Már akkor a fentiekkel akartam kezdeni a leendő értékelést, amikor a regény kétharmadához értem. Akkor már határozottan úgy éreztem, hogy a dán szerző nemes versenybe bocsátkozott a tizenegy évvel korábban megjelent lengyel regénnyel.

Nagyon szép könyv ez, Nobel-díjat is kapott a szerző, úgyhogy nem értem, Sienkiewicz könyvével ellentétben miért nem adták ki a II. világháború óta újra magyarul. Előtte bezzeg több kiadást is megért.*

Nem tudom eldönteni, hogy azért-e, mert Sienkiewicz jobb író lenne Gjellerupnál. Tény, hogy a Quo vadis? monumentális történelmi tablót nyújt, egy-két egysíkú, de még több összetett és izgalmas figurával – Gjellerup könyvéről ugyanezt nem lehet elmondani. Az összes szereplő egysíkú, gyakorlatilag mesefigurák egy jól kitalált, ám a szó klasszikus értelmében nem kifejezetten „izgalmas” történetben. No de nem is pont ugyanaz a célja Gjellerupnak, mint Sienkiewicznek, és nem is olyan „látványos” történelmi korral dolgozik. Indiában senki nem akarta Buddha követőit oroszlánok elé vetni.

A kor: Buddha öregkorának ideje. A cselekmény: két beavatódás története, a regény felénél egész ügyesen összeillesztve. A főszereplők: egy férfi és egy nő (Kámanita és Vaszitthi), két szerelmes, akik különböző utakon, különböző próbatételeken át jutnak el ugyanahhoz az igazsághoz.**

És talán csak a szerelem és a hűség az egyedüli Valóság, amely nevet és alakzatot változtat. Ez a kettő a dallam, mi pedig lantok vagyunk, amelyeken amaz felhangzik. A lant széttörik és az új lantra ajzzák a húrokat; ám a dallam ugyanaz marad.

Közben csodálatos indiai tájakon járnak, találkoznak pazarlással, galádsággal, hatalomvággyal, rablóbandával, bosszúval, megtért bűnössel, a szútramagyarázatok jóindulatú (és ettől nem kevésbé vicces) paródiájával – mindennel és mindenkivel, ami egy kalandregényhez csak kell. És hát persze magával Buddhával is. 

A szakadék mély árnya fölött messze tájra szállt a tekintetünk, láttuk, amint a két folyam ezüst szalagjai végigkígyóznak a mérhetlen síkságon és egyesülnek ama megszentelt helyen, melyet „hármas fürt”-nek neveznek, mert az a hit felőle, hogy a mennybeli Gangá mint harmadik ott csatlakozik hozzájuk. És Vaszitthi meg is mutatta nekem a fák koronája fölött a mennybeli Gangát, – mert ezt a szép nevet adják ott az égi fénysávnak, melyet mi lenn délen tejútnak [sic!] hívunk.

Az allegorikus váz kitűnően működik: Kámanitát és Vaszitthit a kölcsönös földi szerelem indítja el a zarándokúton, különválásuk után mindketten alantas (sőt komikus) helyzetbe, szenvedések közé jutnak, mindketten a maguk módján bűnbe is esnek, majd egy harmadik bűnös megtérése túljuttatja őket a holtponton, meghallgatják Buddha tanításait, és ez – megint csak két különböző módon és időben – hozzásegíti őket a beteljesedéshez, jelen esetben a nirvánához.

Vagyis itt nem az volt a cél, mint Sienkiewicz esetében, hogy korrajzot kapjon az olvasó, hanem a címben megjelölt zarándokút(ak) ábrázolása. Ahhoz meg a sablonalakok passzolnak jobban. Ezt el kell ismernem, hiába hiányzott nekem olvasás közben az az élmény, amelyet egy Petronius, egy Chilon, egy Euniké nyújthat.  Eltekintve egy üdítő kivételtől, Vadzsasravasztól, aki amolyan igazi komikus-veszedelmes, erkölcstelenségében is jóindulatú figura...

A szent Véda arra tanít bennünket, hogy az egyedüli valósággal Létező, a legfelsőbb Istenség a Brahman. De ha ez igaz, akkor minden gyilkolás nyilvánvalóan csak merő csalódás és látszat.
(…)
Ezek után nem foroghat fenn többé semmi kétség afelől, hogy ama tan az erőszakot tévők pokolbeli bűnhödéséről [sic!] csak a gyengék kitalálása, hogy az erősek erőszakosságától megvédelmezzék magukat azáltal, hogy ez utóbbiakat megfélemlíteni próbálják.
És ha a Védák néhány helyen mégis ezt a tant hangoztatják, akkor e helyeket – mivel az alapelvekkel összeegyeztethetetlenek – bizonnyal a gyengék csempészték a Védába, meghamisítván ezt.
Ha tehát a Rigvéda azt mondja, hogy jóllehet az egész világ tulajdonképen [sic!] csak a Brahman; az Isten mindamellett azt az embert ismeri el a Brahmantól leginkább áthatott lénynek: – akkor immár el kell ismerni, hogy az emberek közt viszont az igazi és valóságos rabló a Brahmantól leginkább áthatott lény s ilyképen [sic!] a Teremtés koronájának tekinthető. Ami azonban a tolvajt illeti, ki nem emelkedik a rabló színvonalára, minden további fejtegetés nélkül is kitűnik, – mivel az Irás [sic!] gyakran hangoztatja, hogy ez a felfogás: „ez itt az enyém” csupán önámítás és hívságos tévhit, amely az embert a legmagasabb cél elérésében gátolja, – mondom, kitűnik ebből, hogy a tolvaj, aki épen [sic!] ama tévhitnek „ez az enyém” állandó és tényleges tagadását tűzte ki élete feladatául, a legmagasabb Igazságot képviseli. Mindamellett a rabló, épen erőszaktevése folytán, magasabban áll a tolvajnál.
Ezzel a tényt, hogy a rabló a Teremtés koronája, úgy az észbeli megfontolás, valamint az Irás érveinek alapján bebizonyítottuk és így ez megdönthetetlennek tekinthető.

...kár, hogy olyan szigorúan elbánik vele a regény második fele. 

A kort, a buddhizmus hatásának kezdeteit tényleg nagyszerűen ismerte Gjellerup, magát ezt a vallást és filozófiát is,*** és a meséiket is felhasználta a regény megírásához.

Amitől nagyon Quo vadis?-os lett: az egész regényt az első szótól az utolsóig mindenestül átitatja a vallás; a lány húzza maga után a fiút a megtérés útján; a lány hallgatja (a városlakókkal együtt az erdei tisztásra kivonulva, a földön ülve) Buddha beszédét úgy, hogy meg is érti, és ő közvetíti mindezt a sokáig tévelygő Kámanitának; a regény „kisebbik” gazembere bántani akarja a buddhista híveket, ehhez képest egyik napról a másikra megtér, és a továbbiakban következetes hűséggel ragaszkodik vallásához; a „nagyobbik” gazember marad magának, megtérés esélye nélkül… és akkor még a főhősnőt segítő gyermeklelkűen vallásos cselédet nem is említettem – bár ő itt nem férfi, hanem nő. A többi párhuzamot nem sorolom – azok inkább aprócska, kísérteties ráismerések, amelyekhez oldalakat kellene idéznem. Úgy általában sokszor volt olyan érzésem olvasás közben, hogy bár Gjellerup a buddhizmus népszerűsítését tűzte ki céljául, azért ahol tudta, európai ízléshez idomította a cselekményt, a jellemábrázolást, a stílust, hogy a mi fülünknek ismerősebben csengjen és könnyebben befogadhatóvá váljon a történet. Sikerült is neki – nekem tetszett a könyv.

Kámanita körül égbenyúló malachitszikláktól bezárt völgykatlan szélesedett és ennek közepén állt a csodafa.
A törzs és az ágak símafényű [sic!] piros korállból [sic!] voltak; valamivel sárgásabb piros volt a göndörödő, bolyhos lombozat, melyből mély karmazsinszínű virágok parázslottak elő.
A sziklatetők és a lombkorona fölé sötétkéken terült az égbolt és egyetlen felhőcske sem jelent meg rajta. Az égi szellemek zenéje is alig-alig hatolt idáig, ami a légben reszketett, olyan volt, mint régen hallott dallamok emléke.
Csupán három szín uralkodott itt: az égbolt kék azúrja, a szirtek malachitzöldje és a fa korállpirossága. És csak egyetlenegy illat, a karmazsinvirágoknak az a titokkal teljes, minden mástól különböző illata, mely Kámanitát ide vezette.

A fordítás pedig igazán gyönyörű. Baktay Ervin tényleg mindent beleadott ebbe a szövegbe. Az ő neve eleve garancia arra, hogy a vallási szakkifejezések és az ókori indiai irodalomra való hivatkozások mindenestül a helyükön legyenek, de hogy ekkora költő volt, azt tényleg nem gondoltam volna.

* Nagyon sok nyelvre lefordították a maga korában. Nézem az Amazont: az angol fordítása rendszeresen újra megjelenik. Pedig már gyanakodtam, hogy azért nem olvassák, mert tömegmészárlás híján nem lehetett belőle hollywoodi szuperprodukciót csinálni. Saját hazájában viszont gyakorlatilag elfelejtették – legalábbis a Wiki szerint. Igaz, hogy a szerzője enyhén szólva kompromittálta magát a II. világháború idején; de a regény megjelenésekor még nem. 
** Nem is igazán értem, miért csak Kámanita szerepel a címben, mert Gjellerup vigyázott, hogy kb. ugyanakkora teret szenteljen mindkettejük megtérésének. A regény első felében Kámanitáé a szó és a tér, Vaszitthi csak mellékszereplő, a regény fele után viszont Kámanita háttérben marad, Vaszitthi lép előre, és ő kapja meg a szót is.
*** Legalábbis a fordító, Baktay Ervin ezt írja, és ha valakinek, hát neki el is lehet ezt hinni. 

Ezt 2015. október 4-én írtam. 

Pontszám: 10/8