Kicsit olyan, mint Ráth-Végh István könyvei, de ezt pontosabban megfogalmazni csak akkor tudnám, ha pontosan meg tudnám mondani, milyenek is a Ráth-Végh István könyvei. Egy rendkívül művelt, olvasott, kitűnő humorú, egyéni látásmódú könyvmoly anekdotikus hangnemben megírt ismeretterjesztő esszéi – jó lesz így, vagy kihagytam valamit? Na, Blumenthal is efféle, csak nem tud olyan jól írni, mint Ráth-Végh. Viszont elfogulatlanabb, tárgyilagosabb, mondhatnám: tudományosabb.

A kötet eleje és vége tetszett a leginkább, a közepe (az a csekélyke négyszáz oldal) valóban csak arra való, hogy illusztrálja-igazolja Blumenthal véleményét. Az a négyszáz oldal tartalmazza az eseteket: azoknak a gyerekeknek a történeteit, akik éppen a kritikus korban estek ki az emberi közösségből, kerültek akár a természetbe, akár végletesen zárt terekbe, majd évek múltán vissza, és jól-rosszul sikerült vagy nem sikerült beilleszkedniük. Keserű-szomorú történetek ezek, gyakran rémtörténetek – és nem mindig az az idő a legrémesebb, amelyet a gyerekek a közösségből kizárva töltenek.

Az ember beszédképességét előszeretettel használják az értelem mércéjéül. Más szóval azt a személyt, aki némának született, valamiféle beszédzavarban szenved vagy csak egy ismeretlen nyelven képes kifejezni magát, a társadalom alig fogadja el jobban, mint a vadembert. (…) Ám a beszéd elsajátítása nem mindenütt válik a társadalmi elfogadottság mércéjévé. Nem egy társadalomban a beszédzavarban szenvedő embert éppenséggel a sámánok vagy a szentek közé sorolják.

Az eleje és a vége a leginkább esszészerű, ahol azt foglalja össze, mit gondoltak az emberek sok-sok száz év alatt az ember és állat közötti különbségről – meg arról, mi mindenre „jogosítja fel"* az embert ez a bizonyos különbség.

(…) amilyen mértékben hajlandók vagyunk rá, hogy az állatot felértékeljük és ámulattal fedezzük fel benne a kommunikációképesség legszerényebb jelét is, éppoly buzgón nyilvánítjuk fajidegenné azt az embert, akinek ismérvei túlontúl elütnek a mieinktől. E baljós jel jegyében zajlott például Európa és Amerika találkozása. Kolumbusz és utódai a karibi térség meztelen indiánjainak „vad” megjelenését mintegy felhatalmazásként értelmezték arra, hogy rabszolgasorba döntsék, kizsákmányolják és adott esetben lemészárolják őket. Nem sokat segített az sem, hogy 1537-ben III. Pál pápa Sublimis Deus című bullájában végre elismerte: az új-hispániai idegeneknek is halhatatlan a lelke. A fekete afrikaiakkal folytatott rabszolga-kereskedelem és az amerikai Dél államaiban dívó rabszolgagazdaság csak addig állhatott fenn, ameddig a fehér kereskedők és gazdálkodók meggyőződéssel hittek a feketék alacsonyabb rendűségében.
(…)
Az ember és az állat közötti határterület tehát bizonytalan, veszélyekkel, félreértésekkel és reményekkel teli zóna – és ezen a területen éltek a mi vadembereink is. Emiatt gyakran látnak bennük a két világ közötti közvetítőt, és ennek megfelelően kihasználták őket.

Illetve nem is ez a legfontosabb. Hanem a határsáv. A „Zóna”, a mezsgye. Mert azt könnyű megmondani, mi vagyok „én”. Azt is, mi az, ami „idegen”. De a kettő között mindig lesznek átmenetek, és azok aztán az igazán veszélyesek. „Még” nem ember, „már” nem állat. „Már” hasonlít hozzám, „már” kezelhetem kísérleti-megfigyelési alanyként, „még” nem kell felelősséget éreznem iránta, „még” bánhatok vele úgy, mintha nem volna lelke. Különben is, mi az, hogy lélek? Olyan neki nincs is. Csak nekem van.

Ha azonban a következő, Penny Pattersonnal folytatott párbeszéd nem a gondozónő kitalációja, úgy a gorilla még gondolkodik is. Amikor Koko és gazdája egy gorillacsontváz képét nézegették, dr. Patterson megkérdezte:
Patterson (kézjelekkel és hangosan): Él-e ez a gorilla vagy halott?
Koko (kézjelekkel): Halott, viszontlátás.
Patterson: Mit érez a gorilla, ha meghal? Örül, bánkódik, fél?
Koko: Aludni.
Patterson: Hová mennek a gorillák, ha meghalnak?
Koko: Kényelmes lyuk. Viszontlátás.
Patterson: Mikor halnak meg a gorillák?
Koko: Gondok, öreg.

(Ha valaki ebből azt a következtetést vonja le, hogy nem a vadember tud igazán veszélyes lenni, hanem a tudós, aki dolgozik vele, az nem jár messze az igazságtól. De azért rendes emberek is szerepelnek a történetekben… úgy mutatóba.)

Azt hinnők, a napilapok és a televízió korában a bennünket nap mint nap elárasztó tudósítások megalapozottabbak, mint a régebbi, kevésbé mediatizált korok meséi és hiedelmei. Ám az információs korszakban az áldozatokat és a tetteseket bámulatos gyorsasággal dolgozzák fel szórakoztatás és horror egyfajta elegyévé. S mivel a hírekben szereplő emberek többnyire nem személyes ismerőseink, hamarosan újra elnyeli őket a feledés (…).

Sajnos Blumenthal nincs olyan jó író, sem olyan jó filozófus, hogy igazán újat tudjon mondani a témáról. Viszont minden kutatók gyöngye, aki irdatlan mennyiségű anyagot szed össze, és mindennek nagyon alaposan utánanéz.** Nehezményezte egy értékelő, hogy az egyes eseteket igazából csak leírja, alig kommentálja – tény és való, de azért, mert üres spekulációkhoz nincs kedve. Ha valamiről nem talál elég adatot, éppen csak megemlíti. Legfeljebb még körbeírja, hogy mennyire tartja hitelesnek. Mit mondjak, meggyőzően tudja kimutatni a fikciót.*** („Esz ety finom úri kifejezés, asztat jelenti, hoty hazukság.”****) Amikor viszont (elég ritkán) bőségesen áll a rendelkezésére adat, akkor elengedi magát, akkor kisesszét ír az eset köré. Teljesen korrekt kisesszét egyébként, senki se vádolhatja elfogultsággal, kivéve, amit a kiszolgáltatott nyomorultak és elfeledett jótevők iránt érez, azt meg megengedem. Elfriede Jelinek is erre rezonált, amikor ilyeneket írt az előszóba: 

Milyennek képzeljük azt a fajta magányt, amelyben vannak ugyan lépések – gyakran négykézlábasak, ahogy az állatoktól ellesték, mert úgy sokkal gyorsabb a helyváltoztatás –, de az állatokon kívül senki nem lépdel mellettük, úgy, ahogy mellettünk lépdel a beszéddé vált tudat? (…) De az idegenek, a vademberek húsában-vérében nem lakozik semmilyen ige, ők – ha az ilyen gondolatot egyáltalán el lehet viselni – tökéletesen egy szál maguk vannak.

Mindenesetre Defoe-t nagyon elintézi. Kimondatlanul, de nagyon. Még hogy önmagában boldoguló, a semmiből egy lakatlan szigeten civilizációt építő polgár… Blumenthal történetei azt igazolják, hogy milyen törékeny az emberi elme, milyen jól működik az emberben az utánzás és alkalmazkodás, mennyire könnyű tartós magányban a környezethez idomulni és elveszíteni hangot, emlékezetet, tudatot.

* Remélem, érzékelhető az irónia.
** Kivéve a Hany Istók történetét!!! A mocsok!!! Pedig három magyarországi esetet is felsorol a könyvben, és ez messze a leghíresebb, hogy hagyhatta ki?!
*** Veszélyes bölcsész. 
**** Fülig Jimmy-apokrif.

Ezt 2015. október 7-én írtam. 

Pontszám: 10/9