Újraolvasás vége.
Kafka azok közé az írók közé tartozik, akiket sose tudtam megszeretni, de távol se tudtam tartani magamtól soha. Nem tudok megszeretni valakit, aki ennyire baljós, kísérteties, képtelen és hátborzongató világokat tud teremteni, de egyúttal az is lehetetlen, hogy ne térjek vissza hozzá újra meg újra. Szürrealista a szürrealisták előtt, mágikus realista a mágikus realisták előtt.

Ha Kafkát olvasok, időnként eszembe jut egy régi beszélgetés, amelyet egy igen-igen naiv fiatalemberrel folytattam, aki ellenében akkor még nem voltak érveim, csak tudtam, hogy nincs igaza. Amikor elmondtam neki, hogy Kafka írásaiban teljesen hétköznapi körülmények uralkodnak, míg hirtelen meg nem jelenik az irracionális, például úgy, hogy egy átlagos hivatalban kinyílik egy ajtó, és az ajtón túl meztelen embereket kínoznak – vagy mint Az átváltozásban: aki tegnap még a legközelebbi rokonod volt, ma óriási bogárként jelenik meg a bizonyos ajtón túl –, akkor az illető kijelentette, hogy ez nem irracionális, mert ez például az ötvenes évek Magyarországában nyugodtan lehetett a valóság.

Hát éppen ez az: Kafkánál a kettő nem zárja ki egymást. A valóság irracionális, azaz ésszerűtlen. Nem az ok-okozatiság elve alapján működik. Szürreális és félelmetes, folyamatosan csapdákat rejt az ember számára, akinek senki sem segít, aki valamelyikbe egészen biztosan beleesik, és ezen még csak nem is sajnálkozik különösebben senki. Sőt nevetnek vagy felháborodnak, mert meg vannak győződve róla, hogy az illetőnek a csapdát látnia kellett volna – hogy a helyében senki más nem esett volna bele abba a csapdába – hogy a szerencsétlenség pusztán a szerencsétlenül járt ember ostobaságának következménye. Bár el lehetne felejteni a mindennapi életünkben, hogy Kafka-művek is vannak a világon…

Felnőtt fejjel már érzékelem, hol érhető tetten Gregor átváltozása előtti és utáni életében a komikum (nem mulatságos, hanem nevetséges az ő élete [is]). Hogy komikus az, ahogyan bogárként is hétköznapi emberként szeretne élni, komikus a paprikajancsi módjára dobozából kiugró cégvezető, de leginkább a három mechanikusan egyszerre mozgó albérlő. De nevetni most még kevésbé tudok rajta, mint boldogult úrfikoromban. Túlságosan csúnyán kihasználják szegényt, és túlságosan sokan; túlságosan könnyen belenyugszanak abba, hogy ő mindig ott van és segít és dolgozik; túlságosan gyorsan reagálnak a legkisebb hibájára is; és túlságosan könnyen megszabadulnak nemcsak tőle, hanem még a lelkifurdalástól is, amelyet az emléke okoz(hatna). Igazából azt nem értem, hogy bírta ennyi évig átváltozás nélkül.

Ezt 2015. november 30-án írtam. 

Pontszám: 10/8