„Piknik a Függő Sziklánál.”*

Mekkora menőség, hogy az ausztrálok egyik legnagyobb klasszikusa pont egy lányiskolai thriller. 

Nem ezt terveztem karácsony előtti utolsó olvasmánynak, hanem a Hyperiont, de valamiért ez és a belőle készült film lett az utóbbi napok „elvonulós” története. A regény nagyon fura, elborult szöveg, mondhatni egyensúlyoz a fantasztikum határán, és a folk horror előfutárai között is emlegetik. (1967-ben jelent meg.) Azért is került előbbre a várólistámon, mióta elkezdtem felfedezni ezt a műfajt. Akkor tetszett volna igazán, ha át is billen azon a határon, de így sem utolsó élmény. Szeretem a misztikus-nyomozós regényeket. 

Azt már olvasás előtt tudtam, hogy az elmesélt történet nagyon egyszerű. Ez még egy okot adott arra, hogy elolvassam: kíváncsi voltam, mi a bánatot esznek az ausztrálok egy ennyire egyszerű sztorin, és mitől lett világhírű? Hát már az első oldalakon megkaptam a választ: Lindsay fantasztikusan erős atmoszférát tudott teremteni. Pontosan tudja, hogyan válogassa úgy a szavait, hogy az olvasó már egy háromsoros tájleírástól összecsinálja magát, vagy hogy átérezze a szereplők világon kívüliségét. 

A stílus egyszerre gyönyörű és kísérteties – ahogyan a történetben is folyamatosan jelen van a szépség utáni álmodó-fájdalmas vágyakozás és a nyomasztó szorongás. A szereplők túlnyomó része semmit se szeretne jobban, mint megtalálni a helyét a világban, és sajnos semmi nem állhat tőlük távolabb. A lányiskola maga is olyan hely, amely „nem helyénvaló”: viktoriánus angol bentlakásos intézet, tízezer mérföldre a viktoriánus Angliától; klasszicista épület pálmafák, papagájok és mérgeskígyók között. Olyan családok gyermekeinek, amelyek egytől egyig bevándorlók egy számukra mérhetetlenül idegen világban, és szeretnének elhagyott hazájuk hagyományainak megfelelő neveltetést adni a lányaiknak, tekintet nélkül arra, hogy azok a hagyományok Angliában elavulóban vannak (egy évvel Viktória halála előtt járunk), új lakóhelyükön pedig mindennél törékenyebbek.

Többek között ettől a helyén-nem-valóságtól lesz annyira ausztrál a regény. Attól az átmenetiségtől, ahogyan a szereplők görcsösen kapaszkodnának egy régi világba, miközben egy egészen új világban akarnak boldogulni. A kettő együtt meg nem megy. Továbbá ez köti a regényt a folk horror műfajához is (évekkel a műfaj voltaképpeni kialakulása, és évtizedekkel az elnevezése előtt): minden szereplő, aki a Függő Szikla területére lép, egy fenségesen gyönyörű, de idegen és végletesen zárt világot tapasztal meg, amely kizökkenti az agyműködést a normális kerékvágásból. Arra csak homályos célzásokat tesz az elbeszélő, hogy ez a hely az őslakosok számára is fontos lehet, nincs egyértelműen kimondva, hogy szent hely, de az biztos, hogy a belépők mind európaiak, és egy se ússza meg. Örökre elnyeli a belépőt, vagy ha mégsem, akkor úgy hagyja rajta a nyomát, hogy se elfelejteni, se emlékezni rá ne tudjon. Traumának hívják az ilyet. 

Az emberi kapcsolatok rajzát találtam a legérdekesebbnek. Nagyon-nagyon jól sikerült az iskolai viszonyok bemutatása. Az a fajta barátságtörténet, mint a Krabat, csak lányokkal, és felnőtt olvasóknak (a nyomasztás miatt). Itt is, ahogyan a német fantasyben, megvan az egyenrangúak viszonya, megvan a gyengét támogató erősebb fél, megvan a hűség, az összetartozás, és bizony egymás cserbenhagyása kritikus helyzetben. Idekapcsolódik a mester-tanítvány viszony is, annak egészséges változatában: három tanárnő is közeli, baráti kapcsolatba kerül egy-egy tehetséges diákjával. (Sajnos jelen van az egészségtelen változat is, de annak semmi köze a barátsághoz, annál több a hatalom megszerzéséhez és megtartásához.**) Legalább egy lány részéről olyan baráti vonzalom is tapasztalható, amelyet (ellentétben a Krabatban ábrázolt viszonyokkal) akár szerelemnek is lehetne nevezni, de azért óvatosságot javaslok az utánam jövő olvasóknak. A lánybarátságoknak ma is elfogadott része az érintés, ölelés, összebújás, az adott korban pedig ez még erősebben érvényesült. Minél fiatalabb volt az illető, annál inkább. Ebből a regényből kiderül, hogy az évszázad szokásai szerint még a fiatal férfiak barátságába is belefért egy-egy spontán kézszorítás, vagy éppen egymás szépségének csodálata, nemhogy a nőkébe. Ettől persze még lehet az illető kislány szerelmes, az események logikájába belefér. 

Olyan sokfélék ezek a lányok, nők. Annyi mindenhez értenek, annyiféle értéket tudnának teremteni. Az a legtragikusabb az egészben, hogy még amelyik életben marad, nyilvánvalóan annak a tehetségét sem fogja a jövőben figyelembe venni senki. Mintha luxus volna, amelyre tulajdonképpen nincs is szüksége senkinek. Nincs a fenét. 

Közben azt se felejtsük el, hogy a regény egy igen emlékezetes férfibarátságot is megalkot, amelyik egyszerre szép és vagány. Pedig a két szereplő nagyon különböző háttere, származása, társadalmi helyzete egész más viszonyt indokolna közöttük, és Angliában valószínűleg nem is kerülhetnének ennyire közel egymáshoz – de hát az új haza ebben is különbözik a régitől. Ausztráliában ebben az értelemben is lehetségessé válik az, ami otthon soha nem történhetne meg. Kell is az ellensúly a regénybe, mert ha azt nézem, hogy ugyanezeknek a fiatalembereknek a szerelmi boldogságra mennyi esélyük van, hát elég szomorú a helyzet.

Ami nem tetszik a regényben, az a lassúsága. Nincs kétszáz oldal, mégis le-leül a cselekmény időnként. Igaz, ebben szerepet játszik az is, hogy olyan közegben játszódik, ahol rendkívül nagyok a földrajzi távolságok, és megfelelő kommunikációs eszközök híján képtelenség egy-egy eseményre spontánul reagálni. Teljesen érthető, bár csak a regény melankolikusságát erősíti, hogy a kommunikáció más szempontokból is gyakran csődöt mond: az információ többnyire éppen ahhoz nem érkezik el, akinek a legnagyobb szüksége volna rá. De még így is iszonyú idegesítő tud lenni, hogy a szereplők rendszeresen hagyják hiába folyni az időt. Normális, racionális cselekedetek helyett beszélgetnek, merengenek, pletykát hallgatnak, vagy egyszerűen elindulnak az ellenkező irányba, aztán sajnálkozva megállapítják, hogy segíteni már nem tudnak. Hjaj, ki tehet róla...

Az 1975-ös film, amelyből a bejegyzés képkockái valók,*** nagyon jól megragadja a regénynek ezt a határon billegő, átmeneti, elfolyó jellegét, a szereplők vágyakozását és szorongását. Ugyanakkor elveszi thriller jellegét (bár a folk horror egy-két elemét megtartja), inkább impresszionista képek sorozatára emlékeztet. Viszont ritkán ábrázolja a lányok nézőpontját. A regény elbeszélője nagyon gyakran helyezkedik bele egyik-másik diák vagy tanárnő helyébe, és akár tudatos, akár tudattalan folyamatot ábrázol, világosan az olvasó tudtára adja, mire vágyik vagy mitől fél az illető. A filmből ez hiányzik: itt a nőnemű szereplőket mindig kívülről látjuk. Ezzel párhuzamosan nőies, labirintusszerű térré alakul a Függő Szikla, amely a regényben nagyon is férfias tér, pont ezért ijesztő és vonzó egyszerre a lányok számára. Röviden: a regényből kiderül, milyen érzés nőnek lenni, a filmből nem. 

Szóval ajánlom a filmet, mert nagyon szép, de nem tekintem a regényhez hűnek. Kíváncsi leszek az új adaptációra (minisorozatra) is, bár semmiképp sem mostanában. A regény élményét viszont elteszem; azt hiszem, tartós emlék marad.

Utóirat: A szerző mindenféle írói fogással erősítette, és interjúiban is azt terjesztette, hogy a regény megtörtént eseten alapul. Ne tessék hinni neki, nem igaz. (Sajnos.) Vannak ilyen trükkök, amikkel az eladott példányok számát növelni lehet. Speciel ez a regény meg is érdemli, hogy vegyék, úgyhogy nem haragszom.

* A regénynek sajnos nincs magyar fordítása, az 1975-ös adaptációnak viszont van magyar szinkronos változata. 

** Az igazgatónő fenomenálisan rossz pedagógus, az összes klasszikus hibát elköveti, és az az egészben a legcsúnyább, hogy pont az ő jelleme miatt választják a szülők az iskoláját. Ha nem történne meg, ami megtörténik (és aminek az eredete tőle teljesen független), soha ki nem lehetne robbantani a pozíciójából. Készséggel hagynák, hogy terrorizálja a gyerekeiket. 

*** Angol nyelven itt megtekinthető. Ugyanezen az oldalon a regény szövege is olvasható, rövid időre kölcsönözhető formában, annak, akinek kényelmes így olvasni. Én könyvtárközi kölcsönzéssel kaptam nyomtatott példányt, ha megint kinyit a könyvtár, visszaviszem.

A képek forrása: Flickr, NYTimes, Mubi. 

Pontszám: 10/9