Még abban az időben, amikor Veres Péter Számadását feladták kötelezőnek, és sajna megalapozódott az iránta való ellenszenvem, akkor ajánlották nekem, hogy ha az nem tetszett, olvassak Szabó Pált, hátha az bejön. Aztán nézegettem, nézegettem azt a Talpalatnyi föld-kötetet, de valahogy sose vettem rá magam. Most, hogy a Tímár Máté könyvében találtam egy hivatkozást az Emberekre, meg úgyse tudtam aludni a melegtől, gondoltam, miért ne.

Nagyon megérte! Nagyon szépen tudott írni ez az ember. Szinte egyáltalán nem látszik a regényen, hogy ez volt az első műve, pedig hát ott a Sárrét túlvégén, Biharugra legszélin biztos nem kreatívírás-tanfolyamokon oktatták, hogy hogy kell könyvet írni. Oldalakat idézhetnék folyamatosan, ilyen mondatokat, hogy „a fiú sírásra roppanó szívveréssel rakosgatta a fát a kályha körül” vagy „a báli éjszakán felborzolt haján csillogott a vadgyümölcs hulló virága.”

Olyan szép, már-már féltem, hogy egyszer giccsbe fordul, de szerencsére pontosan tudja az elbeszélő, mikor és hogyan kell a keserűt az édeshez adagolni. Ezt egyébként már a regénykezdet drámaisága megalapozza. Aki ilyen első három fejezetet tud írni, az már nem puszta ígéret, az már író. A falusi idill arra való, hogy ellensúlyozza a nyomorúságot, amelyben a főszereplő számára az a legszörnyűbb, hogy nemzedékek óta ugyanúgy, változatlanul ismétlődik – az olvasó számára meg az, hogy sejti, mi fog megváltozni.

És az olvasónak lesz igaza. Nagyjából a regény felénél jól kitör a világháború, aztán nézheti magát mindenki: nem ezt a lovat akartam. Onnantól kezdve a tömény őrület következik, összetörés és úttévesztés szinte minden szereplő számára. Csak a pármondatos természetleírások maradnak ugyanolyan gyönyörűek, beleszórva ügyesen a háborús jelenetek közé, hogy egyértelmű legyen: a nap meg a fák meg a föld él és lélegzik tovább, ahogy azelőtt, csak az ember őrült meg. A hátország története pedig filmszerű vágásokkal váltja a fronteseményeket. A regény vége felé be-becsúszik egy kis adag szentimentalizmus is, de még éppen megbocsátható mennyiségben.

Az külön tetszett, hogy a regény tárgyilagos a főszereplővel. Nemcsak azt jelzi, hogy őellene vétenek, hanem azt is, amit ő vét. Meg az, ahogy a regény első felének csorba, törött tükörképet mutat a második. Nincs két egyforma szereplő, ahogy nincs két egyforma reakció a háborúra.

Szép könyv nagyon. El fogom olvasni a Talpalatnyi földet.

Utóirat: elolvastam.

Ezt 2015. július 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10