Hogy egy örökbecsű klasszikust idézzek: „Nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára képregényt.” Hogy melyik részben hangzik el? Ööö… hát valamelyikben biztosan, ott lesz az elején. Vagy a végén.
Azért vannak ám élénk emlékeim a gyerekkoromból. Nils Holgersson, Góliát, Kockás minden mennyiségben (Artúr!!!), aztán Bucó, Szetti, Tacsi… de hát ez nem az a kategória. Kíváncsi voltam, milyen egy felnőtteknek szánt képregény, amely ráadásul egy Hoffmann-elbeszélés (romantika kori horror) címét viseli büszkén. Lássuk.

Az egyes fejezeteket bevezető képek: hátborzongatóan gyönyörűek. Azokat szerettem a legjobban. Festményekként akármelyik galériában ki lehetne őket állítani, simán kifizetném a belépődíjat értük. Jó sokáig el lehet őket nézni, találgatni, melyik szimbólum mit jelenthet. (A homokóra vagy a lakat azért elég egyértelmű…)
A többi képet is érdemes figyelmesen nézni, vannak rajtuk néha bújtatott utalások, amelyeket jó felfedezni, megfejteni. Ami nekem egyébként nem mindig sikerült, mivel elsősorban azt a XX. századi nagyvárosi amerikai kultúrát idézik, amellyel én sose voltam szoros barátságban.*

Úgy általában ez a könyv nekem több helyütt túl amerikai volt ahhoz, hogy élvezzem, de szerencsére a szöveg többnyire időben átváltott Shakespeare- meg Biblia-idézetekre, olyankor megnyugodtam. Sőt még Dante öngyilkosai is belekerültek. Értékeltem.** A képeken pedig nem tudott nem középpontban lenni a Sandman, hiszen róla szól az egész, az ő alakja pedig nagyon tetszett. Először is meglepődtem azon, hogy – bár tud kegyetlen lenni – itt ő a jó. Hoffmann után nem erre számítottam. Aztán a köpenye sötétkékje kivételesen jólesik a szememnek, gyerekkorom óta szeretem ezt az árnyalatot, bármit képes vagyok megszeretni érte.*** Mellette a fekete és a sárga – tökéletes.

A történetet az elején nem nagyon értettem, többször is vissza kellett lapozni, de aztán sínre kerültek a dolgok. A végkifejletet sejtettem, aztán mégis jól meglepődtem, ezzel nincs baj. 
Amiért levontam azt a pontot (ismételten átlagolásnak köszönhetően: élmény – nyolc pont, mű minősége – tíz pont), az a sok vér és erőszak. Tudom, hogy van vér és van erőszak a világban, eszemben sincs letagadni, csak nem szeretem, mikor öncélúan folyik az egyik, és művelik a másikat. Mint mikor az ember klasszikus amerikai horrort olvas, és egy darabig szereti, de egy idő után belopódzik a műélvezetbe a gondolat, hogy „a kutya is jó dógába vész meg”, vagyis hogy ha nincs külső ellenség és különösebb belső elnyomás, valamitől csak be kell tojni a hosszú téli estéken, hát kitaláljuk a horrort. Abban a korban, amikor Magyarországon, mondjuk, a nagyrévi arzénes gyilkosságok pere folyt. Tessék ránézni a tisztes fejkendős nénikék arcára a korabeli képeken, ott a horror.
Tudom, persze: amit ezek az amerikaiak megjelenítenek, az a tudattalan ösztönvilág borzalmas felszabadulása, és különben is mindannyiunkban ott lapul ez az őrület, amely felforgatja a világot kacagásával – frászkarikát. Na de mindegy, most csak zárójelben vitatkozok, és a fentiek nem vonnak le a jelen mű értékéből. Annál is inkább, mert amikor már tényleg elegem lett belőle, és azon gondolkodtam, mi a fenét lehet ezek után végkifejletnek megtenni – akkor kaptam egy olyan végkifejletet, amely úgy tudta helyrerakni a dolgokat, hogy közben nem mondott édes-mézes hazugságokat. Ez pedig nagyon jólesett.

Úgyhogy most egy időre Isten veled, Sandman, de biztosan találkozunk még. 

* Úgy őszintén nálam Faulknernél nagyjából véget ér az amerikai irodalom (bocs), legfeljebb apróbb kirándulásokat teszek arrafelé (Isaac Bashevis Singer, Toni Morrison, George R. R. Martin… kb. ennyi). Érdekes módon, bár csekély a filmes műveltségem, a szuperhős-filmeket mégis megnézem, úgyhogy tudtam értékelni az ilyen poénokat, hogy „Batman? Nem, hajnali fél négy van, ilyenkor melózik”. De a slágerszövegek vagy John Constantine alakja például szinte semmit nem mondott.

** SPOILER! És árulja el valami ügyes Gaiman-rajongó, hogy amikor a Sandmant bezárják az üvegbe, akkor az is Hoffmann-idézet, ugye? Anselmus is kristálybörtönbe kerül. De erre nem találtam utalást a végjegyzetekben.

*** De úgy higgyétek el, hogy még a szolnoki vasúti pályaudvar padjait is, amelyeket újabban pont ilyen színűre mázoltak.

Ezt 2015. szeptember 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9