Régi adósságom volt elolvasni ezt a novelláskötetet (saját magamnak tartoztam vele). Most, hogy túl vagyok rajta: tetszett is, nem is. Stílusérzék: van. Realizmus: van. Kitűnő megfigyelőképesség: van. A nagybetűs Életből, jobban mondva a még nagyobb betűs Magánéletből vett sok-sok téma: van. Emberi kapcsolatok (főleg: férfi-nő, szülő-gyerek): vannak. Akkor mi hiányzik? Nem tudom.

Úgy a feléig azt mondogattam magamnak: csak azért olyan idegen számomra a könyv, mert túlságosan nagyvárosi nekem. Hiszen ezt a korszakot, ezt a stílust Galgóczi Erzsébet regényeiben és novelláiban nagyon szeretem. Csak hát Galgóczi történetei falvakban játszódnak, vagy legalább a főszereplőjük faluról jött. Ízlés dolga.

(Megjegyzendő: Palotai Boristól tényleg rengeteg mindent meg lehet tudni az 50-es, 60-as évek mindennapi nagyvárosi életéről.)

Aztán a kötet második felében már tudtam, hogy valami mégiscsak hibádzik ezekből a novellákból, tőlem függetlenül is. Túlságosan kiszámíthatóak, egy kaptafára készültek. Elsietett házasságok, elnyomott férj/feleség, magány, elhagyott gyerekek, hirtelen halál, temérdek irónia, hogy már belefullad az ember az iróniába… és mindig már a novella elején tudható, hogy a főszereplő a végén csalódni fog egy nagyot.

Azért akadnak benne darabok, amelyeket magammal viszek. A „Pirosas…”-ból az asszony lázadását, aki mindennapi-kisemberes módon, de mégiscsak bosszút áll a férje helyett (illetve tulajdonképpen a férjén, azzal, hogy megmutatja neki, milyen erős tud lenni). A „Két reszelő”-ből az elmagányosodó édesanyát – az nagyon megrendítőre sikerült, majdnem sírtam. A „Megmentőim”-et úgy, ahogy van: üdítő kivétel volt, kifejezetten szellemes novella! Az „Árvák”-ból a hebehurgya anyajelöltet, aki barátjaként kezeli a nevelőintézeti gyereket, aztán persze… de nem árulom el. Ezekért a novellákért megérte.

Ezt 2014. május 19-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Helen Kellerről, a siketvakról, aki egyetemet végzett, Ráth-Végh István valamelyik könyvében olvastam először. Aztán láttam az 1962-es, zseniális filmet (kb. ötször), aztán alaposabban is utánanéztem az életének és munkásságának, és közben bőven volt időm, hogy megtanuljam végtelenül tisztelni őt is meg a tanárnőjét is. Úgyhogy nem az ismeretlenségbe ugrottam, amikor kezembe vettem ezt a könyvet.

Amire kíváncsi voltam, azt megkaptam a könyvtől: A huszonnégy éves Helen beszámolóját arról, hogyan lett a világtól többszörösen elzárt kislányból rendkívül művelt, öt nyelven beszélő (igen: beszélő), élénk közösségi életet élő felnőtté. Beszámolót arról, hogyan tapasztalhatja meg a világot egy nagyon érzékeny, fantasztikusan tehetséges siketvak – milyen lehetőségei vannak arra, hogy mégis kinyíljon előtte az élet, és hogyan használja ki maximálisan ezeket a lehetőségeket. Hogy ennyit kaptam, az is nagyszerű!

De ennél alig többet. Egyik oktatója különleges szóbőségéért és művészi stílusáért dicséri Helent, de ennek a könyvben nem sok nyoma volt: közhelyekkel, frázisokkal csurig tele a szöveg. Az elején azt gondoltam, azért, mert Helen csak huszonnégy éves volt, amikor írta. Aztán kezdtem sejteni, hogy a fordító hibája. A könyv végi jegyzetből kiderült, hogy ez egy több, mint százéves fordítás újranyomása. Ráadásul elejtenek egy olyan megjegyzést is a végén, hogy a fordító „átdolgozta” a szöveget a magyar olvasók számára. Na, kösz. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy belehelyezte a száz évvel ezelőtti „fiatal leányoknak” feliratú skatulyába (hogy ez pontosan mit jelent, abba persze mindenkinek lehetett beleszólása, csak pont a fiatal leányoknak nem), és ami nem illett a skatulyába, azt lenyeste. Láttam már ilyen fordítást, csak ott az eredetit is ismertem, és lehetett rajta remekül szórakozni. Ebben az esetben sajnos az angol nyelvű szöveg nagyon nehezen szerezhető be.

De mindent hála Istennek nem tudott lenyesni. Akadnak azért részek, ahol átüt a Helen Keller egyéni szóhasználata (legalábbis gondolom, mert ezek a szakaszok elég rendesen eltérnek a többitől, sokkal hatásosabbak is). Amikor például arról a félelméről mesél, hogy neki nem lehetnek saját gondolatai, mert mivel a világot nem látja és nem hallja, csak könyvekből, más írók gondolataiból tájékozódhat, azt ismételgetheti. Ezért sokáig nem is bízott magában. Szegény lány, annyi mindent megkapott a nevelőitől, ezt az egyet miért nem árulta el neki senki? Hogy azok az írók, akik látnak és hallanak, csak ugyanonnan szerzik a szavaikat, mint a siketvak. Szavak nélkül, amelyeket a környezetüktől és a könyveikből tanulnak, ők se tudnák leírni a legszebb látványt, a leggyönyörűbb zenét se.

És tényleg. Hányszor előfordul, hogy az ember nem azt látja/hallja, ami előtte van, vagy amit mondanak neki, hanem azt, amit korábbról ismert szövegek alapján elvár? Amikor a világot megtapasztaljuk, nem csak annyiban különbözünk a siketvakoktól, hogy könnyebb a dolgunk?

Ezt 2014. június 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Spanyolul nem tudok, de attól még örülök neki, ha spanyol-magyar kétnyelvű klasszikust olvashatok. Jó az, ha motiválva érzem magam a nyelvtanulásra, még akkor is, ha utána mégse szaladok spanyolórára. 

Az élményről annyit, hogy puszta kíváncsiságból kezdtem spanyol barokk drámákat olvasni (nehogy már kimaradjon az életemből), és két oldal után kiderült, hogy én ezt még élvezem is. Tényleg érdekes, és nemcsak azért, mert kortörténeti kuriózum, amelyből meg lehet ismerni a korszak gondolkodását.

Mindkét darab jó szöveg, főleg „A kereszt imádása” fordulatos, érdekes, gyakorlatilag barokk rémtörténet. Néha szabályosan irigyeltem, hogy nincsenek ilyen ötleteim. Inkább csak a vége felé lehetett érezni, hogy kötelező volt adott módon befejezni, és ha ez a befejezés a történet szempontjából nem logikus, akkor vesszen a történet logikája… de hát erről nem Calderón tehet, valahogy el kellett neki adni a darabot…

Ezt 2014. május 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9

No, ez gyors volt. De legalább nem lesz megerőltető újraolvasni (sem). 

Az a fajta reneszánsz komédia, amelyen a maga korában sokkal harsányabban szórakoztak, mint manapság. Ma nehéz lenne hangosan nevetni rajta – de méltányolni, azt annál inkább lehet! Örömet okoz az olvasása, ha csak befelé mosolyog is rajta az ember.

Ha bármi más módon adná elő Lazarillo a sok-sok keserűségét, fájdalmát, szenvedését, valóban nyomasztó történet volna ez. Így azonban, ennyi iróniával, derűvel, édes könnyedséggel – így tiszteletre méltó, becsületes, jófajta mese.

Ezt 2014. július 1-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon szép, nagyon jó, nagyon megérdemelte a Nobel-díjat, valahogy mégse találta meg az utat hozzám.

Vagy én őhozzá.

Pedig pont az ilyenfajta történelmi regényt szeretem igazán: ezt a kisember-történelmet, ráérősen mesélve, anekdotákkal tele.

A fülszöveg alapján választottam, és a könyv pontosan azt adja, amit a fülszöveg ígér. Ég tudja, miért nem tetszett mégsem úgy, ahogy vártam.

De azért azt a hidat egyszer elmegyek megnézni. 

Ezt 2014. június 15-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Nagyon érdekes, nagyon alapos munka, és amennyire meg tudom ítélni, hiánypótló. Nem tudom, hányan foglalkoznak Magyarországon a szerzőn kívül ókori szórakoztató irodalommal, de (emlékezvén a Rejtő Jenő-tanulmányaim megírása során szerzett tapasztalataimra) gyanítom, hogy nem túl sokan.

Ajánlom mindenkinek,
…aki (hozzám hasonlóan) szereti Ráth-Végh István különös esetekről és hiedelmekről szóló anekdotáit;
…aki (hozzám hasonlóan) szereti Tasnádi Kubacska András babonákat és legendákat tudományosan magyarázó írásait;
…akinek (hozzám hasonlóan) tetszett Umberto Eco Baudolino című regénye.

Azt azért nem árt tekintetbe venni, hogy ez a kötet nem ismeretterjesztő, hanem minden értelemben tudományos – de ez nem jelenti azt, hogy laikusoknak emészthetetlen lenne. Részemről nem vagyok klasszika-filológus, de a mitológiai ismereteim tökéletesen elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy ne csak felfogjam, miről van szó, hanem érdekeljen is.

…és most már nagyon muszáj lesz végre elolvasni Lukianoszt…

(FRISSÍTÉS: megtörtént.)

Ezt 2014. július 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Második találkozásom a litván irodalommal. Másodszor se bántam meg. Pedig aj, de fura könyv ez, alig lehet mit kezdeni vele. Megy, mendegél, folyik, folydogál vidáman a népmese útján/medrében, aztán hirtelen kanyarodik egyet, az olvasó meg csak pislog, hogy most akkor hol vagyunk. Hát ott, ahol a part szakad népmese folytatódik, az összes meselogika a feje tetejére áll, megkeseredik, és Shakespeare boszorkányai rikácsolnak, hogy „szép a rút és rút a szép: sicc mocsokba, ködbe szét!”

…és akkor most hadd mondjak köszönetet Bojtár Endrének ezért a második találkozásért (is); amiért vette magának a fáradságot, és nemcsak műfordító lett, hanem még litvánul is megtanult, pedig ez aztán, Isten látja lelkét, egzotikusabb nyelv itt Magyarországon, mint a kínai.

Ezt 2014. június 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Igazából sose voltam különösebben szoros barátságban az abszurd drámával, bár akadnak kivételek, de az leginkább olyankor szokott előfordulni, ha színházban látom őket. Ezekre az értékelések miatt lettem mégis kíváncsi. 

A három darab közül az első aranyos, de valahogy nem jött be nekem. Viszont azt hiszem, nagyon szeretném, ha színpadon látnám. Vagy lehet, hogy a fordítással volt a gond, hiszen ebben a legtöbb a szójáték, az meg mindig kemény dió.

A másodikkal már sokkal jobb viszonyba kerültem, minden morbiditásával együtt olyan „mit röhögtök? magatokon röhögtök!”-darab. Ajjj, nyolcvanas évek, ajjj, keleti blokk…

A harmadikat aztán tényleg szerettem – és annak a fordítása is kiválóan sikerült, rímmel-dallammal együtt. Ha adnák a színházban, biztos bemennék megnézni. Sőt, szerintem Mikszáth is bemenne, ha ma élne. 

Ezt 2014. június 25-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Ez nem regény, ez marionettszínház. Szeretem a groteszket, de nem akkor, ha ilyen otromba, dróton rángatott, tátogó piros szájú fabábukkal van tele. Még akkor se, ha amúgy a könyv TÉNYLEG nagyon jól meg van írva.

Mégse bántam meg, hogy elolvastam.

Azt tanultam, hogy ha egy szöveget nagyon, de nagyon idegennek érzek magamtól, akkor tovább kell olvasni, mert ezáltal érthetem meg igazán azt, ami nem én vagyok. Kizárólag ebből a megfontolásból nem süllyesztettem el ezt a regényt az első tíz oldal után. Azért is haladtam vele ennyire gyorsan, mert túl akartam rajta esni. Aztán kiderült, hogy nem is rossz.

Kicsit hasonlít Albert Camus Közönyére. Itt is azért ítéli el a társadalom a főszereplőt, mert nem hajlandó hazudni. Csak Krležánál komédiába fullad Meursault méltósággal viselt sorsa. Na, méltóság, az itt nincs. Sár és mocsok, az van. A kitartott nő meg a börtöntöltelékek képviselik az erkölcsöt. De tényleg!

Nagyon ismerős világ amúgy. Kisváros, hivatal, kávéház… nyugodtan játszódhatna nálunk is a harmincas években. Amikor a főszereplő I. világháborús visszaemlékezései következtek, még jobban megértettem mindent. Horvátországnak is megvolt a maga Elveszett Nemzedéke.

A börtönjelenet, az viszont abszolúte megvett, a bölcs elítéltek filozófiai vitájával. Simán befért volna egy Rejtő-regénybe.
Úgyhogy érdemes volt ezt a könyvet is útba ejteni. De azért – komolyan és elfogultság nélkül – a Csontbrigád jobb. Esztétikailag is. Vállalom. 

Ezt 2014. június 23-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Ez nagyon gyors olvasmány volt. Valami három-négy óra alatt vége lett. De most nem azért, mert túl akartam rajta esni. Sőt. Olvastam, míg megfőtt a rizs, míg bekapcsolt a számítógép, míg megettem a kakaós csigát.

A helyszín az Ottomán Birodalom egy meg nem nevezett nagyvárosa, de van egy olyan érzésem, hogy az általam történelemkönyvekből ismert birodalomban nem létezett ilyen nagyváros. Autók járnak az utcákon, de fiákerek és hintók is, valamint parázstartókkal fűtenek, viszont az 1700-as évek vagy három-négyszáz éve elmúltak, és az albánok már régen nem keresztény vallásúak.

Na, ki mondja meg, mikor és hol történhet ez az egész?

Egyes folyosók ismerősnek tűntek számára, ám néhány másodperc múltán megint úgy érezte, hogy teljesen ismeretlen helyen jár. Időnként megállt, és fülelni kezdett, de hiába: egyetlen kinyíló vagy becsukódó ajtó zaját sem hallotta. Aztán egy lépcsőhöz ért, felment a következő emeletre (semmi mozgás), visszament arra a szintre, ahonnan elindult, majd néhány pillanat múlva megint egy emelettel lejjebb találta magát. Mindenhol ugyanaz a süket csönd, ugyanaz a mozdulatlanság. Mark-Alem úgy érezte, már nem sokáig tudja visszatartani a torkából kitörni készülő üvöltést.

A főszereplő kishivatalnok a nagybetűs Hivatalban, amelynek folyosóin állandóan eltéved, miközben a saját életét is képtelen megérteni. A családja albán származású, de hajdani, leigázott hazájuktól nagyon messze élnek, és az Ottomán Egyesült Államoknak tartoznak hűséggel. Foglalkozása a következő: a hivatalnak beküldött álomszövegek közül előbb kiválogatni azokat, amelyek az állam életére vonatkozó jósálmok lehetnek, majd a kiválogatottakat értelmezni, hogy az esetleges államellenes cselekedeteket megelőzhessék. Mindezt amúgy posztmodern módra, támpont nélkül, pusztán olvasások és újraolvasások által, amelyek során természetesen állandóan változik a véleménye, és még abban se lehet biztos, hogy az álomszöveget csakugyan megálmodta-e valaki, azaz nem direkt a hivatal számára agyalta-e ki a beküldője. Aztán természetesen ezeken az értelmezéseken áll vagy bukik a birodalom és/vagy a családja sorsa. Kérem szépen az illetékeseket, győzzenek meg, hogy ez fikció…

Ami engem illet, már a folyosós jelenetektől kilelt a hideg. Úristen, én is szoktam ilyeneket álmodni, összevissza folyosókról, lépcsőkről meg ajtókról. NEM! Nem akarom tudni, mit jelentenek!

Aztán a folyosó végén megpillantotta egy férfi sziluettjét, de az illető olyan messze volt tőle, hogy a fiatalember nem tudta megállapítani, vajon a férfi közeledik-e felé vagy épp ellenkezőleg, távolodik tőle. Mark-Alem arra gondolt, hogy kiáltani kellene, vagy legalább a kezével jelezni a férfinak, de az ismeretlen túl messze volt tőle. Még szaporábbra fogta hát lépteit, s már majdnem futni és kiabálni kezdett, mert úgy érezte, mindenáron el kell csípnie ezt az ismeretlent, akiről azt gondolta, ő jelenti az egyedüli reménységét ezen a vigasztalan folyosón. Mark-Alem gyorsan, majdnem futólépésben közeledett a távoli alak felé, amikor valahonnan balról hirtelen súlyos lábdobogás zaját hallotta. Azonnal lelassított, és a fülét hegyezve hallgatózott. A zaj a főfolyosót keresztező egyik oldalfolyosóról jött. Egyenletes, fenyegető lépések. Bekukkantott a mellékfolyosóra, és vaskos dossziékat cipelő, némán lépkedő férfiak csoportját pillantotta meg. A dossziék borítója ugyanolyan színű volt – zöldbe hajló halványkék –, mint az épület kupoláinak és a hivatalszolgák egyenruhájának a színe.

De amilyen mazochista vagyok, biztos nem ez lesz az utolsó Kadare-könyv, amit elolvasok… 

Utóirat: Igazam lett, lásd lentebb a szerző nevét viselő címkét.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2014. június 24-én írtam.