VÉGRE! Négy év után sikerült levadászni!

Klasszikus lett mesejáték, szerzőjének egyik fő műve,* a lett gyerekirodalom büszkesége, újra meg újra elővett sikerdarab. Szívem meghasad, hogy miért nincs magyar fordítása, miért nem játszották nálunk is annak idején, amikor Lettország a „baráti” Szovjetunió része volt.** Miért kellett nekem egy egész nemzetközi hálózatot megmozgatni, hogy hozzájussak?!***

A cselekmény mesejátékhoz illően egyszerű: Spreedeets (Sprīdītis, lett népmesei alak, kb. a mi Hüvelyk Matyinknak felel meg) torkig van a családjával (mostohaanya, mostohatestvérek), és úgy dönt, hogy megmutatja nekik, mire képes, ezért elindul kincset keresni, aztán egyik állomás a másikat követi, még a királyi udvarba is eljut, míg rá nem jön, hogy hol és kivel is lehet voltaképpen boldog. Közben sok mindent megtanul ő is, az otthon maradtak is.

Amitől sajátosan „lett” a darab, az elsősorban a lett hiedelemvilág (mitológia?) alakjainak beépítése a cselekménybe. Számomra persze csak a Szélanya, az óriás és az Erdőanya kapcsolódik nyilvánvalóan ehhez a körhöz, de minden további nélkül lehet, hogy ha jobban ismerném a lettek babonáit és meséit, több szereplőt is felismernék. Láthatóan keresztényiesítették is ezt a hiedelemvilágot, ez főleg a darab vége felé egyértelmű,**** de azért a pogány Lettország hagyományai is mindvégig jelen vannak.

Amitől meg klasszikus gyerekdarabbá vált, az az, amit hozzátesz a hagyományhoz, ahogyan feldolgozza azt. Van neki humora: aranyos, gyereknek való fajta, sok színpadi kergetőzéssel, „többet ésszel, mint erővel”-győzelmekkel, cirkuszból átvett mozdulatokkal, gyerekek közötti civakodásokkal.***** Az olvasói/nézői elvárások teljesítése és az elvárásokkal való szembemenés között ügyesen tartja az egyensúlyt, éppen csak annyira szegi meg a szabályokat, hogy az humor vagy izgalom forrása legyen, de ne zavarjon nagyon.******

Azért maradt benne egy csúnyán agresszív jelenet. Értem én, hogy az is a főszereplő nevelődéséhez tartozik, hogy kiállja a fájdalmat, de ha mai rendező volnék, ezt erősen átalakítanám. Minden egyéb tekintetben szerintem ugyanolyan hatásosan működik a mai színpadon, mint a száz évvel ezelőttin. Tökéletesen megértem, hogy kultuszt csináltak köré a lettek, például szeretik a szereplőket köztéri szoborként megjeleníteni.

A levonás kizárólag a kiadványnak jár, Brigaderének semmi köze hozzá. Igen, ilyen hálátlan disznó vagyok, hogy még ezt az egyetlen lehetőséget is, amely megadatott nekem, hogy ismerhessem a darab szövegét, leszólom.

Mert:
1. Pocsék a fordítás. Nem a profi műfordító, hanem a műfordító-tanonc szintjén van. Arról nem szólok, hogy a „who's” és a „whose” összekeverése mennyire alap. De hogy tele van az angolhoz egyáltalán nem illő, érzésem szerint tükörfordított kifejezésekkel, az már mindenképp az igénytelenség jele. Paradox módon pont így sikerül a stílust egy kicsit visszaadni – mivel harcolnom kellett a szöveggel, néha valahogy megéreztem, mennyire erősen kötődik ez a darab a nyelvhez, amelyen megírták. Főleg a verses részekre való tekintettel azt hiszem, jobb ötlet lett volna kétnyelvű kiadásban megjelentetni a darabot. Különösen zavart a nevek átírása angol kiejtés szerint.
2. A jegyzetanyag mennyisége: nulla. Pedig kéne. Nagyon. Hogy egyértelmű legyen, melyik mesefigura/mitológiai alak, melyik hiedelem vagy gyermekjáték milyen eredetű, mennyire elterjedt, milyen környezetbe illik. Az egy dolog, hogy nem a magyar olvasó volt a célközönség, hanem a lett emigránsok lettül már nem beszélő gyerekei, de hát nekik talán nincs (még nagyobb) szükségük ezekre az információkra, már csak a nemzeti identitásra való tekintettel is?!

Selma Lagerlöftől földrajzkönyvet rendeltek, és klasszikus gyerekkönyvet írt helyette. Anna Brigaderétől drámafordítást rendeltek, de nem talált megfelelőt, ezért gondolt egyet, és megírta az első lett gyerekdarabot. Háromszoros hurrá mind a kettőnek. Szeressük az északi mesemondó néniket. 

Ja, utóirat: Amilyen pocsék a fordítás, olyan szépre sikerültek az illusztrációk. Lettországi tájak a háttérben, fényképből átalakítva, szürkítve, élesített körvonalakkal, az előtérben pedig gyerekrajzszerűen erős körvonalakkal megrajzolt, néhány élénk színnel kitöltött mesefigurák. Ötletes.

* Ez a másik, szintén nagy fegyvertény volt beszerezni, de azért nem hozzáférhetetlen. A Spreedeets sajnos kizárólag antikváriumban kapható, ha az embernek mázlija van.
** Készült belőle tündéri mesefilm is, élőszereplős, lett-csehszlovák koprodukció. Méhéhért nem vetítették nálunk is…? Egyébként elég sok mindent módosítottak a filmben a drámaszöveghez képest, és nemcsak azért, mert a film más lehetőségeket tartogat, mint a színpad.
*** Egy netes antikváriumban sikerült rábukkanni, amely a Kanadában (!) élő lett emigránsok és utódaik számára árusít lett és angol nyelvű lett irodalmat. Ha NannyOgg molytárs nincs, nem jutok hozzá. Meg ha a húgom nem segít, hogy át is lehessen venni. Köszönöm szépen.
**** SPOILER A boszorkány azért nem tudja legyőzni az alvó kisfiút, mert a kisfiú, aki éppen két perccel korábban jött rá, mi is az ő életének értelme, éppen kereszt alakban fekszik a földön. Ez a rész a filmbe nem került bele. Jéééé, nem is értem.
***** SPOILER Az első felvonás legvége annyira kedves, még a felnőttet is megmosolyogtatja, sőt főleg a felnőttet, aki addigra már rájött, hogy Spreedeets és Leeneet egyáltalán nem utálják egymást, sőt.
****** SPOILER Meg Lettország történelme is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a darab úgy végződik, ahogyan. A királylány a nemesi-városi kultúra képviselője is lehet, azaz kimondatlanul is inkább német, mint lett, ezért is nem illik Spreedeetshez. (Hiába imponáló az öntudata. A gőgje persze nem.) A lett anyanyelvű közösség évszázadokon keresztül jellemzően az erdőkhöz, apró falvakhoz, magányos tanyákhoz kötődött.

Ezt 2019. június 16-án írtam. 

Pontszám: 10/8