Gyerekek szexuális zaklatása: keservesen súlyos téma. Ezt a fajta gonoszságot elmondani a mesék nyelvén? Minek? Egyáltalán mi jó jöhet ki abból? Az ember inkább nem beszélne róla egyáltalán. Elzárná az ilyen információtól azt, akit a legjobban szeret, hogy az még csak ne is hallhasson arról, hogy létezik ilyen. 

Tökéletesen megértem ezt a hozzáállást, nincs is jogom ellentmondani neki. Mégis ajánlom ezt a mesekönyvet azoknak a szülőknek is, akik félnek erről a fajta bűncselekményről beszélni a gyerekükkel, akkor is, ha nem is fognak vele beszélni róla. Ajánlom azért, mert ez a könyv számukra is tartalmaz ismeretterjesztő szövegeket.

Úgy állították össze, hogy az elején meg a végén vannak nyomdatechnikai eszközökkel kijelölt lapok, amelyek eltávolíthatók, hogy a gyerek ne lássa, mert azok az információk semmi esetre sem neki valók. A szülőnek viszont nagyon-nagyon sokat segítenek megvédeni a gyerekét, megelőzni a bajt, még mielőtt a gyerek komoly sérüléseket szenvedhetne. Látszik, hogy szakemberek állították össze. Tévhiteket sorol fel, statisztikákat ismertet, ezek alapján jelzi, hogy honnan várható veszély nagyobb, honnan kisebb eséllyel, és mindenekelőtt tippeket, tanácsokat ad. Szerintem az egyik leghasznosabb az, hogy amikor elmondja a szülő a gyereknek, hogy mire vigyázzon (hiszen ő maga nem tarthatja rajta folyamatosan a szemét), akkor nem szabad ezt ijesztgető hangnemben tenni, hanem ugyanúgy, ahogyan azt elmagyarázza, hogy ha pirosra vált a lámpa, ne lépjen le az úttestre. Azt se úgy szoktuk, hogy megmutatjuk neki az út szélén széttrancsírozott sünit, ugye.

És akkor a kényes pont: Hogyan lehet erre figyelmeztetni a gyereket? Milyen szavakkal, mit szabad neki mondani, hogy ne ártson többet az ember, mint amennyit használ?

Nos, erre való a mese (de azon kívül is vannak itt jó tanácsok). Önálló olvasásra nem ajánlják, szülővel közösen igen, úgy, hogy mindent szépen megbeszélnek közben. A mese az áruló barátról, aki nagyon kedvesnek, rokonszenvesnek, szerethetőnek tűnik, pedig a szándéka gonosz. A gonosz szándékot arról lehet fölismerni, hogy ha megérinti a gyereket, az neki rossz, az neki fáj, közben pedig még meg is fenyegeti őt, hogy ha bárkinek elárulja a titkot, szörnyű baj lesz. ÉS ENNYI! Itt megáll a bűncselekmény bemutatása. A felnőtt kitalálja a többit, a gyerekolvasónak eszébe se jut (nagyon ügyesen van megírva a történet, látszik, hogy pszichológus is dolgozott rajta), és jól is van ez így. Ezért fontos megemlítenem azt is, amit a könyv legelső lapjain külön kiemelnek: hogy ez a mesekönyv megelőzésre való, tehát olyan gyereknek, akit ért már abúzus, csak a gyereket ismerő szakember kifejezett ajánlására szabad olvasni. 

Én is úgy gondolom, hogy ez a szükséges és elégséges tudásmennyiség kisiskolás korban. (Hatéves kortól ajánlják.) A többi ismeretterjesztés már arra való, hogy egyrészt a gyerek tudja, hogy ha valaki így viselkedik vele szemben, kinek kell szólnia, de azonnal, másrészt a szülő tudja, mit kell válaszolnia és cselekednie. A mesebeli felnőttek hozzáállása (persze egy kivételével) példaértékű, lehet tőlük tanulni: az anya nem tekinti üres hisztinek a gyerek megváltozott viselkedését, biztosítja a gyereket arról, hogy bármi történik, szeretni fogja, és támogató közeget teremt köré; a tekintélyszemély pedig nem maszatol, nem hivatkozik a zaklató érdemeire és jó munkavégzésére, még csak nem is kürtöli szét az információt, viszont azonnal lép, és a rendőrséget is értesíti. 

Ehhez a tudáshoz való körítés maga a mese, a kislányról, aki a cirkuszban lakik, és bátor akar lenni. Szép íve van neki, ahogy mesének dukál: a kislány kezdetben csak álmodozik arról, hogy ő is felléphet majd egyszer, aztán nagyon fél, amikor próbára teszik, aztán megtanul nem félni. Lehet neki szurkolni, mindegy, milyen nemű a gyerek, akinek olvassák. Félni mindenki szokott. A könyvben szereplő illusztrációkra külön nagyon vigyáztak: a figurák kedvesek, a pasztellszínek kellemesek, megnyugtatóak. Harsányabb színt csak a veszélyes jelenetek kaptak a történet közepén; ezek is csak jelzésszerűek, és a végére eltűnnek. Van egy olyan kép is, amelyiken a harsány színű tárgyak (a bűnöshöz tartoznak) dobozba kerülnek, és kirakják őket a cirkuszból.  

Amikor elolvastam, úgy gondoltam, felnőttnek sokkal megrázóbb ezt olvasni, mint gyereknek. Engem gyerekként azok a mesék ráztak meg, amelyek igazságtalanul rossz véget értek. Vagyis nem az zavart, ha a főszereplőt baj érte, hanem az, ha a végére nem kapott kárpótlást. Erre a mesére ezt egyáltalán nem lehet elmondani. Aztán megmutattam a könyvet egy háromgyerekes anyának, aki nagyon kíváncsi volt rá, de aztán alig bírta végigolvasni. Ha valakinek ennyire erős az érzelmi reakciója, akkor természetesen nem biztos, hogy érdemes felolvasnia a gyerekének. Utána viszont az az ötlete támadt, hogy újramesélhetné, kicsit más szavakat használva a kényes helyeken. Ebben is egyet tudok érteni, egy-két szót lehet, hogy én is megváltoztatnék. 

Akárhogyan használják, ez a könyv mindenképpen alkalmas arra, hogy a gyerekek biztonságát elősegítse. Ne hallgass, hanem beszélj a gonoszságról, hozd ki a fényre, mert azt nem bírja. 

Pontszám: 10/10