Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Szerbia. Töredékek a szereplőknek, kirakós az olvasónak (Milorad Pavić: Kazár szótár)

2020. február 22. - Timár_Krisztina

pavic.jpgMegyen a kedvencek közé.
És hát nem biztos, hogy ha az ember egy nyolcvanas évekbeli szerb posztmodern szótárregényt elkezd olvasni, akkor eleve erre számít.
Ez egy mágikus hatású álomlabirintus a délkelet-európai történelemben, amelyben minden összefügg mindennel. Állandóan jelen van a többnyelvűség, a fordíthatóság kérdése, a történelem különböző síkjai (a középkor dereka, a XVII. század és a XX. század), a különböző nemzetiségek képviselői folyamatosan keresik egymást, és rendszeresen a halálban találkoznak.
Amely ebben a regényben korántsem olyan biztos. Némelyik „kisportolt tetem” egész rendszeresen visszajár. Néha nemet is vált.

Mégsem nevezném egyszerűen szürrealista látomásnak a regényt. Jobban illik rá a „mágikus realista” megjelölés. Mert ez a világ, amelyet a regénybeli látomások felidéznek, nagyon is a mai szerb világ (több közös vonással a mienkkel, mint amennyit szeretnék), és teljesen meg tudom érteni, hogy a regénybeli kazárokat a szerb néppel azonosítják. Akiknek történelmét az a három kultúra határozta meg, amely a regényben a kazárokért „verseng”: a görögkeleti kereszténység, a zsidó vallás és az iszlám. Ennek a három kultúrának a nézőpontjából van megírva a három „könyv”, amelyekre a regény oszlik – mindháromban akadnak szereplők, akik próbálják egymást felkutatni, békés vagy kevésbé békés célokkal, és látványosan nem fogadják el egymás álláspontját. Kezdve azzal, hogy mindhárom kultúra összes képviselője sziklaszilárd kezdőpontként fogadja el, hogy a kazár nép az ő vallásukat vette fel, és a többiek kudarcot vallottak. Még abban sem értenek egyet, hogy mikor zajlott a hitvita.
Így néz ki biza a történetírás – több benne az irracionális, mint amennyit (tisztelet a kivételnek) bevall. Innentől kezdve pedig miért lenne „betegebb” az álomvadászok foglalkozása*, a tejét mérgezővé tenni tudó asszony, vagy a tizenegy ujjal zenélő és kettő helyett egyetlen orrlikáról felismerhető sátán, mint úgy általában a vallásháborúk története?

A tét: a szavak fölötti hatalom. Aki a kultúrát adja, az adja a nyelvet. Aki elhagyja vallását, elfelejti anyanyelvét. Kazárul nincs is a regényben több egyetlen árva szónál. (Nem is lehet.) A szó és a hatalom szorosan összekapcsolódik, ahogy az lenni szokott. Ítéletek hangzanak el, vallomások, üzenetek, igazságok és hazugságok, és aki a történelmet hangosabban tudja magáénak vallani, megtalálja a Kazár szótárt, az nyer. (Kérdés, hogy mit…)
A könyv három fő részből épül fel: az első a „vörös könyv” (görög keresztény), a második a „zöld könyv” (arab), a harmadik a „sárga könyv” (héber). Ez természetesen három különböző nyelvet jelentene, de nem kell megijedni: mindhárom le van fordítva szerbre magyarra. Viszont három különböző stílusban, tökéletesen utánozva a középkori-reneszánsz szövegek stílusát. Mindhárom szótár formájában van megírva, vagyis inkább, mint egy lexikon, de a szócikkek helyén történetek vannak, hosszabb-rövidebb elbeszélések. A mondatokat időnként elég nehéz követni, mert inkább asszociációk kötik őket össze, mint ok-okozati kapcsolatok. Ha valaki elveszíti a fonalat, ne aggódjon, csak hagyja magát sodortatni. 
Az olvasásra sokféle stratégia létezhet, kezdve azzal, hogy elkezdjük az elején, és befejezzük a végén, egészen odáig, amit én műveltem vele. Elolvastam a vörös könyv első szócikkét, amely a regényben alkalmazott jelölésrendszer szerint mindhárom könyvben benne volt – aztán előrelapoztam, hogy ugyan mit mond ugyanerről a zöld könyv – aztán persze kíváncsi lettem a sárgára – és megvett magának a regény. Innentől így kanyarogtam összevissza: ha egy szócikk említett egy másikat, a szócikk végigolvasása után odalapoztam, akármelyik részbe irányított is. Aztán onnan ismét tovább. Néha elég nehéz volt követni, mert egy szócikk néha több másikra is hivatkozik. Bonyolult játék, de nem bonyolultabb, mint végigolvasni az egészet… Sőt, időnként így még könnyebb is volt, mert még emlékeztem, mit mond az illető szereplőről a regény másik végében található történet.**

Így érte el a regény azt, hogy én, az olvasó, nagyon is megtaláltam azokat a kapcsolatokat, amelyeket a regény különböző kultúrákhoz tartozó szereplői annyi oldalon keresztül hiába üldöztek. Amit ők töredékben látnak, csak az olvasónak van esélye összerakni. Ha van.
Talán valahogy így mondhatják szerbül azt, hogy „rendezni végre közös dolgainkat”…
Zseniális volt ez a Pavić. Posztumusz Nobelt neki!!!

* Be tudnak lépni az álmodó tudatába, körülnézhetnek benne, és álmodóról álmodóra követnek bizonyos figurákat, olyan embereket keresve, akik egymást álmodják. Akkor van gáz, ha a páros tagjai közül az egyik meghal, mert akkor a másik többé nem tud felébredni…
** Ha jól vettem észre, egyetlen olyan szócikk van, amelyet ezzel a módszerrel el lehet veszíteni, de szerencsére időben észrevettem. A feneketlen „kazár csupor”, amelynek titkát nem szabad elárulni, mert azzal megszűnik a varázsa. Erre egyetlen más szócikk sem hivatkozik semmilyen módon. Főhet az olvasó feje, hogy mit is jelentsen ez. (Lehet, hogy ő az a szoba, amelybe nem nyílik ajtó, à la A rózsa neve?)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. augusztus 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Forum, Újvidék, 1987. 214 oldal, Brasnyó István fordítása

„Mert a munka nemesít!” (Eugène Sue: Párizs rejtelmei)

sue.jpgAz abszolút vadromantikus mű!!!
Álruhás, jótékony fejedelem (Jean Valjean és Edmond Dantès keresztezve), aki sok-sok szegény nyomorultnak segít, és közben hol az eltűnt lányt, hol az eltűnt fiút keresik, és naaaagyon gonosz a főgonosz, de persze mindenki szentnek tartja, miközben felváltva bukkannak fel aljas gyilkosok és tiszta lelkű orvhalászok… óóóó… hogy én miért nem tizenöt évesen találtam meg ezt a könyvet?! Három napig nem ástak volna ki a szoba sarkából… de az is lehet, hogy csak kettőig tartott volna.

Mostanra már kissé kiöregedtem a műfajból, de azért még mindig többször esett jól, mint ahányszor lefárasztott, és igaz, hogy a regény második 840 oldala ritkán ér fel az első 20 oldal színvonalához, viszont olvasás közben mindössze egyszer éreztem úgy, hogy falhoz tudnám vágni ezt a marhaságot. Ma pedig még egy kicsit sikerült is visszatérni rajongó tizenöt éves koromba, ezért külön hálás vagyok. 
Tudott írni ez a Sue, tényleg fenntartja a feszültséget ennyi oldalon keresztül még ma is, látszik, hogy eredetileg folytatásokban jelent meg a regény, és simán el tudom képzelni, ahogy az egész ország lélegzet-visszafojtva várja hétről hétre, hogy időben odaér-e D'Harville-né a Jeanne Dupont betegágyához, és Úristen, kiszabadul Martial, vagy nem szabadul ki??? Még akkor is izgalmas a könyv, ha időnként hosszas elmélkedések szakítják meg, máskor pedig nagyon nehezen lehet elviselni a szereplők feneketlen gonoszságát avagy szentimentális nyavalygását.

Ami kezdettől fogva elbűvölt, és fenn is maradt mindvégig:
Egyrészt az, hogy ebben a regényben a jó nemcsak passzív tud lenni, hanem ügyesen, gyorsan, ravaszul, sőt manipulatívan cselekvő, és ehhez persze (még ha sajnos nem is konkrét értelemben) álarcot is kell hordania.* És nagyherceg létére még azt is tudja, mennyibe kerül a postabélyeg. 
Másrészt a párizsi társadalom alvilágának komikus/jólelkű/groteszk tagjai – az egyik kedvenc Bicskás (kivéve, ha nyafog), a másik Pipelet-né, a harmadik természetesen Farkas. A regény első oldalai nyugodtan játszódhatnának egy Rejtő-regényben, külvárosi apacsok között, csak a humort kéne hozzátenni. Bár humora ennek a regénynek is van egy kicsi, még ha nem is az a lehengerlő fajta. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak Rejtő, hanem az olvasói is ismerték a regényt, és értékelték az áthallásokat.**

Ettől függetlenül olyan az egész, mintha egy első vázlat lenne A nyomorultakhoz (amelyről itt írtam), annak minden kalandjával (bejárjuk egész Párizst, a föld alatti csapszékektől a hercegi lakosztályokig) és szenvedésével (az irigyelt hercegnőnek éppen annyi joggal fájhat az élet, mint a háromgyerekes varrónőnek, legfeljebb nem ugyanazért), isssszonyú sok kosszal – a drágakőköszörűs nyomortanyája, a föld alatti gödrök –, és a legváratlanabb helyeken is testi-lelki nyomorúsággal – a kórházi jelenet még most is tud sokkolni! Közben pedig mindvégig lehet szurkolni az utolsó mellékszereplőért is, mert annyira nem romantikus a regény, hogy minden jónak az élete biztonságban legyen. A legszomorúbb, hogy ilyen helyek léteztek, és még mindig léteznek, legfeljebb nem pont ugyanott.
Ami viszont állandóan távolságtartásra ösztönzi a mai olvasót, az a szereplők fekete-fehér volta. Alig néhány összetett figura van a könyvben; mindenki másnak már az arcára rá van írva, hogy jó vagy gonosz, és az is marad. Miközben a regény folyamatosan azt erősítgeti, hogy a bűnözés csak a környezet és a nevelés műve. Ezt a következetlenséget eléggé megsínyli a szöveg. Pedig egyébként máig érvényes megállapításokat tesz, sőt időnként reális megoldásokat mutat fel, még ha némelyik erőteljesen asszociálta is bennem a Bob és Bobek című csehszlovák sorozatot, és Bob hangján szólt a fejemben, hogy „Mert a munka nemesít!” 
No meg a folyamatos színpadiasság, eltúlzott öröm-, hála-, fájdalom- vagy gyűlöletkitörések, pátosz és borzalom és érzelmesség és rettenetes szónokiasság – amitől időnként rohamot akar kapni a szegény olvasó. Aki az ilyesmit nehezen viseli, annak nem fog jólesni ez a regény. De aki vissza tud menni tizenöt éves korába meg tudja bocsátani ezeket, az jól fog szórakozni rajta. 

* Méhéhért nem tizenöt évesen olvastam ezt a könyvet?! Akkor még el is hittem volna… 
** Milyen már, hogy nem lehet tudni, ki volt a regény fordítója?! A húszas években jelent meg a fordítás, ugyancsak folyóiratban, majd kötetben is, végig névtelenül.

Ezt 2015. augusztus 16-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Palatinus, Bp., 2008. 864 oldal

Tisztelettel az idegenről (Sárosi Ervin: Zarándokúton Nyugat-Tibetben)

sarosi.jpgHát ez volt az abszolút zsákbamacska.
Először is egyáltalán nem ismertem se a szerzőt, se a könyvet,* másodszor nem voltam netközelben, amikor diszkréten megszöktettem, tehát még csak a Molyon se ellenőrizhettem, hogy ki mennyire csillagozta, egyáltalán fenn van-e már.
Hát a fészkes fene gondolta, hogy egy XX. század végi útleírás még ilyen érdekes tud lenni. Amikor már van villany és helikopter, hová lesz akkor az öszvérkaravánok, jeges folyókban lefagyó lábak és poloskás fogadók romantikája?!**
Tibetbe.
Ezt az utat végigcsinálni még 1984-ben se volt akármilyen teljesítmény. (Hát még mekkora lehetett Csoma idejében…)

A könyvet Sárosi Ervin már itthon írta és jelentette meg, felhasználva saját és társai feljegyzéseit (bár mindvégig a saját nézőpontja marad középpontban), valamint tetemes szakirodalmat is, bár az utóbbinak nagy részét biztos, hogy már az utazás előtt elolvasta. Az utazás leírását meg-megszakítják történelmi visszatekintések, néprajzi fejezetek, vallástudományi fejtegetések, még a tibetiek időszámításáról is ír. Mindvégig tisztelettel, megbecsüléssel beszél a tibetiekről, még akkor is, amikor nagyon idegen tőle, amit tapasztal. Vele együtt én is szívemből kívánom, hogy még soká őrizzék meg a tibetiek ezt a hideggel-piszokkal együtt is rokonszenves, sokszínű civilizációt, a kínaiak pedig legyenek szívesek ezt hagyni.***

Elég sok mindent összeolvastam már erről a kultúráról, Stein Aurél könyvét is nagyon szerettem, mégis folyamatosan meg tudtak lepni a könyv információi. (A vajas teát tudtam, van is ismerősöm, aki már ivott igazit, ott a Himalájában. De ilyeneket, hogy miért építik kétszintesre a házakat, mit termelnek, hogyan öntözik a teraszokat, mit használnak cukor helyett stb. – ezekről dunsztom nem volt, pedig tényleg rendkívüli találékonyságról és ügyességről tesznek tanúbizonyságot.) Az pedig külön közel hozta hozzám ezt a kis vándorló társaságot, hogy az is benne van a könyvben, mennyire elegük van a vége felé már a hidegből, a normális szállás hiányából, a szűkös élelmiszerkészletből meg úgy általában a gyaloglásból. De végigcsinálják, és a végén persze szomorú a búcsú.

Külön meg kell említeni, hogy Sárosi Ervinnek a stílusa sem akármilyen. Egyhangúsággal még ezt a fantasztikus alapanyagot is agyon lehetett volna ütni, de ő kellő változatossággal, jó adag humorral írta meg a zarándokút történetét. Bár a kedvenc poénomat nem ő írta, hanem „az élet”. Amikor az öreg szerzetes felemlegeti neki, hogy láttak itt már európait, mert járt itt x évtizeddel ezelőtt (az ő apja még látta) „one englishman”. Na, az vót a Baktay Ervin. 

* Pedig az, hogy én tettem fel a legfelső polcra, az olyan biztos, mint a halál, mert ott volt mellette a magánkönyvtár másik OV-könyve is. És ahol én rakok rendet a könyvek között (szüleim, nagyszüleim, nagybátyám, saját polcom), ott húsz év múlva is szoktam tudni, miket lehet találni. Ez pedig kb. olyan régen történt.
** Na jó, öszvér és poloska nincs is benne. Ló van meg sár. Meg törek. És nem is fagy le a lába senkinek. Csak majdnem.
*** Bár ahogy a fényképek napcserzette-szélfútta ábrázatait elnéztem, ezek még egy ufómegszállást is kibekkelnének…

Ezt 2015. augusztus 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Kossuth, Bp., 1986. 248 oldal

A lett gyerekirodalom büszkesége (Anna Brigadere: Spreedeets)

spreedeets.jpgVÉGRE! Négy év után sikerült levadászni!

Klasszikus lett mesejáték, szerzőjének egyik fő műve,* a lett gyerekirodalom büszkesége, újra meg újra elővett sikerdarab. Szívem meghasad, hogy miért nincs magyar fordítása, miért nem játszották nálunk is annak idején, amikor Lettország a „baráti” Szovjetunió része volt.** Miért kellett nekem egy egész nemzetközi hálózatot megmozgatni, hogy hozzájussak?!***

A cselekmény mesejátékhoz illően egyszerű: Spreedeets (Sprīdītis, lett népmesei alak, kb. a mi Hüvelyk Matyinknak felel meg) torkig van a családjával (mostohaanya, mostohatestvérek), és úgy dönt, hogy megmutatja nekik, mire képes, ezért elindul kincset keresni, aztán egyik állomás a másikat követi, még a királyi udvarba is eljut, míg rá nem jön, hogy hol és kivel is lehet voltaképpen boldog. Közben sok mindent megtanul ő is, az otthon maradtak is.

Amitől sajátosan „lett” a darab, az elsősorban a lett hiedelemvilág (mitológia?) alakjainak beépítése a cselekménybe. Számomra persze csak a Szélanya, az óriás és az Erdőanya kapcsolódik nyilvánvalóan ehhez a körhöz, de minden további nélkül lehet, hogy ha jobban ismerném a lettek babonáit és meséit, több szereplőt is felismernék. Láthatóan keresztényiesítették is ezt a hiedelemvilágot, ez főleg a darab vége felé egyértelmű,**** de azért a pogány Lettország hagyományai is mindvégig jelen vannak.

Amitől meg klasszikus gyerekdarabbá vált, az az, amit hozzátesz a hagyományhoz, ahogyan feldolgozza azt. Van neki humora: aranyos, gyereknek való fajta, sok színpadi kergetőzéssel, „többet ésszel, mint erővel”-győzelmekkel, cirkuszból átvett mozdulatokkal, gyerekek közötti civakodásokkal.***** Az olvasói/nézői elvárások teljesítése és az elvárásokkal való szembemenés között ügyesen tartja az egyensúlyt, éppen csak annyira szegi meg a szabályokat, hogy az humor vagy izgalom forrása legyen, de ne zavarjon nagyon.******

Azért maradt benne egy csúnyán agresszív jelenet. Értem én, hogy az is a főszereplő nevelődéséhez tartozik, hogy kiállja a fájdalmat, de ha mai rendező volnék, ezt erősen átalakítanám. Minden egyéb tekintetben szerintem ugyanolyan hatásosan működik a mai színpadon, mint a száz évvel ezelőttin. Tökéletesen megértem, hogy kultuszt csináltak köré a lettek, például szeretik a szereplőket köztéri szoborként megjeleníteni.

A levonás kizárólag a kiadványnak jár, Brigaderének semmi köze hozzá. Igen, ilyen hálátlan disznó vagyok, hogy még ezt az egyetlen lehetőséget is, amely megadatott nekem, hogy ismerhessem a darab szövegét, leszólom.

Mert:
1. Pocsék a fordítás. Nem a profi műfordító, hanem a műfordító-tanonc szintjén van. Arról nem szólok, hogy a „who's” és a „whose” összekeverése mennyire alap. De hogy tele van az angolhoz egyáltalán nem illő, érzésem szerint tükörfordított kifejezésekkel, az már mindenképp az igénytelenség jele. Paradox módon pont így sikerül a stílust egy kicsit visszaadni – mivel harcolnom kellett a szöveggel, néha valahogy megéreztem, mennyire erősen kötődik ez a darab a nyelvhez, amelyen megírták. Főleg a verses részekre való tekintettel azt hiszem, jobb ötlet lett volna kétnyelvű kiadásban megjelentetni a darabot. Különösen zavart a nevek átírása angol kiejtés szerint.
2. A jegyzetanyag mennyisége: nulla. Pedig kéne. Nagyon. Hogy egyértelmű legyen, melyik mesefigura/mitológiai alak, melyik hiedelem vagy gyermekjáték milyen eredetű, mennyire elterjedt, milyen környezetbe illik. Az egy dolog, hogy nem a magyar olvasó volt a célközönség, hanem a lett emigránsok lettül már nem beszélő gyerekei, de hát nekik talán nincs (még nagyobb) szükségük ezekre az információkra, már csak a nemzeti identitásra való tekintettel is?!

Selma Lagerlöftől földrajzkönyvet rendeltek, és klasszikus gyerekkönyvet írt helyette. Anna Brigaderétől drámafordítást rendeltek, de nem talált megfelelőt, ezért gondolt egyet, és megírta az első lett gyerekdarabot. Háromszoros hurrá mind a kettőnek. Szeressük az északi mesemondó néniket. 

Ja, utóirat: Amilyen pocsék a fordítás, olyan szépre sikerültek az illusztrációk. Lettországi tájak a háttérben, fényképből átalakítva, szürkítve, élesített körvonalakkal, az előtérben pedig gyerekrajzszerűen erős körvonalakkal megrajzolt, néhány élénk színnel kitöltött mesefigurák. Ötletes.

* Ez a másik, szintén nagy fegyvertény volt beszerezni, de azért nem hozzáférhetetlen. A Spreedeets sajnos kizárólag antikváriumban kapható, ha az embernek mázlija van.
** Készült belőle tündéri mesefilm is, élőszereplős, lett-csehszlovák koprodukció. Méhéhért nem vetítették nálunk is…? Egyébként elég sok mindent módosítottak a filmben a drámaszöveghez képest, és nemcsak azért, mert a film más lehetőségeket tartogat, mint a színpad.
*** Egy netes antikváriumban sikerült rábukkanni, amely a Kanadában (!) élő lett emigránsok és utódaik számára árusít lett és angol nyelvű lett irodalmat. Ha NannyOgg molytárs nincs, nem jutok hozzá. Meg ha a húgom nem segít, hogy át is lehessen venni. Köszönöm szépen.
**** SPOILER A boszorkány azért nem tudja legyőzni az alvó kisfiút, mert a kisfiú, aki éppen két perccel korábban jött rá, mi is az ő életének értelme, éppen kereszt alakban fekszik a földön. Ez a rész a filmbe nem került bele. Jéééé, nem is értem.
***** SPOILER Az első felvonás legvége annyira kedves, még a felnőttet is megmosolyogtatja, sőt főleg a felnőttet, aki addigra már rájött, hogy Spreedeets és Leeneet egyáltalán nem utálják egymást, sőt.
****** SPOILER Meg Lettország történelme is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a darab úgy végződik, ahogyan. A királylány a nemesi-városi kultúra képviselője is lehet, azaz kimondatlanul is inkább német, mint lett, ezért is nem illik Spreedeetshez. (Hiába imponáló az öntudata. A gőgje persze nem.) A lett anyanyelvű közösség évszázadokon keresztül jellemzően az erdőkhöz, apró falvakhoz, magányos tanyákhoz kötődött.

Ezt 2019. június 16-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Sprīdītis, Riga, 1993. 124 oldal, Ainara Dankers Wilder fordítása, Modris Adumāns illusztrációival

Hogyan alapozzunk klasszikus regényre nemzeti parkot?

statue.jpgAnnele szobra a Tērvetei Nemzeti Parkban, Dél-Lettországban.

(Az Annele-trilógia írója, a lettek nagy klasszikusa, Anna Brigadere Tērvetében született és halt meg. A regényről itt írtam.)

Kitűnő ötlet volt, hogy egész nemzeti parkot alapoztak erre a klasszikusukra a lettek. A jelek szerint népszerű kirándulóhely is lett belőle. Ügyeltek arra is, hogy külföldiek is tudomást szerezhessenek róla. Ezek angol nyelvű linkek:
http://www.wood-craft.eu/en-281-tervete_nature_park.html
http://www.mammadaba.lv/en/tervete-nature-park (jobboldalt szintén Annele látható, és kapcsoljátok be a hangot, ha le lenne némítva, mert madárcsicsergés szól, amíg meg van nyitva a honlap)

Elsősorban a Brigadere-mesék alakjaival népesítették be a parkot, hiszen főleg kisgyerekes családok, iskolások látogatására számítanak: ott van Sprīdītis az összes barátjával és üzletfelével; de azért Annele is helyet kapott, még hársfát is neveztek el róla.
Na, így kell őtet ábrázolni, nem úgy, ahogy az angol nyelvű kiadás borítóján kinéz…
Jó volna eljutni egyszer oda…

Ezt 2016. január 17-én írtam. 

Egy lélek önfelnevelése és Lettország történelme (Anna Brigadere: The Annele Trilogy)

annele.jpgMiért lenne fontos, hogy legyen magyar Annele?
Azt mondják (kutya legyek, ha tudom, kitől hallottam), egy könyvet akkor kell lefordítani egy másik nyelvre, ha a másik nyelven olyan könyv még nincsen. Hát van-e nekünk ilyen könyvünk?

A lettek egyik legnagyobb klasszikusa,* a XIX. századi Lettország enciklopédiája.** Irdatlan mennyiségű ismeret került bele, még úgy is, hogy nem elsősorban ismeretközvetítés a cél (az csak a háttér), hanem Anna Brigadere Avote felnőtté válásának elbeszélése. Így nemcsak realista korrajzot nyújt a regény, hanem realista lélekrajzot is, szépséges-hosszú tájleírásokkal és elmélkedésekkel.
Minek ez nekünk?

No, lássuk. A XX. század első harmadában élt realista férfiírónk, az van elég, hála Istennek. Női írónk, olyan, aki ennyire benne lenne az irodalmi köztudatban, mint a lettekében Brigadere, talán egy van, Kaffka Margit, viszont ő többnyire kisvárosi női sorsokat ábrázol, alakjai dzsentri körökben mozognak. Brigadere Anneléje sokkal „lentebb” jár: időnként komoly Árvácska-asszociációim támadtak, bár ez a könyv közel sem annyira durva. (De azért eléggé.)
Mondhatná valaki, hogy hát akkor van ilyen könyvünk, Árvácskának hívják. De nem lenne igaza. Mert az Annele-trilógia középpontjában nem a szenvedés áll és a társadalomkritika, hanem egy lélek ön-felnevelése (nincs erre jobb szó, ez viszont tökéletesen visszaadja azt, amit Annele csinál), amelyben fontos szerepet játszanak a szenvedések és a társadalomkritika is. Annelének onnan, hogy makacs, önfejű, „rosszul nevelt, semmirekellő” kiskölyök, el kell jutnia oda, hogy a saját életéről önálló döntéseket hozni képes, a világgal, önmagával és Istennel békében élő, érett, okos nővé, gyakorlatilag felnőtté váljon – tizenöt évesen (!). Mégpedig úgy, hogy amit végigcsinál, nyugodtan mindkét nemre nézve általánosítható.

Következtetés: Nem, ilyen könyvünk nincs. Igen, kell nekünk a magyar Annele.***

Úton levés és magány: ez Annele első emlékeinek két meghatározó eleme, és ezek maradnak vele az utolsó mondatokig. Ritkán sajnálja magát értük. Az az olvasóra marad. Ő kisgyerekként elfogadja ezt a két dolgot eleve adottnak, serdülő lányként ezek segítségével alkotja meg az identitását. Úgy kezeli őket, mint valami faragó szerszámot, amelyekkel saját magát alakítja. Mert más nem teszi meg helyette.
Mert a szülei béresek, akik szerencsés esetben párévente, kevésbé szerencsés esetben minden Szent György-napkor útra kelnek a következő tanya felé, új munkát keresve. És ha valamelyik tanyán a saját rokonaik (anyjuk, testvérük!) lakik, az sem tesz semmit: a helyzetük ugyanolyan bizonytalan, a keresetük ugyanolyan csekély, mint a többi béresé. Az okos, érzékeny, csodalátó kis Annele körül pedig hiába nyüzsögnek felnőttek és gyerekek: egyszerűen senkinek nincs ideje rá, hogy foglalkozzon vele. Ő kénytelen foglalkozni saját magával. Mindazt, amit a külvilágból magába szív – az pedig nem kevés –, a saját logikájával, egyedül dolgozza fel, így fordul egyre inkább befelé, és így válik koraérett felnőtté is.

De most komolyan! Az első kötet olvasása közben egyszerűen alig tudtam felfogni, hogy hagyhatnak ennyire magára egy gyereket! Nemcsak fizikai értelemben (egyébként úgy is). De bármit csinál, ami a környezete fejében élő „a gyerek” című képzettől eltér, még csak meg se kérdezik tőle, miért tette, azonnal jön a bűntudatkeltés, a „rosszul nevelt, megátalkodott, semmi nem lesz belőle” címke.**** Soha senki nem tanítja meg neki, hogyan kell viselkednie, de azonnal megbüntetik – és általában szorongással büntetik –, ha másképp viselkedik. Így lesz Annele egyre zárkózottabb, akaratosabb, makacsabb. Piszkos nagy mázlija a környezetének, hogy a gyerek a munkában talál kiutat a belülről feszítő energiái számára. Ugyanezzel az erővel simán lehetne belőle sorozatgyilkos.

Ez rejlik a bizonyos napsugaras vidéki (konkrétan tanyai) gyermekkor mögött, amely nosztalgiával tölti el a letteket. Mert részben ezért, a régi vidéki élet ábrázolásáért szeretik annyira a lettek ezt a regényt, hogy egyikük érdemesnek tartotta az angolul értő világ elé tárni. A XIX. század második fele még bőven az a korszak, amikor a balti városokat németek lakják, az ország nyelvét beszélők pedig kis falvakban, de még inkább tanyákon élnek, apró közösségekben, nagyon nehéz körülmények között. A regény ideje az a korszak, amikor már kezdenek beköltözni a városokba, de még németül kell tudni ahhoz, hogy magasabb iskolákat végezzen az ember. A trilógia legnagyobb része vagy magányos tanyákon játszódik, vagy ezekre a tanyákra gondolnak/vágynak a szereplők. Ezt a fajta életet tekintik legsajátabb hagyományuknak a lettek; erre a mai napig nosztalgiával gondolnak; és aki szereti a vidéki élet leírását (a lettekkel együtt én is), annak ez a könyv főnyeremény, akkor is, ha távolról sem ábrázolja idillinek Annele családjának életét.

Főleg az első fele nagyon szép: a kedves nagyanyókáról, az aranyos kis (nagy) állatokról, erdei szamócáról, felvöröslő égről, nyírfákról, rozsföldekről,***** ősi hiedelemvilágról és miszticizmusba hajló keresztény vallásról, valamint temérdek munkáról. Ritkán lehet a munkáról ilyen szépeket olvasni. Mert azért Anna Brigadere, minden szigorúsága ellenére, szinte bármiről szeretettel tud mesélni, ami ehhez a világhoz tartozik.
Északi gyerek- és felnőttmesemondó néniket olvasni úgy általában érdemes. Ez pedig mind a kettő. Az én példányomat használtan vettem, és itt-ott bizony benne maradt egy maszatos gyerekkéz nyoma. :) Tetszik nekem az ilyesmi. Szülő a gyerekkel együtt nyugodtan olvashatja, már ha a gyerek tud angolul, persze… Az első és a második kötetben nagyon sok szépet talál majd a gyerekolvasó, édeset viszont semmit… Giccset pedig véletlenül se… Sőt: közben a bizonyos gyerekolvasót is meg-megszúrja majd ennek a történetnek a keserűsége – valószínűleg ezért került vissza a maszatos kéz tulajdonosától a webboltba a könyv.

Én ugyan nem adom tovább, legfeljebb kölcsön, de azért azzal még tartozom, hogy megmondjam, miért adtam rá ötből csak négy csillagot: először is azért, mert a regény nagyon gyakran átmegy puszta anekdotafüzérbe, amelyet a főszereplőn meg a helyszínen kívül nagyon semmi nem tart egyben, és az ilyesmi nekem rosszul esik – másodszor azért, mert sok helyen rettentő didaktikus tud lenni a könyv! Annele magányos, de az olvasó nem: az első két kötetben az elbeszélő szinte soha nem engedi el a kezét, gyerekként kezeli, akinek mindent meg kell magyarázni. Köszönöm szépen, tudok én gondolkodni magamtól is. Az utolsó kötetre ez szerencsére megszűnik, az viszont már nem a lett tanyákon játszódik, tehát a helyszín sokkal kevésbé érdekelt.

Lettország-mániám (eddigi) legnagyobb őrültsége volt beszerezni és elolvasni ezt a trilógiát! És hadd köszönjem meg kedves kolléganőmnek, Kormosné Dózsa Erzsébetnek, hogy olvashattam. :) Mivel sajnos kizárólag az amerikai Amazonon kapható. Még Angliában sem árulják. Úgyhogy irtó magas szállítási költséget kellett volna kifizetnem, ha megrendelem (pedig egyébként sem olcsó mulatság). Ő hozta el nekem az útibőröndjében, mert megértő a mániáim iránt. 

* Az írónő életműve köré még nemzeti parkot is építettek.

** Puszta kézben tartása erősíti az izmokat. Óriási vállalkozás volt Ilze Muellertől nekimenni ennek a monstrumnak. Amely egyébként kiváló eséllyel indulhat 2014 legbénább borítójú könyveinek versenyén. Még mindig nem tudom, miért nem lehetett arra a nőre bízni a címlapképet, aki a belső illusztrációkat készítette. Igaz, hogy az illusztrációk már hatvanévesek, de a rajzoló él, virul, rajzol – és szenilisen is nyolcvanszor jobbat tudna rajzolni, mint ez a borzalom. Mihelyt megkaptam a könyvet, azonnal vittem a könyvkötőhöz. Most egyszínű bordó borítása van, kiváló minőségű, sok-sok olvasást ki fog bírni.

*** Más kérdés, ugye, hogy mekkora piaca lenne. Az angol fordítás valószínűleg azért készülhetett el, és azért éppen ott, ahol készült, mert:
1. Az amerikaiak számára összeköthető a saját XIX-XX. század fordulóján élt íróik (pl. Laura Ingalls Wilder) életművével. A XIX. század második felének egyre nyugatabbra haladó amerikai telepesei hasonló életmódot folytattak, hasonló problémákkal küzdöttek, mint Annele családja – leszámítva, hogy ahol az Ingalls családnak szabad préri nyílik, amelybe legfeljebb időnként kellemetlenkednek be az indiánok, és akkor se nyitják ki nagyon a szájukat, ott az Avots családot szűk kis tanyaudvarok, apró birtokok zárják-fojtják, és még az eke sem sajátjuk, amellyel dolgoznak, nemhogy földjük lenne.
2. Elég rendesen vándorolnak kifele Lettországból is nyugatra, és aki ott marad, esetleg angol nyelvű házastárssal, lettül már nem tudó gyerekekkel, az bizonyára nagyon örül neki, ha a hajdani hőn szeretett klasszikus regényt angolul is odaadhatja a szerettei kezébe.
Hát nálunk ebből egyik se érvényes. 
És már Brodszky Erzsébet se él, hogy hősiesen mégis lefordíthatná. :(

**** SPOILER Ideértve azt, hogy ötévesen szó szerint magától megtanul olvasni, sőt van képe megkérdezni, hogy mit jelent az a szó, hogy „lélek”. És ezen szent borzadállyal felháborodnak, és mindennek elmondják az anyját, hogy hogy engedhet ilyeneket a gyerekének. Az anyja pedig megbünteti, amiért elvette az énekeskönyvet! Eszem megáll. 

***** Ezekről addig-addig olvasott az ügyeletes olvasó, hogy egyszer csak elkezdett rozskenyérért járni a pékségbe. :) Szerencsére Szolnokon lehet kapni (majdnem) tiszta rozsból sütött kenyeret. Jó lapos, mert a rozslisztből készült tészta nem kel meg, viszont nagyon finom.

Ezt 2016. január 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Ytterli, St. Paul, 2014. 672 oldal, Ilze Mueller fordítása, Džemma Skulme illusztrációival

Nem mese, hanem prófécia (Dmitri Merejkowski: Atlantis / Europe)

west.jpgSok-sok mítosz, rettenet mennyiségű művelődéstörténet, Dosztojevszkij-idézetek kocsiderékszám, és persze a világbéke.
Nem is csoda, 1930-ban írta Mereskovszkij ezt az esszékötetet. Mert a műfajára jobb szó nincs. Aki olvasta a Kelet titkait,* az tudja, miről beszélek: cselekmény nincs, elmélkedés van, minden fejezet apróbb-nagyobb, számozott gondolatfutamokból áll, aztán valahogy csak eljutunk A pontból B pontba. Eleinte kicsit fárasztó követni, de nem nehéz megszokni, viszont 450 oldal, az azért már sok belőle.

De ne nyávogjak. Mereskovszkij akkor is érdekesen ír, ha éppen véletlenségből semmi tétje nincs a szövegének. „Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske”-szerű könnyedséggel dobja össze az aktuális kisesszét óegyiptomi novellisztikából, prekolumbián kori perui építészetből, platóni dialógusokból, bibliai és sumér vízözöntörténetekből meg egy-két Karamazovból, hogy a végére az olvasónak már halvány fogalma sincs, hogy jutottunk el az azték piramisoktól Euripidészhez, és a biztonság kedvéért még egyszer végig kell olvasnia az egészet. Főleg, ha ez éjjel 11-kor történt.
Ezért haladtam ennyire lassan ezzel a könyvvel, nem másért. Mert különben borzasztó érdekes az egész, egy csomó olyan mítoszt felhoz, amit nem is ismertem, vagy ismertem, de eszembe se jutott volna ebből a szögből nézni, ilyen összefüggésben, amilyenben ő vizsgálja. Nagyjából tudtam követni, de azért végig kéne már olvasni Kerényi Mitológiáját tisztességesen, nemcsak úgy bele-belekapva, fontos dolgokat beszélnek ezek a háború előtti tudósok. (Frissítés: megtörtént.)
Meg fontos őket kritikával is kezelni. Lassan ez a készségem is kifejlődik már…

Mondom: Mereskovszkij akkor is érdekesen ír, ha éppen véletlenségből semmi tétje nincs a szövegének. Na de nem is lenne Mereskovszkij, ha tétje nem lenne! Ez három szót nem tudott csak úgy l'art pour l'art leírni. Nem mese ez, gyermek. Nem, hanem prófécia. És a hatása alá lehet kerülni még akkor is, ha vitatkozik vele az ember.
Egy pillanatig se azért mesél Mereskovszkij Atlantisz pusztulásáról, mert őt olyan nagyon izgatják az elmúlt korok. Őt leginkább a saját kora izgatja. Nem régészeti műkedvelésből mesél Atlantisz pusztulásáról, és igazolja az ősi kontinens létét történelmileg, teológiailag, földrajzilag, fizikailag, apokaliptikailag meg anyámtyúkjailag, hanem azért, mert 1930-at írunk, túl vagyunk egy világháborún, és erőst gyün a másik, mánpedig akkor az egész emberiség fejére esik a következő apokalipszis, és bizony mondom nektek, ahogy az első emberiség elpusztult, úgy el fog a második is. És ettől azért úgy egyben van kicsit az ember gyomra olvasás közben, még akkor is, ha így hatvan évvel a II. világháború után azért már lehet gyanakodni, hogy túléltük. Nem olyan biztos az.
Mereskovszkij nem holt anyagként használja sem a mitológiákat, sem a szent könyveket. Nem állítja őket piedesztálra, nem tekinti őket megváltoztathatatlannak, egy darabból öntöttnek. Nála minden élő, változó, új összefüggésekbe illeszkedő. Még attól se fél, hogy ellentmondjon saját magának.** Itt semmi sem monologikus, itt minden dialogikus: összeereszti a különböző kultúrákat, aztán lássuk, mi jön ki belőle. Hát ölég vadak jönnek ki belőle, boldogabb időkben megégették volna a prófétát a könyvével együtt, de nem mondom, hogy nem tetszett, azt távolról sem mondhatom.
A legjobb amolyan „hiszem is, nem is”-hozzáállással olvasni ezt a könyvet: elég nyitottan arra, amit Mereskovszkij kitalál összemozaikol a kultúrákból, de óvatosan is, mert nem mind ógörög, ami törött amfora. Mert azt is meg kell említeni, hogy sokat tanult ám Mereskovszkij Bachofentől, jót is, rosszat is. Pl. azt, hogy ha a források ellentmondanak az okfejtésének, ám vesszenek a források.***

De ez a sok hiba mind éppen csak egy pontnyi levonást ér. Nagyon érdekes, nagyon informatív, nagyon tiszteletre méltó vállalkozás ez a kötet, nem is adom senkinek, a tartalmát (kellő kritikával) még sokszor fogom felhasználni. Azt pedig el kell ismerni, hogy akármilyen vadakat állítson Mereskovszkij, kártékonynak a legkevésbé se kártékony, elvégre mi jön ki minden okoskodása végén? A világbéke.
Kár, hogy nem hallgattak rá. 

* Igen, a Kelet titkai ennek az előző része. Igen, ők trilógiát alkotnak, Az ismeretlen Jézussal együtt, amelyet szintén el fogok olvasni, majd a jövő nyáron, addig pihentetem. Magamat. Amúgy meg tudja valaki magyarázni, hogy van az, hogy a trilógia első és utolsó kötetét lefordították magyarra, a másodikat meg Amerikából kellett beszereznem (hála és köszönet érte a kolléganőmnek, aki ezt is elhozta az Annele-trilógia mellett!!!), holott a háború előtt, amikor ez megjelent, egész Európában Mereskovszkij folyt a csapból is?! Nálunk is sokat és sokan olvasták. Ha a harmadik kötet átment a cenzúrán, ez ugyan miért nem?!
** Amennyiben bárki olyasmivel találkozik olvasás közben, ami sérti, ha nem is az érzékenységét, hát a hitelességérzetét (pl. gonosz indiánok, akiket a jó keresztény spanyolok kénytelenek voltak legyilkolni), nyugodjon meg, olvasson tovább, a következő fejezetben az ellenkező látószöget is meg fogja találni. Ez az egyik oka annak, hogy olyan könnyű a Mereskovszkij hatása alá kerülni. Még az ellenérvet is elmondja saját maga.
*** Simán bebizonyítja az ősvallás anyaistennőjének meglétét és jelentőségét abból, ahogyan az ókori kultúrák rendre nőneműnek tekintik a földet. Nem is lenne vele semmi bajom, de legalább megemlíthetné, hogy speciel Egyiptomban az ég volt nőnemű, a föld pedig hímnemű. Csak annyit mondana róla, hogy „így volt, de ez most nem érdekes”. Ennyit se mond, elegánsan elhallgatja. Vagy összekapcsolja a homoszexualitást Platón androgün lényeivel, és állandóan úgy hivatkozik egyikről a másikra, mintha nem tudná, hogy pont az androgün lényekkel magyarázta Platón a HETEROszexualitás megjelenését. No meg ajánlom figyelmetekbe ezt a tévedését. Aki ekkora célt tűz ki maga elé, minek hagy támadási felületeket?

Ezt 2016. június 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Steiner, New York, 1989. 450 oldal, John Cournos fordítása

Művelt, misztikus, pacifista, felforgató (Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij: Kelet titkai)

kelet.jpgAzt senki meg nem mondja, hogy mi a műfaja ennek a szövegnek, bár az „esszé”-be elég sok minden belefér. Az a fajta szöveg, amelybe nem érdemes csak úgy fejest ugrani, mert akkor katyvasznak tűnik, és csalódást okoz. Pedig távolról sem katyvasz. Szellemi játék, nagyon is megvan a maga logikája: a beavatás logikája ez. Hát mielőtt hozzáfog az ember, tényleg nem árt egy kis tréning. 

A legjobb, ha előtte átküzdi magát az olvasó az Egyiptomi halottaskönyvön meg Gilgamesen és társain, mert ezt a kettőt rengeteget elemzi, értelmezi a szöveg. (Úgyhogy most mégiscsak örülök, hogy elolvastam a Gilgamest meg az Agyagtáblák üzenetét.) Ha ez a kettő már megy, akkor Mereskovszkij tényleg üdítő esti olvasmány, kis szövegdarabokból összerakosgatva, amelyeket lehet folyamatosan olvasni, vagy éppen mindennap egyet-kettőt.

Olvasni, nem feltétlenül elhinni. Szabad nem egyetérteni vele, szabad egyszerűen csak kíváncsinak lenni, szabad elfogadni, szabad vitatkozni vele, szabad önellentmondást találni benne, szabad elmenni mellette. Megvan, honnan szedte Hamvas a műfaját. 
Ezekből a rövidebb-hosszabb töredékekből látszik, hogy hogyan íródott a könyv: mindennapos lelkigyakorlatként, mikor mennyi ideje/energiája volt Mereskovszkijnak, hol négy sorra, hol három oldalra elég. Így lehet az, hogy időnként egészen elrugaszkodott asszociációi támadnak, szegény olvasó meg pislog, hogy hogy a bánatba' is jutottunk az egyiptomi krokodilmúmiáktól a középkori liliomábrázoláshoz – és így lehet az, hogy itt-ott mintha ellentmondana magának, vagy finomabban szólva „sokat bíz az olvasóra.”
Igen sokat. Jókora műveltséganyagot mozgat igen könnyedén, és lábjegyzetről ne is álmodjunk.* A Bibliából onnan idéz, ahonnan éppen kedve van, aztán előszedi Hammurapi törvényeit, Lev Tolsztoj összes műveit és az ókori mezopotámiai siratóénekeket. De azért ha valaki soha életében nem olvasott Tyutcsevet, Blokot vagy a Feljegyzések az egérlyukból-t (töredelmesen bevallom…), vagy bármelyik másik idézett művet, attól még ne érezze magát rosszul: ami megérteni való van itt, azt nagyjából így is megérti. Csak a két könyv, amit fentebb említettem, az muszáj, azok nélkül én se értettem volna.

Igen, tagadhatatlanul van ereje a könyvnek. Igen, fontos olvasmány. Igen, misztikus is, de nem a szó köznapi értelmében. Misztikus, mert rejtett, beavatottaknak szánt tudományt ad át, és misztikus, mert az embernek az Istenhez vezető útjáról beszél. A két hagyomány, amelyeket kiválaszt, az egyiptomi és a babiloni, összekapcsolódik abban, hogy mindkettő egyenes vonalúnak tekinti az időt (tehát nem körkörösnek, mint az indiai vagy a tibeti), és élet-halál viszonyában sem ciklusokról, hanem egyszeriségről beszélnek.
Ez azt jelenti, hogy a halált az általa választott két kultúrában nem újjászületés követi, hanem feltámadás. Ez pedig minőségi különbség Mereskovszkij szerint. A test feltámadásának két ókori kultuszát részletezi: az Ozirisz- és a Tammúz-misztériumokat, és persze szépen meg is felelteti őket egymásnak. (Túl szépen is, de lehet, hogy csak nekem rossz a májam.) Miközben mindvégig megmarad a keresztény szemszögnél, és – ilyet most láttam életemben először – borzasztó ügyesen kapcsolja össze az egyiptomi-babiloni hagyományt a kereszténnyel. Amiket annyi vallástörténész úgy tekint, mint a keresztény vallás alapjainak szétrobbantóit, azokat Mereskovszkij éppenséggel megerősítésként használja.** Komolyan mondom, kalapot le.

Ahol hibázik, az az Ószövetség használata. Szegényt gyakorlatilag úgy forgatja, ahogy neki tetszik. Ha úgy esik jól, a saját álláspontja mellett talál benne érvet, ha amúgy, akkor a világromlás előképét és az apokalipszist látja benne. Na, ezt így nem illik. (És akkor még finom voltam.) Ezzel aztán felhívja a figyelmet arra is, hogy más forrásokat hasonló nagyvonalúsággal kezel: szépen kiszálazza belőle, ami pont őt igazolja. Persze nehéz tetten érni, hiszen felét se olvastam az idézett szövegeinek, de azért Hammurapi törvényeit a szelídség és emberszeretet mintapéldáinak tekinteni… öö… hát ahhoz elég sok mindent figyelmen kívül kell hagyni, ezt még én is tudom. Atlantiszt meg… hagyjuk… 

De közben annyira szép, amiről ír, annyira szükséges és fontos az a tudás, amelyet átad. Szeretetről, halandóságról, feltámadásról, a béke felsőbbrendűségéről, a halál legyőzéséről kevesen írtak ilyen jólesően, mint Mereskovszkij. (1925-ben! Szabályos lázadásnak számított, amit leírt, bátorság kellett hozzá! Kár, hogy nem hallgattak rá többen…) Érveket fogalmaz, amelyeket bátran fel lehet használni ma is, és nem avult el a mondanivalója.
Ami pedig külön is szép benne: nem egy meghatározott csoportnak ír, másokat kizárva, hanem hangsúlyozottan az egész emberiségnek. Szabályosan megszólítva éreztem magam. Ha kell, felforgató dolgokat ír (ujujuj, de még milyen felforgatóakat!), ám sohasem tiszteletlenül és sohasem sértően. Nem képmutató, nem szenteskedő, nem giccses – tiszta, komoly, erős.

Biztos, hogy olvasok még tőle. Lehet, hogy a trilógiáját is. És nagy kár, hogy a legtöbb művét a háború előtt adták ki utoljára magyarul. Valamint dühít, hogy ennek a könyvnek a párját, a Nyugat titkait meg éppenséggel soha ki se adták magyarul, és angolul is művészet beszerezni. Jó, tudom, az a könyv Atlantiszt állítja a középpontba – na és? Én szeretek fantasyt olvasni. És viccen kívül: ha Graham Hancockot kiadták, Mereskovszkijt duplán ki kéne…

Frissítés: Végül meglett az atlantiszos könyv, és érdemes volt megküzdeni vele.  

* Kivéve, ha az idézetek magyar fordítóit tartalmazza a lábjegyzet… 
** Az elsőtől még sose ijedtem meg, a másodiktól meg nem kezdtem erősebben hinni, de azért nem esett rosszul. Sőt. 

Ezt 2015. augusztus 15-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Holnap, Bp., 1992. 242 oldal, Schmidt József fordítása, Adamik Lajos átdolgozásában

Mereskovszkij és a karácsonyi fegyverszünet

2016. június 18. 

Segélykérés a Molyon

    Mereskovszkijt olvasok. 1930-ban íródott könyvében újabb világháborút jósolt – valamit tehát tudott. Óriási a műveltsége, és nagyon a hatása alá lehet kerülni. De időnként olyan vadakat ír le, hogy a fülem kettéáll, és nagyon szeret csúsztatni, hogy csúnyábbat ne mondjak.
    Egy helyütt beszél a békéről, amely a görög városállamok között volt érvényben minden évben augusztustól októberig. Biztos én emlékszem rosszul történelmi tanulmányaimra, de nekem csak az olimpiák idejére kötött béke rémlik. Volt ilyen is?
    És aztán még valamit ír: hogy az első világháború idején a harcoló felek másfél napra békét kötöttek. Ilyet meg holtbiztos nem olvastam még sehol. Nyomát sem lelem most az általam hozzáférhető forrásokban. Viszont az is igaz, hogy 1930-ban leírni ilyesmit elég feltűnő lett volna, ha nem igaz, hiszen még elevenen élt a háború emléke.
    Történész molyok, mit szóltok?

– — – —
    Az egyikre jött válasz, ne_zavarj molytárstól: 1914 karácsonyán másfél napra valóban fegyverszünetet kötöttek a nyugati és a keleti fronton is, bár sajnos nem mindenki tartotta be. A további években is történtek hasonló kezdeményezések, de nem lett foganatjuk, leginkább azért, mert rájöttek, hogy ha sokat szüntetik a tüzet, a katonák maradék kedve is elmegy a háborútól. A másikról nem tud senki. 
    Most, hogy ez feljött, eszembe is jutott, hogy láttam én egy ezzel kapcsolatos gyönyörűséges reklámfilmet tavalyelőtt (ha minden reklám ilyen lenne, semmi bajom nem lenne velük).
    (NB.: A Sainsburynek a citromkrémje is jó.)

Nagyon középkori és nagyon modern (Eckhart mester: A Teremtés könyvének magyarázata)

eckhart.jpgIsmét egy pontozás nélküli értékelés.
Aki most szeretne elkezdeni Eckhart mestert olvasni, ne ezzel kezdje. Nekem se ezzel kellett volna, határozottan nem. Pedig tény, hogy érdemes olvasni. Nagyon nehéz, de érdemes.

Én úgy tanultam, hogy a bibliai szövegértelmezésnek négy fajtája (szintje?) van: megtalálni a szó szerinti (testi) értelmet, aztán van a morális, az allegorikus és az eszkatologikus értelem.*
Ami azt jelenti, hogy a szöveget lehet olvasni
1. „önmagában” (ezt azért itt erősen kétségbe vonnám, de erről később), saját összefüggései szerint – ez a szó szerinti értelem –, aztán lehet belőle
2. az „itt és most”-ban való cselekvésre nézve erkölcsi következtetéseket levonni (mit mond nekem ez a konkrét igevers, hogyan kell ebben a konkrét helyzetben cselekednem) – ez a morális értelem –,
3. elvont filozófiát alkotni belőle – ez az allegorikus értelem –, és
4. a Végső Időről való elmélkedéseket alkotni belőle – ez az eszkatologikus értelem. Illetve az utolsó helyett szoktak még misztikus értelmezésről is beszélni, Eckhart mesternél inkább erről van szó.

Ő pontosan ezt csinálja. Elsősorban a szó szerinti értelemre koncentrál, szerintem a műnek legalább a fele erről szól, nagyon mélyen belemegy, még nyelvészetileg is abba, hogy miért az egyik szó áll előrébb a Bibliában, miért nem a másik. Ilyenkor az embernek megfordulhat a fejében a „minek”, de csak addig, míg a legváratlanabb ponton nem „robban” a szöveg, és von le olyan kacifántos következtetéseket, hogy az ember füle kettéáll. A „mit csinált Isten a teremtés előtt”-típusú kérdésekre időnként lélegzetelállítóan modern (sőt veszélyes) válaszokat ad így a XIV. században. Nem utolsósorban pedig felhívja a tisztelt XXI. századi olvasó figyelmét arra, hogy a strukturalista szövegértelmezést** nem száz éve találták fel. Kicsinykét régebben.
Irdatlan műveltséganyagot használ fel mindehhez: az Ó- és Újszövetségből egyaránt akkor és onnan idéz, amikor és ahonnan ő akar, de bármikor eszébe tud jutni egy odaillő idézet Szent Ágostontól, Maimonidésztől (szégyen, nem szégyen, róla sose hallottam) vagy egyéb egyházatyáktól. De ha kell, belevonja a válaszokba a kor természettudományos műveltségét is (amely szintén meglepően fejlett lehet annak, aki nem készült fel rá, hogy miket tudott a középkor a csillagászatról).
Igaza van az utószónak abban, hogy ugyanolyan összegzője a középkor műveltségének, mint Dante. Viszont pont ezért időnként nagyon durván elrugaszkodik a bizonyos szó szerinti értelemtől, és nem mindig akkor, amikor bevallottan kéne… na de pont olyankor a „legeckhartmesterebb”. Ezektől lett klasszikus, gondolom. De nem mindig figyelmeztet rá, hogy ez már az elvont-allegorikus értelem. A morális értelmezésre viszont mindig felhívja a figyelmet; azokat a részeket sokkal könnyebb is olvasni.

Nem szabad belőle egyszerre sokat olvasni, szépen beosztva jó sokáig elég. (Pedig milyen rövid! És abból a százharmincnégy oldalból is majdnem húsz jegyzet meg utószó! Plusz még illusztrált is!) Nem érdemes átfutni a bekezdéseket, viszont igenis érdemes többször, lassan elolvasni őket.
A cím egyébként erős túlzás: nem az egész Teremtés könyvét magyarázza a könyv; az első igeverseket szinte szavanként, aztán ahogy halad a vége felé, egyre jobban szelektál. Ez önmagában cseppet se baj (karácsonyig se értem volna a végére különben), de hogy pont azokat a verseket hagyta ki, amelyekre a leginkább kíváncsi voltam, attól kicsit morogtam magamban. Pl. a Ter 1.27-et, amely az ember teremtésének kevésbé ismert változatát tartalmazza (férfi és nő egyszerre teremtődik, mindketten Isten képére), azt amúgy elegánsan „elfelejti”.

Ha valaki oly elvetemült, hogy ezek után még szeretne hozzáfogni, annak van egy javaslatom. Tessék a legelején előszedni egy A/4-es papírt, és elkezdeni írni rá a szövegbeli ellentétpárokat. Ég – föld, szellem – anyag, értelem – érzelem stb. De ne így, vízszintesen, hanem függőlegesen: felül az ég, alul a föld, ahogy Eckhart mester tanítja, hogy mi számít felsőbbrendűnek, mi alsóbbrendűnek. Aztán mellé a következő ellentétpárt ugyanígy, és láncot csinálni belőlük, szép folyamatosan. Eszement dolgok fognak kiderülni belőle, ahogy a szöveg motívumai sorra beleilleszkednek a rendszerbe. Nemcsak arra jön rá így az ember, hogyan gondolkodott a késő középkor, és miért gondolkodott úgy – hanem arra is, hogy ez a gondolkodásmód bőven fellelhető a mi világunkban is, csak már a „miért”-jét felejtettük el. Egyszer kell megcsinálni (én egy Shelley-szöveggel csináltam meg évekkel ezelőtt), utána minden hasonló szövegnél egyaránt automatikusan és kitűnően fog működni.
Módszer haladóknak: Aztán tessék az ellentétpárrendszer egy-két tetszőleges láncszemét megforgatni, hogy ami eddig alsóbbrendű volt, most az legyen felül, és írni belőle egy új szöveget, aztán karba tett kézzel nézni a hatást. Csak saját felelősségre. 
Módszer még haladóbbaknak: Tessék egy-két tetszőleges láncszemet kiszedni a rendszerből, kijelenteni, hogy nem is illik bele, sőt nem is lehet őket alá-fölérendeltségi viszonyba helyezni, hanem legyenek inkább egymás kölcsönös kiegészítői. Némi forradalom előfordulhat mint következmény. De az is lehet, hogy megégetnek érte.
Ha valaki még nem tudta volna: a világ legveszélyesebb emberfajtája a bölcsész. 

Bocs, befogtam. Most nem bírtam megállni, de becsületszavamra, legközelebb valami sokkal egyszerűbbet olvasok. 

* Remélem, jól emlékszem…
** Az a fajta irodalomértelmezés, amit sokkal gyakrabban szeretnék látni: amikor nem arra koncentrál az olvasó, hogy „mit akart ezzel mondani a szerző, hogyan utal ez a szerző életére”, sem arra, hogy „hogyan tükrözi ez a korszakot, amelyben született”. Hanem építménynek tekinti a szöveget, amelyben ide-oda lehet mozogni, kapcsolatokat keresni, motívumrendszert felfedezni, megmagyarázni, hogy X azért mondta ezt, mert húsz oldallal korábban az történt, hogy… vagyis önmagában értelmezni a művet. Ritkán csinálok ilyet (én egy negyedik módszert szoktam követni), mert ezzel az összes könyvet szétspoilerezném; ez akkor jó, ha más is olvasta az adott könyvet, és szeretnéd vele megbeszélni.

Ezt 2015. augusztus 2-án írtam. 

Kiadási adatok: Helikon, Bp., 1992. 134 oldal, Nagy András illusztrációival

süti beállítások módosítása