Fogalmam sincs, mitől szólt éppen ez a könyv akkorát 1936-ban,* hogy milliós példányszámokban adták el, és több mint tíz nyelvre fordították le, de hogy engem tíz perc alatt megvett magának, az tuti. És azt már meg tudom magyarázni, hogy miért.

Nem öregedett ez semmit. Pedig semmi mást nem csinál, csak elmeséli néhány kisember életét és szövevényes viszonyait, akik a két világháború között megpróbáltak a hazájukon kívül boldogulni. De azt olyan ügyesen teszi, hogy az ember folyamatosan késztetést érez arra a „csak még egy fejezet”-re. Ráül a mondatok hátára, azt' viszik magukkal. Pedig van ám súlya a történetnek. Csak éppen annyi, mint az olvasóénak. Különösen, ha ő maga is külföldön élő magyar, vagy ismer külföldön élő magyarokat. És hát az manapság se kevésbé sanszos, mint kilencven éve. És kilencven éve is úgy volt friss, hogy közben valami nagyon ősit mutatott meg. 

Az utak találkozását. A senki földjét. Azt a helyet, amely egyfelől nyitott (bárki beléphet, és el is hagyhatja), másfelől zárt (az idegen ország éppen úgy kicsukja magából, mint ahogyan a benne élőket is örök idegenségben tartja). Ahol egy ideig kénytelen egymás mellett élni magyar, orosz, litván, görög, spanyol és német, bankár és szűcsmester, szerelő és arisztokrata, anarchista és tudós, és senkire nem számíthatnak egymáson kívül. „Egy ideig”, azaz örökre. Az a hely a megtestesült idő, amely egyszerre áll és rohan: mindenki úgy lép be, hogy rögtön ki is akar lépni, és benne ragad egész életére. 

Ezt tudja megragadni alig kétszáz oldalban, az időnek és a térnek ezt a kettősségét. Több ezer éve létező minta, „mindig új s mindig a régi”.

No meg azt, ahogyan az egymás szomszédságába kerülő emberek szeretik egymást, de fogalmuk sincs, mire van szüksége a másiknak – elélnek egymás mellett idegenül, de azonnal ugranak, ha baj van – nem értik és nem fogadják el egymás nézeteit, de nem bírják ki, hogy ne vitassák meg mindennap – otthon vannak az otthontalanságban. Azt, ahogyan barátságok köttetnek és bomlanak fel, szerelmek és/vagy szeretői kapcsolatok születnek és múlnak... aztán egyszer csak elment az élet. Ki tudja, ki tehet róla, és hol ment félre. Talán nem is olyan nagy baj. Lehet találni A halászó macska utcájában (Rue du Chat-qui-Pêche, Párizs) bölcsességet és derűt is, nemcsak keserűséget. 

Persze az utóbbiból is jut bőven. Különösen, amikor a befogadó ország automatikusan azonosítja azzal az országgal a befogadottat, ahonnan érkezett. Ha a több száz kilométerre élő magyarok/németek/görögök stb. éppen elkövetnek valami nekik nem tetszőt, akkor az általuk tíz éve ismert és teljesen ártatlan magyart teszik ki az állásából. Nem is tudom, honnan ismerős. Vagy amikor az emigráns komolyan veszi, hogy ő csak ideiglenesen tartózkodik itt, és hazatér – aztán rájön, hogy ez már nem az az otthon, ahonnan ő tíz éve elindult. Ki tudja, mi változott jobban, ő vagy az ország. De itt sem találja a helyét.

Nem találja többé sehol, csak a senki földjén, időtlenségben. De az is identitást ad, ha nyitott határút, akkor is. Ahogy a regénynek sincs igazi eleje és igazi vége, csak belelépünk és kilépünk... és észre se vettük, de már nem ugyanazok vagyunk. A kettő között meg áradnak a mondatok. 

* A cím nem sajtóhibás, 1936-ban így kellett írni, aztán az új kiadásokban sem írták át, és észrevétlenül autentikussá vált.

A képek forrása: Kmlz/Wikipedia, Francetoday.com.

Pontszám: 10/10