Nagyon profi munka, kiváló ötlet volt összeállítani!

Az első rész gyerekeknek szól. Tényleg nagyon szórakoztató játékokat sorol fel (ügyességi vetélkedőket, észjátékokat, fejtörőket), szabályokkal, illusztrációkkal. Kitűnő tippeket is ad, hogyan lehet modernizálni őket. Látszik, hogy ki is próbálták otthon mindet. Kicsit olyan, mint Grätzer József SICC című műve. A szívem meghasad, hogy az én gyerekkoromban ez a könyv még nem létezett. 

(Bevallott-bevallatlan célja, hogy felállítsa a gyerekeket a számítógép mellől…)

A második rész felnőtteknek íródott, és a játékok magyarázatait tartalmazza: részletezi a kultúrtörténeti hátteret, ókori anekdotákat mesél, régészeti leleteket mutat be, és adott esetben megpróbálja a játékok mitológiai gyökereket is megkeresni. Egy rakás érdekességet felsorol az ókori görög és itáliai városok hétköznapjairól és ünnepeiről, gyerekjátékokról és felnőttek által játszott szerencsejátékokról egyaránt. A végén pedig alapos forrásjegyzékkel támogatja meg az egészet.

Ezt 2014. július 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

No, ez érdekes volt. Gyorsan olvasható (vékony, pici) könyv, csak azt sajnálom, hogy nincs benne több illusztráció, és arra is magától kell rájönni a nagyérdeműnek, hogy némely, a szövegben leírt gép rajza a könyv hátuljában igenis szerepel. Maga a szöveg sajnos nem szól rá az olvasóra, hogy ezt most meg is lehet nézni.

Inkább tudományos, mint ismeretterjesztő, de inkább érdeklődéskeltésre, mint elmélyedésre való. Irdatlan műveltséganyagot sűrít bele abba a kicsike terjedelembe. Ebből következően sokszor a legérdekesebb helyeken szakad félbe, és tér át új témára.

Olvastam volna még a középkori mechanikus órákról vagy a programozható harangjátékokról. 

Ezt 2014. július 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Két kisregény egy kötetben. Fura kis szövegek. Tetszettek, érdekeltek, fognak még egy jó darabig mocorogni a fejemben. Nem elsősorban az, ami történik bennük (annak ellenére, hogy jól megírt, fordulatos történetek), hanem ahogyan meg vannak írva.

Szinte oldalanként találni valami szokatlant, oda nem illőt, meghökkentőt. Az egyik sárkány kardforgatásra idomítható, a másiknak varangyosbéka-lába van. Éjszaka vékony üvegcsövekkel világítanak, de amúgy barlangokban, nádszőnyegen alszanak. A nyomorban élő Boldog-völgy neve telitalálat. Sziklatetőre épített várakban laknak, madárszerű, beszélő (és igen tiszteletlen) lényekkel vitetik magukat a levegőben, egyébként meg napelemet használnak… és most nem sorolom tovább…

…na meg olyan művészien idegesítő módon tudnak nem kommunikálni egymással, hanem elbeszélni egymás mellett, hogy azt tanítani lehetne. Ember az embert se érti, nemhogy más intelligens fajokat. Valahogy nem vagyok meglepve. 

Az első történet tetszett jobban. A második annyira éles határokat vont a szereplők közé (valaki VAGY méltóságteljes, ostoba és halálra ítélt, VAGY hétköznapi, okos és életrevaló), hogy azzal nem tudtam azonosulni.

Elhatároztam, hogy többé nem vonok le pontot a borítóért… de itt közel jártam hozzá, hogy megmásítsam az elhatározásomat. Egyrészt sok köze nincs a borítónak a könyvhöz, másrészt a kötetben szereplő második kisregény (Az utolsó várkastély) címét fel se tünteti. (Arról nem is beszélve, hogy a fordító nevét sem tünteti fel a kiadvány.) De nem, azért se vonok!

Helyette köszönöm szépen az ajánlást Iaras molytársnak! 

Ezt 2014. július 3-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Ilyet is régen éreztem, verseskötetet becsukva. Mintha gyerekkori barátnőm lenne ez a nő, vagy mintha a nagymamám volna. Vagyis: mintha régtől fogva volna hozzá közöm.

Olvasnám ezt a kötetet mindenhogy (délelőtt óta az antikvárium jóvoltából sajátom), elejétől a végéig, hátulról visszafelé, egy-egy verset háromszor-négyszer is.

Másképp nem érdemes. Lassan, türelmesen, figyelve. Egy-egy vers olyan, mint az elosztogatni való gyümölcs, mások tárgyak, kézben fogni és forgatva nézegetni.

A legtöbbje mégis inkább kép. Egyetlen kép, álló vagy mozgó, amelyet bámulni lehet. És közben megtanulni, hogyan kell elfogadni a korábbi nemzedékektől azt, amire szükségünk van, és hogyan kell szépen megöregedni. 

Lentebb idéztem több verset is teljes egészében. Itt most csak négy sor álljon, Károlyi Amy számára, Károlyi Amy szavaival:

És köszönöm a szavakat
kis kereszt-mintás kavicsok
előre megformáltakat
érettük csak lehajolok

Ezt 2014. május 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Versszövegek a kötetből: 

Kisasszonyok (Emily Brontë és Emily Dickinson)

Köszönet néktek kisasszonyok
kik helyettem beszéltetek
kik tudtátok a titkaim
előre és magam helyett

Az Úristen lehet ilyen
minden jácint belérajzolva
s minden időkben egy a jácint
ahogy az alaprajz akarja

Én már csak a toll
és ceruza s a kéz
a késői rokon
közös tudásunk leírom

a küzdést és az abbahagyást
ütés után az ájulást
s a mégis-t (olyan szép a part)
az Éden-partra kiúszást

És köszönöm a szavakat
kis kereszt-mintás kavicsok
előre megformáltakat
érettük csak lehajolok

s a meghajlást is köszönöm
az alázatnak íve szép
fogadjátok kisasszonyok
előre rajzolt árnyaim
alázatos köszönetét

Vaskapu Alexandriában

Égett könyveknek vörös szaga a horizonton.
Vagy csak naplemente? a tenger almazöld.
Egy drága kódex rajza a vízen.
Vagy vaskapu kovácsoltvas pártája
tükröződik az almazöld síkon.
A párta félig árnnyal eltakart
rajza a Bibliába elmerül:
szőlőkacsoknak szövevényén
futkározó rémült madarak
közt tövis-koronás Isten-arc.

A ház

Nem bérelt odúba bújik a madár,
összehord füvet, tollat, mohát, pántlikát.
E ház szavakból építette önmagát.

A betongerendák mondatok,
címek, végszavak a mennyezet,
szerény téglák mögé búvik a gondolat.
Beépültek indusok, angolok,
egy-egy ablak Hlebnyikov, Blok,
mi rétre nyílik. És égi táblák
a Shelley-nyitotta ablakok.
A tetőn Mária a mennybe száll,
s valahol mélyben, a pincében
kuncog, kuncog a meztelen király.
Mi versből épült, végül verssé válik.
Téglák, kilincsek, a mennyezet
útra készülő madársereg.
A csillagok számára pillanat
s teremtés előtti csend marad
a ház helyén.

Kötény

Kin már az anyja sem segít
szakadék előtt
saját kötényébe fogódzkodik

Kapu

Áll mezítláb a félig nyitott kapuban
nem léphet be, a tükör-képe útba van
állnak szembe, a kapun nincs se be, se ki
mikor az ember önmagát kerülgeti.

És végül egy kis címtelen darab: 

A hátam mögé verseket dobok
kenyér-darabkákat
meg ne egyék a madarak
ne tiporják a fűbe
ne menjen át rajtuk a kerék
hazataláljak.

A tévéjáték forgatókönyvét a kötet végén, azt nem bírtam végigolvasni (nem tehetek róla, a forgatókönyv nálam nem olvasásra való műfaj, vessetek a mókusok elé). Ezért vontam le pontot. De a novellákat elolvastam maradéktalanul, és még fogom is, sokszor.

A novellák szereplőinek ideje ötven-hatvan évvel korábbi az én időmnél. Kis falvaik több száz kilométerre esnek attól a megyétől, ahol a családom lakik (évszázadok óta szintén kis falvakban). Jóval nehezebb körülmények között kell boldogulniuk, mint az én őseimnek bármikor a több száz év alatt. Valószínűleg a novellák ereje, stílusa, tapasztalatvilága teszi, hogy a közös pontok nagyságrendekkel erősebben hatnak annál, ami eltávolíthatná tőlem ezeket a szövegeket.

Amikor Galgóczit olvasok, mintha a saját családi krónikánkat hallgatnám. Úgy tud írni, annyi megértéssel és megjelenítő erővel, hogy minden még akkor is ismerősnek és otthonosnak hat, ha soha egy atyámfiának se volt része hasonló élményben. Szép lesz tőle még a nyomasztó is.

Ezt 2014. május 19-én írtam.

Pontszám: 10/8

Valamiért kimaradtak a kamaszéveimből a sci-fik, pedig imádtam felfedezős-tudományos könyveket olvasni. Most kezdem pótolni – de jó, hogy éppen ezzel kezdtem! 

Olvasás közben néha megfordult a fejemben, hogy vajon szerettem volna-e ezt a könyvet kamasz fejjel. Azt hiszem, nagyon is. Az persze lehet, hogy a fizikatanárom agyára mentem volna, annyit nyaggatom, hogy magyarázza el, amit nem értek – de ettől még valószínűleg nagyon örült volna, hogy a magyar speces bölcsészgyerek mellesleg elektronmikroszkópokra meg enkefalogramokra kíváncsi.

De persze nemcsak a tudományossága miatt szerettem volna. Hanem mert izgalmas, mert lélektani, mert csodálatos képzelőerővel van megírva – a szimmetriádok és a kettős napfelkelték leírásait most is gyönyörűnek találom, tinédzserként talán még a könnyem is kicsordult volna tőlük.

Néhány perccel a kék naplemente után az északnyugati látóhatáron feltűnt egy szimmetriád – a műszerek már jelezték –, alig bontakozott ki a vérvörös ködből, csak itt-ott csillant meg tükörfényesen, mint az ég és az óceán határán kibomlott, gigászi üvegvirág. […] Néhány perccel később karcsú oszlop szökött a levegőbe, tövét a bolygó görbülete már eltakarta, hangtalanul nőtt-növekedett, több kilométer magasra. Az imént észlelt szimmetriád pusztulásának ez a nyilvánvaló jele derekáig vérvörösen izzott, följebb pedig kéken, mint egy higanyoszlop, majd kétszínű fává terebélyesedett, mind hevesebben sarjadzó ágainak csúcsa összehajolt s gomba alakú felhővé olvadt, a gombakalapját elsodorta a szél, még soká csillogott a két nap tüzében, töve pedig a látóhatár egyharmadán szétszórt, lomha, fürtös roncsokká szakadozva, igen lassan az óceánba hullott.

Felnőtt fejjel pedig dermesztő élmény volt a saját, évek alatt kialakult véleményemet (filozófiámat?) egy több mint ötven évvel ezelőtt írt regényben viszontlátni. Hogy az úgynevezett homo sapiens leginkább (legyek optimista, és ne írjam azt, hogy „kizárólag”) azt tudja felfogni, ami hasonlít hozzá.

[…] lényegében – mondták – nagyobb tétre megy a játék, mint hogy felderítjük-e a Solaris civilizációját; rólunk van itt szó, az emberi megismerés határairól.

Amikor a nagybetűs Másikat (a másik civilizációt, a másik létformát, vagy akár a másik nemet) keresi, figyeli, fedezi fel, akkor többnyire saját magának keres tükröt… mert reménytelen próbálkozás akár csak fel is fogni azt, ami gyökeresen különbözik a sajátunktól… és hány olyan ember van, aki magától értetődőnek tartja, hogy el lehet és kell valamit pusztítani csak azért, mert nem értjük. Az pedig, hogy elfogadja az ember a másikat tényleg „másik”-nak, a megbocsátással határos érzés.

Ezt 2014. május 24-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Jó könyv, kifejezetten élveztem. Tiszteletre méltó vállalkozás, jó ötletek és tényleg nagyon sok munka áll mögötte: a Brontë-életmű, az életrajzok, a levelezések és naplók, valamint a történelmi háttér alapos ismerete.

Történelmi-lélektani regény az élvonalból. Még stílusa is van. Igen-igen intelligens és kiváló pszichológiai érzékkel megáldott szerző műve, aki nem kisebb dologra vállalkozott, mint elmesélni, hogyan születhetett meg az Üvöltő szelek.

A pontlevonás azért jár, mert a regény szeretett volna meggyőzni arról, hogy ő több fikciónál – azaz, hogy az események hiteles rekonstrukciója, bármit jelentsen is ez a hitelesség –, és nem tudott meggyőzni róla. De mint regény, tökéletes.

Ezt 2014. május 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Az alapötlet jó, a téma olyasmi, amiről az ifjúsági műfajban is beszélni kell: a főszereplő kislánynak komoly traumát kell leküzdenie – ahogy a fülszöveg is mondja: túlél egy súlyos balesetet, amelyben a testvére meghal, az apja pedig kerekesszékbe kényszerül. A könyv arról szól, hogyan lehet feldolgozni a feldolgozhatatlant – tehát nagyon szép és nemes a szándék. Az alapötlet pedig, ahogyan az egészet a Brontë-hagyományhoz kapcsolja a regény, kiváló. A szerző, ahogy az angolok szokták mondani „has done her homework”, alaposan utánanézett a háttérnek.

Kár a megvalósításért!!! A stílus sokszor kiforratlan vagy csöpögős, a szereplők meg fekete-fehér sablonalakok. A szigorú és türelmetlen tanár néni, a remek pedagógiai érzékkel megáldott tanár bácsi, a gazdag család undok gyereke stb. Nem rossz könyv, de többet ki lehetett volna hozni belőle.

Ezt 2014. május 24-én írtam. 

Pontszám: 10/7

No, ez jólesett. 

Először azért kezdtem el olvasni, mert – röstelkedve vallom be – észt íróktól egy gyerekkori mesekönyvön kívül még semmit nem olvastam. Másodszor, mert krimi. Harmadszor, mert történelmi regény.

Ebből a második kettő sajnos kevés lett volna ahhoz, hogy az első ötven oldal után is továbbolvassam, pedig rosszul tettem volna, ha leteszem. A könyv eleje ugyanis amolyan „tizenkettő egy tucat”. Ha angol vagy amerikai regényről lett volna szó, le is tettem volna. De az észt, az becsületbeli kötelesség.

Aztán nem bántam meg. A továbbiakban sokkal-sokkal izgalmasabbá vált a történet is, a megírás módja is. A klasszikus krimi sablonjai végig megmaradnak, de az első ötven oldal után már sokkal ügyesebben dolgozik velük. Sőt, néha az volt az érzésem, hogy mintha a posztmodernbe is szeretne belekapni, és mintha A rózsa nevével akarna versenyezni. Hát utolérni nem sikerült, még megközelíteni se, de ha minden krimit megvetnénk, csak azért, mert nem A rózsa neve, akkor igen szomorú világ következne ránk. Az Agatha Christie-hatással már könnyebben boldogult az író. Halálbiztosra vettem, hogy a végén mindenki össze fog gyűlni egyetlen helyiségben, hogy Poirot-Melchior kérdések és válaszok segítségével bebizonyítsa az igazságot, és így is történt. 

Tehát: Egy pont levonás az elejéért. Egy pont a borítóért, amelynek egyrészt semmi köze a könyvhöz (a könyvbeli patikus fiatal ember), másrészt gyerekkönyvet ígér, és a gyermekkönyvtárban is találtam meg a könyvet, pedig nem ott a helye. Egy pedig azért, mert egy Észtországban játszódó észt regénynek összesen három darab észt szereplője van, az is csak másod- és harmadrendű. Értem én, hogy Tallinnt a XV. században elsősorban németek lakták, sőt az ország fölött is ők uralkodtak. Na de hogy az észteknek annyi szerepük legyen a regényben, hogy: a) feleség a háttérben, b) szolga a háttérben, c) szerzetes a háttér hátterében??? Irgum-burgum, ezt nem így szokták. Annál is inkább, mert elég kiszámíthatóvá is válik a szerepük. Már a regény felénél rájöttem, hogy mennyi közük lehet a gyilkossághoz.

Ezt 2014. május 30-án írtam.

Pontszám: 10/7

Jólesett olvasni. Jobban lekötött, mint nem egy kalandregény. Szó szerint nem láttam, nem hallottam, és nem sokon múlt, hogy fenn nem maradtam a vonaton.

Igaza van tgorsy molytársnak: ez a könyv éppen olyan, mint egy ügyes kézzel megmunkált, szeretettel készített használati tárgy. Mintha ott ültem volna a lócán a sarokban, és néztem volna, hogyan dagasztják a tésztát, szövik a csergét, sütik a halat, pakolják meg piacra a kosarat.

Amikor pedig időnként szembejött egy-egy „leva” (és nem forint), egy „sztotinka” (és nem fillér), mindig meglepődtem egy kicsit, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy igen, a történet Bulgáriában játszódik, a hatvanas évek végén – de akár az én nagyanyáim, dédanyáim története is lehetne. Csak ők tehenet tartottak, nem bivalyt. 

Ezt 2014. június 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10