Hát megtudtam azt is, milyen egy klasszikus észak-koreai elbeszélő költemény. :)
Pont olyan propagandisztikus, mint amilyennek képzeltem. De hogy (ahogy az utószó mondja) szocialista realista lenne?! Hogy Szemes Marit idézzem: „Eeez? Eeez nem!” Süket duma. Ez olyan romantikus, mint a huzat.

Azért választottam, mert egy angol nyelvű tanulmányban azt olvastam róla, hogy Észak-Korea nagy klasszikusa, amely a japánok ellen folytatott szabadságharcukról szól, amelyre későbbi művek épülnek, amelynek segítségével identitásukat meghatározzák, szóval nagyon sokat jelent nekik. Meg azért, mert azt is írták, hogy koreai mítoszok alakjai szerepelnek benne.

A Pektuszán (Pektu hegy) valóban szimbolikus-mitikus hegy Észak-Korea északi határán, és legalább annyit jelent az észak-koreaiaknak, mint ez a vers. Ő a „fehér fejű hegy”, aki a róla szóló költeményben személyesen is beavatkozik a rajta folyó csatákba.* (Sajnos korántsem annyiszor, ahányszor szerettem volna. Ennél sokkal több mitológiát is elviseltem volna, és a szövegnek se tett volna rosszat.)

Ó, Pektuszán, felhőkbe nyúlt orom,
mint legyező bordái összefutnak
markodba hegygerincek, csúcsodon
az örök idő vizei csobognak,
százezer éve nincs titok előtted,
látod a völgyi, apró falvakat,
szólalj, válaszolj, szent hegy, Pektuszán,
mit mutatott néked a pirkadat,
az első hajnal országunk felett,
míg a derengésben a Csanzi tóra
csüggtek sörényes, fehér fellegek?

A háttér: Korea háborúja a japán megszálló hadsereggel, kínai segítséggel. A hős partizánok belakják a hegyet, rá-rácsapnak a japánokra, és… és kb. ennyi a cselekmény, sok hóviharral, meneteléssel, tutajjal, golyószóróval, folyóval és heggyel.

Harc nélkül tünt az éj,
de pirkadatkor,
mikor még sejtelmesek a virágok
az ágyuszó a csendbe belevágott,
dörögve hirdette a rohamot.

A mű történeti hitelességét egyáltalán nem tudom megítélni, őszintén szólva nem is akartam, bár azért amit Csö Sza-he könyvéből tudok, az alapján végtelenül nyomorúságos életük volt a koreaiaknak a japánok alatt, nálunk kevesebbért is nekik mentek volna. (Az más kérdés, hogy azóta mit csinálnak a saját honfitársaikkal.) Ebben a korai időszakban, a negyvenes évek végén, amikor a költemény íródott, még nem egy meglevő és szilárd rendszert szolgált vele a költője, hanem egy olyan ideológiát, amelyben ott és akkor akár a becsületes emberek, becsületes költők is hihettek. Gondolom én. Mivel pedig ezt a becsületes költőt ’51-ben felrobbantották a japánok, hátha nem sejtette, hogy egy diktatúra fogja felhasználni a költeményeit. Bár… nem tudom. Egy másik, rövidebb propagandaverse is benne van a kötetben, az már a koreai háború idején keletkezett, Amerika-ellenes szöveg. Lehet, hogy mégis sejtette.

Az egész kötetet a klasszikus európai romantika közösségi vonulata hatja át. Komolyan mondom, tájidegenek voltak benne a golyószórók meg a kézigránátok. Kardot vártam volna, lovat és csákót, maximum ágyút. A természet dühöng, a hegy megszólal, minden fekete-fehér, csak jók és gonoszok vannak, minden lobog, de főleg a lelkesedés, az ellenség gyűlölni való, arctalan tömeg, arcuk csak a koreaiaknak van, és felmagasztosul a Nép (nagybetűvel), amint a véréből való vezért követi.
Biztos, hogy ez az eredetiben is megvan, mert így valósítja meg a propagandisztikus célt (és csak nem költötte teljesen újra Kuczka Péter az egészet), de az is holtbiztos, hogy ő is hozzájárult a költemény hangulatához rendesen. Mert nem létezik, hogy Te Gi-csen olvasta volna Petőfitől Az apostolt. Viszont nem létezik, hogy Kuczka ne olvasta volna, vagy ne számíthatott volna rá, hogy az olvasói ne ismernék. Nem idézi sehol, csak rendre úgy hajlítgatja a szöveget, hogy Petőfi költészetére rezonáljon az olvasó agya. És rezonál. Hogy ez mire való… abba inkább nem gondolok bele.

Völgyi városka. Éjfél. Üres utcák.
Alszanak házukban az emberek.
Az alkudozó kufárok becsukták
már boltjaikat. Vak ablakszemek.

Egyébként nagyon szép a fordítás, és a maga módján a mű is. Olyan tájleírások vannak benne, hogy még az én szívem is beledobban. A csatajelenetek izgalmasak, van hősiesség és önfeláldozás bőven, vér kevés ömlik, az is főleg a japánoké. A könyv szaga meg tiszta nosztalgia, gyerekkorom első könyvtára jut eszembe róla. A többit… inkább hagyjuk. Irodalmat akartam, megkaptam. De ő pontot tőlem egyáltalán nem kap. 

* Éghajlata egyébként igen szélsőséges, a hegytetőn nyáron húsz fokig megy fel a hőmérséklet, télen mínusz ötvenig is lemehet. Szóval nem lehetett piskóta az a hóvihar. Tetején, a kráterben látható ez a gyönyörű tó, a Cshondzsi (Mennyei-tó). A hegy alsóbb részeit sűrű erdő borítja, ezért is lehetett a háború idején valóban jó rejtekhely a koreaiaknak. Rajta is van Észak-Korea címerén, és ahogyan Te Gi-csen verse, úgy maga a hegy is a nemzeti identitásuk egyik jelképe. Természetesen tele van emlékművekkel, rendszeresen látogatják a turisták. De nem ők találták fel a spanyolviaszt: már több, mint négyezer évvel ezelőtt szent helynek számított, amikor Kodzsoszon, a Koreai-félsziget legkorábbi állama létrejött. Ez az állam kétezer évig állt fenn, és bár születésének dátumára nincs írásos bizonyíték, a koreaiak emlékezete ragaszkodik a dátumhoz, és onnan számítják az időt is. (Ezt se tudtam idáig.) Szóval a hegy térben és időben egyaránt Korea kezdetét jelenti. Viszont a dél-koreaiaknak körbe kell kerülni a fél világot, hogy meglátogathassák, mert csak a kínai oldalról mászhatják meg. Ezt nem kommentálnám.

A kép forrása: Wikipédia. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. szeptember 17-én írtam.