Egy Bulgakov-rajongónak ilyet adni a kezébe?! Hát hol van még a karácsony?! Iaras molytárs, milyen csokit szeretsz? Most már tényleg jövök neked eggyel! 

Amúgy meg tíz pontból tizenegyet miért nem lehet adni???

Még sose olvastam a Sztrugackij fivérektől semmit, de még fogok. Hogy mikor, arról fogalmam sincs, de szeretném jóval túlélni a nyugdíjkorhatárt, és tartalékolni is kell. 

Igen, ez valóban sci-fi, de valóban nem ez a legfontosabb benne, hanem hogy közben olyan gyilkos szatíra a brezsnyevi korszakról, csak az a csoda, hogy hagyták megjelenni. A sci-fi-elemeket művészi módon építi bele ebbe a sötét, groteszk paródiába, amitől az egész csak még sötétebb és még groteszkebb lesz. Közben kimondva vagy kimondatlanul Bulgakovval verseng a regény (iszonyú jól csinálja, szerintem Mihail Afanaszjevicsnek is tetszene), és ahogyan Bulgakov, úgy ez a könyv is görbe tükröt mutat közben saját világának.

(A kelet-közép-európai olvasó meg sírva röhög.)

(Az alábbi idézetben csillaggal jelöltem azokat a helyeket, ahol én röhögtem sírva.)

A ház a Fürdő utcában szürke, négyemeletes betonépület volt. Balszárnyát állványok takarták, az állványok üresek voltak, és hó borította őket. A homlokzat középső része meglehetősen frissnek látszott, az épület jobbszárnyát viszont ideje lett volna ismét renoválni. Egyetlen bejárat volt, a homlokzat közepén. Az ajtóbejárat széles volt, s az építész elképzelése szerint egyszerre hat sorban kellett volna, hogy áteressze a ki- és belépőket, de amint az lenni szokott, a hat bejáratból csupán egy volt nyitva, a többit jól bezárták, az egyiket még be is deszkázták (…)
Miután nem kis erőfeszítéssel átpréseltem magam a működő bejárati ajtón, egy ideig ugyanolyan szerencsétlen alakok tömegében bolyongtam a kulisszák között, mint jómagam. Sötét volt, féltem, az utcáról annyi havat hordtak be, hogy attól tartván, hogy elesünk, mindnyájan egymásba kapaszkodtunk. (…)
A második emeletre kellett felmennem, s elindultam felfelé a kanyargós vaslépcsőn, mely ismét sötét és félelmetes volt. Cipőm talpa meg-megcsúszott a csorba lépcsőfokokon, valaki velem szemben nehézkesen és ijesztően szuszogva jött, megpróbált lelökni, vagy inkább megcsúszott, s elfojtott női sikollyal eldübörgött mellettem. Úgy éreztem, lentről valamilyen kemény, élettelen, fából készült tárgy feszül a hátamnak, s közben érthetetlen szitkokat áraszt magából.
Egy szó, mint száz, egyszer mindennek vége. A második emeleti lépcsőházban találtam magam, lihegtem, szuszogtam, s azon töprengtem, vegyek-e be nitroglicerint, ekkor azonban egy fojtott hang így érdeklődött: „Mi a csudának álltál meg, te mamlasz?” Elcipeltek mellettem egy falétrát, olyan hosszút, hogy nem hittem a szememnek: hogyan tudtak a csigalépcsőn feljönni vele? A nyelvem alá tettem egy szem nitroglicerint, és körülnéztem. A lépcsőházból, mint a mesében, három ajtó nyílt: jobbra, balra és egyenest. A kiírásból ítélve nekem jobbra kellett mennem, arra is indultam, s jobbra az ajtó mögött találtam egy asztalt, az asztalon egy lámpát, a lámpa mellett pedig egy kötögető öregasszonyt.* Jóindulatú kérdő pillantást vetett rám, s beszélgetni kezdtünk. Az öregasszony mindenről pontosan fel volt világosítva. Az íróknak egy bizonyos szobába kellett menniük, át a tanácskozótermen, a tanácskozóteremig pedig ezen a folyosón kell végigtalpalni, nem szabad letérni, egyébként sincs hová letérni (…)
Folyosó. Manapság már ritkán akadsz ilyen folyosókra. Szűk és ablaktalan volt, a mennyezet alatt titokzatos rácsos szellőzőnyílások tátongtak, jobbról-balról szorosan lezárt vasajtók sorakoztak, a nyikorgó és hepehupás padlót lábunk alatt veszélyesen besüppedő deszkák borították… A folyosó nem volt egyenes, akár egy erődben, kacskaringókat írt le, mi több, a kanyargó út egy-egy szakasza nem volt több húsz méternél. Itt mindent arra az eshetőségre számítva építettek, hogy amikor az ellenfél vértbe bújt gyalogságának sikerül a csigalépcsőn megtörnie ellenállásunkat,* s az öregasszonyt pultostul fellökvén betör ide,* ne sejtse, micsoda szörnyű csapda vár rá;* a mennyezet szellőzőnyílásaiból forró olaj ömlik rájuk;* a kinyíló vasajtókból tenyérnyi széles, fogazott végű kopják meredeznek elő;* a deszkák beomlanak a lábuk alatt;* a kacskaringós folyosó minden zugából szánalmat nem ismerő lövészek lepik meg őket… Csatakos lettem a verítéktől, amíg a folyosó végére jutottam.

A Mester és Margaritában a Sátán és kísérői minden varázslatukkal együtt igazából nem művelnek semmi valóságtól elrugaszkodottat, pusztán nyilvánvalóvá teszik azt, amit a sztálini rendszer is csinál: embereket tüntetnek el, pénzt értéktelenítenek stb. (Itt írtam róla részletesen.) Ugyanígy a Sánta sorsban megjelenő rémálombeli „lények” semmi egyebet nem tesznek, csak amit a társadalom úgyis megtesz saját magával. A tudományos-fantasztikusból a „fantasztikus”, az mindvégig ott billeg a valószerű és a valószerűtlen határán, szóval pont ott, ahol a kísértetiesnek lenni kell. A legközelebbi ismerősünkről kiderülhet, hogy másik bolygóról jött, de az is kiderülhet, hogy nem, idegen faj meg most van vagy nincs?! (Azért se árulom el.) És ott a drága jó, egyszerre hétköznapi és magasztos orosz vallásosság, mosdatlan, bukott angyallal, zsinóros dossziéban hurcolászott irtózatos angyal-zenével, és Iiiiisteneeeeem, hát a mocsok alaknak kockás felöltője van!!! Hát mi mást viselhetne??? (Dosztojevszkijt is szeretem.)

Igaz, az a különbség megvan (és emiatt a regény második negyedét azért nehezen viseltem), hogy A Mester és Margarita nemcsak sötétségből és gonosz vigyorból áll – a maga módján az a könyv rendkívül derűs és vidám. Na, a Sánta sorsban ilyen nincs.

Ismét nem tudtak megegyezni egymással, mi pedig, kiknek sem ez, sem az nem kell, csak annyi, hogy hagyjanak békében, ismét fel kell, hogy kerekedjünk, egymást taposva rohanjunk, meneküljünk, vagy ami még rosszabb – válasszuk ki magunknak, hová álljunk, anélkül, hogy értenénk, tudnánk valamit, az első szóra, mit szóra, az ördög tudja, mire hallgatva… s egymásra lövünk, egymást marjuk.

Időnként annyira hiányoztak belőle Bulgakov tréfacsinálói, hogy felfordítanák ezt a világot.

Ezt 2014. július 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Néprajzi érdeklődésből kezdtem olvasni ezt a könyvet. A háttér érdekelt, nem a történet, arra pedig nem is számítottam, hogy a stílust méltányolni fogom. Nagyszerű énekesnők nem feltétlenül nagyszerű írók is egyben.

Ennek ellenére találtam benne az érdekes háttéren kívül fordulatos cselekményt és élvezetes stílust is bőven. Igaz, hogy – mint kiderült – nemcsak a címlapon szereplő szerző jóvoltából, hiszen önéletrajzának megírásában sok segítséget kapott Christine Mathieu-től.

A történet annyira meseszerű, annyira Hamupipőke-mintára készült (nem lövök le poént, ha elárulom: a főszereplő-elbeszélő Kínának egy Isten háta mögötti kis falujából a sanghaji konzervatóriumba kerül, és világhírű énekesnő lesz), hogy elsőre azt mondtam: ha ez igaz, akkor irgalmatlan megaláztatásokkal járó életút lehetett, esetleg nem is olyan szende ez a Hamupipőke, mint amilyennek tűnik.

Hát szendének cseppet se bizonyult, de azért elvetemültnek sem, egyszerűen csak mérhetetlenül makacsnak és önfejűnek, talpraesettnek (és olykor megdöbbentően indulatosnak). Ráadásul jókor született jó helyre: tízéves volt, amikor meghalt Mao, tehát a legdurvább diktatúrát megúszta (főleg, hogy az „Isten háta mögötti kis falut” szó szerint kell érteni), viszont a 80-as évek nemzetiségpolitikáját remekül ki tudta használni. Aki aztán úgy tölti a gyerekkorát, hogy (3000 méterrel a tengerszint felett) mezítláb rohangál télen-nyáron, mivel cipőre nem telik, és télen fűtetlen szobában, sőt „a hegyekben” (azaz még pár száz méterrel feljebb) sátorban alszik – hát azt nem gyönge gyöngyharmatnak teremtette a Teremtő. Az tényleg akármit kibír.

A legjobban mégis az tetszett, amit eleve is vártam: a háttér. A moszók egzotikus, már-már idillikus, mégis nagyon-nagyon földközeli világa.

Nálunk az a mondás járja, ha egy csirke odavész, gazdája néhány óráig még fölemlegeti, ám ha egy jak vész oda, annak hiánya úgy megríkatja az embert, hogy könnyei el sem apadnak, míg új jakot nem kap. A pásztornak azonban nemcsak arra kell ügyelnie, hogy az állatok épek és egészségesek legyenek. Arról sem szabad elfeledkeznie, hogy minden holdhónap elteltével friss vajat vigyen a falu népének. A vaj nálunk létszükséglet. A vaj szent, kozmikus dolog: a Mennyek, a Hegyek, a Nap, a Föld és a Víz alkímiája. Használjuk persze teakészítéshez, de ami sokkal lényegbevágóbb: szertartásainkon vajat ajánlunk fel isteneinknek, vajjal mintázzuk a kápolnák falát díszítő, cifra domborműveket, vajjal kenjük fel az újszülötteket, és a holtakra is vajat dörzsölünk.

Meglepett, hogy a fülszöveg igazat ígért: valóban kivételes szabadságot élveznek a nők ebben a világban, de ez nem nőuralmat jelent, inkább mellérendeltséget. Még a családokat irányító „mátriárka” sem teljhatalmú úrnő. Mindez a szabadság pedig másfelől nagyon is szigorú szabályokkal jár együtt: a család mindenekfelett. Annak kötelező gyereket, unokát szülni, földeken dolgozni, távoli iskolában tanulni, keresetet hazaadni. Nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék köztük lakni, de az életrevalóságukat, ahogy mindenféle politikai rendszert átvészelnek, azt nagyon tudtam értékelni.

Ezt 2014. július 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon érdekes könyv. Antikváriumi garázdálkodásaim közé tartozik, és egyáltalán nem bántam meg, hogy megvettem. Nem nehéz olvasni, mert úgy tud tudományos lenni, hogy nem használ bonyolult műszavakat, értelmesen magyaráz, és állandóan rövid, tanulságos vagy mulatságos történeteket iktat közbe a régészek munkájáról. Elég durvák, főleg a főtt birkafej szétosztása.

A szerző nemcsak régészként, hanem művészettörténészként (van belőle egy diplomája) és néprajzosként is működött a terepen, és kereste az összekötő szálakat a valahai és a mai nomád társadalmak között. Meg is találta.

És hát kiderült, hogy ezek a nomádok, szegények, olyan időjárási körülmények között éltek/élnek, hogy ahhoz képest Észak-Anglia maga a paradicsom. Azért is alakulhatott ki a sztyeppén viszonylagos egyenrangúság a nemek között (mindkét nem képviselői részt vettek/vesznek a vadászatban és az otthon védelmében éppúgy, mint a háztartás vezetésében és a gyermekek felnevelésében), mert ennyi megterheléssel egyszerűen nem engedhették/engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy a társadalom egyik felét kihagyják a számításból. Azonkívül bármikor bárkivel előfordulhat, hogy magára marad, és magában kell boldogulnia.

Amúgy a szerző maga se semmi. Elmúlt ötvenéves, mikor úgy döntött, hogy régész lesz, utána diplomázott és doktorált, utána tanult meg oroszul és valamennyire kínaiul is, és még hetvenévesen is jobban bírta az ásást a kazah pusztán (természetesen a mérnök férjével együtt), mint a harmincas helybeliek. 

Ezt 2014. július 16-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Tisztességesen megírt ismeretterjesztő munka.

A szerző egy okos, művelt laikus (Cambridge-ben diplomázott, orosz kultúrával foglalkozik), nagyon lelkiismeretesen utánanézett mindennek, és éppen mert laikus, azt is tudta, hogy a többi laikusnak mit kell elmagyarázni. Nagyon sok mindenről ír, semmibe nem megy bele túl mélyen, de minden iránt fel tudja kelteni az érdeklődést. Nem is kell több ennél, hiszen ezt jelenti az ismeretterjesztés.

Nagyon tetszik, ahogy szétkapja a sztereotípiákat (nem, ezek nem lombikok fölé görnyedő, gyulladt szemű idióták, akik arannyá akarják változtatni a varangyos békát), és ahogy elmagyarázza, hogy nemcsak a modern kémiának használtak az alkímia melléktermék-felfedezései, hanem jó sok más területre is hatott, mivel jó sok minden mással is foglalkozott az alkímia, mint ami közismert. No és nemcsak Európa van a világon, esik itt szó muszlim és kínai alkimistákról is. 

Nem is értem, miért nem fordították le hamarabb magyarra, hiszen éppen a 90-es évek elején jelentek meg nálunk tömegével ehhez hasonló (bár korántsem csak ennyire színvonalas) ismeretterjesztő könyvek. Kár, hogy nem akkor jutottam hozzá, amikor A Pendragon legenda meg A pergamen titka volt nálam a sláger. Bár lehet, nem baj, mert képes lettem volna felrobbantani a konyhát.

No és az is tetszett, hogy kreatív volt a fordító. 

Ezt 2014. július 13-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Ez régi adósság volt…

Tudom, hogy régebben a kötelezők között szerepelt ez a dráma, de nekem már nem adta fel senki. Viszont pár éve találtam egy Márkus László-felvételeket tartalmazó bakelitlemezt a piacon, amelyen egyaránt szerepeltek dalok és színházi monológok. Többek között a Báró és Szatyin jelenete az Éjjeli menedékhelyből. Azóta el akarom olvasni. Most kerítettem rá sort.

Nem is baj, hogy felnőttként találkoztam ezzel a darabbal, mert gimnazista koromban, ha nem is utáltam volna, semmiképpen nem találtam volna szépnek. Sok szerencsétlen kisember, testi-lelki nyomorúságtól megtörve, porban, piszokban egyik napról a másikra él; lopnak, csalnak, lépten-nyomon kínozzák egymást és önmagukat, és gyakorlatilag semmi nem köti össze őket a téren kívül, amelyben véletlenül mind egymás mellé kerültek.

És mégis: éppen azért, mert a nyomorban mind egyenlőek, és mert bárki kerülhet bárki mellé, maguk közé fogadják az öreg zarándokot, aki egyszerű szavakkal emberségről beszél nekik. Nemcsak befogadják, meg is hallgatják. Nemcsak meghallgatják, tisztelik is. Nemcsak tisztelik, ki-ki a maga módján végig is gondolja azt, amit mond nekik. Aztán a zarándok (próféta) eltűnik, és marad ki-ki egyedül a gondolataival, meg azzal, hogy tud vagy nem tud az életével mit kezdeni.

Aktualitásából sajnos nem veszített a darab, sőt…

Megértem, hogy ekkora formátumú színész-zsenik akarták/akarják eljátszani, mint a Márkus. Kár, hogy színpadon még nem láttam.

Ezt 2014. július 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Minden meg van írva.

És ez így jó, mert így újra is lehet írni… 

Nagyon fura könyv ez. Fantasy is meg nem is. Egy olyan képzeletbeli világban játszódik, amelyben a legváratlanabb pillanatokban a sajátjára ismerhet az ember. És nem mindig kellemes a ráismerés.

A helyszín egy kitalált táj, amelyik pont úgy néz ki, mint a Szahara; kitalált népekről szól, amelyek közül az egyik időnként rabszolgaságban tartja, máskor irtja a másikat. A másik meg hagyja, mert így van megírva a Nagy Könyvben. Az egyik nép olyan színű, mint a nap, a másik olyan, mint az éjszaka. Az egyik nyugaton lakik, a vizek mentén, a másik keleten, a sivatagban…

…szerintem idáig mindenkinek ismerős…

…és a küldetés, hogy a Nagy Könyvet újraírják (mert amit megírtak, azt újra is lehet írni!), természetesen egy olyan nőre vár, akinek mindkét nép vére folyik az ereiben, és ezért mindkét nép kiközösíti, sőt gyűlöli és üldözi, néhány hűséges társ kivételével…

…na, ez a fantasy-része, de szerintem ebben is akad ismerős elem.

Sok-sok kötelező fantasyelem található ebben a regényben, adott esetben (főleg a közepe felé) még néhány sablon is becsúszik. Mégis sikerült a könyvet úgy megírni, hogy sehol máshol ne játszódhasson, csak éppen ebben az elképzelt, jövőbeli világban, ahol a középkori körülmények jól megférnek a laptopokkal és GPS-ekkel (legalábbis engem cseppet se zavart ez az együttes), ahol a mindennapok részét képezik a varázslatok, és a szellemvilág lakói mindig jelen vannak, éppen úgy, mint a népirtás veszélye, a gyarmatosítás következményei vagy a gyerekkatonák. Furcsa, érdekes, időnként gyomorszorító és nagyon fájdalmas egyveleg. Nagyot üt, főleg az utolsó harmada.

A regénynek azok a részei tetszettek a legjobban, amelyek a sivatagi kultúrát mutatták be. Ha esetleg valaki nem tudta volna, hát most megtudja, hogy ez minden szempontból teljes, működőképes kultúra, és természetesen nemcsak a puszta életben maradást biztosítja a tagjainak, hanem közösségi életet, iskolát, történelmi tudatot, szórakozást, hagyományokat – emberségeseket és emberteleneket egyaránt.

Utánanéztem: azok a mesei-mitikus figurák és tájak, amelyek felbukkannak a regényben, tényleg részei az ibo vallásnak. Ettől még a helyszín éppúgy nem azonos Nigériával (főleg, mert Nigériában alig van sivatag), mint ahogy az okeke nép sem azonos az ibókkal. De a következő könyv, amit elolvasok, tuti, hogy egy kötetnyi afrikai népmese lesz, valahonnan a környékről. 

FRISSÍTÉS: Megtörtént. 

Ezt 2014. augusztus 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Jaj, de furcsa könyv ez.

Először is: Az nagyon látszik rajta, főleg a középső ötven-hatvan oldalon, hogy a szerző nem „profi” abban az értelemben, hogy nem az írás a mestersége (konkrétan idegsebész). Időnként rakásra sorolja a közhelyeket, különösen amikor a jelenkori Zimbabwe boldog függetlenségét élteti. Mégis nagyságrendekkel jobban meg van írva a regény annál… mint ahogy, mondjuk, én beválnék a műtőben. Nemzedékek mesemondó-tudását kellett, hogy örökölje ez a nő. Ha egy csepp önéletrajzi „hitelesség” is van a regényben (bármit jelentsen is az), volt neki kitől örökölni.

Másodszor: Amikor családtörténetet olvasok, akarva-akaratlanul percenként összehasonlítom a saját családom történetével/történeteivel. Általában meglepő párhuzamokat találok. De arra azért nem számítottam, hogy helyenként összesen a neveket kéne megváltoztatni, és konkrétan ugyanazt kapnám, mint amit az én családom három nemzedéke csinált végig. Fülig érő szájjal olvastam a regény első harmadát, és fel kellett hívnom édesanyámat telefonon, hogy elmeséljem neki, hogy Zimbabwében is laknak ilyenek, mint mink. 

Harmadszor: Az előadásmód egyes szám második személyű – és az amerikai egyetemen tanuló fiatal zimbabwei lány (aki a szerzőnek feleltethető meg) nem az elbeszélő, hanem a címzett. Az elbeszélő a Zimbabwében maradt anya, aki nagyon tiszteli hagyományokhoz hű anyját, szabadságharcos húgát, „szegények ügyvédje”-férjét, lelkes-fanatikus, lázadó lányát – és mindannyiukat kicsit mintha mindig kívülről figyelné. Bevallottan nem is mindig érti az eseményeket, bár ennek azért ellentmond a lényeglátó képessége. Inkább arról lehet szó, hogy egyszerűen nem akarja érteni őket, mert nem akar belefolyni abba, ami történik. Annyira bájos, néha szomorú, mindig szeretni való, szelíd humorú asszony. Azért is írja a lányának a leveleket, hogy az ott a távoli nyugaton ne felejtse el a gyökereit. Eléggé elrettentő anekdotákat mesél ismerősökről, rokonokról, akik elszakadtak az afrikai földtől. Komolyan mondom, Illyés Gyulától a Puszták népe jutott eszembe. Az a rész, ahol arról van szó, milyen nehéz kiszabadulni egy elnyomáson és szigorú kötöttségeken alapuló létformából – de még sokkal nehezebb visszatalálni oda.

(Na, azt se gondoltam volna, hogy Zimbabwében találom meg a dunántúli puszták párhuzamát.)

Az előítéletek ellen írott könyv (is) ez, nemcsak családregény. Gyorsan utána is néztem egy-két délkelet-afrikai történelmi alaknak, hogy ne érezzem teljesen műveletlen fehér embernek magam. Nem, a zimbabweiek nem mászkálnak félmeztelenül a bozótban, nem jelzik félóránként dobolással az időt, és nem vadásznak lándzsával struccra. Igen, létezett olyan, hogy Nagy Zimbabwe, ez az önálló és teljes jogú, középkori eredetű királyság. (Vagy egy éve láttam is róla egy rövid régészeti és művészettörténeti összefoglalót, nagyon tetszett, egy afrikai művészettörténész által készített sorozat egyik epizódja volt, a BBC forgatta, csak ajánlani tudom, ezen a linken lehet megnézni.) Igen, van nekik kultúrájuk, civilizációjuk, történelmük, és köszönik szépen, nem kellettek hozzá az angolok, hogy boldoguljanak. Sőt.

Azok a részek, amelyekben ezt meg a szabadságharcot taglalja az anya, valahogy mégis elfakultak a családtörténet mellett. Pedig érdekes, izgalmas fejezetek ezek, de valahogy végig hiányérzetem volt. Az egyébként remekül ábrázolt mellékszereplők itt kicsit túlzásokba csúsztak át, és mindenki jó lett, erényes és hősies, aki a feketék oldalára állt. Elhiszem, hogy bőven akadtak közöttük hősök, de egy ennyire egyoldalúra rajzolt kép szerintem erősen torzít.

A végére pedig jutott bele egy kicsinyke mágikus realizmus is, de csak épp annyicska, hogy a szívemet fájdítsa vele… 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 15-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Tavaly olvastam, de azóta se sikerült elfelejteni.

A darab önmagában is izgalmas, egy foltnyi közhely nincs benne, és újat mond egy olyan korszakról, amelyik (legalábbis az én korosztályomtól felfelé) mindenkinek alsós korától kezdve a könyökén jön ki.

De hogy közben még ott van a sorok között a saját korának szóló üzenet is, úgy beleszőve, hogy nincs cenzor, aki ki tudná belőle kaparni?! 1956 elején mutatták be a darabot. Le se lehetne tagadni. Óriási esemény lehetett.

Főleg, ha a parádés szereposztást nézem a kötet elején („Őze Lajos f.h.”, jaj, de bájos), és elképzelem, melyik színész hogyan mondhatta a saját szerepét… hát igazán nem nehéz. Mészáros Ági felemelt fejjel, hisztérikusan, elragadtatásba esve, Tompa Sándor kenetteljesen, puhán és sunyin, Bessenyei fojtott indulattal, pincemélyből ki-kirobbanva. Dózsa kb. kétoldalanként kap olyan mondatokat, hogy ha nem tudtam volna, hogy ezt Bessenyeinek írták, akkor is két perc alatt kitaláltam volna. 

Ezt 2014. július 10-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Tényleg kicsiknek íródott, elég gyakran nem is gyermeki, inkább gyermeteg a stílusa (nem tudom, a szerző látott-e gyereket élőben), és az ideológiát meg lehet éhezni a szagáhól, tíz kilométehhől szél ellen. A „mai munkások” (íródott 1956-ban) helyzete oly mámorítóan tökéletes, nem is értem, minek kellett októberben kitörni a forradalomnak.

Ettől függetlenül főleg az első fele tényleg nagyon érdekes. Amíg a kézi fonásról és szövésről beszél, hogy mi hogyan alakult ki az őskortól a gépekig, az nagyon rendben van, arra több pontot is adtam volna. Sőt, később is bele-belerak olyan részleteket, hogy miféle állati, növényi, ásványi eredetű anyagokból készülhet fonal és szövet.

Amikor már kora legmodernebb gépeiről beszél, az érthető módon annyira nem kötött le, bár ez speciel persze nem a könyv hibája.

Azt azért nem bánom, hogy elolvastam a második felét is, mert azt ugyan meg tudom mondani, hogy (jó esetben) mi kerül a kolbászba, de szőni csak rongyszőnyeget meg tarisznyát tanultam, azt is gyerekkoromban, úgyhogy időnként jól meglepődtem, mi mindenen megy keresztül a gyapjú vagy a gyapot, mire ruha lesz belőle. Nem rossz könyv ez.

Ezt 2014. július 16-án írtam. 

Pontszám: 10/6

Azt hiszem, most egy darabig nem fogok elméleti műveket olvasni… pedig marha érdekes, de legalább olyan fárasztó is…

A könyv egy előadássorozatot és egy kerekasztal-beszélgetést jelentetett meg, azaz olyan szövegeket, amelyek arra készültek, hogy többé-kevésbé első olvasásra-hallásra fel lehessen őket fogni. Ez nem azt jelenti, hogy haj, de milyen könnyűek, no de azért nem is kell oldalanként visszalapozni, hogy követni tudja az ember. Úgyhogy ha valaki még egyáltalán nem olvasott Foucault-t, érdemes ezzel kezdeni. Előismeretek nélkül viszont nem érdemes belevágni, mert úgy nagyon frusztráló lehet.

Az első előadás kivételével, amely a többinek a szükséges elméleti alapozást megadja, semmi elvont nincs ebben a filozófiában. Teljesen hétköznapi, mindenki által ismert intézményeket, szerveződési formákat, emberi viszonyokat vizsgál, és a maga sajátos nézőpontjából olyan összefüggésekre mutat rá, amelyek soha a büdös életben nem jutottak volna másképp az ember eszébe. Segít megérteni azt a világot, amelyben élünk. Ettől érdekes. Külön nagyon tetszik a végén a kerekasztal-beszélgetés, amely mintegy hangsúlyozza, hogy azért Foucault-val vitatkozni is lehet, mármint ha kellően művelt és intelligens valaki… én ennyire bátor nem vagyok. 

Ezt 2014. július 17-én írtam. 

Pontszám: 10/9