg még az evangélikus) a tökéletes. De az aztán szó szerint mocsoktalanul, liliomfehéren, egész történelme során. A Bibliából pedig, bárhol ütjük fel, kizárólag szelídséget és emberszeretetet lehet tanulni – ezt halálosan komolyan veszi a regény.

Szóval ha valaki mindenképpen egy protestáns írországi lelkész által megalkotott fiktív világról szeretne olvasni, amely rendkívül nyomasztó, gonosz, borzalmas, és az egész emberiségre kiterjedő keserű kritikát fogalmaz meg…
…akkor az szedje le a polcról hamar a Gullivert, és hagyja szegény Melmotht magában bolyongani.

* Mindenáron haladni akartam a regénnyel, úgyhogy igyekeztem gyorsan olvasni, de egyszerűen képtelenség volt folyamatosan koncentrálni rá, ezért közben megtanultam az USA tagállamait, a Kis-Antillák szigeteit, valamint Anglia megyéinek elhelyezkedését, és most boldog lennék, ha valaki keresne nekem egy olyan játékot, amelyben Wales és Skócia megyéi is szerepelnek, de úgy, hogy ne nekem kelljen beirkálni őket, mert pont a nevüket szeretném megtanulni… Ja, a reklám helye: http://www.jetpunk.com/tags/all. :)
** SPOILER A Spanyolországba került protestáns család tagjai a vallásuk miatt nem kapnak munkát. Oké, gyereket tanítani valószínűleg tényleg nem engedték volna oda őket, de varrni meg hímezni?! És hogy a halott családtagot nem temethetik megszentelt földbe??? Meg a mélypont: amikor egymással párhuzamosan kijelenti, hogy minden spanyol szerzetes aljas, alattomos, és mindenekelőtt tökéletesen készséges fogaskerék egy démoni gépezetben – meg azt, hogy minden spanyol szerzetest erőszakkal és zsarolással kényszerítettek erre a hivatásra. Mi van???

Ezt 2017. február 24-én írtam.

Pontszám: 10/5