Újraolvasás vége.
Hát nem ment a kedvencek közé?!
Még ezt se hittem volna e világon való rövid életemben.
Valószínűleg ehhez a könyvhöz (is) érni kell, mert emlékszem, hogy tizenévesen ki nem állhattam,* és huszonegy évesen is éppen hogy elviseltem.** Bizony, így van ez.***

Tizenévesen csak a hideg kegyetlenségét érzékeltem annak a világnak, amelybe ezek a szerencsétlen fiúk belekerülnek. A szadista bánásmódot, az igazságtalanságok sorát, amelyet a katonaiskola nemhogy nem próbál megakadályozni, de egyenesen ezekre épül, legfeljebb van nevelő, aki letagadja, és van, aki nem. A hierarchiát, amelyre csak azért nem mondom, hogy sziklaszilárd, mert nem kővel, hanem fémmel asszociálom, amelyből rögtön rácsokat is lehet kovácsolni. Azt a hierarchiát, amelynek van egy hivatalos, „nappali” formája – ez pont elég lenne, még akkor is, ha nem lenne tele (de tele van) ostobákkal –, és van egy sokkal gonoszabb, a gyerekek között kiépülő formája is, amely „éjszaka” lép működésbe; de legalábbis akkor, amikor a felnőttek rácsukják az osztályra az ajtót, és úgy tesznek, mintha nem tudnák, mi folyik odaát. Anyám, borogass, ez rosszabb, mint A Legyek Ura, még akkor is, ha fizikailag nem ölnek meg benne senkit. A legkegyetlenebb dolog pedig folyamatosan szembesülni azzal, hogy akiket így bedarál a hadsereg, azok tizenegy éves kisfiúk. Nehéz erre gondolni, annyira felnőttként bánnak velük, és annyira felnőttesek a gondolataik nekik maguknak. Elég hozzá pár hét, hogy magába rántsa őket ez a mesterséges, sőt virtuális, önálló játékszabályok alapján működő közeg; pár hét után már egyszerűen nem illenek bele többé a külvilágba, és ha akarnak, se tudnak távozni az iskolából.

Huszonegy évesen ez már – nem mondom, hogy nem zavart, mert ma is zavar, hála a jó Istennek, így normális, de – jóval kevésbé sokkolt. Ami még mindig távol tartott a könyvtől, az a körmönfont stílusa, ahogy minden apróságot hatszor körbemagyaráz. Az a steril, műtőre emlékeztető, túlságosan is racionális szóhasználata. Akkor gyulladt ki a bizonyos lámpácska a fejemben, amikor a szemináriumon Fodor Péter részéről elhangzott, hogy „ez a szöveg fordítás”. Mondom: mi van?!

És tényleg!!! És ma éppen ez az egyik, ami miatt a kedvenceim közé sorolom. Amitől pedig még jobban meglepődtem: hogy eljött az a nap, amelyiken én ezt a könyvet optimistának tekinthetem. Nézzetek hülyének, vállalom! Optimista, mert elképesztő erővel hisz abban, hogy létezik egy mélységes (vagy magasságos, kinek hogy tetszik) igazság, túl a hierarchiákon, túl a virtuális valóságokon, túl a játékszabályokon, túl még a nyelven is – és hogy ez az igazság nemcsak megismerhető, hanem meg is osztható a másikkal, legfeljebb marha nehéz, de annál boldogítóbb, ha sikerül. A legszebb, hogy ezt a megismerést, ezt az osztozkodást semmiféle elnyomó hatalom nem akadályozhatja meg, sőt szándékán kívül (és persze annak ellenére) ő maga teremti meg rá az alkalmat azzal, hogy ezeket a fiatal életeket összezárja és agyongyötri. Ebben a könyvben valami olyan fokú életigenlés rejlik, hogy az ember a legszívesebben sírva fakadna tőle.
Mitől „fordítás” ez a regény? Először is attól, hogy a katonaiskolának külön nyelve van, amelyet a „civilek” nem érthetnek, csak általuk használt szavakkal, de olyan szavakkal is, amelyeknek a jelentése a falakon belül hivatalosan is megváltozik. Ezt a könyv jelzi is (pl. a tanulást „ismétlés”-nek hívják, a gyerekek speciális padját „tanszerládá”-nak stb.). Van azután egy hivatalosan be nem vallott jelentésváltozás, amely már sokkal alattomosabb és gonoszabb jelentéseket produkál, amikor a „panasztétel” a „kicsapatás” szinonimája lesz, a kegyetlen csínytevés áldozata a felettesei szemében „súlyos szabályszegő”-vé válik, és hogy mit takar az intézetben a „bajtársiasság” kifejezés, azt inkább hagyjuk. De éppen ez a hozzáállás teremti meg a lehetőséget arra, hogy a gyerekek maguk között is újjáalakítsák, szabadon használják, és a lehető leggazdagabb jelentésekkel töltsék meg nemcsak a szavakat, hanem a gesztusokat is.**** Ahol ha egy másodperccel később teszed le a könyved a kelleténél, azért felpofoznak, de a fenékbe rúgás vagy a trágárság nyugodtan lehet a legmélyebb barátság és béke kifejezője. Ahol értelmetlen szavak megingathatatlan biztonságérzetet adnak, és gyűlöletet ébreszt az udvariasság. Ahol mindenki egyformának tűnik, de éppen az, aki a legjobban hozzászokott ehhez az egyformasághoz, tudja kapásból kiszúrni a különbözőséget, sőt a lázadást. Mert annak is megvannak a maga eszközei, és igen-igen imponáló módon élnek is vele a szereplők. Ettől a szabadságtól senki nem foszthatja meg őket. Ez pedig gyönyörű, még akkor is, ha nagyon csúnya árat fizetnek érte. Meglepő módon a regény második felében már a humorukat is érzékeltem. Sose gondoltam volna, hogy egyszer még nevetni tudok ezen a regényen, de tudtam, nem is keveset.

Sok mindenre asszociáltam olvasás közben, volt közte olyan, amiről szívesen lemondtam volna, de olyan is, amitől fülig ért a szám. Amikor a regény elején a gyerekeket egyforma ruhában sorba állítják, hogy hipermangánnal öblögessenek, az elől a jelenet elől szerettem volna a sarokba bújni, mert hátborzongató volt a párhuzam a holokauszt-történetekkel, a Schulze irányította fürdésekről nem is beszélve – erről a maga helyén írok. De szerencsére ott volt Apagyi is (ő már a régebbi olvasásokban is kellemes élményként jelentkezett), akiről ezúttal megállapítottam, hogy egy miniatűr Vanek úr, és egyenesen felemelő, ahogy kiidegeli maga körül a hadsereget. Sok-sok szerencsét kívántam neki – legnagyobb örömömre az elbeszélővel egyetértésben. :D

* Nem, nekünk nem volt kötelező, csak ajánlott, na de ha nekem betűt mutattak, ugye… Egyébként nem az ördögtől való gondolat kötelező irodalommá tenni, kettő feltétellel: 1. LEGALÁBB egy hónapot adnak közös olvasásra és megbeszélésre, 2. mindez nem az érettségi felkészülés végső hajrájában történik. Másképp semmi értelme. Idén az emelt szintű tételek közé tették – na, annak van értelme, bár még így is bajos.
** Akkor már kötelező volt. És így utólag nagyon szépen köszönöm Fodor Péternek, mert egy csomó mindenre rávilágított, ami most szépen eszembe jutott, és tudtam rá építeni.
*** De azért keményen kellene fizetnie valakinek, hogy én még egyszer hozzáfogjak a Légy jó mindhalálig-hoz!
**** Na, ehhez nemcsak érnem kellett, hanem a korosztállyal is szorosabb kapcsolatba kellett kerülnöm. Nemcsak a katonaiskolában van ennek a korosztálynak önálló kódrendszere, amely időnként meglepheti a felnőtteket. Amelyben pl. a „te vagy a legjobb barátom, szeretlek, és tudom, hogy mindig számíthatok rád” mondat a következőképpen hangzik: „hát má' eléggé unom a pofádat”. Attól még teljesen egyértelmű, legalábbis a címzett elégedett arckifejezéséből ítélve. 

Ezt 2016. április 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10