Zseniális és felforgató alkotás. Harmincas karikával ellátva. Mármint ha lenne harmincas karika. Alább a nyugalom megzavarására alkalmas, harminc éven aluliaknak nem ajánlott tartalmak következnek. Én szóltam. 

Egyfelől olyan az egész film, mint egy álom (elég lidérces), másfelől olyan, mint a színház. Úgy értem, minden pillanatban hangsúlyozza azt, hogy most fikciót látunk. Minden díszletről ordít, hogy „én színpad vagyok”, és pont az akar lenni, nem más. Ezzel egyszerre idézi a görög színházat és – szerintem – az avantgárdot, közelebbről a konstruktivizmust. Szóval fikció – ettől viszont természetesen nem lesz hazugság. Sőt. Ahogyan az álomszerűségétől sem lesz kevésbé valós. Csak irracionális. Az nem egyenlő az irreálissal. 

A film alapjául szolgáló regényt az ókori Rómában írták, a Kr. u. I. században, mégpedig, ha minden igaz, a Quo vadis?-ból ismert Petronius.* Ennek megfelelően a filmben is ókori rómaiak szerepelnek, de úgy, hogy a ruháik, a megjelenésük egyszerre idézi az ókort és a hatvanas éveket (a film '69-es). Egyszerre szól a múltról és a mának, mint minden történelmi témájú alkotás – hiszen mindegyik úgy készül, hogy a saját kora közönségének eladható legyen. Egy átmeneti kort ábrázol, egy olyan regényen keresztül, amely még hangsúlyosabban az átmenetekről, a változásról szól. Ahol bármikor lehet szabad emberből rabszolga, és koldusból nagyúr. Ezért is kellett úgy megalkotni, hogy látszódjon rajta a színház volta. Mert a színháznál átmenetibb helyet nem is lehetne mondani. Maszkok, kifestett arcok, jelmezek, díszletek – csupa letehető meg felvehető dolgok. Itt is ez történik: a szereplők szándékosan maszkot tesznek föl, vagy éppen kikukucskálnak mögüle, sőt arc nélkül, önmagukban is felbukkannak maszkok, pl. szentélyek részeként; rendszeresen jelennek meg hangsúlyosan kisminkelt, sőt színesre festett arcú emberek; a ruhájukat akárhányszor a kamerák előtt cserélik; ami meg a díszleteket illeti, már írtam, hogy mind jelképes. Elég gyakori a „színház a színházban”: egyszer előadást tartanak a szereplőknek, máskor ők maguk válnak egy másféle előadás szereplőivé. 

Ennek megfelelően a testek is átmenetiek. A szereplőgárdának legalább háromnegyede androgün. (A maradék negyed huszadrangú szerepet játszó statiszta.) A skála az egy-két nőies vonással rendelkező férfitól a férfias öregasszonyon és a nőies (igazából szerintem transznemű) kamaszon keresztül a szó szerint vett hermafroditáig terjed.** A nemek közötti határ nyitva áll és átjárható. Annyira, hogy ennek a filmnek a világában egy idő után szó szerint ez a fajta nyitott test lesz a norma. 

Az egy másik kérdés, hogy a filmbeli kapcsolatok nemcsak a nézők elvárásaival ütközhetnek. A szereplők sem mind értenek egyet azzal, hogy így kell élni. Nem is mindig ez a cél. Lehet az alternatívák bemutatása is. Fura, sokkoló, szokatlan szerepek kipróbálása is. Direkt szembemenés a korral. Színház. Karnevál.

Egyébként nemcsak a nemek határai nyílnak itt, hanem általában a testek határai is. Akár vágynak, akár erőszaknak engedve. Tele van nemi aktussal a film, mindenféle változatban, és tele van levágott testrészekkel, sebesült testekkel is. Óriási a lakomajelenet, ahol a szakács eljátssza (színház!), hogy rosszul dolgozott, belső részeivel együtt, egészben sütötte meg a disznót – aztán belevágja a kardot az állat hasába, és mindenféle extra finomságok borulnak ki belőle. Elég undorító kinézetűek (direkt azok), de nagyon ízletesek. Az állatmotívumok önmagukban megérnének egy elemzést: amikor disznó vagy ló bukkan fel, annak mindig szerepe van, az előbbi a végletes anyagiságot, az utóbbi a nemes lelket jelképezheti, azt hiszem. Ami pedig az embereknek okozott fájdalmat illeti: fura, de sose látjuk nyílt színen, mindegyikre csak utalások történnek, a kritikus pillanatban a kamera elfordul. Az összhatás mégis sokkal-sokkal felkavaróbb, mint, teszem azt, a Trónok harca vonatkozó jeleneteié. Ami pedig a gyilkosságokat illeti: egy császárváltásnak lehetünk tanúi. Nemcsak a magánéletben, hanem a politikában is átmeneti a kor. Az egy másik kérdés, hogy a következő császár ott folytatja, ahol az előző abbahagyta. A pénzért és a hatalomért pedig az előkelők emberevésre is képesek. Szó szerint. 

Ebben a világban semmi nem állandó, csak a változás. Minden pillanatban véget ér valami, és persze valami mindig el is kezdődik. Például a film végén az urak halálával a rabszolgák szabadsága. Aztán azzal se mindegyik tud mit kezdeni. Van, aki nevet örömében, és van, aki megijed. A jelenetek átmenete egymásba pedig ugrásszerű, nehezen követhető (nekem se mindig sikerült, bevallom): hirtelen érnek véget, és minden látható ok nélkül kezdődnek újra, irracionális módokon kapcsolódva a korábbiakhoz. Ha feltételezzük, hogy a racionalitás a dolgok szétválasztásán alapul, akkor ez annak az ellentéte. (De attól még éppen úgy része ám az életnek.) Ettől (is) lesz álomszerű az egész. Meg azoktól az egymásba nyíló terektől, folytatólagos ajtóktól, hol megjelenő, hol eltűnő ablakoktól, jelképes kőszálaktól és szűk résektől. Na, ugyan mit jelképezhetnek ezek egy álomban, Freud bácsi? Hát persze, hogy a születést. Mert ahhoz ezek kellenek. Vagy mégsem. Mert a filmben sok minden van, még kisgyerek is, de születés nincs. Ez akkor is szomorú, ha az utolsó jelenet a szabaddá váló rabokat ábrázolja. Aztán el lehet gondolkodni, hogy miért alakul át hirtelen képpé az egész. A szereplők portréivá, amelyek ráadásul töredezettek is. Azt jelenti ez, hogy az emlékük is mulandó? Vagy azt, hogy még töredezettségében is fennmarad? Az is lehet, hogy arra utal ez a kép, hogy Petronius regénye töredékes.

Egyébként szerintem a film főszereplőinek identitása túlnyomó részben a szexuális viselkedésükből áll.*** Ez határozza meg őket mások szemében is, saját szemükben is. A mellékszereplők számára az is fontos, hogy mit esznek, mennyi pénzük van, mihez van vagy nincs tehetségük, a főszereplőknek viszont csak ennyi. Onnantól kezdve, hogy az egyikük elveszti egy bizonyos képességét, zokogva gyászol, és mindent megtesz, hogy visszakapja. A többiek meg segítenek neki. Mert ha az nincs neki, semmije sincs. Pedig lehetnének ott egyéb értékek is, hogy mást ne mondjak, például barátság vagy szerelem, de azok pillanatnyiak, jönnek és mennek, mindent jelentenek, aztán megszakadnak, aztán visszatérnek, aztán újra elmúlnak. Igaz, egy érték talán létezik, amely az egész filmben végig érvényes marad: a szépség. Akár életet is menthet. 

Totális világparódia a Satyricon. Tele van komikus, groteszk elemekkel, csak egyáltalán nem biztos, hogy a nézőnek van kedve nevetni rajta. Főleg, ha éppen ellene irányul az akár szóban, akár gesztusokban megnyilvánuló poén éle. Fura dolog is ez a komikum: egyáltalán nem egyenlő a viccel vagy a mulatságossággal. Valószínűleg ezért is nem tudtam mit kezdeni az alapjául szolgáló regénnyel annak idején: az is inkább megsemmisítő nevetést kelt, mint megújítót. Persze olyan is előfordul, legalábbis a filmben, hogy tényleg mulatságos dolog történik, de azok a jelenetek sem komolytalanok. Itt mindent komolyan veszünk, kérem, még a komédiát is. Azt csak igazán. És ami a legfurább: hogy a szereplők egy-két kivétellel szinte minden helyzetben láthatóan jól érzik magukat. Örömükben nevetnek. Csak azt nem mindig értem, minek örülnek, de hát hadd örüljenek. 

Pontosan ezért mondom, hogy örökérvényű klasszikus, de várd ki vele a harminc évet.**** A paródiát akkor érti és értékeli az ember, ha már tudja, hogy mi az, amit parodizál. A szabályszegést akkor fogja fel, ha a szabályt ismeri. Akinek még most épül az értékrendje, abban mit bontson meg a film? Mivel lépjen párbeszédre? Én se tudtam mit kezdeni a könyvváltozattal húszévesen. Nem utáltam, nem szerettem: nem értettem, hogy minek ez nekem. Hogy mitől olyan elengedhetetlen része az európai kultúrának, hogy nekem vizsgázni kell belőle. Most már értem. És hát harmincon alul is van éppen elég fantasztikus alkotás, ami nem maradhat ki az ember életéből. 

Szerintem harmincon aluliaknak túl lassú is a film... Gyorsabb ütemhez vannak szokva... De lehet, hogy előítéleteim vannak...

Még egy megjegyzés a nyelvről: ha jót akarsz magadnak, olaszul nézd! (Angol felirattal itt megtaláljátok, de biztosan magyarral is van.) Annyira jó, ahogy keverik a latint az olasszal, annyira látszik rajta, hogy a latin nyelv ma is létezik, csak olasznak (franciának, spanyolnak, portugálnak stb.) hívják. Nem mentek ezek a rómaiak egy métert se arrébb kétezer év alatt. :)

* Töredelmesen bevallom: nem mostanában olvastam utoljára. Konkrétan egyetemi kötelezőm volt, és nem igazán tudtam vele mit kezdeni, elmentünk egymás mellett. Tervezem az újraolvasást, de most rendhagyó módon előbb a filmről írok, nem a könyvről. Egyébként a film nagyon tág értelemben vett adaptáció, bevallottan csak a regény alapján készült. Nem is lehet másként, hiszen a regény teljes egészében nem maradt fenn. Igaz, még a töredéke is olyan hatású, hogy nem tudja alóla kivonni magát az ember. A MEK-en fenn van az egész. 

** Őt ma interszexuálisnak neveznénk, de ebben a korban és ebben a filmben a nevének a mitológiai konnotációi is fontosak, azért hagyom így. Egyébként ideillik egy jámbor kérdés: ugye senki nem gondolja úgy, hogy aki a saját neméhez vonzódik, az mind így néz ki, mint ebben a filmben látni? Amely film minden pillanatban azt kiabálja a néző képébe, hogy „fikció vagyok”? 

*** Ezért is fontos, hogy hangsúlyozottan fikció: a mindennapi életben természetesen sokkal összetettebbek a dolgok, és ha egy embertársunkról csak a nemét vagy a szexuális orientációját tudjuk, még egyáltalán nem ismerjük. Nem tudunk a jelleméről semmit. 

**** A másik ilyen a Szodoma százhúsz napja (itt írtam róla), amelynek a kéziratából nemrég csináltak nemzeti kincset a franciák, nagyon helyesen. Na, annak a filmváltozatát a mai napig nem mertem megnézni. Még az előzetest se.

A képek forrása: IMDB, FILMGRAB, Dailymotion, Mostlyfilm, theplaylist, klf.elte.hu.