Túl van írva. Nagyon.
Pedig jó könyv volna. Nagyon.
Mire rá nem veszi az embert egy regény nemzetisége. Nem tengenek túl a magyar könyvpiacon a luxemburgi írók. Azért amikor megláttam, hogy mekkora ez a bálna, kicsit megbántam az elhamarkodott döntésemet… de érdekes élmény volt. Helyenként élvezetes is. Csak ne lenne túlírva. Nagyon.

Családtörténet, identitástörténet, három nemzedéknyi közlekedés Európán keresztül, Olaszország és Luxemburg között, oda-vissza. Állampolgárságot se könnyű váltani, hát még hovatartozást. Ha még két világháború is beleszól az ember életébe, akkor pláne. Akkor nem is csak érzelmi a kérdés, hanem erkölcsi is, pl. mikor az ember olasz állampolgárságú, és behívják Mussolini seregébe, azt' próbáljon meg akár engedelmeskedni, akár kibújni. Mikor nála nagyobbak se tudnak eligazodni a háborús Európában. És ha ez nem volna elég, hát ott van a mindenki által ismert jó öreg identitásválság, amit felnőtté válásnak hívnak. Vagy legalábbis kamasszá válásnak.

Az emigráció regénye is ez. Három nemzedék emigrációjáé, együtt és külön-külön. Az Olaszországban született nagyszülők megpróbálnak gyökeret verni egy másik világban, a Luxemburgban született apa megpróbál kezdeni valamit azzal, hogy a családja olasz, de ő Luxemburgot tekinti hazájának, azt pedig, hogy a gyerekek hova tartoznak, még ők maguk se tudják eldönteni. Az egésznek a legnagyobb vesztese az anya, aki pontosan tudja, hova tartozik, de kénytelen egészen másutt élni.

A nyelvek regénye is ez. Azt már netes kvízekből tudtam, hogy létezik olyan, hogy luxemburgi nyelv, de hogy pontosan mit is jelent, azt ez a regény sulykolta belém. Nem éppen felejthető módon. A némettel köszönő viszonyban áll. De nem azért nem tanulják meg egyes szereplők, mert nehéz, hanem mert nem akarnak Luxemburghoz tartozni, és az ott-tartózkodásukat ideiglenesnek tekintik. Aztán persze „ideiglenesen végleges”-sé válik. Persze lehet ott boldogulni németül, franciául is… de fontos marad az olasz, vagyis az Abruzzóban beszélt nyelvjárás… De Luxemburgon belül se mindegy, melyik nyelvjárást beszéli az ember… Amit simán elhiszek, de akkor is túlzás, hogy egy ekkora országban ekkora különbségeket tegyenek… Mintha más nyelvjárást beszélnének Cegléden, mint Szolnokon, és emiatt egyikünk lenézné a másikat… 

Mert lenézni, azt mindig lehet. Akármilyen kicsi egy terület, különbséget lehet tenni benne, és ennek jegyében alá-fölérendeltséget is lehet érvényesíteni benne. Durva. Ha ketten laknak egy szigeten, akkor is nyugodtan megtörténhet ugyanez.

És közben persze a bálnák regénye is ez. Amely emlősállat, de a vízben él, ahová elvileg nem kéne tartoznia, de kifogják és végighurcolják a szárazföldön, ahová már nem tartozik. Ő Mrs. Haroy, és persze jelkép, mint ahogy a többi bálnatörténet is, amelyet a regény idéz, önmagán túlmutató jelentéssel bír a szövegben. Amelyik ettől posztmodern akar lenni.

De szerintem csak túlírt. Idézhet ez akármennyi bálnát, Moby Dicket, Pinokkiót, Jónást, nekem csekély kivételtől eltekintve funkciótlannak tűnt az összes idézet, egyszerűen nem állt össze, hogy mi közük a Portante szövegéhez. Ahogyan funkciótlan volt a több elbeszélő szerepeltetése is, mert számomra egyetlen hangon szólalt meg valamennyi. Különösen úgy nem volt értelme a váltogatásnak, hogy igazából a regény első harmada után egyetlen elbeszélő maradt, a többi egyszerűen elfelejtődött. Pedig ez még emelt volna a regény színvonalán, mert a megmaradó gyerek-nézőpont, hát… enyhén szólva egysíkú. Gyakori ismétlésekkel terhelt, nehézkes én-elbeszélés. Nem tanulságok nélkül való – de a felét ki lehetett volna húzni.

Úgy általában: irtó jó kisregényt lehetett volna írni ebből. Akkor felejthetetlen volna. Így: informatív szenvedés. Bocs.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. június 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8