Őszintén sajnálom, hogy ennek az írónak több könyve nem olvasható magyarul. Ha minden igaz, angolra egy könyvét még lefordították, egyszer hátha sikerül is beszerezni, szerintem ebben az esetben (is) csak antikváriumokra számíthatok.
Amíg a könyvet olvastam, állandóan változott a „leendő” pontozásom. Volt nyolc, kilenc, hét, hat, megint hét… A leghelyesebb, ha egy régi barátom megfogalmazásmódját választom (nem Lāmsra mondta, de jó lesz): „isteni témákat cseszett el”.
Kitűnő ötletek, időnként némileg jobb, máskor egyértelműen csapnivaló megvalósításban. De a lett Wiki szerint (ha jól értem, mert lettül a környezetemben csak a Google-fordító tud) nem ez a legjobb könyve, van neki jobb ennél, márpedig arra azért kíváncsi volnék.

A cím hívta fel a figyelmemet erre a regényre – szeretek komédiásokról olvasni –, de egészen mást kaptam, mint amit sejtettem. Nagyon hamar kiderült, hogy ez a komédiás bizony nem más, mint az Úristen, aki úgy játszik emberi teremtményeivel, mint a marionettbábukkal. Főszereplő nem igazán van, csak három különböző kisember (Janis, Uldis, Pridis), három régi barát, akik közül kettőnek a nézőpontját látjuk, a harmadikéra meg időnként utalgatnak a többiek.
A teremtmények hol találkoznak, hol szétválnak, megszeretik egymást az egymáshoz valók, máskor az egymáshoz nem valók, összecsapnak egyszer, kétszer, háromszor, más-más körülmények között, de mindig ugyanúgy, időnként börtönbe kerül az egyik a másik vétkéért, máskor kiengedik, és szabadon járkálhat, még boldog is lehet… de hogy miért, azt nem tudni. Persze ők is játszanak egymással – nem mindig hagyják az Úristenre a dróton rángatást –, parancsolnak és engedelmeskednek, de ki tudja megmondani, nem játszik-e valaki az emberi bábjátékosokkal is? Még az se egyértelmű, hogy a szereplők közül ki él és ki halott. Az is lehet, hogy nem halott, csak kilépett a játékból. Mert azt is megpróbálják, a háromból legalább ketten: hogy ki lehet-e ugrani ebből a körhintából, és ha igen, vajon életben marad-e utána az ember. Aztán persze van itt ártatlanabb (?) játék is – a hadifoglyok sakkoznak a hajó gyomrában –, sőt ha az ember nem röstelli megnézni az eredeti címet, tanulhat még egy lett szót az eddigi egyszavas szókincse* mellé: a bábu avagy baba lettül „lelle”, és nem feledni való, hogy az egyik szereplőnek ez a gyerekkori beceneve.** Fiatal lányként már senki se szólítja így, csak Uldis, akit a többiek tréfamesternek tartanak, azaz maga is pályázik a komédiás szerepére. Játszik is a lánnyal rendesen. És nemcsak vele. Közben Uldisszal is játszanak – talán a saját apja, talán a sors, talán a véletlen, talán az Úristen.*** De azért a világ hatalmasai is kiveszik belőle a részüket, mikor ki van éppen uralmon Lettországban. A háború és a politika nagy-nagy játék, nagyobb emberek ügyeskedése kisebbekkel – amíg azok hagyják. Janis a pincébe szökik előlük, Pridis megpróbálja megtalálni a saját boldogságát a maga kis szűk körében, és más nem érdekli; ismét csak Uldis az egyetlen, aki a maga apró eszközeivel megpróbál szembeszállni velük. Hogy ő maga irányítja ezt a sorsot, vagy mégis éppen valaki más – azt ő maga se tudja biztosan.

Szóval van itt bőven min gondolkodni. A francér' nem lehetett ezt úgy megírni, hogy lehessen is vele mit kezdeni! 

Igaz, az nem tett jót az olvasásnak, hogy két darabban jutott el hozzám a regény: **** odautazáskor a felét, aztán visszautazáskor a másik felét olvastam, a kettő között egy hetes kieséssel, ami elég sok mindent törölt a fejemből. De a regény se segített abban, hogy visszajöjjön az a sok minden. Az állandó nézőpont- és idősíkváltásoktól zúg az ember feje, még az enyém is, pedig én az ilyet szeretem. Ha okosan van megcsinálva. Hát ez nincs. Pedig akarták, nagyon akarták, az látszik. Mozaikszerű, összetett szövegnek kellett volna lennie, helyette zavaros lett. Nem attól lesz valami remekmű, hogy szándékosan (és erősen öncélúan) megnehezíti az olvasó dolgát. Hol egyes szám első, hol harmadik személyben szól, hol az élő, hol a (legalábbis elvileg) halott; hol naplószerű, hol visszaemlékező, hol dőlttel szedett belső monológos; hol az ötvenes években járunk, hol a negyvenesekben, hol visszaugrunk tizenöt évet, hol előre négyet, aztán vissza kettőt… Neeeem. Ez így nem remekmű, ez így katyvasz. A bábu-komédiás-témának kéne összefognia a szerkezetet, de nem tudja. Tehát fenntartom: Lāms „isteni témákat cseszett el”. Olyasmihez nyúlt, amihez kevés volt vagy a tehetsége, vagy a mesterségbeli tudása. Kár.

Személyes megjegyzés a végére: a lett írók természetleírásait még mindig nagyon szeretem! Azt eddig egy se cseszte el abból a négyből, akitől olvastam. Annyi szeretettel tudnak írni róla, hogy azért az ember (legalábbis percekre) bármit megbocsát. Nehéz földszag, rozstáblák, sötét fenyvesek, ribiszke- és áfonyaszemek, szénaillat – óóóó, eltéveszthetetlen lett tájleírások. 

* „Ezers” = „tó”.
** Az Anna név becézése lettül Annele, és mivel igen szép kislányról van szó, a becenevet még tovább alakítják Lellévé. A regény fordítása sajnos hagy maga után kívánnivalókat: „babá”-nak fordítja a becenevet, de többé nem ismétli meg a fordítást, és nem is figyelmezteti az olvasót semmivel arra, hogy a szövegben oly gyakran használt „bábu” és a kislány neve tulajdonképpen ugyanaz.
*** Érdekes a regény vallásfelfogása: nem nevezném egyik szereplőt se vallásosnak, még abban se vagyok biztos, hogy hisznek-e Istenben, vagy csak szeretnek a nevével játszani. Időnként imádkoznak, de már-már pogány imákat. Nem is mindig Istenhez, néha a Földanyát is emlegetik. Ez speciel nagyon tetszett.
**** Szó szerint is. Más olvasóktól szerzett információim alapján a könyv forgalomban levő példányai 1 db kinyitástól minimum két darabba, de még inkább szubatomikus állapotba kerülnek. Csak azt tudnám, mit kezdett az elfuserálója azzal a ragasztóval, amit a nyomdából pont akkor kilopott. 

Ezt 2015. február 8-án írtam. 

Pontszám: 10/7