„Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
Minthogyha a perc szárnyakon osonna…”

Sebességet vált. Leül/fekszik, tetszés szerint. Könyvet kézbe fog. Olvas. Újraolvas. Hatodszor is újraolvas. Emlékezik. Próbálja egésszé összerakni a széttörtet, az elveszettet. Nem sikerül.

Tapasztalt ember nem esik kétségbe. Andreas Sammal együtt keresi a halhatatlanságot. Szerbiában, Magyarországon, esetleg Montenegróban.

(Megj.: orgonabokor, kertre néző erkély, vagy minimum egy virágláda – bár nem feltétlenül szükséges, de – előnyt jelent.)

„Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is…”

És hosszú, lírai monológokban mesélni kezdett gyermekkoráról, melyet füge- és narancsfák között töltött, erről a bibliai mesék mintájára idealizált gyermekkorról, ahol, akár a Bibliában, aranygyapjas bárányok legelésztek és szamarak óbégattak, s a füge kiválasztott gyümölcs volt. Anyám megkísérelte az őszi eső meséivel szembehelyezni a maga térben és időben rögzített legendáját, bizonyítékul előkereste a világ térképét (1:500000 méretarányban, apám hagyatékából), és kötőtűje hegyével mutatta nekem ezt az Árkádiát, eszményített gyermekkorának napsütötte Eldorádóját, ezt a verőfényes Olajfák-hegyét, Montenegrót.

Ezt 2014. június 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10