Színvonalas, tartalmas szórakozás! Éppen olyan hosszú, hogy az ember emlékezni is tudjon arra a végén, hogy melyik szereplő mit csinált az elején, de ne is hagyjon maga után hiányérzetet a regény. Minden esemény megkapja a kellő kifejtést.
Aki szereti a jól megírt, informatív, izgalmas cselekményű történelmi regényeket, nyugodtan fogjon hozzá a nyaralás elején is, a végére pont be fogja fejezni. Vonatra is kiváló olvasmány. 

Pedig voltaképpen nem váltotta be a várakozásomat: azt reméltem, hogy utazó társulatról fog szólni, ehhez képest a „bábjátékos” már megint azt jelentette, mint boldogult emlékű Visvaldis Lāmsnál: jelképes marionettszínházat, azaz egy (jelen esetben több) olyan lényt (jelen esetben embert), aki dróton rángat másokat. De ez csak egy kis ideig zavart.

Történészeket kicsivel tovább fogja zavarni az, ahogy a regény a történeti hűséget kezeli. Konkrétan úgy manipulál az évszámokkal, ahogy neki tetszik. Egy-két év ide vagy oda meg se kottyan, aztán az utolsó oldalon bocsánatot kér, hogy a regénycselekmény kedvéért némi zavart volt kénytelen megengedni magának. De mire ez leesik az emberfialányának, már régen az érdekli, hogy ugyan leszúrják vagy nem szúrják le az ügyeletes szereplőt. (A cselekmény fordulatai leginkább egy utazás köré rendeződnek, illetve abból állnak, hogy X fokozatosan rájön Y terveire; ezekre túlzott hatással nincsenek a látványos történelmi események.) Minden egyéb tekintetben pedig nagyon gondosan odafigyel minden részletre a szerző, látszik az alapos háttérmunka: a szereplők korhű ruhát viselnek, korhű eszközöket használnak, benne nyüzsög az egész korabeli európai élet. Még arra is vigyáz, hogy elképzelhetőek legyenek ilyen gondolkodásmódú szereplők a reneszánsz német és olasz városokban. 

Aki szerette a Borgiák című sorozatot (vagy a Borgia című, magyar nyelven tudtommal nem sugárzott verziót), az ezt is fogja. Mínusz a naturalista részletek; azokat itt nem fog találni. Borgiákat nyomokban igen. Nekem nagyon tetszett az, ahogyan a reneszánsz Itália mellett jó sok figyelmet és teret szentel a reneszánsz Németországnak (ami akkor még persze nem létezett mint állam, de az egyszerűség kedvéért most így hagyom). Olyan (nagyon is izgalmas) szereplőit vonultatja fel a korabeli német világnak, akikkel más népszerű művek nem foglalkoznak, pedig Jakob Fugger abszolúte megérdemli, hogy ne hagyják elhalványulni Cesare Borgia mellett. 

És amellett nagyon korrekt! Ez külön jólesett. Sok és sokféle társadalmi csoportot, nemzetiséget előszed, akik között egyaránt szerepeltet gazembereket is, becsületes embereket is, nem egy esetben tudatosan szembemenve ma is bevett (akkoriban meg éppen sziklaszilárd) sztereotípiákkal. És hát… nem sok olyan külföldi regényt ismerek, amely magyarokról is szólna, olyat pedig konkrétan egyet se, amelyik ennyire tárgyilagos volna velünk szemben. Nem hízeleg a magyaroknak, de nem is tartja őket barbárnak és elmaradottnak: nép, olyan, mint a többi. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. augusztus 1-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Gyerekek… én erről a könyvről annyi mindent akarok írni… aki el szeretné olvasni, készítsen be magának egy májkrémes kenyeret meg egy bögre teát…

Azt még megértem, hogy ennek a könyvnek az első olvasója és értékelője (legalábbis a Molyon) én vagyok. Nem „hivatalos” kiadás, nem is lehetett az, és ez rossz ajánlólevél, főleg, ha látszik is. Tisztelet-becsület annak, aki ezt a kiadást összehozta, lehetővé tette, a szándék nemes, a megvalósítás becsületes, de hát… A borító meg a fülszöveg adja (adná) el, ennek a borítóján pedig, valljuk meg, mindenekelőtt az „a feléből ki kell neki jönni” látszik, és a fülszöveg… azt inkább hagyjuk, majd lentebb még írok róla.

Szóval azt még megértem, hogy ezt a könyvet én olvastam elsőnek.

De azért azt, hogy (ellenőriztem) a szerző egyetlen művének sincs egyetlen árva olvasása se a Molyon?! Hát azon azért engedtessék meg nekem… legalábbis meglepődni.

Ez a bácsi nagyon tudott írni!!!*

(Több közös ismerősünk szerint beszélni is. Hasonlítunk.)

Nem mintha szemére hányhatnék bárkinek bármit. Én se nyúltam volna ehhez a könyvhöz a bizonyos „olvasási kihívás” nélkül. „Egy könyv, amely a szülővárosodban játszódik.” Na, megkaptam már megint. Szegény Szeghalom. Ott volt a legközelebb szülőotthon, úgyhogy eltöltöttem ott életemben három napot összesen, nem lakik ott senkimnek senkije – mégis az van a személyimben… És ráadásul még az ott játszódó könyvek se hemzsegnek a boltokban meg a könyvtárakban.

Erre most májusban vaktában felteszek egy kérdést a történész apámnak, aki szépirodalmat alig vesz a kezébe, hogy tud-e valami Szeghalmon játszódót? Hát persze, Tímár Máté írta. Még rokon is, de ma már nagymamám se tudja, hogy a dédapámnak vagy az ükapámnak a harmadik unokatestvérének kije.** Mert hogy Szeghalomra járt iskolába, és arról írt egy regényt. (De ő se olvasta, mármint apa.) A szerzőről egyébként régebben már hallottam, van is a szüleim könyvtárában tőle valami, de még sose néztem bele.

Úgyhogy most itten ülök és szégyellem magam. Hogy miért nem.

Egy mentségem van: valamiért azt hittem, hogy olyan, mint Veres Péter, és engem a Számadás óta Veres Péterrel ki lehet üldözni a világból. Há' de ez nem olyan.

A nyár belehal az őszbe, az ősz beleőszül a télbe, de a tél egyeduralkodó deres novembertől csorduló márciusig. Jégcsapokká mereszti az ereszek könnyét, dérrel dermeszti a virágokat, sóhajtva nyőgeti a koldus-mezítelen fákat, s a kémények lyukaiba is akkorákat bömböl, mint valami megvadult bika. Féli is a világ, öleli a kemencét, aki teheti, siet a sánta is, ha kiparancsolja a dolga, majdnemhogy szalad.

Ez, hogy valamihez viszonyítsak, olyan, mint a drágajó Trézsi néni kosztosai, gyerekkorom egyik salátává olvasott szép emléke – felnőtt verzióban. Tizennyolcas karika rajta.

Endrődi (pardon: körösmarti) parasztgyerek a tanyáról beszédül a szeghalmi (pardon: berettyóhalmi) kollégiumba, ahol kis taknyosból emberré faragódik. Faragja az iskola, a tisztelt és kevésbé tisztelt tanárok, a város, az osztálytársak, otthonról a család (tanulj, fiam, mert sokba kerülsz), meg ő belülről saját magát, de könyörtelenül. Egyebekről nem is beszélve. Az elején késsel-villával nem tud enni, a végére úgy kiműveli magát… hát, ahogy mondtam: tizennyolcas.

Nem árulom el, mi a vége: részben sejthető, részben nem, mindenesetre én az utolsó nyolcvan oldalon még azt is elfelejtettem, hogy enni kéne. És még az utolsó oldalon, a második epilógust olvasva is le tudott esni az állam.

Az énkeresés regénye ez. Gáspár Jancsi, az író alteregója szigorú katolikus családból kerül szigorú református iskolába (azért ez nem az Abigél; a fiúkat sokkal-sokkal szabadabbra hagyják, mint Szabó Magdánál a lányokat). Ez, ugye, azt jelenti, hogy rögtön keresni kezdi önmagát, hogy ő most melyik, mert katolikusnak kálvinista, kálvinistának meg katolikus. Parasztgyerek létére azonnal befogadják az egész másféle közegből jött többiek, könnyen barátkozik, szorgalmasan tanul, a tanárok is szeretik, csak a matézis ne volna.

Az ügyeletes tanár csak a villanyoltásra került elő, és szemlét tartott az ő hálójukban is.
– Hogy áll a ruhád a széken, Unghy? – kérdezte a kövér Lojástól. – Írd le ezerszer, hogy: Rend a lelke mindennek!
– A-négyzet plusz B-négyzet, egyenlő C-négyzettel… – hallatszott a háta mögül, mire dühösen megfordult.
– Ki morog itt, amikor én szobavizsgát tartok?
Sinka Jancsi felült az ágyon.
– Gáspár János, tanár úr, kérem. Amikor számtanóra lesz másnap, mindig hülyére magolja magát, és álmában felmondja a leckét…
A vasember meghökkent.
– Mindig így szokta?
– Mindig – kántálta az egész háló.
– BDEC-terület egyenlő ABDJ-területtel, mert alapjuk BD és magasságuk BC közös…
A tanár halkrafogott hangjába ismeretlen zönge keveredett…
– Idefigyeljetek, fiúk! – mondta. – Ha eláruljátok neki, hogy kihallgattam, mindnyájatokat beszekundáztatlak!
Betakarta az alvót, és lábujjhegyen kiosont a szobából…

Aztán ezzel az identitásával is baj lesz, mihelyt megjelenik a színen a grófi csemete, akit tanítani kell, és aki hivatalból hülye. Hogyan tud az ember úgy alkalmazkodni a társadalmi rendhez, hogy ne is hazudjon, a gerince is megmaradjon, meg a lelkét is meg tudja védeni? Márpedig a támadás jön minden irányból, olyan durva fordulatokkal, hogy az olvasó csak pislog. Ez nem ifjúsági regény. Ez nem. Aztán elkezd kinyílni a csipája a Jancsi gyereknek politikailag is, és keresi már nemcsak a saját meggyőződését, hanem a kiutat is a hozzá hasonlók számára, hiszen látván látja a kiáltó ellentétet a szeghalmi modern kollégium meg az otthoni földes tanyai szoba között. Mit csinál, akinek se a nácizmus, se a kommunizmus nem tetszik, és egyik hadsereget se látná szívesen az országhatáron belül? Mert hát, hogy az élet egyszerűbb legyík, odaesik még a fejére a II. világháború is. A regény ugyanis 1938-ban kezdődik, és hellyel-közzel 42-ben ér véget.

– Ugye Jancsi, te a papok nyelvin is tanulsz?
– Latinul is, Lajos bácsi.
– Napok óta azon töröm a fejem, hogy szidta a disznó Úristenemet a fronton Monti főhadnagy úr…
– Porcus a disznó…
– A nemjóját! Tényleg a porkodiómot szidta!
Kivágódott az ajtó, s két csendőr lépett be rajta…
– Mi van itt, népgyűlés? – kérdezte a járőrvezető.
– Búcsút szervezünk Szentkútra… – élcelődött Bucsa sógor.
– Ne marháskodjon, mert…
Valaki elkukorékolta magát, s a tanító védően előrébb lépett…
– Beszélgettünk, őrmester úr! – mondta, mire köszönni is megtanultak.
– Jó estét, tanító úr! További kellemes szórakozást!

Átmeneti időszak. Már nemcsak az egyházon belül csinálhat karriert egy parasztgyerek, de még nem kap állami hátszelet. Már koedukáltak az osztályok, de még fiúiskolaként kezelik az intézetet felnőttek is, gyerekek is. (A női szereplők mint diákok alig kapnak valami teret a regényben, inkább mint szerelmek fontosak.) Még eljuthat a diák békés körülmények között is Németországba vagy Erdélybe, de már ott van az orra előtt az SS-tiszt meg a munkaszolgálatos, és már bármikor behívhatják a testvéreit katonának, megverhetik a csendőrök a tanítót, és feljelenthet még a távirat-kézbesítő is.

– (…) Engem is nyugdíjba kergettek, az öcsém is azt hiszi, bolond vagyok, pedig a világ olyan bolond, hogy az okos ember tűnik bolondnak benne.

Ezt az útkeresősdit piszok jól eltalálta Tímár Máté. Adott egy rokonszenves, könnyen lelkesedő, még könnyebben szerelmesedő,*** okos főszereplő, akit pendelyes korától beleneveltek a szorgalomba, aki idealista, de azt is tudja, hogy pofonokat fog kapni, és azokat ugyanolyan erővel kell állnia, amilyennel lelkesedni tud. Ő maga is vigyáz, hogy az álmai ne rántsák túlságos erővel felfelé, de a körülötte levő világ is folyamatosan figyelmezteti. Vissza-visszatérő jelenetek, amikor Jancsi valami nagyról álmodik, aztán hirtelen eltalálja egy földgöröngy vagy nekimegy egy birkának – elég mindennapos szerzői fogás, de itt meg van fejelve azzal, hogy az anyagi világ visszahúzó ereje (többnyire) sem nem rosszindulatú, sem nem túlságosan erős ahhoz, hogy a következő pillanatban ne lendülhessen a lélek megint felfelé. Nagyon szépen meg van írva ez a hintajáték, és emiatt állandó irónia szövi át a regényt. Szó szerint az utolsó oldalakig.

Azután a két tenyerét is az arca elé tartotta a bátyja. Olyan kérges volt, mint a vén ökrök repedezett térde.
– Hát ezt látod? – kérdezte.
– Látom… – s pofontól félve visszahőkölt.
– Akkor is látod, ha nem látod?
Nem tudott mit felelni erre a hitvallást váró primitív kérdésre. Felelhetett neki Szabó Dezsővel, Veres Péterrel, Sinkával, Erdélyivel?
Nem értené, azt hinné, mellébeszél. Olyan, mint a bogáncs, szúrós, de illatozó lelke van, olyan, mint a Sinka-hősök, akik „nem tudják a kék eget által kiáltani.”
– Akkor is látom, mindig látom – felelte csendesen.

Egy idő után pedig nemcsak Jancsi, hanem az egész parasztság, az egész magyarság útkeresésévé tágul a regény. Próbáltam valami nagyon meghatározó ideológiát találni a regényben, én esküszöm, próbáltam. De nem találtam. Ott is állandó a hintajáték, állandó az ironizálás, akármiről essen szó.

Reggelre ezüstbe öltözött a tanyai világ. A fák ágait zúzmara ülte, s olyan volt a látóhatár köre, mint egy hatalmas kosár, színültig liszttel. Harangszó úszott felette, a kelő nap ezüstbe vonta, s Jancsi, aki a kazlak körül lépkedett befelé, mégsem ezt a tündéri látványt csodálta már, hanem a tanyai valóság felett töprengett. Bűzösen pislákoló petróleumlámpa, a földes szoba nyirkos-dohos hidegsége, a csomóba szorult testek gőzölgése, amit az ablakon díszlő rozmaringok illata sem tudott ellensúlyozni. Tanyára-szorultság, nyolc kilométerre a faluhoz, és nem negyven, talán ezer kilométerre a berettyóhalmi kollégiumhoz, ahol mégiscsak víz buzog a csapokból, cseng a telefon, a diák latinul idézheti Catullust, angolul Shelleyt, németül Goethét, és magyarul Szabó Dezső-i álmokat. Ha az Európa, akkor ez Ázsia, bárhogy is igyekszel szépíteni!
Messiássá kellett volna válnia, hogy ezt a szakadékot át tudja kiáltani, s mert csak ábrándos diák volt, lépreragadt madárként vergődött a fenekén…

Nahát, ezért nem lehetett ezt a regényt a hatvanas években kiadni… és még a kilencvenes években is csak ilyen „a feléből ki kell neki jönni”-módon. Akárki volt, aki segített ezt kiadatni Tímár Máténak, nagyon megérdemli a köszönetet és dicséretet. Ezért még attól is eltekintek, hogy a kiadás tele van elgépelésekkel… (Bár legalább a ragasztás minőségén nem látszik az olcsóság. Azt hittem, szét fog esni a könyv, de kibír ez akárhány olvasást.)

Közben portrét kapunk sok-sok szereplőről, akik nagy része valóban élt, és a nevüket is csak a főszereplő legszűkebb környezetében változtatta meg a szerző. Ugrin doktort, Csernus apáturat a családi legendáriumból még én is fölismerem, de amikor éppen a szüleimnél olvastam a könyvet, és apa is belekíváncsiskodott, rögtön ahol a könyvjelző volt, talált két embert, akiket öregkorukból ő is ismert. (A regény idejében még nem élt.) Aztán persze kitalált személy is van bőven – szerintem azt csak a szerző személyes ismerősei tudhatják biztosan, melyik szereplő élt, melyik nem. Meglepetések mindenesetre mindig érhetik az olvasót. Az utolsó oldalon is.

Aztán meg… tényleg nagyon szépen tud írni Tímár Máté. Meg nagyon sokat is. Bár e tekintetben semmit nem vethetek a szemére. Időnként a saját körmondataiba belebonyolódik, sajátos szavakat alkot, amelyeket nem mindig lehet érteni, de az mind jól áll neki – kivéve pont a fülszövegben! Azt, tisztesség ne essék szólván, rettenetesen túlbonyolította. Egyszerűen szörnyű. Pedig egyébként a regény nagyon szép! Elképesztően művelt, olvasott ember írta, és ez a stílusán is látszik. Tud lírai lenni, tud epésen szatirikus lenni, tud megbocsátóan humoros lenni, tud szónoki lenni, és amikor az erdélyi kirándulásról ír, az olyan, mint egy tragikus székely népballada.

Hát… most már magyarázza meg nekem valaki, miért nem olvassa ezt a bácsit senki?! 

* Elnézést, hogy így bizalmaskodok, mind koromnál fogva, mind az alábbiakban kifejtendő egyéb okokból megtehetem.
** Ez a mi családunkban egyébként teljesen normális rokonsági megjelölés lenne, „vagy” nélkül, a „kije” pontos körülírásával, valamint annak rövid összefoglalásával, hogy az illető Endrődön/Hunyán kivel lakott szemben, és hova járt boltba. 
*** A kezdet kezdetétől túltengenek benne a hormonok. Ha nekem még egyszer valaki azzal jön, hogy bezzeg a régi időkben/a falvakban erkölcsösek voltak a fiatalok, ezt a könyvet fogom az orra alá dugni. Meg a Kuszma molytárs kubai regényét. 

Ezt 2015. július 21-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Még abban az időben, amikor Veres Péter Számadását feladták kötelezőnek, és sajna megalapozódott az iránta való ellenszenvem, akkor ajánlották nekem, hogy ha az nem tetszett, olvassak Szabó Pált, hátha az bejön. Aztán nézegettem, nézegettem azt a Talpalatnyi föld-kötetet, de valahogy sose vettem rá magam. Most, hogy a Tímár Máté könyvében találtam egy hivatkozást az Emberekre, meg úgyse tudtam aludni a melegtől, gondoltam, miért ne.

Nagyon megérte! Nagyon szépen tudott írni ez az ember. Szinte egyáltalán nem látszik a regényen, hogy ez volt az első műve, pedig hát ott a Sárrét túlvégén, Biharugra legszélin biztos nem kreatívírás-tanfolyamokon oktatták, hogy hogy kell könyvet írni. Oldalakat idézhetnék folyamatosan, ilyen mondatokat, hogy „a fiú sírásra roppanó szívveréssel rakosgatta a fát a kályha körül” vagy „a báli éjszakán felborzolt haján csillogott a vadgyümölcs hulló virága.”

Olyan szép, már-már féltem, hogy egyszer giccsbe fordul, de szerencsére pontosan tudja az elbeszélő, mikor és hogyan kell a keserűt az édeshez adagolni. Ezt egyébként már a regénykezdet drámaisága megalapozza. Aki ilyen első három fejezetet tud írni, az már nem puszta ígéret, az már író. A falusi idill arra való, hogy ellensúlyozza a nyomorúságot, amelyben a főszereplő számára az a legszörnyűbb, hogy nemzedékek óta ugyanúgy, változatlanul ismétlődik – az olvasó számára meg az, hogy sejti, mi fog megváltozni.

És az olvasónak lesz igaza. Nagyjából a regény felénél jól kitör a világháború, aztán nézheti magát mindenki: nem ezt a lovat akartam. Onnantól kezdve a tömény őrület következik, összetörés és úttévesztés szinte minden szereplő számára. Csak a pármondatos természetleírások maradnak ugyanolyan gyönyörűek, beleszórva ügyesen a háborús jelenetek közé, hogy egyértelmű legyen: a nap meg a fák meg a föld él és lélegzik tovább, ahogy azelőtt, csak az ember őrült meg. A hátország története pedig filmszerű vágásokkal váltja a fronteseményeket. A regény vége felé be-becsúszik egy kis adag szentimentalizmus is, de még éppen megbocsátható mennyiségben.

Az külön tetszett, hogy a regény tárgyilagos a főszereplővel. Nemcsak azt jelzi, hogy őellene vétenek, hanem azt is, amit ő vét. Meg az, ahogy a regény első felének csorba, törött tükörképet mutat a második. Nincs két egyforma szereplő, ahogy nincs két egyforma reakció a háborúra.

Szép könyv nagyon. El fogom olvasni a Talpalatnyi földet.

Utóirat: elolvastam.

Ezt 2015. július 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nekem ez, vagyis a bejegyzés címe fog eszembe jutni még évek múlva is erről a regényről. Az eleje nagyon tetszett, a felénél viszont majdnem félbehagytam, mert rosszul lettem. Aztán mégiscsak végigolvastam, futottak a sorok, de a regény elejének a hangulata nem tért vissza. Nem azt mondom, hogy nem jó a könyv – azt mondom, hogy én nem szeretem a keserűt, legalábbis ilyen mennyiségben nem.

Zseniális könyv, egy rendkívül művelt nő rendkívüli könyve. Ahogy meg van írva, az a lehető legjobb. Nem lineáris, hanem olyan, mint az emlékezet: állandó ütközési pontokat teremt múlt, jelen, távoli múlt, közelebbi múlt között. Amikor az ember az életét meghatározó eseményekre tekint vissza, nem az elején kezdi és a jelennel végzi, hanem állandóan összekapcsolja az időben egymástól távol eső pontokat. Ahogy ebben a regényben is történik. Nyugodtan rá lehet mondani, hogy többdimenziós, olyan, mint egy építmény az időben, és ez egyszer se téveszti el a hatását. Attól, hogy voltaképpen van egy kétdimenziós történetszála is, amelyhez újra meg újra visszatér az elbeszélő (életesemények nullától majdnem tizennyolc éves korig), csak bonyolultabbá válik a könyv. Én pedig az olyat szeretem.

De a keserűt nem.

Ez olyan volt, mintha valaki szisztematikusan előkeresne minden fájdalmasat a múltból, akár tehetett róla, akár nem, és egyenként mindegyikért újra meg újra lenyelne egy kanál mérget. Aztán a változatosság kedvéért a boldogító pillanatokért is. Egy csepp önsajnálat nem sok, annyi sincs benne, sőt még az olvasó sajnálatára sem apellál – minden sajnálat a Cilié, aki megérdemli, az elbeszélő viszont úgy áll (Cili mellett) a középpontban, hogy véletlenül sem próbálja meg rokonszenvessé tenni saját magát. Ennyi szégyent, szorongást, gyűlöletet, szomorúságot, gyászt – és ennyi szigorúságot azzal szemben, aki szégyenkezik, szorong, gyűlöl, szomorkodik, gyászol – egyetlen könyvben szerintem még életemben nem láttam. A megbocsátás képessége szinte mindenkiből hiányzik, saját magával és másokkal szemben is, a gyötrődés viszont folyamatos. 

A nyolc pont átlagolás: a könyv minősége tíz, az élmény hat.

Innentől SPOILEREK! Én szóltam.

Valahol a regény fele körül kezdtem el gyanakodni, hogy Cili esetleg kitalált személy. A háromnegyedénél már biztos voltam benne. Ott már túl gyakran viselkedett „belső hang”-ként. Bármilyen furcsa, nem éreztem emiatt csalódottnak magam, sőt, ekkor ment fel két és félről három csillagra az élmény. Nem a magam eszétől jöttem rá, volt előzménye: az utóbbi három hónapban olvastam ugyanis egy másik olyan könyvet is, amely Szabó Magdától tökéletesen függetlenül ugyanezt a főszereplő-kettőzést alkalmazza, úgyhogy más olvasókkal szemben helyzeti előnyöm volt. De nem akarok még jobban spoilerezni, nem árulom el, melyik volt az. 

Ezt 2015. július 24-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Nem az én világom. Jó volt, szép volt, de nem az én könyvem ez.

Hamvas a következőt írja (többek között) erről a könyvről:
„Az ember nem győz rajta eleget csodálkozni: France-ról azt terjesztették, hogy voltaire-i lélek, istentagadó, szkeptikus, epikureus és pogány. A valóság az, hogy kevés író van a világirodalomban, akiben annyi pietás lenne, mint Anatole France-ban. A sokaságot és a durva szemet az tévesztette meg, hogy szeret nevetni. De gondoljuk meg, hogy a középkorban, az igazi hit korában a templomokban bohózatokat mutattak be; a pápáknak nagy körmenetek alkalmával csúfneveiket vágták szemük közé, és az utcán kigúnyolták őket. Szabad volt. Miért? Mert ez a pietás egyik legmagasabb foka. Ami az ember szívéhez nőtt, azt dédelgeti, azzal gyengédségből goromba, mint a férfi kedvesével, mint az apa kisgyermekével. Az ember csak azzal játszik, akit szeret. Az ember csak legjobb barátját szidja. Az ember csak azt szereti igazán, amivel játszik, csak azt, amit gúnyol és kinevet. Mert csak azt veszi komolyan. A Miasszonyunk bohócának írója nem pogány. France bigott, mondta egyszer valaki. Ez az igaz! France bigott középkori, hívő katolikus. De a hitetlen papok nem értették többé gyengédségét és mélységes hitét, nem értették az angyali pietást, és istentelennek mondták. Amit France gúnyol, azt szereti: Franciaországot (Pingvinek szigete), az isteni rendet (Pártütő angyalok), az egyházat (Jelenkori történet), a nagy századot (Istenek szomjaznak). France sok helyen egészen imakönyvszerű.”

Ez idáig teljesen rendben is van. A regény az isteni rend kinevetése, mégpedig egész rafinált módszerekkel. Vidám szentségtörés. Nem egyszerűen felmagasztalja az alantast, a gonoszt, a „sötét”-et (bármit is jelentsen ez), nem fordítja meg a teljes ellentétpárrendszert – az túl egyszerű volna, sőt akár még közönséges is. Hanem abból indul ki, hogy nem az Isten a legfőbb jó/szép és nem a Sátán a legfőbb gonosz/rút, hanem fordítva, innentől viszont az ellentétpárokat hol érintetlenül hagyja (a gyilkosság bűn marad, a bukott angyalok pedig nagyon is szoros kapcsolatban állnak a testiséggel, ahogy dukál), hol szellemes módon fordít rajtuk egyet (pl. az ember jelentkezik őrangyalnak az angyal mellé), ahogy éppen neki tetszik. És ugyancsak szellemes módon szövi össze mindezt a korabeli francia társadalom életével:* vannak itt éhező művészek, léha, ám gáláns arisztokraták, kikapós asszonyok, kocsmában ülő, művelt anarchisták és hasonlók. Ahogy pedig a könyvtáros végigüldözi a könyveit a regényen, hát az kész. Másnak is eszébe jutott közben a Jégkorszakból a mókuscickány?

Ha akarom, ez nyugodtan értelmezhető úgy is, hogy az elbeszélő azt neveti ki, amit tisztel, és nem semmisíti meg, hanem újjáalakítja.** Ilyen a klasszikus komédia. Ilyen volt (irdatlan sok), van (sajnos jóval kevesebb), és nagyon ajánlom, hogy legyen is még a jövőben. Mert én az ilyen komédiát nagyon szeretem. De azért nem vagyok benne biztos, hogy Hamvasnak igaza van. Túl ügyesen vannak itt a szálak összevissza bonyolítva ahhoz, hogy a könyvet ilyen egyértelműen kategorizálni lehessen – nem fér bele sem az „istenfélő”, sem az „istentagadó” dobozba.

Ami nekem nagyon nem jön be, az a France humora. Volt egy-két szereplő (Sariette, Zita), akiken tudtam nevetni, mosolyogni, volt egy-két mondat, amely megszólított (például az, ahogy bármikor, bárkinek a zsebéből felbukkanhat egy-két ottfelejtett bomba, vagy az, hogy a zeneszerzőt fejbe verik, de semmi baja nem esik, mert a zeneszerzők mind keményfejűek). De ez a nagyon finoman, nagyon udvariasan, időnként sikamlós-erotikusan, apró tűszúrásokkal működő, művelt játék… pfff… hát ez nem a Rejtő Jenő. Sem nem a Rabelais.

Azért még fogok olvasni tőle. Legközelebb talán A pingvinek szigetét. Hátha az viccesebb. Mármint az én fogalmaim szerint. A Lúdláb Királynő az volt…

* Időnként hátborzongatóan pontos (és cseppet sem hízelgő) leírásokat ad a háború gépezetéről, így pár hónappal az I. világháború kitörése előtt.
** Hogy mást ne mondjak, egy idő után az állítólag békeszerető, szelíd és emberiségpárti bukott angyalok képesek lesznek elég csúnya kegyetlenségeket is elkövetni. Akár öncélúan is.

Ezt 2015. augusztus 1-én írtam.

A felhasznált képeket itt és itt találtam.

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.
Hát nem ment a kedvencek közé?!
Még ezt se hittem volna e világon való rövid életemben.
Valószínűleg ehhez a könyvhöz (is) érni kell, mert emlékszem, hogy tizenévesen ki nem állhattam,* és huszonegy évesen is éppen hogy elviseltem.** Bizony, így van ez.***

Tizenévesen csak a hideg kegyetlenségét érzékeltem annak a világnak, amelybe ezek a szerencsétlen fiúk belekerülnek. A szadista bánásmódot, az igazságtalanságok sorát, amelyet a katonaiskola nemhogy nem próbál megakadályozni, de egyenesen ezekre épül, legfeljebb van nevelő, aki letagadja, és van, aki nem. A hierarchiát, amelyre csak azért nem mondom, hogy sziklaszilárd, mert nem kővel, hanem fémmel asszociálom, amelyből rögtön rácsokat is lehet kovácsolni. Azt a hierarchiát, amelynek van egy hivatalos, „nappali” formája – ez pont elég lenne, még akkor is, ha nem lenne tele (de tele van) ostobákkal –, és van egy sokkal gonoszabb, a gyerekek között kiépülő formája is, amely „éjszaka” lép működésbe; de legalábbis akkor, amikor a felnőttek rácsukják az osztályra az ajtót, és úgy tesznek, mintha nem tudnák, mi folyik odaát. Anyám, borogass, ez rosszabb, mint A Legyek Ura, még akkor is, ha fizikailag nem ölnek meg benne senkit. A legkegyetlenebb dolog pedig folyamatosan szembesülni azzal, hogy akiket így bedarál a hadsereg, azok tizenegy éves kisfiúk. Nehéz erre gondolni, annyira felnőttként bánnak velük, és annyira felnőttesek a gondolataik nekik maguknak. Elég hozzá pár hét, hogy magába rántsa őket ez a mesterséges, sőt virtuális, önálló játékszabályok alapján működő közeg; pár hét után már egyszerűen nem illenek bele többé a külvilágba, és ha akarnak, se tudnak távozni az iskolából.

Huszonegy évesen ez már – nem mondom, hogy nem zavart, mert ma is zavar, hála a jó Istennek, így normális, de – jóval kevésbé sokkolt. Ami még mindig távol tartott a könyvtől, az a körmönfont stílusa, ahogy minden apróságot hatszor körbemagyaráz. Az a steril, műtőre emlékeztető, túlságosan is racionális szóhasználata. Akkor gyulladt ki a bizonyos lámpácska a fejemben, amikor a szemináriumon Fodor Péter részéről elhangzott, hogy „ez a szöveg fordítás”. Mondom: mi van?!

És tényleg!!! És ma éppen ez az egyik, ami miatt a kedvenceim közé sorolom. Amitől pedig még jobban meglepődtem: hogy eljött az a nap, amelyiken én ezt a könyvet optimistának tekinthetem. Nézzetek hülyének, vállalom! Optimista, mert elképesztő erővel hisz abban, hogy létezik egy mélységes (vagy magasságos, kinek hogy tetszik) igazság, túl a hierarchiákon, túl a virtuális valóságokon, túl a játékszabályokon, túl még a nyelven is – és hogy ez az igazság nemcsak megismerhető, hanem meg is osztható a másikkal, legfeljebb marha nehéz, de annál boldogítóbb, ha sikerül. A legszebb, hogy ezt a megismerést, ezt az osztozkodást semmiféle elnyomó hatalom nem akadályozhatja meg, sőt szándékán kívül (és persze annak ellenére) ő maga teremti meg rá az alkalmat azzal, hogy ezeket a fiatal életeket összezárja és agyongyötri. Ebben a könyvben valami olyan fokú életigenlés rejlik, hogy az ember a legszívesebben sírva fakadna tőle.
Mitől „fordítás” ez a regény? Először is attól, hogy a katonaiskolának külön nyelve van, amelyet a „civilek” nem érthetnek, csak általuk használt szavakkal, de olyan szavakkal is, amelyeknek a jelentése a falakon belül hivatalosan is megváltozik. Ezt a könyv jelzi is (pl. a tanulást „ismétlés”-nek hívják, a gyerekek speciális padját „tanszerládá”-nak stb.). Van azután egy hivatalosan be nem vallott jelentésváltozás, amely már sokkal alattomosabb és gonoszabb jelentéseket produkál, amikor a „panasztétel” a „kicsapatás” szinonimája lesz, a kegyetlen csínytevés áldozata a felettesei szemében „súlyos szabályszegő”-vé válik, és hogy mit takar az intézetben a „bajtársiasság” kifejezés, azt inkább hagyjuk. De éppen ez a hozzáállás teremti meg a lehetőséget arra, hogy a gyerekek maguk között is újjáalakítsák, szabadon használják, és a lehető leggazdagabb jelentésekkel töltsék meg nemcsak a szavakat, hanem a gesztusokat is.**** Ahol ha egy másodperccel később teszed le a könyved a kelleténél, azért felpofoznak, de a fenékbe rúgás vagy a trágárság nyugodtan lehet a legmélyebb barátság és béke kifejezője. Ahol értelmetlen szavak megingathatatlan biztonságérzetet adnak, és gyűlöletet ébreszt az udvariasság. Ahol mindenki egyformának tűnik, de éppen az, aki a legjobban hozzászokott ehhez az egyformasághoz, tudja kapásból kiszúrni a különbözőséget, sőt a lázadást. Mert annak is megvannak a maga eszközei, és igen-igen imponáló módon élnek is vele a szereplők. Ettől a szabadságtól senki nem foszthatja meg őket. Ez pedig gyönyörű, még akkor is, ha nagyon csúnya árat fizetnek érte. Meglepő módon a regény második felében már a humorukat is érzékeltem. Sose gondoltam volna, hogy egyszer még nevetni tudok ezen a regényen, de tudtam, nem is keveset.

Sok mindenre asszociáltam olvasás közben, volt közte olyan, amiről szívesen lemondtam volna, de olyan is, amitől fülig ért a szám. Amikor a regény elején a gyerekeket egyforma ruhában sorba állítják, hogy hipermangánnal öblögessenek, az elől a jelenet elől szerettem volna a sarokba bújni, mert hátborzongató volt a párhuzam a holokauszt-történetekkel, a Schulze irányította fürdésekről nem is beszélve – erről a maga helyén írok. De szerencsére ott volt Apagyi is (ő már a régebbi olvasásokban is kellemes élményként jelentkezett), akiről ezúttal megállapítottam, hogy egy miniatűr Vanek úr, és egyenesen felemelő, ahogy kiidegeli maga körül a hadsereget. Sok-sok szerencsét kívántam neki – legnagyobb örömömre az elbeszélővel egyetértésben. :D

* Nem, nekünk nem volt kötelező, csak ajánlott, na de ha nekem betűt mutattak, ugye… Egyébként nem az ördögtől való gondolat kötelező irodalommá tenni, kettő feltétellel: 1. LEGALÁBB egy hónapot adnak közös olvasásra és megbeszélésre, 2. mindez nem az érettségi felkészülés végső hajrájában történik. Másképp semmi értelme. Idén az emelt szintű tételek közé tették – na, annak van értelme, bár még így is bajos.
** Akkor már kötelező volt. És így utólag nagyon szépen köszönöm Fodor Péternek, mert egy csomó mindenre rávilágított, ami most szépen eszembe jutott, és tudtam rá építeni.
*** De azért keményen kellene fizetnie valakinek, hogy én még egyszer hozzáfogjak a Légy jó mindhalálig-hoz!
**** Na, ehhez nemcsak érnem kellett, hanem a korosztállyal is szorosabb kapcsolatba kellett kerülnöm. Nemcsak a katonaiskolában van ennek a korosztálynak önálló kódrendszere, amely időnként meglepheti a felnőtteket. Amelyben pl. a „te vagy a legjobb barátom, szeretlek, és tudom, hogy mindig számíthatok rád” mondat a következőképpen hangzik: „hát má' eléggé unom a pofádat”. Attól még teljesen egyértelmű, legalábbis a címzett elégedett arckifejezéséből ítélve. 

Ezt 2016. április 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás után két pont plusz. De több nem.
Gyűlöltem ezt a könyvet, amikor kötelező volt, de „eme” molytárs értékelése meggyőzött, hogy adjak neki még egy esélyt.
Azt mindig elismertem, hogy óriási jelentőségű könyv, ezt most már sokkal jobban tudom értékelni is, és már nem gyűlölöm – de még mindig folyamatos párharcot folytattam vele olvasás közben, és még mindig ugyanazért.

A könyörtelen elnyomás regénye a Törless: egy bentlakásos katonaiskola növendékeinek története a XX. század legelejének Osztrák–Magyar Monarchiájában, azon belül is Törlessé, aki kamaszként, a legérzékenyebb korban, gyakorlatilag egyéniség nélkül kerül be az intézetbe, és ott válik – igen csúnya körülmények között – felnőtté. A katonaiskola persze nyugodtan jelentheti kicsiben az egész államot, sőt akár az I. világháború (és az azt követő diktatúrák) felé haladó Európát – elhangzik egy-két kísérteties mondat a diákok szájából, amelyek miatt meg is néztem, hogy tényleg 1906-ban jelent meg ez a regény…? Tényleg.

Amitől megtaláltam hozzá a kulcsot, az a regény motívumrendszere volt. Folyamatosan adagolja a szöveg az apró jeleket, amelyekből az olvasó megértheti, mire megy ki a játék, és ez megadja a rejtvényfejtés örömét. Az iskola ódon épülete, fehérre meszelt falai pusztán szigorúságot árasztanak – de amit a regény a rézsútosan futó falakkal, összeszűkülő és abszurd kanyarokat produkáló folyosókkal, poros padlásokkal, titkosabbnál titkosabb átjárókkal és klausztrofób kamrákkal művel, az pontosan azokat a tudattalan szorongásokat hívja elő – ha nem figyel a t. olvasó –, mint amelyeket a diákok élnek meg egyre veszélyesebbé és kegyetlenebbé váló pszichológiai játékaik során.* Arra is érdemes koncentrálni egy kicsit, ki figyel kit a regényben (annak tudtával vagy tudtán kívül), hányszor és milyen körülmények között. Thriller ez a javából.
Félreértés ne essék: ebben a regényben a felnőttek gyakorlatilag nem is bántanak senkit. Szerepük alig van. Mindössze hagyják, hallgatólagosan elfogadják, amit a diákok művelnek egymással. Ez a szörnyű. Meg az, hogy egyvalamire nagyon, de nagyon érzékenyek (sajnos rossz értelemben), és az az egyéniség. Arra semmi szükségük.**
Ami idegesített annak idején is, idegesít most is, az a tudattalan ábrázolása a regényben. A hivatalos, nappali világgal szemben áll az irracionális, éjszakai, sötét és véres világ, amelyet a kamaszok felfedeznek. És most is azt mondom, hogy igazam volt, amikor ettől felháborodtam („miért kellene a tudattalanból felmerülő képeknek kizárólag gonoszaknak és véreseknek lenniük?” – kérdeztem boldogult úrfikoromban), de most már azt is tudom, hogy a regényben miért kell szükségszerűen így lennie. Mert a regénybeli „hivatalos világ” annyira tiszta és zárt és gőgös és előkelő, és annyira nem vesz tudomást arról, hogy saját magán kívül más is létezik, azért. Erre mondják: annyira ártatlan ez a világ, hogy az már bűn. Adjak hálát a Jóistennek, hogy az én nappali világom sohase volt ilyen. Azért van meg még az ép eszem.***

Utógondolatok: Engem inkább A Legyek Urára emlékeztetett a könyv, nem az Iskola a határon-ra. Egyrészt, mert a felnőtteknek itt alig van szerepük, szinte teljesen a háttérben maradnak, a gyerekek állnak a középpontban. Másrészt, mert a diákok kegyetlensége viszont nagyon sokszor a bizonyos felnőtt háttérrel magyarázható. A Legyek Ura legtöbb olvasója azt a következtetést szokta a regényből levonni, hogy ha szabadjára engedik az embert, nagyon gyorsan visszamegy az állati ösztönök szintjére. Ezek az olvasók azt felejtik el, hogy a regény hátterében egy világháború zajlik. A gyerekek azt reprodukálják, amit a felnőttektől látnak. A regény egyetlen (élő) felnőtt szereplője pedig „angyali” naivitással feltételezi, hogy az ártatlan gyermekek a szigeten észelvű, demokratikus társadalmat fognak felépíteni. Na ja. Mer' pont azt csinálja ő is mint katonatiszt. A Törless nagyon hasonló ehhez. Itt is azt feltételezik a felnőttek, hogy a kamaszok maguktól tiszta és komoly kis lények, akiknek leghőbb vágyuk, hogy egykor majd a felnőttek világába tartozzanak, de egyelőre még csak a sorukra várnak, ártatlanul, engedelmesen, mert rájuk szóltak, hogy várjanak még. Persze honvágyuk van, persze néha nehézségeik akadnak a leckével, de mégiscsak derűs az ő világuk. Miközben katonaállamban élnek. És senki nem jön rá, hogy ezt talán ők is észreveszik.

* Mert igenis: itt játékról van szó, éppen ez a dologban a leginkább hátborzongató: a szereplők egyszerűen kamaszok, akik saját bevallásuk szerint is ki akarják próbálni azokat az elveket, amelyekre majd az életüket akarják felépíteni, és ki alkalmasabb erre, ugye, mint az osztálytárs? :/ Az más kérdés, hogy az agresszor ebben a helyzetben éppúgy szorong, mint az áldozata, hiszen pont azért agresszor. Aztán játék közben szépen modellálni kezdik a leendő diktatúrákat.
** SPOILER Úgy, de úgy nekimentem volna a végén a Törlesst vallató tanároknak. Nem azért rakják ki azt a szerencsétlen gyereket az iskolából, mert vétett vagy eltűrte a vétket, hanem mert merészel egyéni, korát meghaladó gondolatokat produkálni a tudat és a tudattalan viszonyáról, és ezzel nem tud mit kezdeni az, akinek életében egy önálló gondolata nem volt. SPOILER VÉGE
*** A hangok is azt mondták.

Ezt 2015. július 23-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Ókori akkád eposzokat és verseket (himnuszokat, imákat, elbeszélő költeményeket, ráolvasásokat) tartalmazó kis kötet. Amilyen kicsi, olyan sok mindent belezsúfoltak.* Nagyszerű vállalkozás volt Komoróczy Géza és Rákos Sándor részéről (előbbi a válogató és nyersfordítás-készítő, mert ő tudott akkádul, utóbbi a műfordító, mert ő tudott verset írni). Igyekeztek minél alaposabban bemutatni a korabeli mezopotámiai kultúrát, ehhez terjedelmes jegyzetanyagot is készítettek a végére.** Érdekes volt, tetszett is, pontozni mégse fogom. Valahogy nem jutott el hozzám, ritkán szólított meg. Pedig sok ismerős elemet találtam benne.

Az eposzok egy részét már eleve ismertem, ha máshonnan nem, prózai összefoglalóból (irodalomkönyv). Itt az volt a legmeglepőbb, hogy azok a bizonyos összefoglalók miket hagytak ki az eposzokból. A teremtésmítosz a göröghöz hasonlóan arról szól, hogy a káoszból haladunk a kozmosz felé, az ős-szörnyetegek megalkotják a világot, majd az utódaik rendet tesznek benne (úgy, hogy a szüleiket kipusztítják). Na'on örvendek. Lőjenek le, ha tetszik nekem ez a világmodell, amelyikben a leendő főisten kijelenti, hogy majd ő rendet tesz, de utána mindenkinek ő parancsol ám!
A Gilgames-eposzból csak szemelvényeket olvastam eddig, most jutottam hozzá az egészhez – hát nem vált rokonszenvesebbé ez a király. Enkidu annál inkább, főleg amíg ő az állatok védelmezője, a gabonahajú, természettel harmóniában élő figura. Csak hát nem azért jött a világra, hogy a gazellákat pátyolgassa, és mihelyt az ártatlanságát (szó szerint) elveszíti, kénytelen beilleszkedni a közösségbe. Gilgames halhatatlanság-keresése viszont tetszett. A nagy mitikus utazások nekem általában tetszeni szoktak, minél több veszélyes helyen kell átmenni, annál jobb. Végül is erről szól az Indiana Jones is…

Ezt hallván, Gilgames örömmel útnak eredt s ment a Nap útját
követve, napnyugatnak, mint a skorpió-ember tanította.

Egy mérföldet haladt – sötétség folyta körül, a fény kihamvadt.
Két mérföldet haladt – előtte s mögötte siket éj, hideg csönd.
Három mérföldet haladt – mintha megfagyott volna minden élő.
Négy, öt mérföldet haladt – s ímé, se vége, se hossza az útnak.
Hat, hét mérföldet haladt – már nem mérhette árvasága súlyát.
Nyolc mérföldet haladt – a csöndbe, sötétségbe nagyot kiáltott.
Kilenc mérföldet haladt – ekkor napnyugatról északra fordult.
Tíz mérföldet haladt – a hegység túlsó széle már nem volt messze.
Tizenegy mérföldet haladt – a fény újra szemébe tűzött.
Tizenkét mérföldet haladt – lángjaival várta az égbolt.

Amint az ég alá kilépett, kerek erdő állta el útját.
Ez az erdő – az isteneknek hűs ligete – kincseket termett.
Arany- s ezüstlomb nőtt a fákon, drágakőből való gyümölcsök
szikrázó húsa csalogatta a karneol-csőrű rigórajt.
Lazúrkő-ágbogú a cserje; zsongása víg újévi ünnep;
gyönyörűség az ilyen erdő lomb-sátorában megpihenni!

A kisebb verseket egyáltalán nem ismertem eddig. Ezek közül megszólított néhány (himnuszok a holdistenhez, ráolvasások, Istár-énekek), de valószínűleg éppen azok, amelyek esetében a fordítás a legjobban eltávolodott az akkád eredetitől. Pedig hát pont az foglalkoztatta az akkori embert is, mint a mait: halandóság, szerelmi vágyakozás, a szeretett személy elvesztése, igazságtalanság, méltatlan üldözöttség, bűntudat… Persze egyik költemény se egyéni érzéseket szólaltat meg, hanem közösségieket – meglepően sok közöttük szertartási ének volt, olyanok is, amelyekről nem is gondoltam volna. És van köztük alvilágjárás is! :) A stílusuk gyakran a bibliai zsoltároké, a „Hadd hódoljak a bölcsesség urának” Jób könyvére emlékeztet, máskor nemzetközi népmesemotívumokat tartalmaznak a versek.

Örülök, hogy megvan itthon ez a könyv.

* Egyvalamit nem találtam benne: esővarázslatot. Pedig de kipróbálnám…
** Látványosan (és bűbájosan) átitatva a marxista történelem- és irodalomértelmezéssel. :) A legjobb szövegek mindig realista-materialisták, és ha nem utasítják el a vallásos világszemléletet, hát akkor legalábbis nagyon akarják. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. július 22-én írtam.

Sajnos nem találom azt a cikket, amelyet még annak idején, a Mel Gibson-féle Passió bemutatásakor* olvastam – de azt hiszem, elég jól emlékszem rá. A cikkírónak a film hosszúsága ellen volt kifogása, és erről eszébe jutott egy régi történet. Hogy járt ő egyszer régebben Székelyföldön (?) újságírói minőségben, látott egy falusi temetést, és amikor vége lett, a szállásadó nénijük megkérdezte, „milyen volt?”, ő pedig azt felelte, „szép, csak hosszú”, mire a néni reakciója: „igen, igen… de hát, tudjátok, meghalt egy ember.”
Na, pont ez járt a fejemben a könyv olvasása közben. Rétestészta, állandó ismétlődésekkel – de hát, tudjátok, meghalt egy ember. Nem vagyunk hozzászokva, hogy a halálnak időt szenteljünk, hogy a haldokló és az életben maradó számára lassú munkával feldolgozzuk az eseményt – az ilyen könyvek többek között arra valók, hogy ezt az időt „odaszánjuk”.**

Nehéz olvasmány egyébként, sokkal nehezebb, mint a tibeti megfelelője. Az egy száraz szakkönyv, ezzel kapcsolatban meg időnként olyan érzésem volt, hogy verseskötetet olvasok, mert nem egyszer, hanem kétszer-háromszor is végig kellett olvasnom egy-egy szakaszt, hogy csak azt felfogjam, ki mit csinál éppen. És akkor még a jelképes jelentésekről nem is szóltam. Ez utóbbiakat holtbiztos, hogy nem fogtam fel teljes egészükben, a könyv újraolvasós, és Barry Kemp róla szóló ismeretterjesztő könyvét is el kell olvasnom a jövőben.***
Különbözik a Tibeti halottaskönyvtől abban is, hogy nem a halotthoz beszélnek, hanem a halott beszél. Maximum segít neki a túlélő, akinek hinnie kell abban, hogy a szöveget a halott mondja. A dialógust nem ember folytatja emberrel, hanem ember az istenekkel. A középpontjában ennek is egy túlvilági utazás áll, de ez nem választások sorozata, mint a tibetieknél, és nem a földi élet következménye, ami a túlvilágon történik. Ami a túlvilágon történik, arra egyvalaminek van befolyása: a szónak. Annak, hogy a halott tudja-e, hol mit kell mondania, és hogy mindannak/mindazoknak, amivel/akikkel találkozik, mi a neve. Ennél fontosabb ebben a halottaskönyvben nincs: a szó, a hang minden. Ezért van szükség a szájmegnyitás szertartására. Egyébként, ha a lélek a megfelelő szöveget tudja, holtbiztos lehet az üdvözülésben.

Abszolút igaza van egyébként az előszónak abban, hogy ez egy nagyon is életigenlő szöveg. Ez tetszett benne a legjobban. Nem halottkultuszuk volt az egyiptomiaknak: meg voltak győződve arról, hogy a földi halál nem az élet vége, azt' slussz. És olyan gyönyörűeket írtak az élet öröméről, hogy az embernek könnyes lesz a szeme tőle. A halott lelke a túlvilágon istenné válik – ez minden törikönyvben benne van, de csak most esett le, mit is jelent ez voltaképpen. Egyesülést a világot mozgató erőkkel, az én és a külvilág különbségének megszűnését (unio mystica), és eljutást a nagy célhoz: a békességhez. Ebben hasonlít a Tibeti halottaskönyvre. Arról már lehetne vitatkozni, hogy az ebben a könyvben megjelenő túlvilági lények ugyanúgy az én kivetülései-e, mint Tibetben. Megengedi a szöveg ezt a feltételezést, de nagyon messzire vezetne, ha belemennék. Az bizonyos, hogy e szerint a könyv szerint a Hórusszal való azonosulás azt jelenti, hogy a meghalt ember feladata helyreállítani a világ megzavart rendjét – ahogyan azt Hórusz cselekedte az egyiptomi mítoszok szerint.

Amit nem tudok elfogadni (és ebben ismét különbözik a tibeti párjától): a kirekesztő volta. A Tibeti halottaskönyv olvasása közben mindvégig azt éreztem: ez mindenkinek szól. A halálban már oly mindegy, milyen rendű-rangú ember volt az illető a földön, a „nemes család fia” csak egy bevett szólam, a szöveg többi része (már a könyv elején található, papoknak szóló utasítások alapján is) egyértelműen bárkire vonatkozhat. Na, itt nem. Itt állandóan részletes útmutatások szakítják meg az imádságos monológot, amelyek már-már komikusan ható rituálékat írnak le, drágakövekből faragott amulettekről, értékes szövetekről, soha fel nem használt mittommilyen kőből készült Ré-szobrokról, amelyek kötelezően jelen kell, hogy legyenek a temetéskor, és a halott mellkasára/nyakába/feje fölé/füle hajlatának a kisebbik öblébe stb. kell helyezni őket, majd afölött elmondani a szöveget. Hát kösz. Akinek meg nincs pénze Ré-szoborra, az dögöljön meg ne akarjon új életre kelni.
Beszélgettem erről apával, ő ezt úgy fogalmazta meg, hogy „nem a halottnak adják meg a tiszteletet, hanem a rangnak.”
Elmennek a…

Egy mínusz a könyvnek: KI VOLT A KORREKTOR?! Bődületes hibák maradtak benne. Az, hogy „szolga” helyett „szplga” szerepel, vagy „őrző” helyett „örző”, még hagyján, előfordul. De hogy rendszeresen „telkek” áll a „lelkek” helyett, és az „ő” személyes névmást „á”-val cserélik fel, az azért durva. A jegyzetanyag sokat segít a megértésben, de számolni nem érdemes tudni hozzá, mert egy helyen elcsúszik, és onnantól a 182-es végjegyzetszámhoz a 183-as végjegyzet tartozik, és így tovább. A nevek helyesírásán pedig az látszik, hogy németből fordították a szöveget. Ettől függetlenül szép és jó és hurrá, hogy ez a könyv megvan magyarul, és én meg tudtam venni.

* A film, tudom, megosztotta és azóta is megosztja a közönséget, de nem szólhatok róla, mivel nem láttam.
** …ami nem jelenti azt, hogy én maradéktalanul meg tudtam felelni ennek a magammal szemben támasztott követelménynek. Ma pl. konkrétan belealudtam. Igaz, nagyon meleg van, és én hajnali ötkor ébredtem.
*** Bár, ahogy a könyvből kiírt idézeteket elnézegettem, kicsit megnyugodtam azért, mert Kemp mester nélkül is kb. hasonló következtetésekre jutottam. :)

Ezt 2015. július 19-én írtam. 

Ismét egy könyv, amelyet nem tudok, nem is akarok pontozással értékelni. Szent könyvekre ritkán alkalmazható a „jó könyv” kitétel, az ellenkezője pláne.
Pedig szent könyvnek (is) nagyon furcsa ez a kötet.* Ebben a kategóriában ugyanis sok mindent vár az olvasó, de szakkönyvet nem. Márpedig ez az. Sőt, még inkább kézikönyv. Gyakorlati útmutató a haldokló/halott lelkének irányítására. Ebben a mondatban egy csöpp gúnyt se tessék érezni! Távol álljon tőlem a csúfolódás.

A könyv egy rakás tanulmánnyal kezdődik. A legtöbbje XX. század eleji nyugati gondolkodóktól való (próbálják értelmezni a szöveget nyugati olvasók számára), akik vagy jártak maguk is Tibetben, vagy nem. Egy pedig tibeti elmélkedés, ha jól értem, a halottaskönyv továbbgondolása. No most… feltételezem, hogy a szerkesztői szándék az volt, hogy ez legyen a bevezetés, hogy segítsenek a későbbiek megértésében. Ehhez képest a könyvnek több, mint felét teszi ki. Azért itt valaki elég rendesen eltévesztette az arányokat.
Ha valaki valóban útmutatóként, szent könyvként olvassa a Tibeti halottaskönyvet, akkor ez a rész nyugodtan kihagyható, esetleg akinek van még pluszban kedve hozzá, mazsolázhat. Ez inkább annak kell, aki, mint én, kulturális érdeklődésből olvas. „Könnyítésre” semmiképp nem való. Elég nehéz szakszövegek.

Maga a halottaskönyv ezek után következik. Szép is, magasztos is, ahol kell, groteszk is, de mindvégig tartja magát ahhoz, hogy ő kézikönyv. A színtiszta racionalitás nyelvén, tökéletes nyugalommal magyarázza el, mi vár az emberi lélekre a halál után, és miben tud neki segíteni a lelki vezetője. De kb. mintha az író már legalább nyolcvanszor végigcsinálta volna az egész utat, minden lehetséges mellékúttal együtt. Mint egy – bocsánat a kifejezésért – turistakalauz. (Még egyszer hangsúlyozom: nem csúfolódom! Komoly vagyok és nyugodt.) Mindenféle színű fényesség hajszálpontosan azonosítva van, mindenféle megjelenő barátságos istenség vagy éppen gonosz démon mindennemű attribútuma katalogizálva, és mindenütt irányjelző: erre mehet a lélek, erre nem.
És oldalanként ismétlődik a figyelmeztetés: ember, mindez te vagy. Ezek a fények és lények mind belőled vetülnek ki, egy se független tőled, de egyébként te magad se vagy valóságos** – viszont találkozhatsz az egyetlen valósággal. Ami pedig nagyon szép és nagyon jólesik benne: hogy végtelenül könnyűnek mutatja a szenvedéstől való megszabadulás útját. Nem ám, hogy egyszer eltévesztetted a kaput, így jártál, több esélyed nincs… nem. Egyszer eltévesztetted, holnap megint választhatsz. Amíg a lélek útja tart, minden egyes nap választhatsz, hogy a szabadság vagy az örök körforgás felé mész. Jó, a karmát bajos kivédeni, de lehet.

Azt gondoltam, egy jól bejáratott ellentétpárrendszerre fog épülni a könyv (valós – nem valós; egy – sok; szellem – anyag stb.), de ennél bonyolultabb: a szélsőségek között mindig van egy skála, amely állandóan árnyalja a „vagy-vagy”-ot. Amiben viszont feltűnően hasonlít az általam ismert, zsidó-keresztény gyökerű misztikus szövegekre (túl azon, hogy az anyagot legjobb esetben szükséges rossznak, rosszabb esetben undorkeltő tárgynak tartja), az a stílus, amely a jót magasztos komolysággal, a gonoszt alantas, sötét komikummal (megsemmisítő groteszkkel) kapcsolja össze. Ezt megjegyzem magamnak. (Azért is írtam ide az értékelésbe, hogy vissza tudjam keresni.)

* Bár meglepődni nem lepődtem meg rajta, a Tibeti misztériumok után nagyjából sejtettem, mire számíthatok.
** Ezért kapcsoltam össze a könyvet a XVII. századi kínai klasszikussal, amely pont ugyanerről szól, csak regénynek van megírva. Az is nagyon szép, tudom ajánlani, ha a Nyugati utazást már olvastátok – anélkül elég nehéz. 

Ezt 2015. július 8-án írtam.