Nem könnyű olvasni ezt a könyvet, ha az ember feltételezi, hogy minden, amit olvas, (a mű világán belül) igaz.
Nagyon könnyű olvasni, ha az elején észreveszi, hogy itt mindenki mindent puszta pletykából tud, amelyek egymásnak is ellentmondanak, azért, mert ők pletykák. És úgy is kell komolyan venni őket.
Egymást megérteni véletlenül se próbálják az emberek, bár azt nem lehet mondani, hogy nem figyelnek egymásra, óóó, nem, hát ezek egyebet se csinálnak, csak figyelnek: akármit tesz valaki, azt holtbiztos, hogy legalább ketten hallják vagy látják, és a lehető legrosszabb következtetést vonják le belőle, mert mindenki a saját kis frusztrációit igyekszik kompenzálni. Érdemes olvasás közben elgondolkodni, vajon ki hazudik (magának vagy másnak), ki mondhat igazat, és ki az, aki egyszerűen csak beszél bele a világba – jó kis edzés a figyelemnek.

Nevetni való világ ez, pótcselekvésekkel tele, és legfeljebb csak azért mehet el az ember kedve a nevetéstől, mert ez a világ túlságosan hasonlít a sajátjára. De karikatúrának is vallja magát ez a világ (sőt: egy karikatúra karikatúrájának), hát nézd annak, hátha megnyugszol egy kicsit. Hiszen a karikatúra mindig túloz, bizonyos dolgokat mértéktelenül felnagyít, másokat szándékosan homályban hagy.
Itt a piszok van felnagyítva, mindig szem előtt tartva. A romlás, a rozsda, a szuvas fog, a por, az állott szagok, a csömör, az émelygés – azt emeli ki minden második bekezdés. Egy apró gesztusra (X. túl mélyen emelte meg a kalapját, Y. nem adta vissza a vizitet, Z. a könyökével hozzáért N. arcához) a legmélyebb szégyen vagy halálos sértődés a reakció. Hiszen ahol a város határánál ér véget a világ, ott minden csekélység mérhetetlen fontosságot kap. Hm. Biztos, hogy a nyájas olvasó ismerősei között nincsenek ilyen emberek? És vajon az ő beszédüket mindig komolyan kell venni? 

A legjobb: nézd az egészet bábszínháznak… Mert ha megsajnálod a szereplőket, ha azonosulni akarsz bármelyikkel, bizony rosszul jársz.

Ezt 2015. szeptember 22-én írtam. 

Pontszám: 10/8