Jaj, de furcsa könyv ez.

Először is: Az nagyon látszik rajta, főleg a középső ötven-hatvan oldalon, hogy a szerző nem „profi” abban az értelemben, hogy nem az írás a mestersége (konkrétan idegsebész). Időnként rakásra sorolja a közhelyeket, különösen amikor a jelenkori Zimbabwe boldog függetlenségét élteti. Mégis nagyságrendekkel jobban meg van írva a regény annál… mint ahogy, mondjuk, én beválnék a műtőben. Nemzedékek mesemondó-tudását kellett, hogy örökölje ez a nő. Ha egy csepp önéletrajzi „hitelesség” is van a regényben (bármit jelentsen is az), volt neki kitől örökölni.

Másodszor: Amikor családtörténetet olvasok, akarva-akaratlanul percenként összehasonlítom a saját családom történetével/történeteivel. Általában meglepő párhuzamokat találok. De arra azért nem számítottam, hogy helyenként összesen a neveket kéne megváltoztatni, és konkrétan ugyanazt kapnám, mint amit az én családom három nemzedéke csinált végig. Fülig érő szájjal olvastam a regény első harmadát, és fel kellett hívnom édesanyámat telefonon, hogy elmeséljem neki, hogy Zimbabwében is laknak ilyenek, mint mink. 

Harmadszor: Az előadásmód egyes szám második személyű – és az amerikai egyetemen tanuló fiatal zimbabwei lány (aki a szerzőnek feleltethető meg) nem az elbeszélő, hanem a címzett. Az elbeszélő a Zimbabwében maradt anya, aki nagyon tiszteli hagyományokhoz hű anyját, szabadságharcos húgát, „szegények ügyvédje”-férjét, lelkes-fanatikus, lázadó lányát – és mindannyiukat kicsit mintha mindig kívülről figyelné. Bevallottan nem is mindig érti az eseményeket, bár ennek azért ellentmond a lényeglátó képessége. Inkább arról lehet szó, hogy egyszerűen nem akarja érteni őket, mert nem akar belefolyni abba, ami történik. Annyira bájos, néha szomorú, mindig szeretni való, szelíd humorú asszony. Azért is írja a lányának a leveleket, hogy az ott a távoli nyugaton ne felejtse el a gyökereit. Eléggé elrettentő anekdotákat mesél ismerősökről, rokonokról, akik elszakadtak az afrikai földtől. Komolyan mondom, Illyés Gyulától a Puszták népe jutott eszembe. Az a rész, ahol arról van szó, milyen nehéz kiszabadulni egy elnyomáson és szigorú kötöttségeken alapuló létformából – de még sokkal nehezebb visszatalálni oda.

(Na, azt se gondoltam volna, hogy Zimbabwében találom meg a dunántúli puszták párhuzamát.)

Az előítéletek ellen írott könyv (is) ez, nemcsak családregény. Gyorsan utána is néztem egy-két délkelet-afrikai történelmi alaknak, hogy ne érezzem teljesen műveletlen fehér embernek magam. Nem, a zimbabweiek nem mászkálnak félmeztelenül a bozótban, nem jelzik félóránként dobolással az időt, és nem vadásznak lándzsával struccra. Igen, létezett olyan, hogy Nagy Zimbabwe, ez az önálló és teljes jogú, középkori eredetű királyság. (Vagy egy éve láttam is róla egy rövid régészeti és művészettörténeti összefoglalót, nagyon tetszett, egy afrikai művészettörténész által készített sorozat egyik epizódja volt, a BBC forgatta, csak ajánlani tudom, ezen a linken lehet megnézni.) Igen, van nekik kultúrájuk, civilizációjuk, történelmük, és köszönik szépen, nem kellettek hozzá az angolok, hogy boldoguljanak. Sőt.

Azok a részek, amelyekben ezt meg a szabadságharcot taglalja az anya, valahogy mégis elfakultak a családtörténet mellett. Pedig érdekes, izgalmas fejezetek ezek, de valahogy végig hiányérzetem volt. Az egyébként remekül ábrázolt mellékszereplők itt kicsit túlzásokba csúsztak át, és mindenki jó lett, erényes és hősies, aki a feketék oldalára állt. Elhiszem, hogy bőven akadtak közöttük hősök, de egy ennyire egyoldalúra rajzolt kép szerintem erősen torzít.

A végére pedig jutott bele egy kicsinyke mágikus realizmus is, de csak épp annyicska, hogy a szívemet fájdítsa vele… 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 15-én írtam. 

Pontszám: 10/9