Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

A szerkesztő miért nem szólt rá?! (Jules Verne: Storitz Vilmos titka)

2020. február 21. - Timár_Krisztina

storitz.jpgAz utóbbi napok nagy csalódása.

Azért érdekelt, mert 1. Verne írta, 2. Magyarországról szól, sőt ott is játszódik.

Hát sajnos elég gyengécske. Na de hát a mester nem írhatott állandóan Grant meg Nemo kapitányokat, Lincoln-szigeteket meg holdutazást. Egy ekkora életműben valaminek félre is kellett sikerülnie. 

A nagy-nagy titok igazából csak a regény második felében játszik meghatározó szerepet, odáig csak a feszültség növekedik, akinek meg egy kis esze van, előre sok mindenre rájöhet. Az, hogy az egyik nemzetiség (francia, magyar) képviselője csak szép és jó és okos lehet, a másiké (német) csak rémisztő, gonosz és ravasz (de nem elég ravasz!!!), az addig nem esik rosszul, amíg a magyarokról ennyire kitűnő véleménnyel van Verne, de azért egy idő után elég unalmas. Főleg, hogy legalább húsz oldalon keresztül foglalkozik a magyarok dicséretével és hősiességével. Örülök, tényleg, csak hát engem személy szerint nagyon zavar, ha hosszú ideig szembe dicsérnek. Kevesebb elég lett volna.*

A cselekmény… sokszor egyértelműen kínálkozó lehetőségeket szalaszt el a regény, máskor meg abszolút mesterséges fordulatokat hoz be a történetbe. Nem szeretem, ha látszanak az elvarrások. Ha látni lehet, hogy hol nem figyelt oda a szerző, meg hogy utólag rájött, hogy mi nem működik, de nem volt kedve kijavítani, inkább beleírt valami marhaságot később.

A szerkesztő miért nem szólt rá?!**

Ami meg a titkot illeti… nem mondom, a vége felé volt egy-két lélegzetelállító pillanat, akkor majdnem feltornászta magát hat pontra a regény. De aztán…

…hát aztán maradt öt.

Ami persze még egyáltalán nem homályosítja el a nagy műveket.
Legközelebb a Sztrogoff Mihályba fogok bele, de az nem most lesz. Most jó sok minden van még várólistán előtte.

* És, mondjuk, úgy, hogy hiteles is legyen. A XVIII. század végén, amikor a regény játszódik, még nem volt száraz pusztaság az Alföld…
** Mint utóbb kiderült, rászólt, illetve bele, és pont ezt nem kellett volna. Verne egyik utolsó művéről van szó, amelyet többen is átírtak, mielőtt megjelenhetett volna.

Ezt 2015. július 3-án írtam. 

Pontszám: 10/5

Kiadási adatok: Unikornis, Bp., 2001. 204 oldal, Dánielné Lengyel Laura fordítása

A magyar Kétévi vakáció (Szentiványi Jenő: A fehér csapat)

szentivanyi.jpgHát nem véletlenül szerettem én ezt a könyvet gyerekkoromban olyan nagyon. 

Örülök, hogy eszembe jutott előszedni. Néha még a könny is kicsordult a szememből a mosolygástól. És tizenegyedszer is visszatért az az izgalom, amellyel elsőként olvastam. Pedig bizony egy csomó mindenre nagyon jól emlékeztem, többek között a végére is. 

Az viszont most se derült ki, mi a rákot keres a címlapon látható gyerekek fején a fehér csuklya, amelyről mindenki a Ku Klux Klánra asszociál. Semmi köze a regényhez, semmilyen formában. Tisztességesen megírt, aranyos ifjúsági regényről van szó, à la hetvenes-nyolcvanas évek, bár jóval korábban játszódik. A fehér csuklyákat már akkor se értettem, amikor először olvastam, és annyit tudtam a kukluxosokról, amennyit a Winnetouból tudni lehetett.

Apropó, Winnetou: 

– Beszélj! Mi volt?! – faggatták követelődzve, de ő nem volt hajlandó további beszélgetésre.
– Késő van – mormogta. – Majd a gyűlésen!
Pedig mondanivalója olyannyira kikívánkozott, hogy szinte kifúrta oldalát. De hát ő hidegvérűnek akart mutatkozni, mint mintaképe: Winnetou, a nagy apacs főnök, és lenyelte mondókáját. Viszont tizenegyig álmatlanul forgolódott ágyán (…)

Adott egy rakás kisvárosi gyerek, sejthetően a húszas-harmincas években. Adott 1 db nyári szünet, amellyel alig tudnak mit kezdeni, de ezt persze senki se vallja be még magának se.

A vöröskendősöket elmés mulatság közepén zavarta meg. Sorban ültek a vízparton, és tele torokkal fújták a nótát, amelynek csupán egyetlen strófáját ismerték. Eredeti dallamáról fogalmuk sem volt, hát rászabták a temetési ének dallamára:

Három halott egy csónakban, johóhó,
meg egy hordó ruhum…

Erőszakkal mélyítették a hangjukat, mert a kalózoké a sok viharbani ordítástól, pálinkától megvastagodik, amikor pedig a sor végéhez jutottak, két ujjal éktelent füttyentettek, és a lábukat egyszerre a vízbe csapták.

Úsznak, fociznak, moziba járnak: rendben. De ha ezeket megunták, éktelen nagyokat verekszenek, vagy olyan iszonyú veszélyes dolgokba ártják magukat, hogy a felnőtt olvasónak a füle kettéáll. Egyszer még a rendőrségen is végzik.* Persze egy titkos csapathoz (amelynek létezéséről csak a süketek nem tudnak) kell jelszó, gyűlés és fehér lebernyeg, mert a főnöknek van egy ócska ponyvaregénye, amelyben pont ilyenje van a titkos egyesületnek.** De nagyon hamar funkcióját veszti, csak valami kétszer veszik fel. Ezért nem értem a címlapot.

Mert akkor – deus ex machina – bevágódik közéjük Szentirmay Anti, a hajósinas,*** a szőke hajával, a vitorlavászon esőköpenyével meg a holland fapapucsával, és olyan elsőrangú játékok veszik kezdetüket, hogy a(z ismét gyerekké váló) felnőtt olvasót a nosztalgiával felváltva marja a sárga irigység. Sk. megszerelt katonai telefon (húszas évek! nem volt minden háztartásban telefon!), naptávíró, dzsungelélet, erdőkutatás, barlangjáratok… (sóhajt)

De természetesen nem Anti volt a kedvenc szereplőm, ő csak a második számú. Hanem Vadászy Rózsi, akinek a nyár másik nagy kalandját köszönheti a társaság. Mert ő nemcsak verekedni meg focizni tud (igen kiválóan), és nemcsak jó adag józan észt birtokol, hanem még szíve is van, és azt is ő találja ki, hogy a beteg bácsinak segítsenek.

Laci pókhálózott, Lusi üvegcseréppel kevert gipsszel tömködte az egérlyukakat, ömlött a lúg, harsogtak a bútoron, a padlón a kefék; Nagy Joskó tenyeréről a szóda lemarta a bőrt, Gömböc egy kanna forró vízzel hasra esett, Toti úgy vélte, hogy petróleumot szaglik a világ, Gyuszi, Anti fogta a fejét, Rózsi hol mérgelődött, hol meg nevetett, de az eredmény…
A doktor bácsi csodálkozásában majd hanyatt esett. Kinyílt az ablakok piszokhályogos szeme, a padlón akár enni lehetett volna, a bútor megifjodott.
A legnagyobb dicséret szaladt ki a száján, ami tőle telhetett:
– Hm!

Itten igen nagyon didaktikussá válik a regény a felnőtt olvasó számára, de olyan jól meg van írva a könyv, hogy ez csak kb. 1%-ig zavart. A fennmaradó 99%-om ugyanolyan felhőtlen boldogsággal drukkolt a csapatnak, mint gyerekkoromban. 

Most pedig befogom, mert képes leszek, és elspoilerezem itten az egészet. 

Utóirat: Közben rájöttem, hogy ez a magyar Kétévi vakáció. Akinek az tetszett, ez is igencsak fog.

* Amely jelenetben a felnőtt olvasó már érzékeli a felnőtt szereplők humorát, de azt is, hogy a gyerekek halálos komolyan berezelnek. Erre nem emlékeztem gyerekkoromból. Akkor valószínűleg én is komolyan vettem.
** Erről a ponyvaregényről (amelynek címe ugyancsak A fehér csapat) semmi más nem derül ki a könyvből az égvilágon, úgyhogy ha valaki ki tudna segíteni, megköszönném. Az az egy biztos, hogy Conan Doyle hasonló című regénye nem lehet, mert az történelmi regény a százéves háború idejéből.
*** …akiről ennyi év után mélységes döbbenetemre kiderült, hogy a szerző alteregója, mert – mint ma megtudtam – Szentiványi (még a neve is stimmel!) apja is hajóskapitány volt, ő pedig szolgált hajósinasként, és megjárta a Fülöp-szigeteket is. A mázlista. (NB.: Azért azt nem hiszem, hogy tizennégy évesen ilyen vezetői őstehetség lett volna, mint Anti, na de ennyi színezés jár egy szerzőnek.)

Ezt 2015. július 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Móra, Bp., 1981. 196 oldal, Benkő Sándor illusztrációival

Középkori vásári komédia és wuxia (Si Naj-An: Vízparti történet)

si_naj-an.jpgEz a könyv tényleg olyan, mint az Ezeregyéjszaka.

Történetek laza füzére egy cselekménykeretbe illesztve, úgy, hogy minden fejezet végén félbeszakad a történet, lehetőleg a legizgalmasabb ponton, és majd a következő fejezetben derül ki, hogy leszúrta vagy nem szúrta le.*

Az utószó szépen megmagyarázza, hogy azért van ez így, mert az elbeszélő utánozza a vásári történetmondók stílusát – tehát nyugodtan köréje lehet képzelni egy zsúfolt és zajos középkori kínai vásárt, pálmalevél kalapokkal, hosszú ujjú köntösökkel, bokára kötött vászoncipőkkel, vállon hordott rudakkal, kanyargós utcácskákkal az árusok között, harcművésszel, halszaggal, verekedőkkel és éneklő hangú ordibálással. 

Ez ilyen: középkori (pontosabban XIV. századi) kínai vásári komédia. Egy rakás tiszta és hősi lélek, akiket így vagy úgy, de tönkretesz a társadalmi rend, mivel törvényes úton nem tudják a tökéletességet képviselni, vállalják a törvénytelent, és korrupt, gonosz, embertelen uraik ellen fordulnak. Klasszikus „felfordult világ”-helyzet, ahol az kerül a mocsárba rablónak, aki a legmagasabb rangot érdemelné; és utána mindent megtesz annak érdekében, hogy még nagyobb felfordulást rendezzen – hátha attól visszafordulna a világ a talpára. Ilyen vagányan, ni:

A vezénylőemelvényen kék zászló lebbent. Sötétképű megcsapkodta lovát, s elvágtatott délnek. Csou Csin is nekieredt, a nyereggombra akasztotta a kantárszárat, baljába ragadta íját, jobbjával elővont egy nyílvesszőt, és teljes erejéből megfeszítve íját, kilőtte ezt Sötétképű háta közepének. Az meg, hogy meghallotta maga mögött a húr pendülését, mint a villám, lecsúszott a kengyelben lova mögé, s a nyíl elsüvített a levegőben. Csou Csin, látva a kudarcát, hogy az első lövést elsiette, hamar másik nyílvesszőt kapott elő, s megvárva, míg közelebb ért ellenfeléhez, megcélozta újra a háta közepét. Hallotta is Sötétképű, hogy jön a második, de ezúttal nem csúszott le a lova mögé: ahogy jött a nyíl, sebesen, mint a szél, csak kapta íját, és odacsapott vele, hát a nyílvessző csak lehullt ártalmatlanul a fűbe.
Csou Csint a második kudarc láttán teljesen elfogta az indulat. Sötétképű lova már a térség szélén járt; most gazdája megfordította, s egyenest a csarnok felé vágtatott vele. Csou Csin utánaeredt, hogy közelébe férkőzhessen. Csattogott a zöldellő, illatos fűben a nyolc lópata, mintha cintányért vertek volna, száguldottak a lovak, mint a sebes forgószél. Csou Csin elővonta a harmadik nyilat, íjára helyezte, s minden erejét összeszedve, rebbenés nélküli, kimeredt szemmel bocsátotta útjára, megint csak ellenfele háta közepébe. Sötétképű a húr pendülésére megfordult a nyeregben, s a feléje tartó nyílvesszőt villámgyors mozdulattal elkapta a levegőben.

A leendő rablóvezérek között persze mindenféle rendű-rangú ember található, de az ő idealisztikus közösségükben ez mit sem számít. Nem mintha egyenlőek lennének (bár minden bajt közösen viselnek), ellenkezőleg: szigorú rangsorba tartoznak, de ebben csak az számít, hogy az örökkévaló, mennyei rendben hol a helyük. (A halkereskedő nyugodtan megelőzheti a főnemest, és ez ellen senkinek semmi kifogása nincs.) Mert ebben a gonosz, korrupt, embertelen világban a rablóvezérek testesítik meg az örökkévaló, mennyei rendet, hiszen az ő személyükben száznyolc csillag született a földre.

Némelyik részlet egy Rejtő-regényből se lógna ám ki. A leendő bajtársak rendszeresen ellenfelekként találkoznak először. A magas rangúak előkelő, szép lovagi küzdelemben csapnak össze – vagy ötvenszer, mire kiderül, hogy egyik se bír a másikkal. Ennek a megfelelője az alacsonyabb rangúak között a lehető legközönségesebb verekedés, amelyben természetesen egyik se tudja agyoncsapni a másikat, és a végén összebarátkoznak. 

Mengcsouban, a Keresztúti Lejtőnél, egy kocsmárosasszony majdhogy el nem tett láb alól. Elbódítottak mákonnyal, de amikor a férje hazajött, és meglátta a botomat, késemet, meg hogy milyenforma vagyok, igen respektálni kezdett, és magamhoz térített a bódultságból. Aztán összeismerkedtünk, ott maradtam még egy kis ideig, és testvériséget fogadtunk egymásnak. Az ember meg az asszony is ismert vitézek a folyók és tavak vidékén. [Értsd: rablók.] Az embert Csang Csingnek hívják, de mindenki csak Kertészlegénynek nevezi. Az asszony meg Szun Er-niang, vitézi nevén Ördögök Anyja. Derék, becsületes emberek mind a ketten.

[…]

– Hát őt láttad-e már, aki ma megtámadott?
– Persze, hogy ismerem Li bátyámat, csak épp nem verekedtem vele még!
– Hát jól megitattál, megöblögettél! – jegyezte meg Fekete Forgószél.
– De te is jól végigvertél rajtam! – felelte Fehér Hullámtaraj.
– Béküljetek ki, fogadjatok testvériséget egymásnak – szólt rájuk Bűvös Futár. – Azt tartja a szólás-mondás, hogy „ha nem verekszel, nem ismerkedel”!

[…]

Neki is szegezte már kígyólándzsáját, s felvette a harcot a Kétkorbácsossal. […] Egyenlő ellenfél volt a két hős bajnok! Cikázott a lándzsa, villant a két korbács, mint hímzés virága, körbe-karikába. Viaskodtak ők már vagy ötven menetben, s nem győzött egyik sem, de meg sem is futott.

De persze nemcsak felfordult ez a világ, hanem még folyékony is. Hiszen vízparton, mocsárban játszódik a legnagyobb része. Állandóan nyitogatja a határait, új meg új csápokat növeszt, elágazik, aztán megint visszatér arra, ami tíz fejezettel korábban történt, de azért szépen, nyugodtan összefolyik minden a befejezésre. 

Akinek tetszett a középkori és reneszánsz európai vásári komédia, annak ez is fog. Sajátos humorérzék kell hozzá, de fog.

Eltelvén úgy néhány hónap, egy este, teljes egészségben lévén, egybehívta szerzetbeli társait búcsúszóra, s egy nagyot nevetvén elhalálozott. Megmutatkozott ezután szellemének ereje a szent hegy templomában több ízben, úgyhogy az ott imádkozó népek fel is állították szobrát, igaz képe mását.

Ha bírod az állandóan ismétlődő kalandokat (na jó, nem egy kaptafára mennek, de, mondjuk, ötre), képes vagy megjegyezni legalább negyven beszélő nevet,** és bírod a vért (a sok vért!), akkor ez a neked való könyv. Rólam, sajnos, időnként nem lehetett a fentieket elmondani, főleg a regény második harmada körül erősen kerülgetett időnként az undor. Az ismétlődésekkel még nem lett volna bajom (a Nyugati utazás sokkal repetitívebb ennél, mégis szerettem), hanem azzal, hogy egyre könyörtelenebbek lettek a módszerek. Eleve nem a megbocsátó/megértő lelkületükről híresek a szereplők, de ebben a részben, amikor valaki nem akart csatlakozni a társasághoz, pedig odatartozott volna, azzal nagyon csúnya dolgokat műveltek, hogy mégis bevehessék, utána pedig elvárták, hogy az illető még örüljön is neki. Ezt nem vette be a gyomrom. De szerencsére nem sokáig tartott.

Amit viszont nagyon érdekesnek találtam (és ebben nem is volt különösebb ismétlődés!), az a regénynek a hadászati oldala. Cseppet se lepődtem meg, amikor az utószóból kiderült, hogy ezt használták katonai szakkönyvként is. Simán el tudom képzelni. Különösen ami a lápvidéki hadviselést illeti, „hogyan használjuk ki a terep összes elemét a saját előnyünkre”-módszerrel. De tényleg teljesen racionális, megvalósítható, ügyes haditerveket ötlöttek ki a vezérek. 

Mint olvasás közben kiderült, egy komplett műfaj egyik ősével ismerkedtem meg stratégiatanulmányozás közben, ez pediglen a wuxia (avagy vu-hszia). A neve olyasmit jelent, hogy „fegyveres hősiesség” vagy „harci nemes lovagiasság”, és olyan regényt kell érteni alatta, amelynek szereplői a harcművészetekben jeleskedő vitézek, akik számára a becsület és az igazság a legfontosabb, harcolnak az elnyomás ellen, és bosszút állnak az őket ért sérelmekért. Nem pontosan ugyanarról van szó, mint az európai kóbor lovagok (meg az amerikai kóbor pisztolyhősök) esetében, de azért nem valami elrugaszkodott dolog összehasonlítani a kettőt. 

– Azok négyen elbírnak vele! – vette át a szót Csang tiszt úr. – Megölik, ha három élete volna is!
[…]
Háromezer öles, fénytelen láng csapott fel Vu Szung szívében, fel a kék égig, ezek hallatára. Jobbjában kardjával, ökölbe szorított bal kezével belökte az ajtót.

A műfaj tipikusan kínai, és eredetileg az irodalomban született – ma már persze operától videojátékig mindent készítenek ebben a kategóriában. Az első tisztán wuxiának nevezhető regénynek pont a Vízparti történetet tartják. Hogy verekednek benne, az fix. Állandóan. Rengeteget. Mindenféle fegyverrel (kard, íj, bot, kinek mi fekszik jobban), de ha kell, puszta kézzel is. Van, aki, ha jól leissza magát, ökölharcban agyoncsap egy tigrist. 

si_naj-an_vizparti.jpg

(Ő az, a Tarka Barát. Jelenleg éppen kíméli a tigriseket, viszont kiszedi a fűzfát a földből. Ha jól látom.)

Nevezetes rúgás volt ez, úgy hívták, hogy „Jáde-gyűrű lépéses mandarinkacsa-rúgás” – egész életében gyakorolta Vu Szung, egyik mesterfogása volt.

A kiadásokról: felváltva olvastam a két kiadást (mikor melyik volt a közelemben, mert nem voltam közben állandóan otthon, viszont könyvtárat bárhol találok), és most már tudom, mi a különbség. Az 1961-es hetven fejezetet tartalmaz, azt a hetvenet, amelyet engedett megjelenni a Kínai Népköztársaság. Az 1977-es idejére már enyhült a helyzet, szabad volt megjelentetni a többi ötvenet is, de nem fordította le mindet Csongor Barnabás, csak egy összefoglalót illesztett a regény végére, és a százhuszadik fejezetet fordította teljes egészében. Sajnálom, hogy a teljes regény nem olvasható magyarul, de őszintén szólva így 1100 oldal után egy kicsit elég is volt belőle. 

Egy utolsó jó tanács, mielőtt elkezded: rakd tele a hűtődet tápláló kajával! A lehető legkomolyabban mondom. Ebben, mint minden wuxiában, folyamatosan esznek. Nem esznek: lakomáznak. Napokig. Sokat. 

* Esti olvasóknak jó tanács: a könyvjelzőt a fejezet közepére tedd be, mert ha a végére halasztod, újabb fejezetet fogsz olvasni, aztán megint újabbat, megint… és rövid az éjszaka. 
** Minden tiszteletem Csongor Barnabásé, hogy ezt a könyvet (is) ilyen gyönyörűen lefordította, és külön nagyon szeretem a bácsit azért, mert nem hagyta meg a legalább kétszáz néven nevezett szereplő nevét kínainak, hanem lefordította magyarra, és ilyenek jöttek ki, hogy Jókorjött Eső, Nappaljáró Patkány, Fogdmegmajom, Rézszőrű Kutya, Fekete Forgószél, Tarka Barát – ezeket mégiscsak könnyebb megjegyezni, mint azt, hogy Szung Kung-ming… (Ennyit már tudok kínaiul!)***
*** SPOILER 
Egy idő után elég egyértelmű egyébként az is, hogy aki magyar nevet kap, az igencsak be fog kerülni a csapatba. 

Ezt 2015. július 17-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1961. 1172 oldal és Európa, Bp., 1977. 1130 oldal, mindkettőt fordította Csongor Barnabás

Kapcsolódási pontok a kultúrák között (Finnugor-szamojéd (uráli) regék és mondák)

finnugor.jpgJaj, de örülök, hogy egy őrült pillanatomban megvettem ezt a könyvet, és így saját példányt olvashattam! 

Világéletemben nagyon szerettem a különféle népek meséit, mondáit, mítoszait olvasni és gyűjteni. Legkorábbi irodalmi bolondériáim közé tartozik, úgy kb. hét-nyolcéves koromra datálható a kezdete. Na, azt azért cseppet se bánom, hogy ez a könyv nem került akkor a kezembe. Határozottan felnőtteknek való.

Nagyon gondos gyűjtő- és válogatói munka eredménye. Domokos Péter, a szerkesztő irgalmatlan munkát végezhetett érte, de a fordítóknak is minden tiszteletet meg kell adni, hiszen nagyon nagy részük eredeti nyelvekből dolgozott. Kizárólag akkor használtak orosz nyelvű fordítást, ahol a (vepsze, enyec, nganaszan stb.) eredeti nyelvű szöveg egyszerűen nem volt hozzáférhető. Minden más esetben következetesen kerestek erzául, moksául, manysiul, udmurtul tudó fordítót. És találtak!!!

De jó ennyi őrültet egy helyen látni…

Szögezzük le kezdőpontnak: a magyar nyelv (és jó eséllyel a magyar nép) minimum háromezer, de inkább háromezer-ötszáz éves önálló múltra tekinthet vissza. Éppen ezért senki, de senki nem állítja azt (de már legalább száz éve nem állítja), hogy bármi genetikai kapcsolat lenne köztük meg a finnek/észtek/vogulok/szamojédok stb. között. Elég nehezen is lehetne. Attól, hogy a nyelvek rokonságban állnak egymással, a népek nem.

A kötet célja az, hogy bebizonyítsa: a kultúráink között viszont nagyon is találhatók kapcsolódási pontok.

Részemről nyomokban meg vagyok győzve (azért a vogul rege túlvilági utazásának réz-, ezüst- és aranyvárosa elég feltűnő motívum), de igazából nem ezért örülök ennek a könyvnek, és nem is ez az, ami elsősorban érdekelt, amíg olvastam. Én mesét akartam, mítoszt és varázslatot, de a földhözragadt fajtából. Hát megkaptam.

Erdőt, dombot, áfonyát, nyírfakérget és rozst, sziklákat hajigáló óriásokat (többnyire jó szándékúak egyébként), rablókat, sátrakat, kunyhókat, a szánt a túlvilágra is áthúzó rénszarvasokat és medvéket, akik időnként emberré változnak, időnként fordítva. Sose látott mitikus lényeket, akik a fák tetején fésülik a hajukat (már ha van fejük); eposzi hősöket, akik időnként az oroszokkal összefogva harcolnak a tatárok ellen, időnként a saját népüket védik az oroszok ellen; furfangos kisembereket, akik időnként a cár vagy a pópa eszén is túljárnak. Hol kiszámítható, hol kiszámíthatatlan mese-fordulatokat, jól és rosszul végződő történeteket. Nyomorúságot. De gazdagságot is. Mégpedig nemcsak átvitt értelműt.

Hogy mi számít primitívnek, és mi civilizáltnak, azt utoljára talán a hetvenes években lehetett tudni, de lehet, hogy már akkor is kezdett elbizonytalanodni a dolog. Mindenesetre akárhonnan nézem: azok a népek, amelyek ezeket a történeteket létrehozták, tekinthetők „természeti” népeknek (bármit jelentsen ez), de civilizálatlanoknak nem. Saját kultúrájuk, saját civilizációjuk van/volt. Sok mindent kaptak persze az oroszoktól (ekkor éppen szovjetektől), jót is, rosszat is. Szép dolog az orvosi ellátás, szép dolog a csatornázás. De még szebb, ha az ember faluját nem ütik szét egy olajfúrás kedvéért. Meg ha nem próbálják meg elvezetni vagy lezsilipelni a lakóhelye melletti folyót. Hátha akkor nem folyik.

(Száműzetésbe szerencsére már nem igazán küldhették a falvak lakóit… onnan, ahol ők éltek, többnyire nem volt már hova.)

Óriási területeken élnek (vagy éltek, míg be nem olvadtak) ezek a népek, ezt a borító belsejének térképe is mutatja. De hát ami a népsűrűséget illeti, az bizony csekélyke. A tundra meg a tajga nem túl sok embert tud eltartani. Főleg, ha még szét is verik őket.

Az első kötet kevésbé fogott meg: szép munka, jó munka, élvezet olvasni, de egy idő után kicsit egyhangúvá válik. Annyit már tudok, hogy Kalevala meg Kalevipoeg nélkül nem élhetek. És a zürjén mondák se utolsók.

De a második kötet eleje: na, az lehengerelt! Vogul meséket, osztják meséket ide!!! Izgalmasak, újfajták, sok minden van bennük, amihez hasonlót sose olvastam korábban. Igen nagyon tudnak a mesemondóik, sok kitartást és jó egészséget nekik!

A szamojéd mondák meg…

Boldogult úrfikoromban – nem önszántamból bár, de – megnéztem 1,5 (azaz másfél) részt a Happy Tree Friends sorozatból. Addig bírtam. Nem tudom, divat-e még az ifjúság körében, de innen üzenem: az igazán kemények nem Happy Tree Friendst néznek, hanem szamojéd mondákat olvasnak.

(Elég egyszer.)

És folyamatosan tudatosítja a szerkesztő, hogy amit ez a magában is tekintélyes méretű két kötet tartalmaz, az ám csak a jéghegy csúcsa. Csak a népi epika, annak is csak egy kis darabja, általában a máshol nem publikált, kevésbé ismert darabok. Hogy hála Istennek sok-sok más anyagot összegyűjtöttek és megjelentettek már; ezekből a kultúrákból rengeteg minden olvasható magyarul, és meg is adja, hogy merre kell keresni.

Közben – nem mellesleg – szakkönyvnek se utolsó a kötet. Szép sorban mutatja be az egyes népeket, a finntől a karjalain/líven/votjákon/osztjákon/enyecen keresztül a magyarig, minden fejezet elején egy rövid összefoglalóval az illető nép és nyelv történetéről – majd következik a forrásjegyzék – majd következnek a mondák, mítoszok – majd még egy forrásjegyzék – majd egy gondos jegyzetanyag a mondákhoz, jegyzetenként a forrás megjelölésével. Itt semmit nem bíztak a véletlenre.

Amitől azért kicsit felhúztam az orromat: a jegyzetekben hivatkozott mondák közül nem mindegyik került bele a könyvbe. Nem elegáns módszer ez. De persze az is igaz, hogy ha mindent bele akartak volna tenni a könyvbe, akkor nem két kötet lenne, hanem huszonkettő. Amitől jobban húztam az orromat: a mindenáron való kapcsolatkeresés a könyvbe beválogatott magyar és más finnugor-szamojéd mondák között. Szép-szép, egy darabig megy is, de mikor már olyan sorokat talál a szerkesztő a magyar reneszánsz széphistóriában, amik abban benne sincsenek…

Ezt 2015. július 3-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Móra, Bp., 1984. 832 oldal

Fordítók: Bán Aladár, Bede Anna, Bereczki Gábor, Csepregi Márta, Dugántsy Mária, H. Laborc Júlia, Képes Géza, P. Kelemen Angéla, H. Kiss Judit, Kovács István, Kubinyi Kata, Pusztay János, Rab Zsuzsa, Rácz István, Simoncsics Péter, Schmidt Éva, Szíj Enikő, Szopori Nagy Lajos, Vászolyi Erik, Vikár Béla, Zempléni Árpád, Domokos Péter

Szibéria márpedig kicsi (Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén)

dioszegi.jpgLaknak egyáltalán abban a Szibériában oroszok is…?
Na jó, a hajdani deportáltak utódai között azért mutatóba akadnak, gondolom. Bár azok se mind egészen oroszok, lásd az én nagyanyám unokatestvérének a jelenlegi családját…
De hogy ez a Diószegi mindenféle néppel találkozott, de legkevésbé orosszal… van itt jakut, szojot, karagasz, vogul, szamojéd, emlegetnek finnugor, török és tunguz népeket, mongol és kínai hatást – de az orosz, az legtöbbször csak lingua franca, összekötő nyelv.

Nem gondoltam, hogy ilyen izgalmas lesz ez a… mi is ez? Útleírás, néprajzi/régészeti ismeretterjesztő mű, memoár? Egy őrült megszállott magyar néprajzos szibériai kutatóútjai az ötvenes évek végén, sportrepülőgépen, teherautó-rakomány tetején, vonattal, tevén, gyalog…
…rénszarvason csak azért nem, mert arról leesik…
…látogatások Isten háta mögötti falvakban, négyszáz fős népeknél, őserdőkben és akkora folyóknál, hogy a közepükről nézve alig látni a szélüket, meg kis hegyi patakokban és mélységes sztyeppei sárban, egy fényképezőgéppel meg egy derék öreg magnetofonnal, amelyik azt is kibírja, ha vele együtt beleesik a kutató a folyóba, sőt akkor is működik, ha csak az ujjával forgatja az ember az egyik tekercset, mivel áram vagy van, vagy nincs mindkét tekercsnek…

…és hogy Szibéria milyen kicsi! 
Mert az egy dolog, hogy a „rövid” vonatút annyi, mint Hegyeshalomtól Biharkeresztesig jutni. A közepesen hosszú, az meg öt nap, olyan tájakon, ahol ember sincs, és az első falu összesen két jurtából áll.
De ahogy a kisemberek mindenütt megismerik és szeretik a hozzájuk szeretettel és nyitottsággal közeledő másik kisembert, egy távoli ország képviselőjét… Ahogy megnyílnak előtte, örülnek neki, megkínálják ennivalóval és teával (gyakran összesen ennyit eszik a kutatóútján Diószegi, mert ami kis pénzt kap, azt közlekedésre meg tolmácsra költi), szállást adnak neki a múzeumban, ahol hajnali egykor kirángatja a tárgyleírások másolásából az éjjeliőr néni, mert „aludnia is kell magának, pihenjen már egy kicsit”. Ahogy elmesélik neki azt is, amit más kutatónak sohasem mesélnének…
…meg ahogy messze földekre eljut a híre, és olvassák a cikkeit, és segíteni próbálnak neki, és ismeretlen emberek tudják, hogy „ez az a magyar néprajzos, aki sámánokat keres”…*
Aki ugyan többször is hangsúlyozza, hogy nem hisz a sámánizmusban, sőt még azt is, hogy „milyen jó, hogy fejlődünk, civilizálódunk” – de ezt elég kevésszer jegyzi meg; amúgy meg próbálta volna nem beleírni 1960-ban…** De közben minden sorából süt, hogy nem tekinti magát felsőbbrendűnek ezeknél a népeknél, embereknél – hogy még amikor ravaszsággal él, akkor is mély tisztelettel viseltetik irántuk, és nem pusztán szakmai érdeklődés vonzza hozzájuk.
Ezért lesz Szibéria kicsi. 

Annyira szép ez a könyv.
Én meg annyira mocskosul irigy vagyok!!!
Pályát tévesztettem. Néprajzosnak kellett volna mennem. De minimum régésznek. Az akartam is lenni. Mér nem lettem?!
Jóval előbbre ugrott a várólistámon a Derszu Uzala. Akinek erről a Diószegi-könyvről meséltem, rögtön a Derszu Uzala jutott eszébe, és ajánlotta is. (Frissítés: itt írtam róla.)

Majd elfelejtettem: a könyv természetesen nagyon informatív is. Mert miközben az útról mesél Diószegi, elmond rengeteg mindent a sámánizmusról is: a dobról, dobverőről, sámánköntösről, fejdíszről, sámánénekről, sámánbotról, szertartásról, beavatásról, temetésről. Egyszer sem szakad ki az ismeretterjesztésből, sőt. Mégis mérhetetlenül komolyan veszi az egészet.

* Az, hogy állítása szerint egyszer se lopnak tőle semmit, pedig volna rá mód, Leningrádot járt ismerősöm szerint nem hiteles információ. Bár az is igaz, hogy amit magával vitt ezekre az utakra, azzal őrajta kívül nagyon más nem tudott volna mit kezdeni. 
** Becsületére legyen mondva, alig csúszik be itt-ott egy-egy „kolhoz” meg „munkaegység”.

Ezt 2015. július 3-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Magvető, Bp., 1960. 252 oldal

Winnetou és Old Shatterhand a tajgán (V. K. Arszenyev: Derszu Uzala)

arszenyev.jpgEzt bizony az indiános-vernés korszakomban kellett volna (először) olvasni. Akkor már kívülről tudnám. Ennek hiánya most igen komoly terhet jelent nekem, de nem kezdem elölről, most túl sok érdekes könyv van körülöttem, meg különben is, ahhoz a rövidítetlen kiadás kéne. A fene gondolta, hogy ebből vágtak is.

Ez tényleg a Winnetou meg az Old Shatterhand a szibériai tajgán, leszámítva a korukat meg a megjelenésüket. Ki is mondta a minap, hogy hiányoznak az irodalomból az alacsony férfihősök? Az illetőnek egyetlen problémája lesz a könyvvel: hogy nem regény. Derszu Uzala tényleg igen-igen menő: kicsi, okos, maga lövi a vacsoráját, szabad ég alatt alszik, sk. készült ruhákban jár, három lövésből kétszer eltalálja százötven lépésről a legyet, egy letört faágból elmondja az arra járt ember vagy állat teljes kórtörténetét, és legyen hóvihar vagy tűzvész, rendületlenül megmenti a legjobb barátja életét. (Halkan kérdezem: nem lehet, hogy ennyi minden nem is egyetlen emberhez köthető? Nem úgy értem, hogy nem létezett volna Derszu, dehogyis. De néha volt olyan érzésem, mintha azt is Derszuval csináltatná meg Arszenyev, amit esetleg más helybelinek köszönhetett, csak a hatás kedvéért.)

Megj.: a fényképek tanúsága szerint Arszenyev se volt sokkal magasabb. Sajnos nem tudott egyetlen ökölcsapással leütni egy lovat. Ellenben képes volt hóban-fagyban-tájfunban-szúnyogfelhőben emberhalál nélkül végigvezetni három expedíciót Kelet-Szibérián, felszereléssel vagy anélkül. Igaz, Derszu nélkül most a csendes eső moshatná a csontjaikat valahol a tajga közepében. Így meg még a lába ujját se hagyta ott. Az a legjobb, mikor megműti a saját elfertőződött sebét, aztán majdnem elájul, de megmarad. A lába is.

Nagyon figyeltem, hogy rajtakapom-e Arszenyevet bárminemű „nemesvademberezésen”, amire elég érzékeny lettem, mióta kinőttem az indiános-vernés korszakomból, de nem fordult elő ilyesmi. Ellenben az egyik angol nyelvű értékelésből megtanultam a „bromance” szót, ami pontosan az ilyen nagyon-nagyon szoros, ám szexuális vonzalom nélküli férfibarátságokat jelenti. Óriási szerencséje van annak, akinek része lehet benne. És olyan szép látni, ahogyan ez a barátság szinte percek alatt eltüntet minden származás-, gondolkodás- és műveltségbeli különbséget.

Tetszik nekem az a rengeteg földrajzi-növénytani-állattani részlet is, amivel zsúfolásig tele a könyv, nemkülönben a néprajzi adalékok, bár utóbbiak nem felhőtlenül. Nagyon csúnya dolgokat műveltek ott egymással az emberek már száztíz évvel ezelőtt is. Az egyik (egyébként igen bizarr) fotó szerint a helybeli bűnözők levadászásában is részt vettek az egyik expedíció tagjai – a szövegből viszont hiányzik ennek a leírása, nem lehetett valami dicső, tehát fel fogom kutatni a teljes verziót. Mert akár vidáman, akár lehangoltan olvastam ezeket a szakaszokat, egyik esetben sem maradhatnak ki életemből és munkásságomból.

Úgyhogy találkozunk még, kedves Derszu és Valentyin, de jó eséllyel nem ebben a kiadásban.

Ezt 2020. január 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Gondolat, Bp., 1976. 360 oldal, Terényi István fordítása

Horvátország. Háromlábú állat, a többit nem tudja hat öregasszony se (Dubravka Ugrešić: Banyatanya)

banya.jpgVacilláltam a kilenc meg a tíz pont között, de aztán úgy döntöttem, azt a majd' három hónapot, amennyi eltelt az olvasás kezdete és vége között, csak jelezni kell valahogy. 
Végigolvasva a könyvet még mindig nem tudom, hogy mi volt ez tulajdonképpen, azon kívül, hogy „triptichon”, ahogy a fülszöveg hívja, és ahogy a könyv is hívja magát. Háromlábú állat, az tuti, de hogy regény, mese, műelemzés, önéletrajz vagy mítoszkritika, azt, hogy stílszerű legyek, „nem tudja hat öregasszony se”.

A fülszöveg sajnos egy kicsit becsap. Nem nagyon, csak egy kicsit. A könyv valóban tabukról beszél (öregedésről, halálról és nőiségről, nagyon szoros összefüggésben), és valóban humorral, iróniával, szeretettel teszi ezt. De a fülszöveg egyúttal azt is sugallja, hogy könnyed, játékos szövegről van szó, amelyet könnyű olvasni. Hát a frászkarikát könnyű. Ha egyszer még mindig nem tudom, mit olvastam voltaképpen…

Az első rész sejthetően önéletrajzi jellegű, bár a fene se igazodik ki ezeken a posztmoderneken, hogy mikor beszélnek magukról és mikor nem, de tulajdonképpen mindegy is, mert a helyzet általánosítható: hogyan értékeli át a lány (maga is középkorú asszony már) az anyjával való kapcsolatát (és önmagát!), amikor az anya előbb elengedi az emlékeit, aztán az életet is. Nagyon szépen meg van írva ez a rész, de ezt olvastam a legnehezebben. Talán azért, mert hála Istennek édesanyám él és egészséges, és én sem vagyok még abban a korban, amikor komolyan féltenem kellene őt? Vagy azért, mert az a nagyon városi életforma, amelyet ezek a nők élnek, végtelenül távol áll tőlem is, a családomtól is?
Akárhogy is, ezen a részen nagyon lassan kínlódtam végig magam, és közben hónapokra pihentettem is a könyvet.

Aztán jön egy hirtelen vágás, és átesünk egy kaotikus, groteszk és mérhetetlenül földhözragadt tündérmesébe. Amely ráadásul kétoldalanként beletolja az olvasó képébe, hogy „én igaz történet vagyok!”, egyúttal pedig azt is, hogy „én kitalált történet vagyok!” Aztán igazodjon ki rajta az ember. Elég idegesítő, de közben nagyon szórakoztató is. Képtelen fordulatok követik egymást, mesébe illő figurák tűnnek fel és el, a középpontban pedig ott áll három nagyon különböző öregasszony, akik egytől egyig rokonszenvesek, mulatságosak, jók, boszorkányosak és formátlan testűek. Mintha élvezetét lelné az elbeszélő abban, hogy részletezi a testi torzulásaikat, nyílásaikat, testnedveiket – mindazt, ami undorkeltő kellene, hogy legyen –, de úgy, hogy egyúttal a szorongásaikat, traumáikat, bolondosságukat, gyarlóságaikat, boldogságukat is megmutatja, és folyamatosan rákényszeríti az olvasót, hogy nagyon is közel érezze magát ezekhez a „Baba Jagákhoz”. Szeresse őket és szurkoljon nekik és örüljön velük.
Na, ez kb. két napomba került (de csak azért, mert közben dolgozni is kell, ugye).

És aztán jön a következő vágás, a harmadik rész: Dr. Aba Bagay :) néprajzi szakszövege, összehasonlító mítoszelemzés a szláv mitológiák/népmesekincs öregasszony-figuráiról, állandó visszakapcsolásokkal az első két részre, amelyekből rendre kiderül, hogy nemcsak a tündérmese-szakasz, hanem az „önéletrajzi” szakasz is mitikus-mesei elemekkel volt tele. Ezt pedig szakszóval műelemzésnek hívják. Tehát a regény utolsó szakasza olyan, mintha egy másik író tanulmánya volna a regény első két szakaszáról.
Erre nem volna „fair” azt mondanom, hogy könnyű olvasni, még akkor se, ha nekem pár órámba telt. Még jó, mikor az a szakmám, hogy ilyeneket olvassak. :) Akinek nem ez a szakmája, annak bizony beletörhet a bicskája. Pedig ha végigolvassa, érdekes dolgokat tapasztalhat meg, amelyeket több mint érdemes tudni.

Nekem és nemzedékem számos gyermekének valószínűleg a Fortocska című könyv volt az első találkozása Baba Jaga alakjával, úgyhogy jól meglepődtem (mint valószínűleg más hozzám hasonló korúak is), mikor felnőttként megtudtam, hogy ez a kedves öreg néni amúgy a szláv mesékben gonosz boszorkány, aki megeszi a gyerekeket.
A Banyatanya tündérmeséje és műelemző szakasza pedig megmutatta, hogy bizony a gonosz boszorkányok alakja jóval összetettebb, mint azt az ember első (esetemben második) ránézésre gondolná. Lehet segítő, lehet akadályozó – lehet a szabadság megtestesítője, lehet a kitaszítottságé – megtestesítheti az anyaság világos (jóra nevelő, hasznos tanácsokat adó) oldalát és a sötétet is (a félelmet és undort keltő, gonosz anyát, akit a magyar népmesékben nemcsak a „vasorrú bába”, hanem a „mostoha” is képviselni szokott).
Attól függően, hogy ki nézi azt az anyát, és milyen nézőpontból.
Meg attól függően, hogy ki nézi a NŐT mint olyat, és milyen nézőpontból…
Mert minden mesebeli öregasszonynak a társadalom (meg az olvasó) anyaképéhez van köze így vagy úgy. Nem függetlenül attól (de nem is feltétlenül abból következően), ahogy a saját anyjához viszonyul. És a társadalom (meg az olvasó) nőképéhez is. Akár magáról alkotja nőként, akár másokról férfiként.

Nagyon tud ez az Ugrešić.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. június 26-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Libri, Bp., 2012. 324 oldal, Radics Viktória fordítása

Nagy könyv egy nem embernek való világról (Meša Selimović: A dervis és a halál)

selimovic.jpgHatározottan nem tetszett, pedig van ereje, nem is kicsi. Veszedelmesen jól megírt könyv. „Nagy könyv”, minden értelemben. Húszéves koromban rosszul lettem volna tőle, úgyhogy azt komoly haladásként könyvelem el, hogy mostanra eljutottam a „határozottan nem tetszett” szintre.
Egy boldogtalan ember küszködése egy nem embernek való, sajnos ismerős világban. Jól tettem, hogy egy egész más jellegű (ismeretterjesztő) könyvvel párhuzamosan olvastam, mert ez az a fajta könyv, amelynek a végére a jámbor olvasó az egész emberiségtől meg tud undorodni. Annál is inkább, mert semmi meglepő nem történik a regényben. Maximum a jó cselekedetek, na, azoktól tényleg elkerekedett néha a szemem. Főleg, mikor véletlenül sikerültek is.

Spoiler nélkül a cselekményről nem tudok beszélni. Legyen elég annyi, hogy kérlelhetetlen logikával van felépítve, minden apróság megtalálja benne a helyét – amint az egy diktatúrában történni szokott –, ami azért 450 oldalon keresztül nem kis művészet.
Történelmi regényként íródott, de látványosan csak azért így, hogy a hatvanas évek jugoszláv cenzora ne találjon rajta fogást. Különben talán éppen ettől jó. Lebeg az időben: az évszázad talán a XVIII. század, talán egy másik, mindenesetre Bosznia még az Oszmán Birodalom része, de már vannak utcai lámpák. A tér is elcsúszik az olvasó elől: talán Szarajevó, talán nem. Egy kisváros, ahol van kolostor, bíróság, kereskedőnegyed meg börtön. Meg hivatal. Jézusom. A Kafka regényeinek hátteréül szolgáló, szürreális-bonyolultan embertelen osztrák-magyar hivatali rendszertől annyiban különbözik a boszniai oszmán-török hivatali rendszer, hogy bosnyákul meg törökül beszélnek benne. Mindenki figyel, mindenkit figyelnek, a rossz szándék terjed, a jó szándékot – ez a legfájdalmasabb – lenyeli és megemészti a rendszer, a büntetés gyors, az igazság körülbelül olyan lassú, mint amikor az ember álmában futni szeretne az üldözői elől, de kiderül, hogy ólomból van a lába. Az ostobaság mindent legyőz, kegyelmet pedig nem adnak, mert az unalmas.
Nem kétlem, hogy ilyenek voltak az Oszmán Birodalom hivatalai, de azt se, hogy akadt ilyen más korban és kultúrában is. Nem is kell hozzá messzire menni.

…és minden cselekedetet mérlegre tesznek. Az elbeszélő saját magát is, sőt magát a leginkább. Éppen úgy, ahogy Kafka regényeiben; még a stílus is hasonló: szinte anyagszerűen kemény, mintha – de most komolyan! – egy darabokra tört fogkefét forgatnék a számban, és meg kellene próbálnom lenyelni. Ahmed sejk a legkisebb tettét, gondolatát, már a gondolatai kiindulópontjául szolgáló szándékot is kegyetlenül erős rivaldafénybe állítja és szétszedi. Elevenen boncolja saját magát. Az őszinteségére nem lehet panasz, csak éppen ez nem megoldás semmire.
Amúgy nem valami különleges ember: se nem túl okos, se nem túl buta, se nem angyal, se nem ördög – átlagember szegényke, olyan, mint te vagy én –, akinek annyi lenne a feladata, hogy a testvérén segítsen, de elszánja magát, hogy márpedig ő pap, neki ennél több a feladata, ő a világot fogja megváltani. De sajnos hiányzik belőle az a vidám, felelőtlen, őrülten világfelfordító erő, amellyel megbolondítaná a környezetét.
Ő végtelenül komoly és szomorú. A könyv is az. Tele éjszakával, baljós sötétséggel és krétaszínű, kísérteties holdfénypászmákkal.

Utóirat: A negyvenes évektől a kilencvenes évekig terjedő időszak könyvtermésében párját ritkítja A dervis és a halál. Azaz: még ilyen trehányul megcsinált könyvet!… Olyan elütések vannak benne, hogy „élet” helyett „étel” meg fordítva. Máskor még durvább a hiba: időnként nincs a mondatnak alanya meg állítmánya. Hol járt a korrektor esze?!

Ezt 2015. június 23-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1968. 450 oldal, Csuka Zoltán fordítása

Tádzsikisztán. Varázslatos keleti mese és sötét orosz groteszk (Szadriddin Ajni: Az uzsorás halála)

ajni.jpgA gonosz márpedig nem bolond szarvakat rakni a fejére és patát a lábára, hogy mindenki kapásból felismerje. Két szeme van, két füle meg egy orra, mint mindenkinek, és időnként még mulatni is lehet rajta. Amíg az embernek van hozzá kedve.
Kitűnően megírt kisregény a tádzsikok klasszikusának tollából, 1937-ből, varázslatos keleti mese és sötét orosz groteszk szerencsés kombinációja, éppen csak annyi osztályharcos hangulattal megfűszerezve, amennyit még ki lehet bírni. (A kisregény a XIX. század végén kezdődik, és 1917-ben végződik.) Egyébként is rövid, gyorsan olvasható, bár a könnyedsége becsapós. Azért nyomot hagy, nem is akármilyet. Az eleje nagyon tetszett (tádzsik kisváros bűbájosan eleven figurákkal, időnként „mese a mesében”-technikával, csúfondáros humorral), mire pedig rájöttem, hogy itt bizony nagyon is keserves dolgokról fogok olvasni, már nem eresztett a szöveg.

Igazából egyetlen eseményszálat visz végig, a vén Kori Iskamba uzsorás viselt dolgait – a többi szereplő és esemény így vagy úgy, de mind őhozzá kapcsolódik. Őt pedig két dolog irányítja: a feneketlen, ám nagyon is emberi gonoszsága, meg a hasonlóan könyörtelen félelme, amelytől egyfolytában szenved. Meg is érdemli, ahogyan a többiekkel bánik.

Igazán rokonszenves szereplő alig van, és azok sem attól válnak rokonszenvessé, ahogy ők cselekszenek, sokkal inkább attól, amit elszenvednek, amivel felkeltik az olvasó együttérzését. Az ellenszenvesek viszont nagyon azok – karikatúraszerűen elrajzoltak, komikusságukban is gyűlöletesek. Kivétel nélkül pénzemberek, akiket egy dolog érdekel: hogyan gyarapíthatnák a vagyonukat még jobban – korlátolt ostobák, de ami a pénzügyeket illeti, temérdek ravaszság szorult beléjük, és bármit a maguk hasznára tudnak fordítani.
Az elbeszélő pedig, rejtve vagy nyíltan, de folyamatosan felteszi a kérdést az olvasónak: ugyan minek? Az ő számukra a pénz önmagában vett érték – ahogy a mesebeli sárkány, ők se használják semmire, csak ülnek rajta, a sírba pedig nem vihetik magukkal. (No hát ezt eddig is tudtuk.)

Jó kis könyv, kezdetben szórakoztat, aztán meg tüzes tűkkel bökdös.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. június 12-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1973. 248 oldal, Szabó Mária fordítása

Kazahsztán. Régi hősénekek figurái életre kelnek, egy nép felemelkedik (Iljasz Eszenberlin: A gyémántkard)

eszenberlin.jpgMinden elismerésem az íróé, hogy regénnyé tudta formálni az egységes kazak* nép születésének történetét. De minden elismerésem mellett ez mégsem az én könyvem volt. Adatok és összefüggések halmaza, amely ritkán kelt életre. Meg voltam győződve arról, hogy egy történész írását tartom a kezemben, amíg utána nem néztem egy kicsit a dolgoknak, és ki nem derült, hogy Eszenberlin rendkívül lelkiismeretes kutatómunkát végzett ugyan, de nem volt történész. Ő volt gyakorlatilag az első kazak regényíró. A könyveinek semmi műfaji előzményük nem volt Eszenberlin anyanyelvén.

Még nagyobb elismerésem. De ez továbbra sem az én könyvem. A jelentősége és a megírás minősége öt csillag, az élmény három, ezeket átlagoltam. Azt egy idő után megszoktam, hogy minden oldalon jórészt teljesen ismeretlen tulajdonnevek özöne zúdul rám – azért véges volt a számuk, és el lehetett igazodni közöttük. Azt se bántam, hogy olyan magyar tájszavakat használ a fordítás, amelyeket sose hallottam – legalább bővült a szókincsem.** Az már sokkal inkább zavart, hogy nincs térkép, és a részletes atlaszom se segít, amikor a XV. századi népmozgásokat kellene követnem a mai, felerészt orosz eredetű települések és országrészek között. Elkelt volna egy térképvázlat a könyv elejébe, hogy lehessen követni, melyik hadsereg merre megy és minek.

De mindez semmiség. Amit nem szerettem, az az volt, amit föntebb is írtam: számomra mindez nem kelt életre. A néhány vonással megrajzolt szereplők leginkább arra emlékeztettek, amiből Eszenberlin dolgozott: történelemkönyvek meg népballadák alakjaira. Annyira a hadjáratok pontos leírására és értékelésére, annyira az előzmények és „utózmányok” feltárására koncentrált a regény, nem utolsósorban pedig annyira, de annyira didaktikus az egész, hogy ezek mellett minden más szinte elsikkadt. Valahol a felénél kezdtem igazán érezni, amit egyébként ritkán érzek: ezt a könyvet kétszer ekkorára kellett volna megírni. Háttérnek megtenni azt, ami itt előtérben van: a társadalmi mozgásokat és háborúkat – előtérbe hozni és részletezni mindazt, ami az egyénekkel történik. Úgy egyénekből (és tankönyvi példákból) egyéniségekké, hús-vér alakokká váltak volna. Úgy a cselekmény is jóval izgalmasabbá vált volna.

Jól leszólom itt a regényt, pedig igazából lehet, hogy olyasmit kérek rajta számon, amit nem lenne szabad. Kívülről ítélem meg, nem saját szempontjai szerint. Amit kitűz maga elé célnak, azt megvalósítja: bemutatja a mongol eredetű kánság hanyatlását és a kazak nép felemelkedését, miközben kiderül, hogy a zsarnok által uralt és széthúzó birodalmak sorsa a pusztulás, aki pedig odafigyel az egyszerű népre és annak spontán mozgalmaira, az kivételes arányú történelmi személyiséggé emelkedik.*** Hogy könnyű egy középszerű embernek elvakulni a hatalomtól, és elhinni azt, hogy kizárólag az erőszak vezethet célhoz – de a nagy egyéniség, aki valóban vezetésre termett, nem fél beengedni az életébe a jóságot, nagylelkűséget, szeretetet. És ha néhány vonással is, de olyan alakokat tud teremteni a regény, mint a szegények bajnoka, Félszemű-batir vagy a tébolyult zsarnok, Abul-Hair. Kazak népballadák és népi eposzok alakjai, akiket évszázadokon keresztül fenntartott az emlékezet, és Eszenberlin még hallgatta a róluk szóló énekeket. A háttérben meg felsejlik időnként egy-két bekezdésre a kazak puszta, amelyben pár nap alatt szó szerint el lehet veszni, és a lakói számára a szabadságot jelenti, egyébként meg minden, csak nem egyhangú. (Úgy szerettem volna többet olvasni még az ott élők életmódjáról!!!)

Mindez nagyszerű, elismerésre méltó, nem bántam meg, hogy elolvastam, sem azt, hogy megvettem. De A gyémántkard továbbra sem az én könyvem.

* Ez az írás- és ejtésmód a sajátjuk, a kazah oroszosított alak. Most már ezt is tudom.
** A fordító amúgy is abszolúte kitett magáért, óriási munkát végzett. Szó szerint minden olyan tájszót előásott, amelyeknek a legcsekélyebb közük lehetett a közép-ázsiai nyelvekhez.
*** Megjelent 1973-ban a Szovjetunióban. Ezt nem kommentálnám.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. június 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1989. 352 oldal, Baski Imre fordítása

süti beállítások módosítása