Újraolvasás vége. 

Annyian nevezték már ezt a könyvet a féltékenység regényének, hogy én juszt se fogom. Én a kommunikációra való képtelenség regényének nevezem, és azt állítom, hogy ebben a történetben minden baj a megértés hiányából fakad. És mivel a megértés hiányától én életben és irodalomban egyaránt a falra mászok, nem voltam túl hálás olvasója se egyetemista koromban, se most. 

Pedig egyébként roppant fontos könyv, kora ellenére nagyon is a körülöttünk levő világról szól, és bizony megérdemelte volna a Nobelt, amelyre fel akarták terjeszteni. 

Decemberben kifogtam két olyan olvasmányt is, amelynek egy meglehetős ritkán ábrázolt férfitípus áll a középpontjában. (Mármint ritkán ábrázolják ahhoz képest, hogy mennyi van belőle.) Az, aki nagyon érzékeny, nagyon mélyen érez, és nagyon hajlamos túlgondolni a körülötte élők szavait-viselkedését. Torkild Christiansen ezt legalább tudja is magáról, vagy legalábbis egy idő után rájön. Störr Jakab sajnos nem, és ennek csúnya következményei lesznek. 

Störr Jakab nem túl okos. Ennyit speciel még ő is tud. Az önismeretnek ez a mértéke abszolút rendjén való is volna, csak hát ami következtetésekre ebből jut a Störr Jakab, na, azok kicsapják a biztosítékot. Először is mivel esze kevés, súlya nagy, és annak is túlnyomó része izom, valamint életmódja erősen az anyagi világhoz köti, egyszerűen nem veszi észre a saját lepkefinom érzékenységét. Ebben valószínűleg része van a társadalmi elvárásoknak is, hiszen a kevés eszű, nagy súlyú, izmos és anyagi világhoz kötődő férfiak gondolkodását rendszerint faék egyszerűségűnek vagy éppen nemlétezőnek tekintik. Az érzékenységüket pláne. Továbbá szeretik kijelenteni, hogy ezek az „igazi férfiak”, és értéküket a csillagos égig viszik – egészen addig, míg valakinek eszébe nem jut éppen a nagy összefüggések racionális átlátását odahelyezni a férfias viselkedés tetőfokára, mert akkor hirtelen a Störr Jakabok maradnak alul. Mondanám, hogy nem irigylem a férfiakat a velük kapcsolatos önellentmondásos elvárásokért, de minek mondjam, hát a nőkkel kapcsolatos elvárásrendszernek is kb. ennyi az értelme. Vissza hát Störr kapitányhoz. Szóval az az egyik gond vele, hogy elfogadja a társadalom ítéletét, és nem veszi észre a saját érzékenységét, mivel azt senki, ő maga sem tartja férfiasnak, tehát azt gondolja, hogy olyan csak a nőknek van. A másik gond az, hogy mivel tudja, mennyivel okosabb nála a felesége, automatikusan azt feltételezi, hogy az asszony be akarja őt csapni. És olyan paranoiát produkál, hogy kő kövön nem marad. 

Ezért mondom, hogy ez a kommunikációra való képtelenség regénye. Hogy két ember egymás mellett, sőt egy ágyban éli le az életét, és képtelenek egymás tudomására hozni, mit éreznek, mit akarnak egymástól valójában.

Ahhoz képest, hogy Störr Jakab hangját mennyit halljuk, elenyészően kevésszer fordul elő, hogy az asszony is megszólalna. A férj ugyanis következetesen nem kérdezi. Eleinte azért nem, mert környezete elvárásainak megfelelően nősül meg, és puszta időtöltésként érdekli a házasság. Később meg, amikor már szerelmes, akkor azért nem, mert akkor már paranoiás is, és azt gondolja, csak hazugságokat hallana. Inkább ő maga próbál kideríteni valamit, amit igazságnak vél. Azt kevésbé értem, hogy a feleség miért nem szólal meg magától, vagy miért nem próbál ő kérdezni. Persze rá is hatnak a társadalmi elvárások, de azért túlságosan vagány személyiségnek tűnik ahhoz, hogy ennyi éven át ő is vállalja a hallgatást, amikor látnia kell, hogy baj van. Lehet persze, hogy azért, mert úgy gondolja, a férje nem hinné el, vagy nem értené meg. Az is lehet, hogy tényleg azt szeretné, hogy a férje magától jöjjön rá mindenre. Erről semmit nem tudni. Hiszen az ő nézőpontja soha nem jelenik meg – mindvégig ugyanaz az egy hang szól. 

Nézőpont, értelmezés, igazságkeresés és -gyártás: értem én, miért lett akkora klasszikus ez a regény. Minden eszközzel felhívja az ember figyelmét arra, milyen relatív is bármely vélemény. Milyen könnyű megadni magunkat Störr kapitány hömpölygő-zuhogó szólamának. Milyen könnyű elhinni, hogy amiről ő azt mondja, hogy tudja, azt tényleg tudja, aztán sajnálni őt, amíg nagyot nem koppanunk. Hiszen már a címben elkezdi az olvasót manipulálni. Elhiteti vele (meg saját magával), hogy ez a történet a feleségről, a nagybetűs Nőről szól – pedig ott a végén a diszkrét birtokos személyjel, és ott is marad mindvégig, jelezve, hogy itt bizony az „én” legalább olyan fontos, mint a másik.* Ahogy az se véletlen, hogy az asszonynak kb. száz oldal után tudjuk meg a keresztnevét, a leánykori vezetékneve pedig soha nem derül ki. De a százkilós tengerészek gondolkodása faék egyszerűségű. Aha. 

Hány olyan elmélkedés bukkan fel a regényben, amely arról szól, hogyan keresünk a körülöttünk levő világ jelenségei mögött valamiféle jelentést? Hányszor veszi Störr Jakab holtbiztosra, hogy most, most, MOST megtalálja a bizonyítékot – és derül ki azonnal, hogy megint csak a nagy semmit fogja a kezében, a jelentés, az értelem, az igazság ismét távolabb került tőle? Hányszor próbálja a kevés eszével ugyanazt végiggondolni, hányszor jár körbe-körbe, mint a nyomtató ló, hányszor mond csődöt az értelmezési tevékenysége? Hányszor juthat az ember eszébe, hogy az a bizonyos keresett igazság legalább annyira a kereső elméjének terméke, mint azé, aki állítólag elrejtette? Hányszor szerettem volna olvasás közben a falat kaparni, és ordítani, hogy ne spekuláljál annyit, szólalj meg hát, rubintos virágom?

Ami viszont nagyon szép ebben a történetben, az az, hogy a férfi (szinte) mindvégig tiszteletben tartja a nő „másik”-ságát, és elítél mindenkit (adott esetben saját magát is), aki ezt a szabályt nem tudja vagy nem akarja betartani. Hiszen éppen azért törekszik megértésre, mert érzékeli, hogy a felesége nem pusztán az ő életének kiegészítője, hanem egy másik emberi lény, önálló akarattal és személyiséggel. Ezt pedig a férj magától értetődő értéknek tekinti még akkor is, amikor úgy érzi, a másik akarata megsemmisíti az ő akaratát. 

Ennyi dicséret után a pontlevonás okairól tartozom még számot adni: 1. felfogom, hogy egy buta ember örökkön körbe-körbe járó gondolkodását pont így lehet hitelesen megjeleníteni, de négyszázhatvan oldal akkor is sok volt belőle; 2. ha a fentiekből nem derült volna ki, kevés dolog tud úgy kihozni a sodromból, mint az értetlenség, különösen, ha felnőtt embertől tapasztalom.** Igen, tudom, ezek szubjektív okok. Vállalom.

* Dupla becsapás, mivel a címlapon a cím fölött csak a szerző neve szerepel, ezért automatikusan önéletrajzi vonulatot keres az ember. Akár annak ellenére is, hogy a könyvet kinyitva már látszik az alcím, amely rögtön eltávolítja a szerzőtől a történetet.

** Gyerekek részéről megtanultam tolerálni. Az se két napba telt, de beláttam, hogy én is értetlen volnék, ha hozzájuk is olyan elvárásokkal közelítenék, mint a felnőttekhez, úgyhogy hajlandó voltam lassú munkával módosítani a hozzáállásomon. Felnőttek esetében erre semmi okom. A butaságot legfeljebb magyarázatnak tekintem, nem mentségnek. 

Pontszám: 10/8