Kapott ez a könyv már hideget-meleget, úgy nézem. Rangos díjat nyert el, más rangos díjakért volt versenyben, miközben határozottan nem azt adja, amit az olvasók nagy része vár tőle. Bizony, sok türelem kell kibogozni, hogy akkor mit is ad voltaképpen. Már jól benne jár a szövegben az, aki megkapja a magyarázatot, és korántse biztos, hogy belenyugszik. Ami teljesen érthető, főleg, hogy ekkora terjedelmű regényről van szó. Én is éreztem úgy egyszer-egyszer, hogy félbe kéne hagyni.

Szubjektív hangú értékelés következik. 

Kritikát akkor tudnék írni, ha most azonnal elölről kezdeném. Kedvem volna hozzá, de most nem vagyok rá képes, bocsásson meg a világ. 

Szoktam időnként mondogatni, hogy ha volna elég időm, pénzem és persze energiám, hogy visszaülhessek az egyetem padjába még egy diplomát megszerezni, akkor a matematikát választanám. Azt ritkábban teszem hozzá, hogy „és erről a Bolyai tehet”. Amióta a gimnáziumi matektanárom mesélt az ő munkásságáról, azóta gondolom azt, hogy a matematika is olyan, mint az irodalom: eltávolít a kézzelfoghatótól, virtuális világot teremt (csak nem betűkből, hanem vonalakból és számokból), elvontságában játékos és öntörvényű – aztán egyszer csak úgy kiderül, hogy a játék közben megtalált képletből nagyon is kézzelfogható dolgokat lehet fölépíteni. Matematikából hidat, számítógépet, irodalomból megértést, barátságot. Ha sikerül. 

(Aki szerint a barátság nem kézzelfogható, annak üzenem tisztelettel, hogy volt idő, amikor engem a barátság tartott életben. Éhen haltam volna nélküle, a szó legszorosabb értelmében.)

Olvastam én már Láng Zsoltot valamikor boldogult úrfikoromban: a Bestiárium Transylvaniae első részét kétszer is (óriási élmény volt, legyenek szívesek újranyomni, már akkor se volt kapható!), a második-harmadikat már csak egyszer, a negyedikhez hozzá se mertem fogni. Ha akkor talál el a Bolyai, valószínűleg nem sokat tudtam volna kezdeni vele. Most abban reménykedtem, hogy hátha ismét annak a bizonyos első könyvnek a hangulatát kapom vissza, mégiscsak történelmi regény ez is. Tévedtem, de azért nem csalódtam. Azt hiszem, Láng Zsolt is körülbelül úgy köti össze az irodalmat a matematikával, ahogyan én. Talán éppen azért építette föl ezt a regényt úgy, ahogyan fölépítette. 

Ha valaki a nemeuklideszi tér felfedezőjéről ír regényt, úgy volna illő, hogy a regény nemeuklideszi formáját hozza létre.

És létrehozza. Csak a páratlan számú fejezetek szólnak Bolyairól, a páros számúak a megírás folyamatát mesélik el – illetve egy lehetséges folyamatát, hiszen ellenőrizhetetlen, hogy Láng Zsolt ugyanazokon a kalandokon ment-e keresztül, mint az ő regénybeli alteregója.

Előbbiekből kirajzolódik egy olyan matematikus története, akit saját korában és környezetében nagyon kevesen értettek meg, aki pedig mégis, az vagy csúnyán kihasználta, vagy nem állt hatalmában hathatósabban támogatni őt. Ha létezne olyan verseny, amelyiken azt mérik, kivel mennyi igazságtalanságot követtek el életében (a mindent megrengető gonoszságoktól az apró szemétségekig), komoly eséllyel indulhatna rajta. Utóbbiakból pedig egy olyan irodalmárt ismerhetünk meg, aki elődei és kollégái iránti tiszteletből hozzáfog egy roppant feladathoz, aztán harcol vele, fulladozik alatta, tervszerűen nyomoz (vagy őt nyomozzák), és minden tervszerűséget nélkülöző módon lépten-nyomon a Bolyai emlékébe botlik. Párhuzamos történetek, amelyek folyton találkoznak (mit „találkoznak”, egymásnak ütköznek), ha kell, ha nem. 

Amúgy posztmodern módra. Unos-untalan elhangzik ugyanis, hogy Bolyai életéről voltaképpen nagyon-nagyon keveset tudunk. Abból a kevésből kell kitalálni az egészet, alapos munkával, de kreatívan – ezt pedig csakis úgy tisztességes művelni, ha az ember közben folyton felhívja a figyelmet arra, hogy ő ezt most kitalálja. Nem állítja, hogy a leírt események igazak, pusztán azt, hogy az ismert tényekre magyarázatot adhatnak.* Lehet mondani, hogy krimi, amelyikben Bolyai vagy gyilkos, vagy áldozat, vagy mind a kettő, mindenesetre az író elég kétbalkezes detektív. Benne pedig kicsinyítő tükörként fellelhetjük egy gyilkossági ügy kinyomozását is, meg még egy másiknak a mérgező elfojtását társadalmilag (korrupcióval) és pszichológiailag (egy-két jól fejlett komplexussal).**

Különösen akkor hegyeződik a fülem, amikor az író történetéből akár egy-egy szereplő arca, alakja, gondolkodásmódja, akár egy-egy cselekmény- vagy helyszínelem csöndesen átszivárog a Bolyai-történetbe – azaz szó szerint láthatjuk, mit választ az író mintának, hogy kitalálja a Bolyai-történetet. Illetve az író fiktív alteregója, aki fiktíven talál ki fiktív dolgokat.

Hát nem mondom, hogy nem értem meg, ha valaki itt feladja az olvasást, de én pont az ilyen bogozni való izéket szeretem. Ha pasziánszozok, akkor is rögtön a „nagymester” fokozattal kezdem, ha másfél órába telik megtalálni a megoldást, akkor is.*** Mondom, hogy menne nekem a matek. Főleg, mikor a társadalmat magyarázza: 

Az időben minden együtt van, a létező és a nem létező is, a térben kizárólag a létezők vannak. A létezők között fennálló viszony teremti meg a tér formáját. A viszony természetét ellenben a létezők és a nem létezők közösen határozzák meg.

Az tuti. Éppen pont elég fikciót láttam már életemben a létezők közötti viszonyban, többet is az egészségesnél. Velem a minap közölte egy ismerősöm, hogy több mint tíz évig azért viselkedett velem adott módon, mert több mint tíz évvel ezelőtt elhitt (részben ő maga talált ki) rólam valamit, amiben tévedett, nem volt igaz, és ezért eszembe se juthatott, hogy ki kellene engesztelnem. Sose tudhatja az ember, mit nem követett el. Kevésbé veszélyes próbája a pudingnak, ha egy létező megpróbálja további harminc tizenöt-tizenhat éves létezőnek a füle hallatára kijelenteni, hogy Csubakka nem létezik. Aztán majd meglátja, hogyan alakul a viszonya a létezőkkel. 

Komolyra fordítva a szót: ha valaki azt gondolja, hogy az elvont-fiktív törékenyebb a kézzelfoghatónál, akkor... nos... gondolja át még egyszer, mondjuk, a saját életén kezdve. Esetleg a közéleten. 

* Azt hiszitek, más életrajzírók másképpen csinálják? Tévedtek. Más is kitalálja az összekötő elemeket, főleg, ha ennyire keveset lehet tudni az alanyról. Csak a posztmodern író be is vallja. Ennyi a különbség.

** A gyenge idegzetű olvasókat figyelmeztetem, hogy itten nem fogják kímélni a gyenge idegzetüket. Láng Zsolt stílusa elég naturalisztikus tud lenni.

*** Nem folyamatosan, ld. amit fent az időm mennyiségéről mondtam. Egyszer megunom, kikapcsolom, aztán újra előveszem, folytatom. 

Pontszám: 10/9