Végig a XX. századon, mágikusan és realistán, keserűen és mosolygósan. 

A két páros megfeleltetése egymásnak egyáltalán nem automatikus. Lehet a mágikus keserű és a realista mosolygós, vagy lehet a realista keserű és a mágikus mosolygós, vagy lehet a mágikus realista és a keserű mosolygós, sőt lehet realistamágikuskeserű vagy mágikusrealistakeserű vagy mágikusmosolygósrealista vagy... matekosok majd megmondják, hányféle lehet. Míg ki nem derül, hogy amúgy a szürreálissal is keverhetjük őket egy kicsit. Közben a regényt a novellával is sikerül kombinálni, lesz belőle történetfüzér, egységes helyszínnel és ismétlődő szereplőkkel. Cselédsorral, grófnővel, nagyságos asszonnyal, szovjet katonákkal, kitelepítéssel, elvett földekkel meg ilyenekkel.

A kötet első felében szereplő füzérre (amely külön is megjelent ugyancsak Csillagmajor cím alatt még az elmúlt évezredben) csak azért nem mondom, hogy tökéletes, mert ami tökéletes, az változhatatlan, ezekről pedig maga a szerző bizonyította be, hogy lehet és tud rajtuk változtatni úgy, hogy a minőségük marad. Két novella ugyanis bekerült közéjük az új kiadásban, és még csak az elvarrás se látszik. Jó, hogy bekerültek, mert ezeket nem lehet eleget olvasni. Azoknak valók, akik a megalázottak és megszomorítottak pártján állnak, akik örülnek, ha a kicsiny, a gyenge, a kiszolgáltatott – ha nem is „győzi le” a nagyot, az erőset, a pöffeszkedőt, de legalább szamárfület mutat neki, meglóg előle, vagy csak egyszerűen túléli. Ami szintén győzelem a maga módján. Persze semmi nincs ingyen, a világháborúktól az ezredvégig mindennek meg kell fizetni az árát – de nem is olyan súlyos annak az árnak a terhe, ha sok váll viseli. Ettől lesznek ezek felnőttmesék: realisták is, nemcsak mágikusak. Ahhoz, hogy életre keljen a legkisebb fiú, vagy megmeneküljön az üldözött asszony, mindenekelőtt arra van szükség, hogy az egész közösség akarja, és a maguk csöndes kis földalatti módján együttműködjenek. Kivéve persze az árulót, de hát az mindenkoron arra való, hogy a végén legyen kinek felsülni. 

No meg attól is felnőttmesék, hogy nem egyszer rosszul végződnek. Sok mindent megtehetnek a Csillagmajor környékén, de azért sajnos nekik se sikerülhet mindig minden. Hogy mást ne mondjak, időnként az együttműködés se. Velük is megtörténik, hogy kiközösítenek valakit, akit nem kellene. Tudnak rondán viselkedni, és tudnak áldozattá válni. A kudarc azonban nem érvényteleníti a sikert, sőt, adott esetben ki is emelheti. Vagy fordítva. Ki tudhatja azt mágikusrealistamosolygóskeserűéknél. 

Én is akarok majd ilyet írni Békés megyéről, csak ahhoz még nem vagyok elég nagy. 

A kötet második fele inkább anekdotafüzér. Mesék a meséről, avagy a háttér az előtérbe lép és fordítva. A Csillagmajor szereplői másféle életben, másféle összefüggésben felbukkannak, eltűnnek, helyet adnak a mesélőnek, aki beleöregszik a XXI. századba. Szintén megvan a maguk hangulata, és értem azt is, hogy miért volt helyük az új kiadásban – de bocsáttassék meg nekem, ha sajnáltam, hogy nem inkább a novellákat írta tovább a Lázár Ervin. Egyvalamiért nem volt kár: a régi borítóért. Ez az aranyfa, ez mindennél szebb.

Vacillálok itt, vacillálok... aztán arra gondolok, hogy az első fele oly tömény gyönyörűség, hogy önmagában is megéri a maximális pontszámot. A második felébe meg csak bele-belenézek olykor, amikor majd újraolvasom. 

Pontszám: 10/10