Nagyon jó könyv, de (vagy talán: ezért?) nagyon nehéz írni róla.
Olvastam közben a Molyon az értékeléseket, hogy lehet-e ezeket a klasszikus japán elbeszéléseket gótikusnak tekinteni vagy sem. A kötet végére arra jutottam, hogy lehet – de ebből a gótikából a műfaj (vagy stílus? vagy mi?) XVIII-XIX. századi művelői sokkal többet értenének, mint mi. Én sem dicsekszem azzal, hogy hú, de mennyire átláttam minden összefüggést. De azzal igen, hogy amikor érzékelhetően azt várta az elbeszélő, hogy szoruljon a torkom – hát akkor szorult…
Amit biztosan tudok: hogy a novellák lélektani oldala rendkívül erős. Nem elemzik a szereplők lelkét – ellenkezőleg: attól nehéz őket megérteni, hogy a legtöbb esetben pusztán a cselekedeteiket látjuk, szavaikat halljuk. Hogy közben mi megy végbe bennük, arról egy árva hangot ki nem mondanak sem ők, sem az elbeszélő. Hogy nagyon is forrnak a finom, udvarias gesztusok, bájos mosolyok, meghajlások, apró megjegyzések fedele alá fojtott indulatok, arról kizárólag a legalább annyira váratlan, mint amennyire brutális végkifejletek tanúskodnak.
Valószínűleg azért értjük ezeket az embereket nehezen, mert egy számunkra nagyrészt ismeretlen kultúra kódjait használják. Hiszen ők nyilvánvalóan kitűnően elvannak egymással, a legcsekélyebb utalást is azonnal felfogják (az erőteljesebb utalás meg már gorombaságnak számít), különösen nyilvánvaló ez az utolsó novella életmentős jelenetéből, ahol a lány nemcsak arra jön rá, mit és miért akar csinálni a fiú, hanem még arra is, hogy hol találja meg.
Én legfeljebb csak sejtettem, mi miért történik, ki kitől mit akar, miért, és miért pont ott és úgy tör ki belőle az indulat.
– Tudod, az emberek régen azt beszélték, hogy valahányszor ástak egy kutat, hangokat hallottak a föld belsejéből: kutyák, csirkék, emberek hangját, az ökrös szekerek kerekének nyikorgását. Lehet, hogy némelyik hasonló volt ehhez, amit mi hallunk most odalentről, ködön túlról, a partról ideszűrődni.
A szereplők mindig vágynak valakire, és egyikük sem kaphatja meg, amire vágyik, ezért pótlékot keresnek valaki másban, aki egy vagy más okból hasonlít az illetőre – és kész is a kísérteties hatás. Eldurvulni ott kezdenek a dolgok, amikor a pótlék (szinte azonnal) rájön, hogy ő pótlék, és ezt a helyzetet készséggel el is fogadja, épp hogy csak nem repes az örömtől. Legalább lélekben (de időnként testben is) aláveti magát a másiknak. A vágy mellett a másik borzasztó erős motiváció a szégyen, amelyet bármiféle jelentékenyebb deviancia kiválthat (pl. X nem szólt Y-nak arról, hogy veszélyes az út; vagy Z megevett két kekszet).
Amikor pedig a mélyben dúl a pszichológiai dráma, akkor a felszínen minden apróság jelentékennyé válhat. A bizonyos finom kis gesztusok vagy udvarias megszólalások. Egy napernyő színe. Egy bizonyos irányba fordított arc. Amit az elbeszélő elég fontosnak tart kiemelni, arra mindre gyanakodni lehet, hogy jelent valamit, de a rosseb tudja ezeknél a titokzatos japánoknál, hogy mit. Vagy akár valami teljesen hétköznapi látvány válik hátborzongatóvá, mert a szereplő tudattalanjában összekötődik két-három emlékkel, vággyal, szégyennel – de ezt az olvasó nem tudja, csak az eredményt látja, a hangulatot érzékeli. Az elbeszélő nem segít. Nem is ítélkezik. Csak közli, ami történik.
A földön ülő ember húzta meg a zsinórt, melyre felgördült a függöny. Legalábbis ő így látta.
Egy síremlék volt a hegyoldalba vésve, méghozzá egy igencsak nagy, bejárata két méter széles lehetett. Ez nem szokatlan errefelé. A hegyek telis-tele vannak ilyen síremlékekkel. A földművesek még savanyúság tárolására és zöldségek termesztésére is használják őket. Mindenesetre a függöny felgördült, és a fiatalember meglátta a színpadot.
Ezt bizony a XVIII-XIX. századi, angol vagy amerikai gótika írói is gyakran így csinálták. De nem feltétlenül hozzájuk kellett nyúlnia Izumi Kjókának (nem is néztem utána, hogy megtette-e). Elég volt neki Muraszakit olvasni. Pont ugyanezt játssza! Mondtam én, hogy a Gendzsi szereplői simán odaillenének azokba a fojtogató légkörű angol kastélyokba vagy amerikai nagyvárosokba!
Ráadásul még a korabeli hétköznapi japán életről is sok mindent megtudhatunk. Persze azt is úgy ábrázolja az elbeszélő, mintha tulajdonképpen minden olvasója tudná, miről van szó, neki csak éppen néhány ecsetvonást kellene odavetnie – de azokat odaveti, és ha én speciel nem is tudom, miről van szó, azért a mellékalakjai és a helyszínek leírásai színesek és elevenek az én számomra is.
Egyedül a fordítás miatt vontam le egy pontot. Tüneményesen rossz! (Igen, ez a kifejezés nem marhaság, hanem helytálló.) Nem japán eredetiből készült, hanem angol fordításból, ami önmagában nem lenne baj (legfeljebb az zavar, hogy egy helyen yardokban adja meg a távolságot), de angolosként elég érzékeny vagyok arra, hogy egy magyar mondat olvasásakor ne lássam mögötte az angol eredetit. A fordítónak dunsztja nincs például a magyar névelőhasználatról, szolgaian másolja az angolt; és sorolhatnám a hasonló alapdolgokat. Miközben kitűnő szóválasztásaival tökéletesen tud hangulatot teremteni, a fent említett apró finomságokat érzékeltetni, és időnként még tájszót sem fél használni a hatás érdekében!
Felhőfekete hajjal és barackszín köpönyeggel érkezett a kertbe a vihar, s a repcevirágok közt repkedő pillangók kísérték.
Mintha két fordító lett volna, egy vérprofi meg egy kétbalkezes.
Nem tudom, hogy a Gendzsi meg Freud ismerete nélkül mennyit értettem volna belőle. De aki egyszerűen csak különleges történetekre vágyik, és van egy kis érzéke a pszichológiához, szerintem olvassa bátran, érdemes!
Ezt 2015. szeptember 18-án írtam.
Pontszám: 10/9
