A kötetbe gyűjtött novellákban minden benne van, amit Jókaiban szeretek, sőt nagyon szeretek, és nagyon kevés vagy éppen semmi abból, amit Jókaiban így a kamaszkorból kinőve már nehezen viselek. 
Úgyhogy nem azért olvastam ilyen sokáig (szeptember közepétől mostanáig), mintha nem tetszett volna, hanem mert ezt a könyvet lehet így olvasni. Letenni meg felvenni, ahogy jólesik. 

Tinédzserként Jókai volt a non plus ultra. Felnőttként aztán előfordult, hogy jó nagyokat csalódtam, mikor a kamaszkori szerelmeimet visszaolvastam. Szerencsére nem mindig, adott esetben újabb, érdekesebb jelentéseket is felfedeztem a régi kedvencekben. Ennek a kötetnek a novellái pedig direkt felnőtteknek valók, direkt most, direkt nekem. Valami kettő-három van benne összesen, ami gyerekkoromból rémlik, főleg az, hogy akkor fel se fogtam, meg egy, amelyik pár éve egyszer a kezembe került, és leesett tőle az állam, hogy milyen jó.
Amit szeretek Jókaiban: szépség, stílus, mesélőkedv, jelképhasználat, egzotikum, rajongás és kegyetlen (!) irónia.

Már az is eléggé merész gondolat volt Plato kétlábú tollatlan állataitól, hogy ők magukat a teremtés legfőbb urainak vallják; de még merészebb eszme az, melyet ez úri állatrend fehér színű fajai táplálnak magukban, miszerint a valódi szellemi műveltségre egyedül az ő bőrük képes.

Amit nehezen viselek: sematikus (és egymással könnyedén felcserélhető) jellemek kizárólagos jelenléte, kiszámíthatóság, előítéletesség (vágjanak négybe, ha így péntek este meg tudom mondani, pontosan mit is értek ez utóbbi alatt, de ha valaki meghív egy süteményre,* szívesen elmagyarázom), túlzásba vitt vadromantika.**

Ezek a novellák Jókai-regények kicsiben. Részemről a világon semmi kifogásom a mumusként számon tartott leírásai ellen, de mindenkit biztosítok arról, hogy ezekben a szövegekben még a leírások is kicsik, egyszerűen térhiány okából. Viszont jó mélyre belenyúlt a bizonyos negyvenötezer szavas szókincsébe, amikor felskiccelte őket.

Egész ligetek illatos fahéjfákból, miknek friss hajtásain rózsaszínű a lomb; a mirtusz, favastagságra nőve; fák, miken virág és ért gyümölcs van egyszerre; komoly sötét berkek fügefabokrokból, miken keresztül összevissza nőtt a folyondárok száz meg száz neme, mosolygó virágcsillagaival; magas, karcsú szálfák pikkelyes derékkal, tetejökben füzéres lombkorona, a levélcsutakok alól óriási gyümölcsfürtök csüggnek alá, vagy gyermekfő nagyságú diók, miknek terhe alatt meggörnyed a sudár. Néhol egyetlen fa foglalt el magának több száz lépésnyi tért, melynek odvában egész majomcsalád tanyáz, terebély ágai hosszú inakat hajtanak a földig, mik legyökerezve egy élő labirintot állítanak elő, lombos sátortetővel, melynek rengetegét egész népe lakja a majmoknak, papagályoknak [sic!], méheknek és pillangóknak. Másutt beláthatlan bozóttá fajul a növényzet, a vizenyős föld kiölte az árnyékos fákat, s a hirtelen felsarjult bambusznádak, cikkes kóróikkal, a tüskebokrok, ujjnyi hosszúságú vörös tüskéikkel, küzdeni látszanak egymással az elfoglalt helyért, néhol belepetve egy mindkettőnél hatalmasabb jövevény, a kúszó iszalag és liánfonadék szövevényeivel.

Íze van, színe van, szaga van annak, amit leír – az pedig többnyire gyönyörű vagy hátborzongató. Lehet gyönyörködni meg borzongani. Meg élvezni a mesét. „Mesét”, nem „hazugságok” értelemben – ilyenektől mentsen az Isten –, hanem abban az értelemben, hogy az elbeszélő mesterien tudja az élőbeszéd illúzióját kelteni. Cseveg, anekdotázik, kísértetiesen suttog, felindultan harsog, hogy a következő mondatának hirtelen iróniájával (vagy akár cinizmusával) félbetörje a lelkesedést. Jól esik, no.
Mesék ezek abban az értelemben is, hogy – ahogy a fülszöveg Kosztolányi szavaival ígéri – jelképekben gondolkodnak. Néha még a szereplőket is jelképnek használják. És igen, persze, hogy van a jó és van a gonosz, a fehér és a fekete, de érdekes módon vannak itt másféle figurák is. A minimum, hogy a gonosz jónak látszik, a jó gonosznak. A maximum, hogy olyan hibridek jönnek létre, mint a „Carinus” Glyceriája, a „Tündérpalota” Zimeikája, „Az utolsó tengeristen” Colanja vagy Fredegonda. De jelkép a tenger, a barlang, a torony a sziklán (zátonyokkal a tövében), a jég, a bor, a tőr, a fátyol, csak győzze megfejteni az ember – de a mesékkel foglalkozó szakirodalom segít!

És minden, amit a szem látott, olyan volt, amit a lélek megszeretett, nagy és szép együtt; az egymás fölé emelkedő csarnokok különböző színű kövekből építve; kék, zöld és rózsaszínű márvány, vereslő porfír, ragyogó fekete épületek, ezüst oszlopokkal; roppant kúptetők, miket réz elefántok háta emelt; csodás portikuszok, miknek szövevényes bolthajtásai egymást látszottak támogatni, ellepve aranyozott rácsozattal, mely messziről úgy tűnt elő, mint egy arany csipkefodor; a szobrokkal rakott merész ívezetű hidak s a tágas téreken fölnyúlongó hattyu-karcsú obeliszkok, a sötét mirtuszberkek közepéről fellövellő szökőkutak, mikben bájos istenszobrok füröszték márvány tagjaikat; s mind e pompa és magasság fölött egy nagy uralkodó templom dombteteje, egészen megaranyozva, hogy még a nap is megismerhesse benne azon helyet, melyben őt imádják.

Minden történet távoli helyszínen játszódik, Egyiptomban, Dél-Amerikában, Szíriában, Oroszországban stb. Némelyik ismert történetet dolgoz fel,*** történelmi forrásból – amelyet persze véletlenül se kell szigorúan venni! Némelykor egész képtelen méretű szakadékok tátonganak a történetírás meg a Jókai-novella között, de hát az ember nem azért olvas Jókait, hogy adatokat keressen.****

E város kapuinál találkozik mindkét vezér.
Az egyik egy szelíd, de bátor tekintetű férfi. Mellét nem védi semmi vas, elégnek tartja a kardot védelemre, ruháján semmi arany; tetteiről ismerje meg a nép vezérét, ne palástja gombjairól.
A másik vezér – egy nő; magas, istennői alak, villámszemek, barnapiros arc, királyi homlok. Karcsú, idomos, mint egy antik szobor; sűrű, gazdag hajfürtei fel vannak szorítva arany-sisakja alá, mi arra mutat, hogy a női piperével keveset szokott bajlódni, s a nagy, széles görbe pallos oldalán azt gyaníttatja, hogy a vállig meztelen, gömbölyű sima karokban férfierő van elrejtve.
(…)
– Ki vagy te hős? Mi neved? Miért jössz? – kérdé a nő, hangja édes volt, mint a szerelmi dal és erős, mint a harcriadó.

(Itt speciel nem túl széles a szakadék, a nő a szírek nemzeti hősévé vált, itt írtam róla.)

A sorrendet az időrend szabta meg, az ókortól Jókai jelenéig. Ettől függetlenül telitalálat volt az első és az utolsó novella elhelyezése. Az első a maga aranyos humorával, tömörségével (!), pergősségével becsábít a kötetbe – az utolsó végjegyzete pedig szépen odateszi az idézőjelet a kötetben szereplő összes írás elé-mögé, amennyiben Jókai expressis verbis kijelenti, hogy ennek a történetnek forrása kizárólag az ő saját tarkabarka agya. 

És szeretem, hogy lekötött és nem is egyszer meg tudott lepni, és szeretem, hogy alig észrevehetően, de könyörtelenül kicsúfolja a saját kora felfogását, és szeretem, hogy a bizonyos felfogással szembemenő szereplők nem feltétlenül bűnhődnek meg a szembemenésért, és szeretem, ahogy ügyesen kiforgatja a saját maga által felállított sablonokat, és ahogy jeleket hagy az olvasónak, mint Jancsi és Juliska a morzsákat, amelyek nyomán rejtett jelentéseket lehet felfejteni.

Csak azt az egyet sajnálom, hogy Inés Suárez történetét (amelyről itt írtam) Jókai nem ismerhette. Mekkora szöveget ki tudott volna kanyarítani belőle… 

* Nagyjából mindent szeretek, amiben főzött krém van.
** A kalózkirály című regény vadromantikája már nekem is sok. „A dagői torony” című elbeszélés még éppen innen van a tűréshatáromon. 
*** „Az utolsó tengeristen” például Hany Istók történetét – egzotikus közegbe és az ókorba helyezve. A „Shirin” egy régi keleti mesét, amelyet mi kevésbé ismerünk, de a Közel-Kelettől Indiáig mindenki fejből tudja. Az egyik legjobb verziója le is van fordítva magyarra, írtam is róla. A „Miért láttál?” alapja is ismert történet volt a maga korában, annyira, hogy egy másik Jókai-mű, a Fekete gyémántok is utal rá. Csak olvasás közben jöttem rá, hogy a Gonzaga Júlia nevét innen ismerem: A Fekete gyémántokban Evila egyik szerepe volt. Legalább most már tudom, miről szólt a darab. 
**** Azért „A megölt ország” indián hercegnőjének esetében nagyon durván ferdít… Ott felszisszentem…

Ezt 2015. december 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Kafka azok közé az írók közé tartozik, akiket sose tudtam megszeretni, de távol se tudtam tartani magamtól soha. Nem tudok megszeretni valakit, aki ennyire baljós, kísérteties, képtelen és hátborzongató világokat tud teremteni, de egyúttal az is lehetetlen, hogy ne térjek vissza hozzá újra meg újra. Szürrealista a szürrealisták előtt, mágikus realista a mágikus realisták előtt.

Ha Kafkát olvasok, időnként eszembe jut egy régi beszélgetés, amelyet egy igen-igen naiv fiatalemberrel folytattam, aki ellenében akkor még nem voltak érveim, csak tudtam, hogy nincs igaza. Amikor elmondtam neki, hogy Kafka írásaiban teljesen hétköznapi körülmények uralkodnak, míg hirtelen meg nem jelenik az irracionális, például úgy, hogy egy átlagos hivatalban kinyílik egy ajtó, és az ajtón túl meztelen embereket kínoznak – vagy mint Az átváltozásban: aki tegnap még a legközelebbi rokonod volt, ma óriási bogárként jelenik meg a bizonyos ajtón túl –, akkor az illető kijelentette, hogy ez nem irracionális, mert ez például az ötvenes évek Magyarországában nyugodtan lehetett a valóság.

Hát éppen ez az: Kafkánál a kettő nem zárja ki egymást. A valóság irracionális, azaz ésszerűtlen. Nem az ok-okozatiság elve alapján működik. Szürreális és félelmetes, folyamatosan csapdákat rejt az ember számára, akinek senki sem segít, aki valamelyikbe egészen biztosan beleesik, és ezen még csak nem is sajnálkozik különösebben senki. Sőt nevetnek vagy felháborodnak, mert meg vannak győződve róla, hogy az illetőnek a csapdát látnia kellett volna – hogy a helyében senki más nem esett volna bele abba a csapdába – hogy a szerencsétlenség pusztán a szerencsétlenül járt ember ostobaságának következménye. Bár el lehetne felejteni a mindennapi életünkben, hogy Kafka-művek is vannak a világon…

Felnőtt fejjel már érzékelem, hol érhető tetten Gregor átváltozása előtti és utáni életében a komikum (nem mulatságos, hanem nevetséges az ő élete [is]). Hogy komikus az, ahogyan bogárként is hétköznapi emberként szeretne élni, komikus a paprikajancsi módjára dobozából kiugró cégvezető, de leginkább a három mechanikusan egyszerre mozgó albérlő. De nevetni most még kevésbé tudok rajta, mint boldogult úrfikoromban. Túlságosan csúnyán kihasználják szegényt, és túlságosan sokan; túlságosan könnyen belenyugszanak abba, hogy ő mindig ott van és segít és dolgozik; túlságosan gyorsan reagálnak a legkisebb hibájára is; és túlságosan könnyen megszabadulnak nemcsak tőle, hanem még a lelkifurdalástól is, amelyet az emléke okoz(hatna). Igazából azt nem értem, hogy bírta ennyi évig átváltozás nélkül.

Ezt 2015. november 30-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.
Példázat a diktatúráról.
Arról, hogy milyen könnyű meghajolni, az ember akarata, jobb érzései ellenére, már sokan írtak. Arról, hogy mekkora teher parancsolni, jóval kevesebben.

Sokan felteszik azt a kérdést, hogy miért adja meg magát az ember a kívülről érkező nyomásnak. Ez a mű még hozzáteszi a kérdést: miért nem fordít egyszerűen hátat az elnyomó világnak az ember? Egyrészt megszokott választ ad rá: a családtagjai kedvéért; másrészt szokatlanokat: mert az menekülésnek, gyávaságnak tűnne – vagy egyszerűen kíváncsiságból. Kíváncsi az ember, hogy meddig mehetnek el vele. Kíváncsi belenézni a szakadékba.
A szöveg pedig annál hatásosabb, mert a helyzet, amelyet leír, teljesen hétköznapi. Pihenés és szórakozás egy üdülőhelyen. Se katonaság, se fegyver, se szögesdrót. Semmi jele az erőszaknak. Csak elidegenedés. És tömény gonoszság.

Kevesebben teszik fel a kérdést: milyen a sorsa a parancsolónak? Aki magára vállalja a felelősséget mások cselekedeteiért, még akkor is, ha előbb-utóbb tönkremegy bele. Mindenesetre csak tudatmódosító szerek következetes használatával bírja a megterhelést. Persze vele szemben nehéz részvétet érezni. Mert csak azon az áron tud hatni, ha minden szavával sért. Mert gőgös, mert gúnyos, mert a végletekig megaláz, és hiába sajnáltatja magát – neki volna más választása. Azoknak, akiket megaláz, nem.

Vagy mégis?
Biztos, hogy az a megoldás, amit a szöveg kínál?
Biztos, hogy a zsarnoknak van más választása?
Biztos, hogy az áldozatainak nincs? Nem tudnának mást akarni, nem-akarás helyett?
Egy tuti biztos.
Hogy az elbeszélő ugyanazt csinálja, mint Cipolla. Húzza a történetet, ígérget, kelti a feszültséget – aztán egy vágás, és az olvasó leshet. 

Egy bajom van ezzel az elbeszéléssel, de az nagy: hogy sose szerettem Thomas Mannt. Sajna ez van. A kiválasztottat, azt igen, azt nagyon – mert abban mesél. De a többit… Ettől a töményen intellektuális, fenségesen okos, körmondatos-távolságtartó-csevegő stílustól, amelyben a Mario és a varázslót megírta – vagy A varázshegyet – olyan érzésem van, mintha szép nagy színes műanyag kapszulákat kéne lenyelnem sorozatban. Bocsánat.

Ezt 2015. november 24-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Elöljáróban: nem tudok sakkozni.
(Pirul.)
Én megpróbáltam, becsszó! Eljártam sakk-körbe is! Meg tudom különböztetni a lóugrást az anpasztól!
A „baj” az, hogy a legtökéletesebb mértékben hidegen hagy az, hogy lejátsszak valakivel egy partit, illetve hogy nyerni akarjak. A feladványokat megoldogatni, az igen, az mindig is tetszett. Kitalálni, hogy világos vagy sötét hogy nyer x lépésből. De kitalálni, hogy konkrétan én hogy nyerjek?! Két lépés után megunnám.
Bocsánat, kedves sakkrajongó barátaim. 

Ezért kap ez a könyv nyolc pontot tőlem. Mert ez egy 450 oldalas sakkjátszma, ahol mindenki igyekszik kitalálni, hogy a másik mit fog lépni, és erre neki mit kell lépni, hogy tizenkét lépés múlva legalább egy döntetlenhez eljussanak. Ja, és még az se biztos, hogy ki az ellenfél, illetve egyáltalán ki játszik, és ki marad ki a játszmából, meg hogy amúgy mi a tét.

Amúgy nagyon jó könyv ám! A világ, amelyet felépít és berendez, igazán nagyon tetszett. Minden ízében ki van találva, a legapróbb elemekig. Egyrészt borzasztó egyszerű és mesei (van a Setét és van a Fény, mindkettőnek sok-sok természetfölötti tagja, akik ellenségek), másrészt borzasztó bonyolult és emberi (háttérben a realisztikusan, sőt naturalisztikusan megrajzolt mai Moszkva, előtérben meg egy tüneményes varázs-bürokrácia, főnökséggel, karrieristákkal, papírmunkával, hozzá való aktatologatókkal, bírósággal és sok-sok kafkaian gonosz csapdával). Az utóbbit persze úgy építi fel, hogy időnként mutat némi szamárfület a mai kelet-európai hivatali rendszernek, ezeken még én is tudtam röhögni, enné meg a fene, mert nálunk is ez van. Az elbeszélő és a többi fontosabb szereplő is bejött nekem, bár az érzelmi viszonyaikat nem mindig tudtam követni, de azért igyekeztem. Többekkel ellentétben a stílussal se volt sok bajom, bár a fordítás határozottan hagy maga után kívánnivalókat, de a szleng nem zavart, szokva van. 

Persze ha már természetfölötti lények és Moszkva, akkor nekem is jobban tetszik Bulgakov, de azért nem kérem számon Lukjanyenkón, hogy ezt a mércét nem ugorja meg. A történet izgalmas, sok a rejtély, amelyekre sorban fény (Fény) derül, a nyomozás hol ellankad, hol hihetetlen sebességűre gyorsul, és szerencsésen eltalálta Lukjanyenko, hogy mindezt egy olyan szereplőre bízza, aki a Fény oldalán küzd, de nemcsak az elvont Jóért, hanem a saját kisbetűs javáért is. Akkor van gubanc, ha a kettő egy kicsit nem esik egybe.
Bulgakovot nem kérem rajta számon. De azért a közép-ázsiai vonatkozásokat egy kicsit igen. Ha már kazah származású az író. És ha már tele van a közép-ázsiai hagyományvilág a legváltozatosabb mitikus-mágikus lényekkel. Akkor használja már jobban ezt a hagyományt. Ha egy mód van rá. Vagy legalább valami szláv mesefigurát tegyen bele. Baba Jagát vagy mittudomén. Kérem szépen. 

Szóval szép volt, jó volt – nekem kicsit kevés volt. Meg nem tudok sakkozni.
De azért a Nappali őrségre kíváncsi leszek.

Ezt 2015. november 16-án írtam. 

Pontszám: 10/8

A kötetet Szádeq Hedájat „A vak bagoly” c. elbeszélésének kedvéért kezdtem el olvasni, amely rajta van az „1001 könyv, amelyet el kell olvasnod” listáján, de külön kötetben nem jelent meg magyarul. Ott is a helye neki a listán, egyetértek. A kötet 1973-as, tehát nem „mai” – a szerkesztés egy mára lezárult korszak terméke. A kor gondolkodásmódjával csak a Hedájat-elbeszélés megy szembe, ezért először azt gondoltam, a többit igazából azért válogatták bele, hogy „A vak bagoly” átcsússzon a cenzúrán.

Valószínűleg ez is volt a kiindulópont, de szerencsére egyáltalán nem csak egyetlen elbeszélés miatt éri meg elolvasni a kötetet. Örülök, hogy a többit is beleszerkesztették, köszönöm szépen Simon Róbertnek (ezt is). Pedig amit a fülszövegbe beleírt, azzal első körben inkább felmérgelt. Ilyet… „Ennek a fejlődésnek [értsd: a szocialista országokhoz való közeledésnek] a terméke az európai mintákból kinövő perzsa novella.” Ezt egy olyan kultúráról, amelyik pár száz éve kitermelte az Ezeregyéjszakát. Majd pont Európától tanulnak meg novellát írni. A kötet végére érve már kicsit higgadtabb vagyok – vannak olyan novellák a kötetben, amelyek az európai irányzatok hatását mutatják (bár ez nyilvánvalóan nem ugyanaz, mint „európai mintából nőni ki”), meg hát a cenzúrán át kellett nyomni a kötetet, tehát kellett egy meghajlást produkálni ebbe az irányba. De ez a mondat akkor is kicsit erős… Na, mindegy.

Szóval.
Ilyet nem szoktam csinálni, de most minden novelláról írni fogok egy kicsit („A vak bagoly”-ról többet), mert nem tudok róla, hogy a szerzőket máshonnan megismerhetné a magyar olvasó, és szerintem megérdemlik. A kötet írói közül kettőről hallottam korábban, de éppen csak harangozni, tehát, mondjuk, 80%-ig abszolút zsákbamacska volt a könyv, fogalmam se volt, mit fogok kapni. A következő olvasónak már lesz. Ami nem érdekel, ugorjátok át. 

A kötet első három novellája Mohammed Ali Dzsemálzáde tollából származik. Még a nevét se ismertem korábban. A kötet végén szereplő életrajzi jegyzet szerint az iráni novellaírás egyik klasszikusa, a modern novella megteremtője. Ha mondják, elhiszem. Az első írás („A politikus”) aranyos paródia, megmosolyogtat, de nem veszélyes. A második („A rendeltetés titka”) jól belecsap a lecsóba: szintén aranyos történet, kitűnő humorral, de ha kicsit is belegondol az ember, kegyetlen ereje van. Pár oldalban oly ügyesen-elegánsan elintézi az iszlám vallás mindenféle irányzatát, hogy már szerintem régen be van tiltva „odaát”. De nem kell aggódni, hogy elfogult lenne: az emberiség úgy általában megkapja benne a magáét. Kb. mint a Swifttől a Gulliverben. A harmadik („Surábád”) hátborzongató. Egy nappal azután olvastam, hogy befejeztem a Nincsteleneket, és piszok rosszul esett. A nyomor, a kilátástalanság, az élő halál története, a semmihez nem értő emberbarátok szemszögéből nézve. Duplán fáj.

Ezek után következik vitathatatlanul a kötet legjobb írása: Szádeq Hedájat: „A vak bagoly”. Az utószó szerint kafkás, szerintem poe-s, még inkább ezeregyéjszakás. Legalább három, általam eddig olvasott mese elemeit tetten értem benne, és még nem értem a mesegyűjtemény végére. Félelmetes, zseniális, kísérteties, borzongató – nagyon beteg!!! A főszereplő vagy őrült, vagy tényleg legalább három különböző alakban megjelenik (vagy mind a kettő), és minden alakjában harcol saját jól fejlett komplexusaival (mondanám, hogy freudi hatás, de ezt az Ezeregyéjszaka régebben tudta Freudnál). Erotikus-horrorisztikus látomásaiban állandóan összeolvad az angyali nő, a baljós öreg dajka, és a sose ismert anya figurája, emellett pedig újra meg újra, a legvalószínűtlenebb helyeken bukkan fel a korsó, a tükör, a kék lótusz, a csermely, a ciprusfa, a testi torzulások.
Szürreális lidércnyomás, éccaka ne olvassátok. Ha pedig egy fanatikus diktatúra lélektorzító-elnyomó erejét van hivatva ábrázolni, akkor irtó ügyes munka annak is. Ez tényleg nem jelenhetett volna meg a hetvenes évek Magyarországán önmagában. Kívánom az irániaknak, hogy olvassanak minél több Hedájatot, és ne hagyják magukat!

Bozorg Alavi: „A gíláni ember”. Talán a „legeurópaibb”, ha európai hatáson a realizmust értjük. A „legszocialistább” is. A csendőr a gonosz, a bolsevizmussal gyanúsított kisember a jó. De azért nem szocreál irodalom. Nem pusztán azért került bele, hogy örüljön a cenzor. A torkom összeragadt az olvasásától. Esős időben óvatosan olvasandó. Ha már Ázsia, leginkább Csö Sza-he novelláira emlékeztetett.
Szádeq Csúbak: „Az illem megsértése”. Jujujuj! Jó fajta groteszk. A zsarnok uralkodó szobrát lecsinálja a varjú, ezért az uralkodó rakétatámadást hajt végre a varjak ellen. Nem tudja az ember, sírjon vagy nevessen.
Szimin-e Dánesvar: „Bibi Sahrbánu”. Nyolc férfi mellett az egyetlen nő a kötetben. Róla már hallottam korábban. Sajnos olyannyira józan-racionális, amennyi nekem már sok, és nem is fogott meg különösebben, talán azért, mert nekem sok újat nem mondott. De azért nem is felejthető. A legjobb regénye le van fordítva angolra, e-könyvben is beszerezhető, el fogom olvasni.
Taqi Moderraszi: „Egy esős este”. Az a fajta novella, amelyikből tizenkettő éppen egy tucat. A szabálykövető, alázatos kishivatalnok megpróbálja megszegni a szokásrendet, hátha akkor majd „valaki”-nek érezheti magát. Nagy nyomot nem hagyott.
Bábá Moqaddam: „Szoltán Szádeqkhán”. Ez már inkább. Az Ezeregyéjszaka zsúfolt keleti városai, egy komikus-félelmetes, gőgös katonával a középpontban.
Dzsemál Mír Szádeqi: „Maszume”. Jaj nekem. „A vak bagoly” után a legjobb írás a kötetben. Szörnyű, gyönyörű, lelki bugyrokba lemenő, lidérces-szomorú. Ezúttal nem a férfi, hanem a nő sorsa áll a középpontban. Labirintusszerű keleti város, boldogtalan álmodozás, zsarnoki vénség, összetörő szépség, fojtogató női világ. Értsd: aki fojtogat és akit fojtogatnak, az mindkettő nő. És a társadalom természetesen a fojtogató mellé áll oda, őt tekintik normálisnak, sőt etalonnak. Nyugtalanító és veszélyes szöveg.
Raszul Parvizi: „Marhab dervis”. Jaj, de édes. :) Egyáltalán nem a „futottak még” kategória, önmagában is érdekes. De azért egyértelmű, hogy azért tették a végére, hogy az olvasó fellélegezhessen, és nyugodt mosollyal tegye be a kötetet. 

Ezt 2015. november 22-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Különleges hangulatú verseket tartalmaz ez a vékonyka kis válogatáskötet, nagyon tetszettek nekem. Hogy miért, azt még nekem is nehéz megfogalmazni. Kell az utószó segítsége.

„(…) szomorúság és bizonyos keménység”; „esetenként a humor és az irónia sem idegen tőle”; „az emberiség nagy mítoszait magába olvasztó versek”; „verseit kutyák, lovak és más állatok népesítik be, és kezdettől fogva kedvelt témája a magány és a halál”; „világnézete nem pesszimista, hanem életerőtől duzzad, voltaképpen egy derűs, előre iramodó folyó”; „bonyolultnak tűnő mondatfűzések, a teljességet különös módon színező szótörmelékek, töltelékszavak”…
„Bármennyire gyöngéd színekkel képes fölfesteni a természeti világ, a természet tárgyait és lényeit, az idill távol áll tőle. A szenvedés, az elmúlás a létnek azok a velejárói, amelyeket szüntelenül érzékel és regisztrál – ám a kétségbeesés vagy a szentimentalizmus legapróbb jele nélkül.”

Ezeket a szavakat, félmondatokat, különösen az utolsó két mondatot helyettem írták. Ilyenek ezek a versek, igen. Szabad versek és prózaversek, lassan, apránként olvasandók (egy nap legfeljebb négyet, de inkább csak hármat olvastam el), újra meg újra megnézendők.

És amit nem írtak le helyettem:

Hűs levegő van ezekben a versekben. Fagyott, szürke föld. Fekete ágú fák az ég háttere előtt. Madárkiáltások. Csípős, tiszta szél. Magány – nem tragikus, hanem az a fajta, amely közel hozza az emberhez a tárgyakat, állatokat, növényeket. Az állatok (kutyák és apró rágcsálók) fényes, kemény, figyelő, fekete szeme.

Tárgyias, megfigyelő költészet ez. És polifonikus. Azért hiányzik belőle az idill. Mert egymás mellé teszi a szelídet és a durvát, a szentséget és a gennyező sebet. Mindkettő része a világnak.

És a világ fél lábon állt, akár egy kócsag
(Ja maailma seisoi yhdellä jalalla kuin kurki)

És a világ fél lábon állt, akár egy kócsag,
          amikor anyám világra szült engem, a tigrist,
     akinek fejét téboly szállta meg,
          a szilaj vadmalacot,
a gepárdot, szeles időben szélnél sebesebbet.
          Szült, egyre csak szült,
               míg végre világra jöttem
     és megláttam a föld fényeit.
Szegény sovány szülém fényesre nyalt,
     szoptatott és melengetett. Hóba,
napsütésbe és szélbe születtem én,
     az állat, és megszólaltam, könyörögtem az éjnek,
          mely sötétebb volt, mint az éjszaka, kiáltoztam az éjnek,
melyben egy fénycsóva pásztázott föl és alá:
          kedves Madonna, Legdrágább Lady,
     hadd aludjak homlokod békéjében,
          légy kegyes hozzám, állatok istene.
     Épp hogy megszülettem, és már nem tudok élni,
          hozzád könyörögnek szőrös mancsaim,
               kérlek, segíts rajtam.
És ekkor anyám panaszos hangon megszólalt, akár
     egy basszus hegedű, vagy egy meggyötört szamár,
          és haldokolni kezdett,
     akár egy öreg berkenye, mely dudorászva
          falja az éjt, a királyok királyát,
a nevek nevét: a Halált.

Utóirat: Amikor megláttam a könyvtárban, semmit nem mondott a költő neve (csak tippelni tudtam, hogy finn lehet – ez speciel bejött), de tetszett a cím, ezért szedtem le a polcról. Elolvastam a kötet hátuljára nyomott verset. Megnéztem a könyv fülét. Láttam a költő arcát: ősz hajú, mosolygó nő, munkaruhában, téli fák előtt. Elolvastam a fülszöveget: valamivel idősebb a szüleimnél, előbb könyvtáros volt, aztán lovász, ma egyszerűen csak költő, abból él.

A sárga irigység megöl.

Hát így történt, hogy velem jött a könyv. Ma visszaviszem, és meg is veszem.

Ezt 2015. november 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon nehéz erről a könyvről írni. Több okból is.
Több, mint egy éve van meg itthon, és mostanáig nem olvastam el. Félelemből.
Nem valami kis egyszerű hétköznapi félelemből, amit egy nagy megmérettetés előtt vagy egy harapós kutya láttán érez az ember. Ez annál sokkal mélyebb, bensőbb, hidegebb. Φόβος, mondanám, ha tudnék görögül. Mikor attól fél az ember, hogy kirántják önmagából.

A szerző engem tanított. Egyetemi szemináriumára jártam, réges-rég. Ráadásul egyszer írópalántaként is fordultam hozzá, és nagyon hasznos tanácsot adott. Amikor a halálhíre jött, a tragédián túl, a felfoghatatlanon túl az első, ami eszembe jutott, az volt – és ez most nagyon furcsa lesz, leírni is az –, hogy tudtán kívül (hiszen az aztán egészen biztos, hogy utolsó éveiben egyszer se jutottam eszébe) nagyon nagy feladatot bízott rám ez az ember. Erről most többet nem szeretnék írni, annyi ebből is látszik, hogy a személyes érintettség is félelmet keltett bennem.*
Ehhez még hozzájárul az, hogy körülbelül sejtettem, miről fog szólni a könyv. Az „elzárt, endogám” kis magyar falvakról nekem is vannak fogalmaim, de Békés megye és Szatmár megye hasonló helyzetű települései összevethetetlenek. Ilyen fokú nyomorúságot és kivetettséget az én szüleim, nagyszüleim nem éltek, nem is élhettek meg. És azóta csak romlott a helyzet, ezt is tudom.

Végül – talán védekezésképpen is – nagyon gyorsan olvastam el ezt a könyvet. Nem lett volna szabad. Mondjátok nyugodtan, hogy gyáva vagyok.
Nehéz könyv, nemcsak azért, amiről szól. Nemcsak azért, mert egy olyan világot ábrázol belülről, egy többszörösen kiszolgáltatott gyerek szemszögéből, amely megnyomorítja a testet és a lelket, és amelyet csak úgy lehet ép (?) ésszel és lélekkel túlélni, hogy az ember folyamatosan azt mondogatja magának: én nem vagyok ezek közül való, én innen elmehetek, és el is megyek.**
Nehéz könyv ez azért is, ahogyan meg van írva. Kölcsönveszi a naturalisták módszereit, de a nélkül a többé-kevésbé megnyugtató tudat nélkül, amellyel a naturalista dolgozik: hogy a világ megismerhető és pontosan ábrázolható lenne. Nem az. A gyerek-elbeszélő nem érti a világot: amit átad az olvasónak, az egy halom töredék, amelyek időnként egymásnak is ellentmondanak. (Tuti, hogy szándékosan.) De nem értik a felnőttek sem, akiknek a szavait közvetíti. Nem is próbálják megérteni. Túlélni próbálják. Ha sikerül.

* Egészen konkrétan úgy éreztem, kezet kellene mosnom, mielőtt ehhez a könyvhöz nyúlok. Nem túlzok.
** Viszont ennek az az ára, hogy amíg benne él az ember, addig is kitaszítottként kezelik – idegen, mégpedig a legrosszabb fajta: amelyik a kapukon belül tartózkodik, belső veszélyforrás. Ezért is azonosítják – okkal vagy ok nélkül – a középpontban álló családot állandóan valami olyan csoporttal, aki „más”. És annak megfelelően is bánnak velük.

Pontszám: 10/10

Ezt 2015. november 20-án írtam. 

Ne olvassátok el. Nagyon elvont. Beteg. Nyomasztó. Lidérces. Semmi párbeszéd, csupa történetmondás meg leírás, és azt se lehet követni, melyik szereplő kicsoda. Rakjátok le. Fuj. Én se vettem volna kézbe, ha a 2015-ös olvasási kihívásra nem kellett volna elolvasni egy rossz értékeléseket kapott könyvet.* 

Értsd: föl ne csillagozzátok nekem decemberig, mert kezdhetem elölről a keresést!!! :) A Tristram Shandynek már biztos nem érek a végére szilveszterig, Sade márkit meg nem akarok…

Ha mégse vettem el tőle a kedveteket, és nem bírjátok megállni, akkor a második kiadását olvassátok, jó? A fehér vár címűt. (Az egyébként még alacsonyabbra van csillagozva.) Mert az első kiadás először is nem török eredetiből készült, másodszor tele van értelemzavaró sajtóhibákkal („fűztem” helyett „főztem”, „űrben” helyett „őrben” meg ilyenek), csak egy a jó benne, hogy zseniális a borítója. De az is csak akkor, ha olyan vakon olvassátok, mint én, hogy csak a legvégén veszitek észre, mi van a könyv hátulján. Most, hogy jól lelőttem a poént, már ezt se fogjátok értékelni. Ja, meg még az is jó ebben a kiadásban, hogy több ragasztót vesztegettek rá, így nem esnek ki a lapjai, mint a másodiknak. Azért is nem azt vettem ki a könyvtárból. Én hülye. Na, mindegy.

Szóval nagyon örülök neki, hogy éppen ezt a könyvet választottam. Olyan, amilyet én szeretek. (Jellemző.) Van benne órásmester, mélylélektan, tükrök, doppelgänger, groteszk lényekről szóló könyvek meg poros ládában talált elfelejtett kézirat. Este hat után jutottam el odáig, hogy bele is kezdjek, és tízre vége lett. Pedig nem is ezt terveztem esti programnak. Hát így jártam. Úgy kezdődik, mint A rózsa neve, aztán úgy folytatódik, mint egy jobb fajta háborús-hajózós-rabszolgás mese az Ezeregyéjszakából (mármint az eredetiből, nem a gyerekeknek írt verziókból), aztán meg olyan lesz, mint azok a nagyon durva, sötét groteszkek a birodalmi hivatalnokrendszerekről (Kafkától A kastély, aztán Az Álmok Palotája, A dervis és a halál). Aztán meg… csak olyan, mint Pamuk. Sose olvastam még tőle semmit, de biztos, hogy még fogok.

Különben tényleg beteg. Meg hülyeség. Illetve összekevert történelem és földrajz. Posztmodern, ja. A Balkán után rögtön Lengyelország jön. A XVII. századi Isztambulban feltalálják a tankot. De ló húzza. (Eddigre már teljesen el voltam varázsolva, egy atom-tengeralattjárón se akadtam volna fenn.) De mi ez ahhoz képest, hogy amikor a regény játszódik, nem is volt Isztambulban pestis.
Meg mágikus is. Meg van kettőződve a főszereplő. Egy darabig kb. el lehet dönteni, mikor melyik énje érvényesül, de ahogy haladunk a regény vége felé, egyre kevésbé. Aminek az a pikantériája, hogy az egyik én keresztény és nyugati, a másik muzulmán és keleti. És mindenütt tükrök vannak. Rakjátok össze, miért nevezik ezt a regényt elmélkedésnek Kelet és Nyugat viszonyáról… Különben azon eléggé meglepődtem, hogy Pamuk török író létére a keresztényt választja nézőpontnak, aztán persze jól kiderült, hogy… de ez már spoiler lenne. Az egész egy zárt közegben, Isztambulban megy végbe, amely hiába kikötőváros, nem lehet kilépni belőle, csak akkor, ha a szultán parancsolja. Vagyis a városból kilépve is zárt marad a közeg, mert tulajdonképpen viszik magukkal a közeget.
Az idő meg telik. (Mondom, hogy van benne órásmester.) Egy bekezdés, és már el is röppent négy-öt év, amely jórészt hiába múlik. Amilyen rövidke a szöveg, olyan hosszúra nyúlik a regényidő. Ez az elején még zavart, de aztán rájöttem, hogy ezzel is a történet lidércnyomás-jellegét erősíti az elbeszélő. Akkor meg már tetszett. Anyám, borogass, mit árul ez el rólam? Vigyázzatok velem! 
Végül is az idő tényleg ezt csinálja.

* Ezt 2015. november 8-án írtam. Akkor 71%-on állt a könyv, azóta fölment 75-re, vannak még hívei rajtam kívül.

Pontszám: 10/10

Amikor annak idején elkezdtem mongol irodalmat keresni, sejtettem, hogy nagy választék nem lesz. Ezért különösen meglepődtem és megörültem, hogy a kevéske magyarra fordított mongol könyv között még klasszikust is találni. Amikor pedig megláttam, hogy a fordító Lőrincz L. László, nem is volt már kérdés, hogy kíváncsi vagyok-e rá. 
Profi munka a fordítás, kétség nem fér hozzá. A könyv három nagyon különböző részből áll össze, amelyek három különböző történetet adnak elő háromféle hangnemben, és a fordítás egyiket se hagyja cserben, mindegyiket a maga módján tudja megszólaltatni. Néha még ritmikus prózába is átvált, máskor meg ízes és változatos káromkodásokat produkál, semmiért nem kell a szomszédba mennie. 

A szöveg szerzője ismeretlen, és ennek így is kell lennie, hiszen sem a történet, sem a stílus nem az övé – mongol népi hősmondákat, énekeket dolgozott össze kalandregénnyé. Az utószó szerint valóságos kincsesbányája ez a mongol néphagyományoknak, hiedelmeknek. Az utószó cseppet se túloz.

Dzsoró mágikus ereje révén értesült a jövevények érkezéséről, és elhatározta, hogy megleckézteti őket. Először is görénnyé változott; karmai fehérek voltak, mint a hó, melle aranyosan fénylett, háta ezüstösen csillogott. De megőrizte eredeti alakját is, lelkei közül csak egyet változtatott görénnyé, s ezt vezette nyakára kötött szalagon; menet közben a görény mindenféle mókás dolgot művelt.

Van itt mitikus szarvasbika (egyik agancsa a földet szántja, másik az eget hasítja végig), van félig sólyom-, félig embertestű lény, aki földi hős lelkét hordozza magában, van emlékkitörlő bűvös ital, vannak egyszerre háromszáz, sőt háromezer embert megölő bűvös nyílvesszők, de olyanok is, amelyek több ezer mérföld messzeségből ölnek, meg olyan táltos paripák, hogy üllőket kell kötni a lábukra, nehogy a gazdájukat az égbe ragadják.

Fehérjurtájú kán öccse, Simanbirodzsa felpattant fehér táltos paripájára, melynek négy lábára négy kovácsüllőt, hátára pedig hatalmas vasüllőt köttetett. Megsarkantyúzta lovát, s utol is érte az ellenséges vitézeket. Hogy miért kellett a kovácsüllőket a táltosra köttetni? Mondják, olyan vad volt és olyan szertelen, hogy a rettenetes súlyok nélkül felragadta volna lovasát egyenest az égbe.

Szóval nem is értem, miért nem hallunk többet a mongol fantasyírókról, mert alapanyaguk, az volna bőven. Aminek különösen örültem: itt-ott nem is kellett nagyon megerőltetni magam, hogy magyar népmesék, néphagyományok elemeit fedezzem fel – mint az „emberszagot érző” sárkány (illetve az állatai, de az ebből a szempontból mindegy), vagy éppen a sárkány lelke, amely réztű képében fekszik egy aranydobozban, az pedig egy szarvas gyomrában, de nem lehet eltéveszteni a fekete és fehér bikát sem, amelyek folytonosan harcolnak egymással, vagy éppen vihart támasztanak. 

Nem messze innen, déli irányban, van egy három színben játszó, óriási tenger. Ennek a partját öt rétegben sás meg nádas borítja, hogy ne lehessen könnyen megközelíteni. A tenger partján a nádas mellett ott játszogat, ugrándozik két bika; az egyik éjfekete, a másik hófehér. A fehér Geszer védőszelleme, a fekete pedig az enyém. Ahogy ott ugrándoznak, öklelőznek, reggelente Geszer bikája győz, estelente pedig az enyém.

De azért nem is lett maradéktalanul az én könyvem ez. Nem feltétlenül a könyv hibájából. Igaz, az nagyon látszik rajta, hogy többféle anyagból lett összegyúrva, kapásból legalább öt önellentmondást tudnék felsorolni, köztük elég fájdalmasakat is.* De ez még túlélhető, betudható annak, hogy népmondákon alapul a történet, azoknak meg több változatuk is létezett, pont.

Az is igaz viszont, hogy a nőkkel időnként nagyon csúnyán elbánik a történet, a megítélésük enyhén szólva is változó, és szinte mind megbűnhődnek, akár ártatlanul is – van olyan köztük, aki önmagát bünteti a legkegyetlenebbül. Az ilyesmire, ha a szöveg egyébként értékes, általában legyintek egyet magamban: ha csupa olyan szöveget akarnék olvasni, ami a nőket emberi lényeknek tekinti, a világirodalom jelentős részét lehúzhatnám a vécén. De ez a regény még nálam is ki-kicsapta a biztosítékot, többször is vissza kellett kapcsolni.
A legnagyobb gond olvasás közben mégis az ízlésemmel volt. Az első részt, Geszer ifjúságát nagyon szerettem, a humorán vigyorogni tudtam, a mesemotívumokra nagyokat bólogattam. A második részt, a tizenkét fejű sárkányról szólót, szintén igen élveztem, a reakcióim hasonlóak maradtak. (Most jut eszembe egy európai párhuzam: mintha Münchhausen báró történetét olvastam volna!) A legterjedelmesebb harmadik részt, a Sárga-folyó három kánjával folytatott háború leírását egy ponton túl annyira, de annyira untam, mint… bocs, de mint A Gyűrűk Ura harmadik kötetének harci jeleneteit. Nem tehetek róla, de a napjában százezer katonát mákgubó gyanánt levagdaló hősök története közben – akikre két perccel később kétszázezer másik katona támad, mert rájuk szólt a segédrendező, hogy MOST – én filmen is el tudok aludni, nemhogy könyvön. Főleg, ha még nem is varázsolnak. Vagy legalább vicces beszélő neveik lennének, mint itt: 

Ez idő tájt történt az is, hogy egy sárkány, bizonyos Zsákvarrótű nevezetű, arra a vidékre költözött, és megtelepedett egy égig érő hegy csúcsán. Akkora volt, hogy a hegytől délre lakók elől eltakarta a reggeli napot, a nyugatra táborozóktól elvette a déli sugarakat, s azok elől, akik északra laktak, elfogta az esti fényt. Éles szemével felfedezte az arrafelé lovagló nomádokat, s amikor már csak félnapnyi távolságra voltak, elkapta és felfalta őket.

Akkor most dicsérjem meg így utólag azt is, ami tetszett. Tetszett, hogy az eget-földet rengető nagyszerű hős ábrázolása kifejezetten komikus – bár elég speciális humorérzék kell hozzá, hogy az ember mindvégig viccesnek találja, de, mondjuk, túlnyomórészt sikerült. A mitikus Geszer kánt a lehető legalantasabb helyzetekbe rántja le a regény, és ez nekem se esett rosszul. (Az ellensége egyszer szó szerint a fejére ürít, máskor meg a táltos lova felesel vele, a regénybeli fantáziadús káromkodásokról már írtam.) Minden tiszteletem Tolkiené, tényleg, de az ő könyvét ez szerintem agyonvágta volna, Geszer kánét meg erősíti.

– Édes-kedves táltosom! Most aztán rajtad a sor! Itt az ideje, hogy megmutasd, mit tudsz! Ha a mai napon sem éred utol a szarvast, levágom mind a négy patádat, a nyerget meg a szerszámot leveszem rólad, s szégyenszemre gyalog térek haza! Hát ehhez tartsd magad!
A táltos azonban nem hagyta annyiban, hanem visszafeleselt:
– Kedves gazdám, tíz világtáj ura! Amit mondasz, az mind igaz. Ne félj, nemcsak utolérem azt a dögöt, hanem el is hagyom. Hanem neked is lesz ám dolgod! Ha a szarvas mellé érünk, lődd a vessződet pontosan a homloka közepébe, ahol egy fehér foltot látsz, úgy, hogy a fekete jobb pofáján jöjjön ki a hegye! Ha nem találod el, felrúgom magam a levegőbe, úgy ledoblak, hogy csak úgy nyekkensz, és visszatérek az égbe, nővéreidhez! Úgy ám!

Odavoltam a népmesei elemektől, a néphiedelmektől, a sok-sok varázslattól, amelyeket éppen csak elbújtattak a buddhista tanmese köntöse alá.** Tetszettek az átváltozások, az, hogy az embernek sok-sok lelket tulajdonít, amelyek önálló alakot ölthetnek (Rowling nem olvasta ezt?!), a sámánhit megnyilvánulásai, a mítoszok nyomai, a mesei színszimbolika. És tetszett az is, hogy a hős és igaz Geszernek mindvégig megvan az ellenpárja (Bahtyint szeretjük), a gyáva és gonosz Csotong személyében.*** És végső soron tetszett az is, hogy a regény ennyire sokféle, hogy mindenkinek nyújt valamit – egy alantas-komikus mesét, egy hősi varázsmesét meg egy melankolikus lovagi regét. Még akkor is tetszett ez a hármasság, ha én speciel a melankolikus lovagi regéket nem szeretem. Hadd maradjon benne, másnak még tetszhet. 

* SPOILER milyen már, hogy Rogmó két perccel a végkifejlet előtt hirtelen árulóvá válik, holott egészen odáig hűségesen ragaszkodott Geszerhez?! Vagy hogy Rongsza Geszer ellenségéből hirtelen őszinte hívévé változik, majd két perc múlva megölik, méghozzá Geszer hallgatólagos beleegyezésével, és ezért Geszer haragszik, de egy árva szót nem szól?! Nem beszélve arról, hogy tíz oldal múlva Rongszát nem is ugyanaz ölte meg.
** Amikor a könyv megjelent, Mongólia kínai uralom alatt állt, a mongol nemesek ugyanúgy Pekingbe jártak művelődni, mint a korabeli magyar nemesek Bécsbe. (Nem magamtól vagyok ilyen okos, hanem az utószótól. Ez a párhuzam nagyon meglepett, de ugyanúgy tetszett is.) Mongóliában nem létezett írásbeliség, Kínában viszont csak azt hagyták kiadni, ami a hivatalos vallásnak megfelelt. A szerző borzasztó ügyesen kerülte ki a cenzúrát: eleven Buddhát csinált Geszerből, akit ez nem akadályoz meg abban, hogy mongol sámán módjára végigvarázsolja a regényt.
*** SPOILER akit szerintem pont azért nem nyírnak ki, pedig akárhányszor rászolgál, mert a hős nem lehet meg az ő ellenpárja nélkül, a regény logikája szerint a jónak szüksége van a rosszra, és fordítva is. Elég sok ilyen szembenállást lehet tetten érni a szövegben, a fehér és fekete hősök egymással való vetélkedésében a leginkább, de más példákat is lehetne sorolni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. november 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Egy kötetnyi klasszikus perzsa költészet, a középkorból (XIV. század), Irán nagy nemzeti költőjétől. Aki vagy misztikus volt, vagy nem, és ezt a mai napig nem tudják eldönteni az okosok. A klasszikus európai költészetet is megihlette – hatása felfedezhető Goethe, Puskin, Csokonai költészetében. Utóbbi írt is róla verset.
A könyv maga gyönyörű, tökéletesen illik hozzá a kötése, tetszettek az álomszerű, hol gyerekrajzra, hol meg… hm… valami másra :) emlékeztető illusztrációk. A fordító, Képes Géza, jobb munkát nem is végezhetett volna. Biztos vagyok benne, hogy ebben a kötetben a teljes műfordítói tudása benne van, és abban is, hogy nem volt könnyű dolga. Bodrogligeti András utószavát épp csak leheletnyire érintette meg a vulgármarxizmus, esetleg kicsit jobban, mint amennyire 1960-ban muszáj volt megérintenie. Különben informatív, amilyennek lennie kell.

Kb. a kötet kétharmadánál tartottam (szándékosan lassan haladtam, naponta legfeljebb két-három verset olvastam el, de azokat többször is), amikor utánanéztem Háfiz jelenkori fogadtatásának. Amit az iráni közállapotokról hallani lehet, erre különösen kíváncsi voltam. Elképesztő dolgok derültek ki. Ismeritek például azt a viccet, hogy „Két könyv létezik, amely minden muszlim otthonban megvan: a Korán és Háfiz. Az egyiket olvassák, a másikat nem”? A kötet kétharmada után már meglepetten derülni is tudtam ezen a viccen.

Csupa moszkusz-szag a szellő…

Csupa moszkusz-szag a szellő, csupa gyöngéd suhogás.
Az öreg föld fiatal lett: kivirult és dudorász.
Az agát orgona kelyhet kicsi jázminra kocint,
A kökörcsinre a nárcisz szeme lángol, csupa láz.
Csalogány rózsakehelytől be soká távol epedt,
De ma függönyt nyit a rózsa: ez a dal, hej, be csodás!
A mecsetből ha a kocsmába megyek most, ne gyalázz:
Fut a perc, és fut az óra, mig a pap bent magyaráz.
A ma édes gyönyörét, szív, ha te holnapra dobod:
A jövendődre, e tőkére kezest merre találsz?
Le ne tedd kelyhed, amíg tart ez a Sabbán hónap,
Ramazán-éj jön, elillan gyönyör és víg ragyogás.
Nyit a rózsa, s milyen édes! De mig ily szép, élvezd,
Hisz ahogy jött be a kertbe, ugy el is megy, s jön a gyász.
A barátok köre hív: dalnok, a gházált kezdd el:
Örömet zengj – ne a múltról s a jövőről dalolássz!
E világra csakis érted született meg Háfiz,
Igyekezz, mondj neki búcsút: az idő fut – mire vársz?

Én csak sejtettem, de nem tudhattam biztosan, hogy léteznek „szekuláris muszlimok”, akik muszlimnak vallják magukat, de nem ragaszkodnak a vallás előírásaihoz – és ezek Háfizt olvasnak minden lehető és lehetetlen alkalommal. Még jósolnak is belőle, ami már önmagában blaszfémia egy szigorúan vallásos ember számára. Hogy Háfiz városa, Shiráz a mai napig a szabadsággal és az életörömmel azonosul a lakói számára, és ez ellen a legfanatikusabbak se tehetnek semmit – a nagy nemzeti költő verseit nem tilthatják be, így hatszáz év után meg pláne nem. (Legfeljebb időnként égetik.) Iránban még a graffitizők is Háfizt írnak a falra.

Hogy egy percet szomorkodjál, világunk, ej, nem ér annyit –
Barátkámzsád borért add el, hisz egy messzely megér annyit.
A kalmárnál, ki bort árul, az imaszőnyeg jó áru:
Pohár bor kell? no, bízvást menj, megadnak szőnyegér annyit!

Nem csoda. Sem az, hogy éppen Csokonait ihlette meg, a rokokó költészetével, sem az, hogy az életörömmel azonosítják, sem az, hogy aki Háfizt olvas, az nem olvas Koránt, sem az, hogy nagy nemzeti költő lett, sem az, hogy időnként könyvégetésen mint alany szerepel. (A legutóbbi persze igen elkeserítő és mocsok dolog, de így egy kötetnyi Háfiz után el tudom képzelni, hogy a költő, ha látja a túlvilági csapszékből, jót röhög és büszke rá, hogy hatszáz év után is így fel tud idegesíteni valakit.) Ezek a versek a mámort dicsőítik, a bor és/vagy a szerelem mámorát, a földi lét örömeinek élvezetét – nem mértéktelen és alantas módon, ellenkezőleg: ha létezik életélvezet, amely senkinek sem árt, sőt, azt ezek a versek képviselik… meg Csokonai. A vallási vezetőkkel kb. olyan viszonyt ápolnak, mint… mint a középkori keresztény vágánsok, akikkel jelenleg kiválóan eltársalog Háfiz a túlvilági csapszékben. Villon a legjobb haverja odaát, szerintem.

Fehér a hajnal, az ing rajta éjsötét s repedez.
Ha majd a vágy elemészt, és a föld alá megyek én,
Nem fű, de rózsa fakad síromon: piros szine lesz.

Hogy őt misztikus költőnek lehet-e tekinteni… hát nem tudom. Lehet, hogy ezek platonikus versek. Lehet. Akkor allegorikusak. A szeretett kedves az istenséget jelenti, a szerelmi vágy a hivő vágyakozását az istenség után, az egyesülés a misztikus egyesülést, a bor meg… a misztikus elragadtatás mámorát… Lehet. Tudom, hogy a középkori, reneszánsz és barokk kereszténység is a szerelmi költészet nyelvét szerette alkalmazni, amikor vallásos verset írt. Ma nehéz elhinni, de akkor ez megszokott dolog volt.
De azért, amikor ezeket a verseket olvastam, én is hasonlóképpen kételkedtem ebben az olvasatban, mint Gregöria_Hill molytárs, kinek értékelése igen tanulságos és szórakoztató, olvassátok. Persze az is elképzelhető, hogy a hatvanas évek magyar olvasója számára direkt azokat a verseket választották ki, amelyek nem vagy alig értelmezhetők vallásos költészetként. Elképzelhető. De valahogy nincs előttem. 

Berepült angyali kar…

Berepült angyali kar tegnap a csapszék-kapun át,
Összegyúrták tüzes óborral az Ádám agyagát.
Az egek függönyözött termeinek hírnökei
Velem, egy porbanülővel üritettek fakupát.
A nagy ég roskadozott hő szerelem terhe alatt,
S kijelölt engem az ég: hordjam ezentúl batyuját.
Hetven és két hit acsarkodva vetekszik, te ne bánd:
Az igazságra homály hullt, de mesét szőtt a világ.
Kegyes ég, látod, a szívem teveled békét köt:
Erre isznak a hurik, s hallani táncuk dobaját.
Nem tüz az még, ha a gyertyád halovány lángja libeg –
Az a tüz, mely megemészti a vak éj lepke-raját.
Igy amint Háfiz, a gondról nem adott senki se hírt,
Tollal így senki se fésülte szavak hajfonatát.

Talán feltűnt, hogy a fentiekben leginkább a kötet külleméről meg a versek fogadtatásáról írtam, nem magukról a versekről, vagy arról, hogy mit jelentettek nekem. Hát ennek is oka van. Mit jelentettek. Röstellem, de leginkább semmit. Engem ez a fajta költészet egyáltalán nem szólít meg. Jó volt így, napjában egy-kettő, nézegetve a szép képeket, örülve annak, hogy most valami klasszikusban, időtállóban részesülök. Méltányoltam a versek szépségét, a fordító munkáját, némelyiken mosolyogtam is, tetszett is, volt, amit idéztem, volt, ami nagyon megütött. De ki ne kérdezze valaki, mit olvastam, mert azon kívül, hogy az én kedvesem a legszebb lány, de hideg hozzám, pedig életem értelme, hogy az enyém legyen, és úgy általában adjál már bort… ezen kívül az égvilágon semmi nem marad meg. Ja, de. A rímszerkezet, mert olyat még nem láttam.
Kap nyolc pontot, mert 1. alapmű, 2. számomra ismeretlen és örvendetes információhoz jutottam általa, 3. tetszett a vicc, 4. mégiscsak szép ez a költészet. De távoli szépség, amellyel nekem semmi dolgom. Becsukom és örülök neki.

Ezt 2015. november 1-én írtam. 

Pontszám: 10/8