Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Tökéletes nyitás és zárás – évértékelő 2021-ről

2022. január 01. - Timár_Krisztina

clarke_waterloo.PNG

A tavalyi évértékelőmet azzal kezdtem, hogy megnéztem a tavalyelőttit. Jó módszer, megtartom. Lássuk tehát, mit terveztem 2021-re. 

„Esetleg talán végre-valahára tényleg befejezni a kéziratot. Mondjuk, ez már sokkal közelebbi célnak látszik, mint tavaly ilyenkor, pedig közben a tavaly emlegetett betolakodó regényötlet sem nyugodott: határozott formát kapott, normális koncepciót és többrendbeli biztatást. (...)

Végigolvasni a Lukianosz-összest (a fent említett ismeretek gyarapítása végett) és A nyomorultakat franciául (azért, mert csak). (...) Továbbá újraolvasni Bahtyint, további kritikaírás céljaira, és nekimenni a Weöres Sándor-összesnek. (...)

Meg több kortárs magyart, több fantasyt, és mindennap egy népmesét, mondát, mítoszt, szóval hagyományos történetet. Valamint az oly régóta tervezett történelmi regényeket. Meg fenntartani a blogot.”

Ami megtörtént: 

14435375_179673895773909_7829531784298843386_o.jpgAmi A látszat mestereinek a folytatását illeti, az halad szép lassan, ahogy eddig. Már rég meghaladta az első kötet terjedelmét (amikor végre kész lesz, legalább kétszer olyan vastag lesz), és ahogy növekszik, úgy fordul mind gyakrabban önmaga ellen. Értsd: rendszeresen rájövök, hogy a korábbi szakaszokat át kell írni, mert részint nem jók, részint a későbbi események előzményeinek bele kell kerülniük (persze úgy, hogy ne látszódjon az elvarrás). Ilyenkor jegyzeteket készítek magamnak, hogy mi helyett hogy lenne jobb, és miknek kell még utánanézni. Esetleg, hogy már utánanéztem, és hol találom meg újra, mit hova írtam fel. Ettől most kb. így néz ki a kézirat (a jegyzetek dőlttel): 

„A hosszú nyelű fejszét megemelve tisztelgett. Neki legalább tisztességes fegyvere volt.
Lehet, hogy jobb ötlet lett volna, ha inkább azt vezetjük be, hogy mindenki a hátán keresztben hordott halotti csővel tisztelegjen. Akkor nem idegesítenének ezek a mágus-orvosságok, amiket ők fegyvernek tekintenek. Vagy minek. Nem igazán érdekelt, csak tőlem tartsák őket távol, és lehetőleg ne azzal akarjanak tisztelegni. A halotti csőnek, amelyet nagyon hamar templomtoroknak, vagy röviden csak toroknak kezdtek nevezni, jóval több értelmét láttam. És azt hordhatták mágusok is. És zöld fényű lámpás is van mindenkinél. Háromszög alakú sír: Gimbutas 190.
Igaz, Cselezüst azt sem tette. Arra hivatkozott, hogy a hátán hordott ajtó is a halálba vezet.
Erre a többség csak legyintett. A halált másképp ismerték, nem holmi ajtó alakjában. De hát mindenkinek magánügye, hogyan kockáztatja a saját lelkét.

(...)

– Miről beszéltek ti? – kérdezte Maszk. – Az ég mindig is külön létezett a földtől.
– Nem, most nem mond butaságot az öreg – válaszolta Sófenyő. – Én is hallottam egyszer erről egy mesét. Létezett útvonal az ég és a föld között. A föld egyik pereméről indult, a másikig hajlott az égen át. Roppant üreg nyílt benne, sötét, fenyegető, el akarta nyelni az egészet…
– És mi lett?
– Szerinted? – kérdezte Esernyő. – Elnyelte. Megszűnt az út.
Ide még kell a Szeneszsák-ködről és a Dél Keresztjéről. Jefremov 242. Cruchet-nél is van. A Dél Keresztje nagyon közel van a Tejúthoz, és négy nagy csillagból áll, tehát gyűlölt jelkép kéne, hogy legyen. Ha látnák. De csak három csillagát látják, azokat is nehezen. A holtvirágról nevezik el, az háromszirmú. Eredetileg állítólag négyszirmú volt.”

Remélem, nyomokban követhetők. Ezek egyébként még aránylag kevéssé kaotikus részletek. Igen, én el tudok rajtuk igazodni. :) A Gimbutas-könyv történetesen idei termés, írtam is róla. Anyaggyűjtés közben pedig egy másik egészen különleges élményben is lehetett részem, kivételesen nem(csak) könyvekhez kötődve, erről itt mesélek. 

p1050502.JPG2021 legfontosabb újraolvasása kétségkívül A nyomorultak. Igen, megcsináltam. Igen, flow-élmény volt. Jean Valjean előlépett a kedvenc szuperhősömmé, beelőzve Bruce Bannert. Ráadásul az olvasás egy része éppen olyan időszakra esett, amikor borzasztó dolgok történtek körülöttem a világban, és én nem azért olvastam, mert menekülni akartam, hanem mert úgy éreztem, Victor Hugo százötven évvel ezelőtt helyettem mondta, helyettem írta meg, amit mondott és megírt. Az én világom lenyomatát láttam a klasszikusban. Tudom, ettől klasszikus a klasszikus, mégis egyszerre szörnyű és csodálatos így szembesülni a jelenséggel. 

A nyomorultakat január elsején kezdtem, június 18-án fejeztem be, ami éppen a waterlooi csata napja. Menő, pedig nem is terveztem. Hát még az milyen menő, hogy 2021 utolsó olvasása is, amelyet éppen december 31-én zártam le, a napóleoni háborúk idejéhez kötődött, pedig bele se néztem előzőleg a fülszövegbe, nem a történelmi kor miatt vettem a kezembe a könyvet. Egész más nézőpontból mutatta meg ugyanazt a csatát: a maga alternatív módján, játékosan, ám nélkülözve minden hamisságot. Ez is nagyregény, ez is elképesztő csoda, egy számomra korábban teljesen ismeretlen szerzőtől, Susanna Clarke-tól. (Tudom, engem minősít, hogy nem ismertem). clarke_str.jpgAkarattal se tudtam volna ennyire pontosan egymáshoz illeszteni az év két végét. Arról nem beszélve, hogy mindkét könyvet szakmai továbbképzésnek is tekinthettem, hiszen rengeteg mindent tanítanak a figyelmes olvasónak arról, hogyan kell megírni például egy csatát vagy egy barikádot. Utánuk csinálni persze soha nem tudnám – de ha tanulni kell, hát a legnagyobbaktól tanuljunk. 

Tökéletes nyitás és zárás. Ha csak két blogbejegyzést néztek meg tőlem a 2021-es termésből, Hugo és Clarke legyen az. Ezekbe igazán mindent beleadtam, nagyon fontosak nekem. A fenti képet is az ő kedvükért választottam ki: a waterlooi csatát (annak egy szeletkéjét) ábrázolja, William Sadler alkotása 1815-ből, itt találtam. 

bahtyin_1.jpgLukianoszt végigolvastam, közben egész bejegyzéssorozatot írtam egyes dialógusairól, amelyek megmozgatták az agyamat. Lukianosz majd' kétezer éve hat a populáris kultúra különböző műfajaira – fantasyk és sci-fik előzményeit lehet nála megtalálni –, ráadásul azok közé az ókori életművek közé tartozik, amelyek komikusak. Ha röhögni akarsz az antik mitológián, tudjad, hogy nem te kezdted. Azt Bahtyin is megmondta, mennyire fontos az ember életében a nevetés. Tudjátok, az a fajta, amelyik az ember zsigereiből indul, gurulva jön fölfele, teljes erőből megrázza az egész belsőnket, a szomszéd utcáig elhallatszik, és olyan friss és olyan jó, hogy az elmondhatatlan. Illetve Bahtyin elmondja, én meg mesélek róla, továbbá arról, mekkora szerepet játszott ez a nevelődésemben. Bahtyin nélkül nem volnék önmagam. És ami az olvasóimra tartozik: Cselezüst sem lenne önmaga. 

Ami Weörest illeti, azzal még tartozom, és fogok is egy darabig, ugyanis a végére értem a háromkötetes Egybegyűjtött verseinek, de azzal a lendülettel kezdtem is elölről. Arra, amit gondolok róla, egyelőre nincsenek szavaim. Ettől nem érzem magam rosszabbul: ráérek. Még az is lehet, hogy ettől fogva minden évben újra fogom olvasni ezeket a verseket. 

moskat_horg.jpgNépmesét, mondát, mítoszt olvastam az idén is eleget, de írni csak Zalka Csenge köteteiről írtam, itt és itt. Különösen az utóbbit találtam élvezetesnek és hasznosnak egyaránt, a szakirodalmi megjegyzései miatt. A tricksterek nehezen megfoghatók, ám nélkülözhetetlenek, különösen, ha írni is szeretne egyről az ember. Kortárs magyar írók közül őket sikerült beilleszteni az évembe: Halász Ritát, Huszti Gergelyt, Láng ZsoltotMoskát Anitát, Nádasdy Ádámot és a Paulik Móni – Vincze Zsuzsi párost. Hat író négy művéről írtam is, az ötödikről készült kritikám csak 2022-ben jelenik meg. 

Klasszikusok közül jóval többre sikerült sort kerítenem, köztük olyanokra is, akik tulajdonképpen kortársaim is voltak, hiszen már az én életemben haltak meg. (Teremtőm, hogy öregszem.) Aminek még jobban örülök: szinte ismeretlen, viszonylag keveset olvasott művek is rákerültek a listára; és még az újraolvasások között is akadt olyan, amelyik komoly meglepetésekkel szolgált. Ki mondhatja el például magáról, hogy Petőfi-thrillert olvasott? Vagy kinek jutna eszébe, hogy Walter Scottról trollkodást feltételezzen? 

eco_fouca.jpgUmberto Eco szó szerint kimerítően elmagyarázza, miért ne higgyünk az összeesküvés-elméleteknek. Faludy György verseiben és regényében rettentő fura módokon kapcsolódik össze és válik szét életrajz és szöveg. Földes Jolántól meg lehet tudni, milyen érzés ki- és bevándorlóként identitást kialakítani a senki földjén. Füst Milántól azt, hogy amíg az ember az igazságot keresi, azt találja meg, amit ő maga tett oda tudtán kívül. Frank Herbert első trilógiája (itt kezdődik a róla írt bejegyzéssorozatom) egy olyan hős felbukkanásáról, működéséről és örökségéről mesél, aki nem hős; egy olyan messiásról, aki gyűlöl messiás lenni. Tove Jansson felnőttmeséi bölcsességre tanítanak, és azok közé a művek közé tartoznak, amelyektől jobbá válik az ember. Kosztolányi Dezső regénye önismereti tréning, de csak akkor ajánlott olvasni, ha az embernek nyugodt az idegrendszere. Lázár Ervin mágikusan és realistán visz végig a XX. századon, Joan Lindsay a világon kívülre lódítja az embert, H. P. Lovecraft megmondja, mit várhatunk a világon kívülről. Hát nem sok jót. John Milton megalkotja a konzervatív világképet, és beleteszi a közepébe a világirodalom első rokonszenves Sátán-figuráját, ügyes. jansson_lathatatlan.jpgOtfried Preussler végigjátssza a barátság minden változatát és fokozatát, nem kisebb ellenfelet állítva szereplői elé, mint magát az időt. Székely János pedig... olyasmit tesz, aminek megfogalmazásával még szintén tartozom, mivel nem sokkal év vége előtt fejeztem be, de csalódni nem fogtok, az biztos. 

Aki egy-két linkre rákattintott a fentiek közül, az már látja is, hogy az idén nemcsak a Bárkának, hanem a KULTernek is írtam kritikákat. Nagyon büszke vagyok erre a lehetőségre, amelyet most kaptam meg először. Ez ugyanakkor paradox módon kevesebb olvasást is jelent, mert az eddigieknél jóval többször néztem filmeket. herbert_film.pngA legtöbbet a Dűnéről írott szövegemen dolgoztam, hiszen a kiválasztott és a kiválasztottság íróként is nagyon sokat számít nekem. A blogra filmklasszikusokról is írtam: egy régi kedvencről és egy újonnan felfedezett különlegességről. Újdonság számomra a dokumentumfilmek világa; sajátos módon mindkettő, amelyről írtam az idén, a pedagógiai munkámhoz kapcsolódik, és két szélsőséget képvisel: az egyik véglet az emberi jóságot, a másik az emberi gonoszságot. Mindkettő létezik, nem szabad, hogy bármelyikről megfeledkezzünk. 

wells_damnable.jpgDe akár filmről, akár könyvről beszélünk, semmiképp nem hagyhatom ki azt sem, hogy az idén először kezdtem ismerkedni/foglalkozni a folk horrorral. Külső hatásra történt a dolog, a tavalyi TBA-pályázat eredményeként, amelyen a legjobbak közé került a novellám, és bekerültem egy nagyon rokonszenves kis alkotói-olvasói-filmnézői közösségbe. A fentieket látva érthető módon jóval kevesebbet tudok vele foglalkozni, mint szeretnék, de azért egy antológia így is bekerült a repertoáromba, a folk horror előfutárairól. Ha már az emberi gonoszságról beszélünk, annak megjelenítésére különösen alkalmas ez a műfaj. Biztos, hogy az érdeklődési körömön belül marad. 

Amit 2022-re elterveztem?

Alvást. :) Természetesen továbbra is megmaradnak a régi vállalások, haladok a munkámmal, semmi nem vész kárba. Több írásom (novella, kritika, tanulmány) megjelenését várom, mások előkészületben vannak. A korábbi céljaimhoz még mindig ragaszkodom, azzal a megszorítással, hogy nemcsak kortárs művekkel szeretnék minél alaposabban ismerkedni, hanem olyan klasszikusokkal is, amelyek korábban kívül estek a látóteremen – és a kánonon is. Nincs is annál furcsább-izgalmasabb, mint felfedezni egy évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt írt művet, amelyről hosszú-hosszú időre megfeledkeztek, ám hirtelen ismét aktuálissá válik. 

bible_stirlink.jpgFogadalmak? Fogadalmakat ezúttal nem merek tenni. Szép volna kétszeri magyar nyelvű olvasás után egyszer az angolra fordított Bibliát is abszolválni, már csak hogy értsem a belőle vett idézeteket az angol nyelvű irodalomban, ugyanúgy kapásból, ahogy a magyarban értem. Itt is van a polcon, szigorúan veretes változatban, semmi modernizáció. Csak hát amennyi feladatot kaptam másoktól és saját magamtól, jobban járok, ha lehetőségként hagyom meg, nem követelményként. Akkor hátha sikerül. 

Maradok továbbra is napi huszonnégy órában kíváncsi. 

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr7916800846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása