Nagyon szerettem, sokszor olvastuk, testvérem is, én is.

Manapság, amikor annyira népszerűek tudnak lenni az iskolában játszódó regénysorozatok, igazi érdekességként szolgálhat egy olyan történet, amely az I. világháború előtti iskolai életet mutatja be, élvezetes és mulatságos stílusban: barátságokat, nagy-nagy szerelmet, kirándulásokat, szavalóversenyt, éjszakai kártyacsatát, érettségi izgalmakat. 

Jancsi és Tibor, a mélyről jött, lelkes, segítőkész eminens és a vaskos termete ellenére igen fürge és ügyes „ragadozó” (azaz olyan diák, aki csak azt tudja, ami ráragad órán) – mindketten szerethető figurák. Mindkettejük helyébe könnyen beleélheti magát bárki gyereke. Vencelébe annyira nem. Valami enyhe ideológiai sugalmazottság mintha érezhető volna azon, hogy a főnemesi ivadéknak van a legkevesebb esze… 60-as évek ifjúsági regénye… nem is értem…

De egyéniséget oly ügyesen tud teremteni az író, hogy még ez se zavaró, legalábbis engem tízévesen a legkevésbé se zavart. Csak élveztem a történetet.

És jegyezzük meg, hogy latinórán az „Éneász” meg az „óneász” nem ugyanaz. Nagyon nem. 

Ezt 2014. május 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10