Hogy egy örökbecsű klasszikust idézzek: „Nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára képregényt.” Hogy melyik részben hangzik el? Ööö… hát valamelyikben biztosan, ott lesz az elején. Vagy a végén.
Azért vannak ám élénk emlékeim a gyerekkoromból. Nils Holgersson, Góliát, Kockás minden mennyiségben (Artúr!!!), aztán Bucó, Szetti, Tacsi… de hát ez nem az a kategória. Kíváncsi voltam, milyen egy felnőtteknek szánt képregény, amely ráadásul egy Hoffmann-elbeszélés (romantika kori horror) címét viseli büszkén. Lássuk.

Az egyes fejezeteket bevezető képek: hátborzongatóan gyönyörűek. Azokat szerettem a legjobban. Festményekként akármelyik galériában ki lehetne őket állítani, simán kifizetném a belépődíjat értük. Jó sokáig el lehet őket nézni, találgatni, melyik szimbólum mit jelenthet. (A homokóra vagy a lakat azért elég egyértelmű…)
A többi képet is érdemes figyelmesen nézni, vannak rajtuk néha bújtatott utalások, amelyeket jó felfedezni, megfejteni. Ami nekem egyébként nem mindig sikerült, mivel elsősorban azt a XX. századi nagyvárosi amerikai kultúrát idézik, amellyel én sose voltam szoros barátságban.*

Úgy általában ez a könyv nekem több helyütt túl amerikai volt ahhoz, hogy élvezzem, de szerencsére a szöveg többnyire időben átváltott Shakespeare- meg Biblia-idézetekre, olyankor megnyugodtam. Sőt még Dante öngyilkosai is belekerültek. Értékeltem.** A képeken pedig nem tudott nem középpontban lenni a Sandman, hiszen róla szól az egész, az ő alakja pedig nagyon tetszett. Először is meglepődtem azon, hogy – bár tud kegyetlen lenni – itt ő a jó. Hoffmann után nem erre számítottam. Aztán a köpenye sötétkékje kivételesen jólesik a szememnek, gyerekkorom óta szeretem ezt az árnyalatot, bármit képes vagyok megszeretni érte.*** Mellette a fekete és a sárga – tökéletes.

A történetet az elején nem nagyon értettem, többször is vissza kellett lapozni, de aztán sínre kerültek a dolgok. A végkifejletet sejtettem, aztán mégis jól meglepődtem, ezzel nincs baj. 
Amiért levontam azt a pontot (ismételten átlagolásnak köszönhetően: élmény – nyolc pont, mű minősége – tíz pont), az a sok vér és erőszak. Tudom, hogy van vér és van erőszak a világban, eszemben sincs letagadni, csak nem szeretem, mikor öncélúan folyik az egyik, és művelik a másikat. Mint mikor az ember klasszikus amerikai horrort olvas, és egy darabig szereti, de egy idő után belopódzik a műélvezetbe a gondolat, hogy „a kutya is jó dógába vész meg”, vagyis hogy ha nincs külső ellenség és különösebb belső elnyomás, valamitől csak be kell tojni a hosszú téli estéken, hát kitaláljuk a horrort. Abban a korban, amikor Magyarországon, mondjuk, a nagyrévi arzénes gyilkosságok pere folyt. Tessék ránézni a tisztes fejkendős nénikék arcára a korabeli képeken, ott a horror.
Tudom, persze: amit ezek az amerikaiak megjelenítenek, az a tudattalan ösztönvilág borzalmas felszabadulása, és különben is mindannyiunkban ott lapul ez az őrület, amely felforgatja a világot kacagásával – frászkarikát. Na de mindegy, most csak zárójelben vitatkozok, és a fentiek nem vonnak le a jelen mű értékéből. Annál is inkább, mert amikor már tényleg elegem lett belőle, és azon gondolkodtam, mi a fenét lehet ezek után végkifejletnek megtenni – akkor kaptam egy olyan végkifejletet, amely úgy tudta helyrerakni a dolgokat, hogy közben nem mondott édes-mézes hazugságokat. Ez pedig nagyon jólesett.

Úgyhogy most egy időre Isten veled, Sandman, de biztosan találkozunk még. 

* Úgy őszintén nálam Faulknernél nagyjából véget ér az amerikai irodalom (bocs), legfeljebb apróbb kirándulásokat teszek arrafelé (Isaac Bashevis Singer, Toni Morrison, George R. R. Martin… kb. ennyi). Érdekes módon, bár csekély a filmes műveltségem, a szuperhős-filmeket mégis megnézem, úgyhogy tudtam értékelni az ilyen poénokat, hogy „Batman? Nem, hajnali fél négy van, ilyenkor melózik”. De a slágerszövegek vagy John Constantine alakja például szinte semmit nem mondott.

** SPOILER! És árulja el valami ügyes Gaiman-rajongó, hogy amikor a Sandmant bezárják az üvegbe, akkor az is Hoffmann-idézet, ugye? Anselmus is kristálybörtönbe kerül. De erre nem találtam utalást a végjegyzetekben.

*** De úgy higgyétek el, hogy még a szolnoki vasúti pályaudvar padjait is, amelyeket újabban pont ilyen színűre mázoltak.

Ezt 2015. szeptember 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Anna Brigadere, a lettek klasszikusa írta ennek a filmnek az alapjául szolgáló mesedrámát, amelyet 1903-ban mutattak be először. A letten kívül még angol fordításban lehet hozzáférni, ha NAGYON nagy szerencséje van az embernek, meg türelme kivárni azt a szerencsét. Nekem volt, itt írtam róla.

Lett-csehszlovák koprodukcióban készült a filmfeldolgozása 1985-ben, és állítólag az egész keleti blokkban vetítették. Úgy néz ki, nálunk sajnos nem. A kisfiú neve lettül Sprīdītis, csehül Malíček, németül Däumling. Nálunk nem is tudom, mi volna a megfelelője, talán Hüvelyk Matyi. Itt rövid összefoglaló látható a filmből, Imants Kalniņš gyönyörűséges zenéjével. Az ének szövegét nem értem, de a hangzása annak is szép. A hozzászólásokban németek, oroszok rajonganak érte. Nekünk meg nem jutott. 

Egy darabig az egész filmet is meg lehetett nézni a YouTube-on németül, míg le nem vették onnan. Pedig még az én őskőkori némettudásommal is érthető volt, főleg a történet hozzávetőleges ismeretében. Amely nemcsak hogy nem bonyolult, még ismerős is lehet a magyar olvasónak, hiszen olyan népmesék alapján készült, amelyeknek egész Közép- és Kelet-Európában ismertek a változatai. Szerepel benne szegény árva kisfiú, gonosz mostoha, megmentendő (ám igencsak gőgös) királykisasszony, sűrű erdő, mindenféle lénnyel, köztük Szélanyával és Erdőanyával (ők speciel a lett mitológia részei, de a magyar nézőt se lepi meg, hogy a Sprīdītisnek varázstárgyakat adnak jutalmul), valamint nem erővel, hanem ésszel legyőzendő ördög. A háttérben meg ott a lett táj, amelyet nagyon szeretnék egyszer élőben látni. 

A gonosz lényeket zenével lehet legyőzni (nem is akármilyennel). Ő az emberevő óriás, ő meg az ördög (nekem a zenének ez a változata tetszik jobban). És ő az, aki segít legyőzni őket: a jóságos Erdő Anya, erősen a nyolcvanas évek stílusában. 

Szóval bűbájos mese ez, aranyos főszereplőkkel, gyönyörű zenével, népi humorral, néphagyományokkal. A lettek azóta is minden karácsonykor előadják, imádják, operát írtak belőle, még szobrot is állítottak a figuráknak. (Sprīdītis természetesen a kisebbik.) Ha valaki megtalálja, ne hagyja parlagon heverni. 

Ja, és Anna Brigadere önéletrajza sem utolsó. És kicsit egyszerűbb megvásárolni, mint a drámáját.

„Uram, egy Jónás nevű ember várja önt a hallban.”
(Én kérek elnézést.) 
Ahogy a fenti mondatot (sajnos nem saját poén), a Babits-szöveget is igazából hangosan érdemes olvasni. (Személyes ajánlásom: „gyereknekmesélős” hanglejtéssel tessék!)
Elég rövid hozzá, hogy az ember ne sajnálja tőle az időt. Úgy nevet rajta a legjobbat. Mert ezzel másképp, mint (legalább befelé, némán) nevetve, nem érdemes foglalkozni. Úgy viszont… :) 

Én kettő dologtól vagyok oda, valahányszor olvasom. Az egyik, hogy milyen ügyesen idomítja Babits a bibliai szöveget (amelyet sokszor szó szerint idéz) modern európai rímbe-ritmusba, hol a bibliafordítások archaikus magyarságával, hol pedig teljesen hétköznapi nyelven, hol keverve a kettőt egymással, mindig hajszálpontosan eltalálva a helyes szót. Az igen. 
A másik, az természetesen a cethal belsejében töltött idő. Nagggyon. Azt a részt a Bibliából kifelejtették, úgyhogy Babits ki tud bontakozni. Ahogy szegény Jónás fullad és éhes, de közben émelyeg, és utálja, hogy minden puha és büdös, és úgy általában a lehető legalantasabb helyzetben van, ami elképzelhető – közben pedig a zsoltárok nyelvén őszinte, bűnbánó, alázatos imát mond (üvöltve és vonítva) Istenhez… Senki se tudja ennyire szoros kapocsba fogni a legrútabbat és a legszebbet. Az pedig a mai napig mindig nagyot üt, amikor azt mondja: „De te se futhatsz, Isten, énelőlem”… 
Meg az is, ahogy a cethal kihányja, „vért, zsírt, epét okádva körülötte”. 
Itt tényleg semmi mást nem csinál Babits, csak érzékletesen megjeleníti, hogyan távozhat valaki a cethal gyomrából. Hát nem vasalt ingben meg nyakkendőben, az biztos. 

Annyira lüke ez a Jónás, annyira esendő, annyira emberi, még kicsinyes is és bosszúvágyó, de hát ha az Úristennek pont ilyen szolga kell… Azt viszont fenntartom, hogy az Úr nagyon kiszúr Jónással… Babitsnál jobban, mint a Bibliában… és még ki is oktatja hozzá… na de hát ez egy másik mese. 

Pontszám: 10/10

Ezt a szöveget 2015. szeptember 14-én írtam. Azóta háromszor olvastam újra, 2016. szeptember 28-án, 2018. szeptember 26-án és 2020. június 1-én. Még mindig nem tudom kívülről. Azért már haladok.

Nem könnyű olvasni ezt a könyvet, ha az ember feltételezi, hogy minden, amit olvas, (a mű világán belül) igaz.
Nagyon könnyű olvasni, ha az elején észreveszi, hogy itt mindenki mindent puszta pletykából tud, amelyek egymásnak is ellentmondanak, azért, mert ők pletykák. És úgy is kell komolyan venni őket.
Egymást megérteni véletlenül se próbálják az emberek, bár azt nem lehet mondani, hogy nem figyelnek egymásra, óóó, nem, hát ezek egyebet se csinálnak, csak figyelnek: akármit tesz valaki, azt holtbiztos, hogy legalább ketten hallják vagy látják, és a lehető legrosszabb következtetést vonják le belőle, mert mindenki a saját kis frusztrációit igyekszik kompenzálni. Érdemes olvasás közben elgondolkodni, vajon ki hazudik (magának vagy másnak), ki mondhat igazat, és ki az, aki egyszerűen csak beszél bele a világba – jó kis edzés a figyelemnek.

Nevetni való világ ez, pótcselekvésekkel tele, és legfeljebb csak azért mehet el az ember kedve a nevetéstől, mert ez a világ túlságosan hasonlít a sajátjára. De karikatúrának is vallja magát ez a világ (sőt: egy karikatúra karikatúrájának), hát nézd annak, hátha megnyugszol egy kicsit. Hiszen a karikatúra mindig túloz, bizonyos dolgokat mértéktelenül felnagyít, másokat szándékosan homályban hagy.
Itt a piszok van felnagyítva, mindig szem előtt tartva. A romlás, a rozsda, a szuvas fog, a por, az állott szagok, a csömör, az émelygés – azt emeli ki minden második bekezdés. Egy apró gesztusra (X. túl mélyen emelte meg a kalapját, Y. nem adta vissza a vizitet, Z. a könyökével hozzáért N. arcához) a legmélyebb szégyen vagy halálos sértődés a reakció. Hiszen ahol a város határánál ér véget a világ, ott minden csekélység mérhetetlen fontosságot kap. Hm. Biztos, hogy a nyájas olvasó ismerősei között nincsenek ilyen emberek? És vajon az ő beszédüket mindig komolyan kell venni? 

A legjobb: nézd az egészet bábszínháznak… Mert ha megsajnálod a szereplőket, ha azonosulni akarsz bármelyikkel, bizony rosszul jársz.

Ezt 2015. szeptember 22-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Nagyon szép. Nagyon melankolikus. Nagyon olasz. 
A cselekménye egyszerű (bár apa kalandregényként emlékszik vissza rá, de ő több, mint harminc éve olvasta), a hangulatáért éri meg hozzáfogni. Meg a történelmi hátteréért, aki azt jobban szereti. Nagyon pontos korrajzot ad az egységes Olaszország létrejöttéről, a lassú, de annál biztosabb változásról, az arisztokrácia szerepének csökkenéséről. Szükségszerű pusztulást ennél több szeretettel nehéz lenne megírni.

Nekem őszintén szólva kevéssé jött át a történelmi vonal, mert csak Garibaldira emlékszem nyomokban, Viktor Emánuelről meg annyit tudok, hogy szerintem is ronda az Írógép, viszont finom dinnyét ettünk a tetején. Kivételesen túl fáradt voltam ahhoz is, hogy a sűrűn előbukkanó lábjegyzeteket olvasgassam, pláne ahhoz, hogy utána is nézzek, melyik figurának melyik csatában milyen szerepe volt. De amit a történelmi háttér híján megértettem, az is elég volt ahhoz, hogy szeressem a könyvet.

Pedig úgy indultam neki, hogy nem fogom. És jó sokáig úgy is olvastam, hogy na, meddig tart ez még, mikor olvashatok valami érdekesebbet? De észre se vettem, és közben szépen, simogatva befont. 
Az idősödő, hatalmas termetű, óriási tekintélyű, ám gyengéd és udvarias, inkább oroszlán-, mint párducszerű herceggel (meg a kutyájával) már kezdettől fogva rokonszenveztem. Az a fajta latin egyéniség, akiről Szabó Ágnes nevű kedves rokonom szintén elmondhatta volna, amit egyszer Rómában mondott, hogy „ezek egy métert nem mentek arrébb kétezer év óta”. Az a pater familias. 

Azok a realista környezetleírásnak álcázott hangulatképek meg… azoktól kész voltam. Pedig milyen szomorúak, Istenem… Akár épületről, akár útról, akár állatról, akár rózsáról, akármilyen tárgyról van szó, itt minden a lassú, méltóságteljes hanyatlás jegyét viseli magán, minden múlik, minden szétesik, mindenen erőt vesz az idő. És mindent szeretünk, mert mindent annak a szemével látunk, aki ezt az egész életformát szereti, de látja a kikerülhetetlen pusztulását – és nem tudja eldönteni, hogy sajnálja-e.

Ez a könyv majd' háromszáz oldalnyi folyamatos búcsú, és a tárgyaktól szinte még nehezebb búcsúzni, mint az emberektől. De ettől nem lesz tragikus, csak szelíden melankolikus. Szinte még mosolygós is. Mint egy XIX. századi, halállal végződő olasz opera. (Be is kapcsoltam közben a Traviatát.) Napfényes kék olasz éggel és olajfákkal és fehér márvánnyal a háttérben.

Meg ragadós verejtékkel. Meg irtó sok szicíliai porral.

Mert közben természetesen a filmbe is bele kellett néznem, különösen, amikor rájöttem, hogy Burt Lancaster van benne (az Újra szól a hatlövetűt kb. tizenötször láttam, mivel boldogult úrfikoromban a Karl May-filmeken kívül összesen két western volt meg otthon videókazettán, és ez volt az egyik) meg Alain Delon meg Claudia Cardinale. Még nem néztem végig, de az első kockáktól kezdve szerettem. Azon kevés filmadaptációk egyike, amelyek hozzáadnak a könyvhöz, nem elvesznek belőle. Amelyektől hirtelen jobban látod a könyv tájait és szereplőit, és nincs olyan érzésed, hogy „de én nem így képzeltem el.” A kőszívű ember fiaival szokott úgy járni az olvasó, hogy amikor a filmet megnézi, onnantól nem Baradlaynét látja meg a fiait, hanem Sulyok Máriát, Bitskey Tibort, Mécs Károlyt, Tordy Gézát. Na, ez is ilyen film volt. Nem is gondoltam volna, hogy Burt Lancaster ilyen piszok jó délolasz arisztokrata tud lenni.

És még mindig nem dolgoztam fel azt a temérdek lepusztult házat, pattogzó festékű ajtót, málló erkélyt… poros, forró levegőjű, minden hősiességtől megfosztott, gyilkos csatajelenetet a közömbös hőségben… Minden és mindenki garantáltan, autentikusan tiszta por.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. szeptember 20-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Nagyon jó könyv, de (vagy talán: ezért?) nagyon nehéz írni róla.
Olvastam közben a Molyon az értékeléseket, hogy lehet-e ezeket a klasszikus japán elbeszéléseket gótikusnak tekinteni vagy sem. A kötet végére arra jutottam, hogy lehet – de ebből a gótikából a műfaj (vagy stílus? vagy mi?) XVIII-XIX. századi művelői sokkal többet értenének, mint mi. Én sem dicsekszem azzal, hogy hú, de mennyire átláttam minden összefüggést. De azzal igen, hogy amikor érzékelhetően azt várta az elbeszélő, hogy szoruljon a torkom – hát akkor szorult…

Amit biztosan tudok: hogy a novellák lélektani oldala rendkívül erős. Nem elemzik a szereplők lelkét – ellenkezőleg: attól nehéz őket megérteni, hogy a legtöbb esetben pusztán a cselekedeteiket látjuk, szavaikat halljuk. Hogy közben mi megy végbe bennük, arról egy árva hangot ki nem mondanak sem ők, sem az elbeszélő. Hogy nagyon is forrnak a finom, udvarias gesztusok, bájos mosolyok, meghajlások, apró megjegyzések fedele alá fojtott indulatok, arról kizárólag a legalább annyira váratlan, mint amennyire brutális végkifejletek tanúskodnak. 

Valószínűleg azért értjük ezeket az embereket nehezen, mert egy számunkra nagyrészt ismeretlen kultúra kódjait használják. Hiszen ők nyilvánvalóan kitűnően elvannak egymással, a legcsekélyebb utalást is azonnal felfogják (az erőteljesebb utalás meg már gorombaságnak számít), különösen nyilvánvaló ez az utolsó novella életmentős jelenetéből, ahol a lány nemcsak arra jön rá, mit és miért akar csinálni a fiú, hanem még arra is, hogy hol találja meg.

Én legfeljebb csak sejtettem, mi miért történik, ki kitől mit akar, miért, és miért pont ott és úgy tör ki belőle az indulat.

– Tudod, az emberek régen azt beszélték, hogy valahányszor ástak egy kutat, hangokat hallottak a föld belsejéből: kutyák, csirkék, emberek hangját, az ökrös szekerek kerekének nyikorgását. Lehet, hogy némelyik hasonló volt ehhez, amit mi hallunk most odalentről, ködön túlról, a partról ideszűrődni.

A szereplők mindig vágynak valakire, és egyikük sem kaphatja meg, amire vágyik, ezért pótlékot keresnek valaki másban, aki egy vagy más okból hasonlít az illetőre – és kész is a kísérteties hatás. Eldurvulni ott kezdenek a dolgok, amikor a pótlék (szinte azonnal) rájön, hogy ő pótlék, és ezt a helyzetet készséggel el is fogadja, épp hogy csak nem repes az örömtől. Legalább lélekben (de időnként testben is) aláveti magát a másiknak. A vágy mellett a másik borzasztó erős motiváció a szégyen, amelyet bármiféle jelentékenyebb deviancia kiválthat (pl. X nem szólt Y-nak arról, hogy veszélyes az út; vagy Z megevett két kekszet).

Amikor pedig a mélyben dúl a pszichológiai dráma, akkor a felszínen minden apróság jelentékennyé válhat. A bizonyos finom kis gesztusok vagy udvarias megszólalások. Egy napernyő színe. Egy bizonyos irányba fordított arc. Amit az elbeszélő elég fontosnak tart kiemelni, arra mindre gyanakodni lehet, hogy jelent valamit, de a rosseb tudja ezeknél a titokzatos japánoknál, hogy mit. Vagy akár valami teljesen hétköznapi látvány válik hátborzongatóvá, mert a szereplő tudattalanjában összekötődik két-három emlékkel, vággyal, szégyennel – de ezt az olvasó nem tudja, csak az eredményt látja, a hangulatot érzékeli. Az elbeszélő nem segít. Nem is ítélkezik. Csak közli, ami történik.

A földön ülő ember húzta meg a zsinórt, melyre felgördült a függöny. Legalábbis ő így látta.
Egy síremlék volt a hegyoldalba vésve, méghozzá egy igencsak nagy, bejárata két méter széles lehetett. Ez nem szokatlan errefelé. A hegyek telis-tele vannak ilyen síremlékekkel. A földművesek még savanyúság tárolására és zöldségek termesztésére is használják őket. Mindenesetre a függöny felgördült, és a fiatalember meglátta a színpadot.

Ezt bizony a XVIII-XIX. századi, angol vagy amerikai gótika írói is gyakran így csinálták. De nem feltétlenül hozzájuk kellett nyúlnia Izumi Kjókának (nem is néztem utána, hogy megtette-e). Elég volt neki Muraszakit olvasni. Pont ugyanezt játssza! Mondtam én, hogy a Gendzsi szereplői simán odaillenének azokba a fojtogató légkörű angol kastélyokba vagy amerikai nagyvárosokba!

Ráadásul még a korabeli hétköznapi japán életről is sok mindent megtudhatunk. Persze azt is úgy ábrázolja az elbeszélő, mintha tulajdonképpen minden olvasója tudná, miről van szó, neki csak éppen néhány ecsetvonást kellene odavetnie – de azokat odaveti, és ha én speciel nem is tudom, miről van szó, azért a mellékalakjai és a helyszínek leírásai színesek és elevenek az én számomra is.

Egyedül a fordítás miatt vontam le egy pontot. Tüneményesen rossz! (Igen, ez a kifejezés nem marhaság, hanem helytálló.) Nem japán eredetiből készült, hanem angol fordításból, ami önmagában nem lenne baj (legfeljebb az zavar, hogy egy helyen yardokban adja meg a távolságot), de angolosként elég érzékeny vagyok arra, hogy egy magyar mondat olvasásakor ne lássam mögötte az angol eredetit. A fordítónak dunsztja nincs például a magyar névelőhasználatról, szolgaian másolja az angolt; és sorolhatnám a hasonló alapdolgokat. Miközben kitűnő szóválasztásaival tökéletesen tud hangulatot teremteni, a fent említett apró finomságokat érzékeltetni, és időnként még tájszót sem fél használni a hatás érdekében!

Felhőfekete hajjal és barackszín köpönyeggel érkezett a kertbe a vihar, s a repcevirágok közt repkedő pillangók kísérték.

Mintha két fordító lett volna, egy vérprofi meg egy kétbalkezes.

Nem tudom, hogy a Gendzsi meg Freud ismerete nélkül mennyit értettem volna belőle. De aki egyszerűen csak különleges történetekre vágyik, és van egy kis érzéke a pszichológiához, szerintem olvassa bátran, érdemes!

Ezt 2015. szeptember 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Hát megtudtam azt is, milyen egy klasszikus észak-koreai elbeszélő költemény. :)
Pont olyan propagandisztikus, mint amilyennek képzeltem. De hogy (ahogy az utószó mondja) szocialista realista lenne?! Hogy Szemes Marit idézzem: „Eeez? Eeez nem!” Süket duma. Ez olyan romantikus, mint a huzat.

Azért választottam, mert egy angol nyelvű tanulmányban azt olvastam róla, hogy Észak-Korea nagy klasszikusa, amely a japánok ellen folytatott szabadságharcukról szól, amelyre későbbi művek épülnek, amelynek segítségével identitásukat meghatározzák, szóval nagyon sokat jelent nekik. Meg azért, mert azt is írták, hogy koreai mítoszok alakjai szerepelnek benne.

A Pektuszán (Pektu hegy) valóban szimbolikus-mitikus hegy Észak-Korea északi határán, és legalább annyit jelent az észak-koreaiaknak, mint ez a vers. Ő a „fehér fejű hegy”, aki a róla szóló költeményben személyesen is beavatkozik a rajta folyó csatákba.* (Sajnos korántsem annyiszor, ahányszor szerettem volna. Ennél sokkal több mitológiát is elviseltem volna, és a szövegnek se tett volna rosszat.)

Ó, Pektuszán, felhőkbe nyúlt orom,
mint legyező bordái összefutnak
markodba hegygerincek, csúcsodon
az örök idő vizei csobognak,
százezer éve nincs titok előtted,
látod a völgyi, apró falvakat,
szólalj, válaszolj, szent hegy, Pektuszán,
mit mutatott néked a pirkadat,
az első hajnal országunk felett,
míg a derengésben a Csanzi tóra
csüggtek sörényes, fehér fellegek?

A háttér: Korea háborúja a japán megszálló hadsereggel, kínai segítséggel. A hős partizánok belakják a hegyet, rá-rácsapnak a japánokra, és… és kb. ennyi a cselekmény, sok hóviharral, meneteléssel, tutajjal, golyószóróval, folyóval és heggyel.

Harc nélkül tünt az éj,
de pirkadatkor,
mikor még sejtelmesek a virágok
az ágyuszó a csendbe belevágott,
dörögve hirdette a rohamot.

A mű történeti hitelességét egyáltalán nem tudom megítélni, őszintén szólva nem is akartam, bár azért amit Csö Sza-he könyvéből tudok, az alapján végtelenül nyomorúságos életük volt a koreaiaknak a japánok alatt, nálunk kevesebbért is nekik mentek volna. (Az más kérdés, hogy azóta mit csinálnak a saját honfitársaikkal.) Ebben a korai időszakban, a negyvenes évek végén, amikor a költemény íródott, még nem egy meglevő és szilárd rendszert szolgált vele a költője, hanem egy olyan ideológiát, amelyben ott és akkor akár a becsületes emberek, becsületes költők is hihettek. Gondolom én. Mivel pedig ezt a becsületes költőt ’51-ben felrobbantották a japánok, hátha nem sejtette, hogy egy diktatúra fogja felhasználni a költeményeit. Bár… nem tudom. Egy másik, rövidebb propagandaverse is benne van a kötetben, az már a koreai háború idején keletkezett, Amerika-ellenes szöveg. Lehet, hogy mégis sejtette.

Az egész kötetet a klasszikus európai romantika közösségi vonulata hatja át. Komolyan mondom, tájidegenek voltak benne a golyószórók meg a kézigránátok. Kardot vártam volna, lovat és csákót, maximum ágyút. A természet dühöng, a hegy megszólal, minden fekete-fehér, csak jók és gonoszok vannak, minden lobog, de főleg a lelkesedés, az ellenség gyűlölni való, arctalan tömeg, arcuk csak a koreaiaknak van, és felmagasztosul a Nép (nagybetűvel), amint a véréből való vezért követi.
Biztos, hogy ez az eredetiben is megvan, mert így valósítja meg a propagandisztikus célt (és csak nem költötte teljesen újra Kuczka Péter az egészet), de az is holtbiztos, hogy ő is hozzájárult a költemény hangulatához rendesen. Mert nem létezik, hogy Te Gi-csen olvasta volna Petőfitől Az apostolt. Viszont nem létezik, hogy Kuczka ne olvasta volna, vagy ne számíthatott volna rá, hogy az olvasói ne ismernék. Nem idézi sehol, csak rendre úgy hajlítgatja a szöveget, hogy Petőfi költészetére rezonáljon az olvasó agya. És rezonál. Hogy ez mire való… abba inkább nem gondolok bele.

Völgyi városka. Éjfél. Üres utcák.
Alszanak házukban az emberek.
Az alkudozó kufárok becsukták
már boltjaikat. Vak ablakszemek.

Egyébként nagyon szép a fordítás, és a maga módján a mű is. Olyan tájleírások vannak benne, hogy még az én szívem is beledobban. A csatajelenetek izgalmasak, van hősiesség és önfeláldozás bőven, vér kevés ömlik, az is főleg a japánoké. A könyv szaga meg tiszta nosztalgia, gyerekkorom első könyvtára jut eszembe róla. A többit… inkább hagyjuk. Irodalmat akartam, megkaptam. De ő pontot tőlem egyáltalán nem kap. 

* Éghajlata egyébként igen szélsőséges, a hegytetőn nyáron húsz fokig megy fel a hőmérséklet, télen mínusz ötvenig is lemehet. Szóval nem lehetett piskóta az a hóvihar. Tetején, a kráterben látható ez a gyönyörű tó, a Cshondzsi (Mennyei-tó). A hegy alsóbb részeit sűrű erdő borítja, ezért is lehetett a háború idején valóban jó rejtekhely a koreaiaknak. Rajta is van Észak-Korea címerén, és ahogyan Te Gi-csen verse, úgy maga a hegy is a nemzeti identitásuk egyik jelképe. Természetesen tele van emlékművekkel, rendszeresen látogatják a turisták. De nem ők találták fel a spanyolviaszt: már több, mint négyezer évvel ezelőtt szent helynek számított, amikor Kodzsoszon, a Koreai-félsziget legkorábbi állama létrejött. Ez az állam kétezer évig állt fenn, és bár születésének dátumára nincs írásos bizonyíték, a koreaiak emlékezete ragaszkodik a dátumhoz, és onnan számítják az időt is. (Ezt se tudtam idáig.) Szóval a hegy térben és időben egyaránt Korea kezdetét jelenti. Viszont a dél-koreaiaknak körbe kell kerülni a fél világot, hogy meglátogathassák, mert csak a kínai oldalról mászhatják meg. Ezt nem kommentálnám.

A kép forrása: Wikipédia. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. szeptember 17-én írtam.

Töményen édes-illatos, mint a keleti csemege. Folyamatosan nyílik a rózsa, csordul a méz, illatozik a tulipán, szóródik a cukor. És mennyi arany, drágakő, igazgyöngy, mennyi büszke palota, titkos kincstár és nemes paripa! Régi keleti mesét vártam, éppen ilyen édes-illatosat, kinccsel-kalanddal telit, szerelmeset. Meg is kaptam.
Mégis meg tudom érteni, hogy ennyire nem olvassák. Mert mesének mese ez, de jóval több is annál, és nem enged ám be olyan könnyedén, ahogy azt a kisgyerekek elképzelik. Aki olvassa, hamar válaszút elé kerül: vagy módosít a kezdeti elvárásain, és a könyvhöz idomítja őket, vagy kénytelen félbehagyni.

Kb. az első harminc-negyven oldal a küszöb. Ha odáig nem jön rá az ember, hogy ez a szerelmes történet nem az a szerelmes történet, amelyet ő várt, akkor eddigre már piszkosul idegesíteni fogja, hogy a szereplőknek még mindig semmi nyoma! Ferhád az ötvenedik oldal táján bukkan fel, Sirinre a könyv feléig várni kell. Mire oda eljut az ember, addigra az elbeszélő még a világ teremtését is elmesélte (de a saját lelkének születés előtti történetét mindenesetre), dicsérte a szerelmet, a mestereit, Nagy Sándort (!), szerényen saját magát is, hatszor erőt kért az íráshoz, és lelőtte a történet végét.
Ami nem is olyan nagy gyilkosság, mert, mint olvasás közben kiderült, és az utószó is elárulja: ez kb. akkora spoiler volt a maga korában, mint hogyha a Hamlet első előadásának elején bekiabálta volna valaki, hogy hány halott lesz a végén. Ahogy Észak- és Nyugat-Európában ismerték Hamlet történetét, úgy ismerte a Kaukázustól Indiáig mindenki Ferhád és Sirin meséjét. Senki se arra volt kíváncsi, mi lesz a vége, hanem hogy hogyan dolgozza fel az aktuális költő.* Részben ezért is tehetett bele annyi kitérőt, leírást és elmélkedést, hiszen a korabeli olvasó ezeket értékelte. Meg persze a kalandokat is, mert abból is van bőven: sárkány, elrejtett kincs, varázstükör, csodálatos fegyverek, emberfeletti hős, tündérszülte hősnő, bölcs királynő, gonosz király, cselszövő vén banya. Már Benedek Elek is megmondta, hogy a magyar népmesék gyökereit keleten kell keresni. Itt az egyik.

Részben ezért. Részben meg azért, mert ez a történet egyáltalán nemcsak két szerelmesről szól, és szégyen reám, hogy ennek felismeréséhez a könyv háromnegyedéig el kellett jutnom, holott az elejétől kezdve éppen csak bele nem ordította a képembe. Nevái változata a Ferhád és Sirin-mesére nemcsak azért válhatott halhatatlanná, mert annyira szép és kalandos, hanem mert allegória. Platóni alapokra épült filozofikus regény. Igen, platóni, hiszen a középkori Közel- és Közép-Keleten többet olvasták az ókori görögöket, mint Európában. Onnan kaptuk őket vissza. (Igen, bizony ilyen békés hozadéka is volt a keresztes hadjáratoknak. A lovagok nemcsak öldökölni tudtak. A békés periódusokban tanultak is, és hazatérve hozták a görög írókat. Meg az őszibarackot.) Platónt csak a reneszánsz Európa kezdett olvasni – Neváinak viszont már a mesterei is oda-vissza ismerték.

Ferhád az emberi lélek, története misztikus történet. Eleve bánatra és szenvedésre születik, hiszen kiszakad Isten egységéből, és visszavágyik oda. Egy görög bölcselő – a hegy gyomrában évszázadokig életben maradt Szókratész – tanítja meg neki, hogy törekvésének eszköze a földi szerelem. Meg kell találnia a tökéletes szépséget, amelynek csodálata lehetővé teszi számára a tökéletesedést. Ez lesz Sirin. Ahhoz pedig, hogy az istenséggel való teljes egyesülés létrejöjjön, először szenvedések által kell megtisztulnia, majd át kell mennie a szörnyűséges halálon is, és csak akkor juthat el a paradicsomba. Sirinnel együtt (!).

Ezzel már érdemes részletesebben is foglalkozni. Meg is teszem, de előre szólok, hogy az spoiler nélkül nem fog menni, ezért lábjegyzetbe teszem az egészet. Akinek felkeltettem az érdeklődését a könyv olvasása iránt, az ne nézze meg.** 

Ezt még biztosan újra fogom olvasni. És még a mondott lábjegyzetnél is részletesebben fogok írni róla, de az nem most lesz. És nem is ilyen vázlatos-ismeretterjesztő módon. De ahhoz több Platónt kell először olvasnom. Tervben van.

Utóirat: Elfelejtettem mondani: ezt én az „A year of reading the world” című kihíváshoz olvastam, mégpedig Üzbegisztánhoz, mert Neváit tekintik az üzbég irodalom atyjának. Én meg, ha ismeretlen kultúra könyvét olvasom, szeretek klasszikust olvasni, az már garantáltan jó, a nép többi irodalma meg úgyis arra épül rá. Aztán utánanéztem, és jó páran kétségbe vonják azért, hogy Nevái anyanyelve, a csagatáj tényleg az üzbég közvetlen előzménye volna – vagy a többi közép-ázsiai nyelvnek éppen annyi köze van hozzá. Mindenesetre fél Üzbegisztán róla nevezi el a kulturális intézményeit. Már a szovjet korszakban kisajátították, és életrajzi regényt írtak róla. Úgyhogy a lelkiismeretem tiszta: nyugodtan lehet üzbég. 
Brodszky Erzsébetnek pedig győzelem legyen és dicsőség, amiért ezt a több mint tizenegyezer verssort lefordította nekünk!!! Még nyersfordításból dolgozva is óriási munka lehetett. A hatvanas években nem is létezett más nyelven teljes Ferhád és Sirin-fordítás, még oroszul sem. Szerintem ma se tengenek túl. Több mint valószínű, hogy ezért nincs rajta az 1001 könyv listáján, pedig különben ott volna a helye.***

* Az európai romantika pont ezt a mesekincset fedezte fel és dolgozta fel újra, a módszerrel együtt. Novalisnak vagy Jókainak ilyen töménységű a stílusa, ilyen indázók a mondatai, ilyen önálló életet élők a kitérői. Jókai egyébként ismerte a történetet, ha nem is pont Nevái változatában. Van neki Shirin című elbeszélése. Korábban nem ismertem, ma elolvastam: a szereplők egy kivételével stimmelnek, Ferhád próbatételei is visszaköszönnek, de Jókai egészen másra használja a mesét, mint Nevái – a romantikus őrült-zseni-művész hatalmát illusztrálja vele. Ami teljesen rendben is van. Az ilyen mesék mindig felveszik a feldolgozó kultúrájának vonásait.

** Szóval innentől SPOILER.
Az egy dolog, hogy jön ez a mocsok Hiszrav, és elválasztja a szerelmeseket. Már Hiszrav jövetele előtt egyértelmű, hogy ő csak eszköz: Ferhád és Sirin szerelme nem arra való, hogy beteljesüljön. Hiszen még csak egymásra se nézhetnek anélkül, hogy Ferhád el ne ájulna. Az a Ferhád, aki két perccel korábban egy szál csákánnyal vágott Szuezi-csatorna méretű medret a gránitsziklába. Később is jobban szeretnek egymás után epekedni, mint csinálni is valamit a találkozás érdekében. Sápur simán elsétafikál az ostromlott vár meg Ferhád sziklája között a szerelmesek levelezésével – most mennyibe telne akár Ferhádnak, akár Sirinnek ugyanez?! De Ferhádot jobban érdekli, hogy az éjszakai erdőben kínt kínra halmozzon, aztán meg a kilenc eget bámulja. (Ez a rész volt a kedvencem, ennek a jelképrendszerét egész könnyen meg tudtam fejteni.) Ez ugyanaz az éjszaka, amelyről kicsit nyugatabbra Keresztes Szent János ír: a lélek sötét éjszakája. A megtisztító szenvedésé. Ezek után már tényleg meg kellett halni neki… Amitől meglepődtem, hogy a többieket is ő váltja meg. Előremegy utat csinálni a paradicsomba. Az persze más kérdés, hogy az üdvözülés leírásával nem vagyok kibékülve. Ahhoz az erőhöz képest, ahogy Nevái a lélek születés előtti életét jelenítette meg, a halál utáni lét ábrázolása konkrétan nudli. Pedig mindkettőről ugyanannyi ismerete lehetett. 
Aminek némelykor nagyon örültem, némelykor némi üröm is vegyült az örömömbe miatta, az Sirin meseszála volt. Megvolt az esély rá, hogy puszta eszközzé degradálódik Ferhád történetében – már csak azért is, ahogy az iszlám kultúra a nőkkel bánni szokott, ugye. De nem. Az, hogy a beceneve Hold, és rengetegszer nevezik holdarcúnak, még csak annyit jelent, hogy ő a kapu, a közvetítő égi és földi között, hiszen a műnek a görög filozófiára épülő gondolkodásmódja szerint a Hold a legalsó égitest, félig-meddig még a földhöz tartozik, rajta keresztül lehet az égbe lépni. Ezt Ferhád az erdei jelenetben ki is mondja. De bizony Sirin is bejárja a szenvedés útját, meghal szerelméért, és elnyeri vele az üdvösséget. Az igazán nagy alkotások nemcsak magukon viselik kultúrájuk jeleit – hanem ki is lógnak abból. Még valami furcsát találtam a könyvben: motívumrendszerében a négy elem közül fontos szerepet kap a tűz és a víz, és arra számítana az ember, hogy Ferhádé lesz a tűz, Siriné a víz, de éppen fordítva történik. Ferhád a „vizes”, Sirin a „tüzes” jellem. Ferhád sír, Sirin gyújt és gyullad. Az meg, hogy Sirin-Hold mellett a Nap nem férfi, hanem nő – a nővére, a bölcs és ravasz Mihinbánu királynő –, az külön hab a tortán. ITT VAN VÉGE A SPOILERES RÉSZNEK.

*** (Nem állom meg, idemásolom azt a hozzászólást, amelyet az értékelésemhez írtak a Molyon, annyira fontos nekem. „Kedves Krisztina! Brodszky Erzsébet, műfordító fia vagyok. Mai családi összejövetelünk során szóba került a Ferhad és Shirin, és ezzel kapcsolatban egyik gyermekem felolvasta az Ön nagyszerű ajánlóját. Annyira tetszett, hogy nem állhatom meg ezúton küldeni elismerésemet. Köszönöm, hogy így ír édesanyámról, akire természetesen nagyon büszke vagyok. – Ugyanabban a lakásban lakom, melyben ő alkotott. – Boldog Húsvétot. Szappanyos Tamás”)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. szeptember 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

…avagy miket nem talál az ember 50 Ft-ért egy könyvtári selejtezéskor? Klasszikus koreai novellákat! Az is bolond, aki ott hagyja. 
Kicsike kötet, rövid novellákból – könnyű kézbe fogni is, olvasni is. Nem mintha nem ütne nagyot minden írása, de semmi bonyolultság, semmi különös kulturális távolság, semmi, ami a megértést akadályozná. A történetek egyszerűek – és szomorúak. Vagy éppen keserűek. A szegénység, az szegénység Koreában is.

Csö Sza-he a húszas évek novellistája volt, és egyik-másik novellája, ha a neveket meg a helyszíneket kicserélnénk, akár elmenne korai Móricznak is. Mindenesetre a magyar olvasó számára is ismerős helyzetek bontakoznak ki, a szereplők pedig kivétel nélkül nyomorban élnek: a fiú, aki órákig tipródik, mielőtt pénzt merne kérni; a kisasszonyba reménytelenül szerelmes házitanító; a családja nyomorúsága elől messze földre menekülő apa; vagy az a másik apa, aki az éjszakai jeges áradatból igyekszik a családját kimenteni: egy-egy életkép.

A legjobban a Me-ual tetszett (talán ez a „leginkább távol-keleti”, ez mutatja azt a sajátos hangulatot, amit az ember egy távol-keleti történettől vár; éppen olyan szép, mint amilyen szomorú történet egy költői tehetségű, gyönyörű és tiszta lelkű cselédlányról) és a Meseszó (az egyik legegységesebb, egy darabból faragott történet, amelyben nem történik egyéb, mint hogy egy csapat szegény ember üldögél a tűz körül és mesél, de nemcsak a tűzből, hanem a beszédükből is csak úgy pattog a szikra).
A többi írás is jó – vannak közöttük lágyan mélabúsak, kínos-keservesek és haragos-naturalisták; szóval több hangon is tudott szólni Csö Sza-he. De ezek ellen mindig volt valami kifogásom.
Kivétel nélkül szörnyűséges eseményekről szólnak – nem kétlem, hogy ilyenek valóban történtek, tehát ezt véletlenül se rovom fel nekik –, szereplőik ki vannak szolgáltatva saját uraiknak, a kínaiaknak, a japánoknak.* Különösen csúf dolog az, hogy az emberek egymásnak se hajlandók segíteni. Sajnálkozva csapkodják össze a kezüket a társuk (szomszédjuk, barátjuk!) embertelen szenvedései láttán, de semmit nem csinálnak, amivel könnyíthetnének rajta.** Amivel bajom van, amit Csö Sza-he sajnos nem tud, az az, hogy hatásvadászat nélkül többet lehet elérni, mint azzal együtt. Az ilyen fájdalomnak soha nem lenne szabad „túlíródni”, még kevésbé giccsbe fordulni. Meg szerkeszteni se mindig tud az író: a novellái gyakran szakadozottak, ok nélkül ide-oda ugrálnak térben és időben. Ezért kap négy csillagot. Ugyanakkor szinte minden írásából magammal is viszek valamit, amit sehonnan máshonnan nem kaphattam volna meg.

Végül egy kis tiszteletadás: halvány fogalmam sincs, ki lehetett az a Csö Dzong-jal, de a kalapomat nagyon mélyen megemelem előtte. Egyedüli fordítóként van feltüntetve a kötet elején, lektor nélkül. Valahogy nem igazán hiszem, hogy itt született volna… Óriási kaland lehetett neki a világ másik végére jönni, megtanulni egy ilyen egzotikus nyelvet, mint a mienk, és lefordítani hazája egyik klasszikusát erre az idegen nyelvre, mégpedig nem is akármilyen választékossággal. Sehol nem bicsaklik a szöveg, nem látszik rajta az idegen stílus. A szerkesztés pedig egyszerűen profi, jobb nem lehetne.
Cotta molytársnak nagyon szépen köszönöm, hogy értékelésével felhívta a figyelmemet erre a kis könyvre.
A könyvtárnak meg, hogy leselejtezte. 

* Azért ilyen húszas évek után sajnos egyáltalán nem csodálom, hogy Észak-Koreában olyan diktatúrával végződött a dolog, amilyennel. (Ami persze nem ment fel egyetlen diktátort sem.)
** Nem is értem, miért haragudott meg az íróra élete vége felé a párt.

Ezt 2015. szeptember 10-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Sok mindent gondoltam, amikor ebbe a könyvbe belekezdtem, de hogy egy ókori életrajz ilyen frissen érdekes tudjon lenni… hát azt nem. Főleg úgy, hogy a bizonyos történelmi személyiségről (népszerű nevén: Sanyi) már azért elég sok mindent összeolvastam. Ennek ellenére még újat is tudott mondani a könyv! (Bár ennek értékét némileg csökkenti, hogy egy-egy számomra új információ szerintem a címszereplőnek is új lett volna. A latinta fedőnevű molytárs szerint a könyv helyenként simán elmenne ókori pletykalapnak. Szerintem is.)

A könyv sajnos hiányos – mármint nem az én példányom, hanem úgy általában nem minden része maradt fenn. Az első két könyv például hiányzik, de jó eséllyel közben is maradt ki egy-két bekezdés innen-onnan, például Nagy Sándor második házasságáról csak utólag értesülünk. Hát, gondoltam, „habent sua fata libelli”, az ókori szövegek gyakran töredékesek… Csak hát aztán utánanéztem egy kicsit, és jól eltátottam a szám, mikor kiderült, hogy ezt biza a római császárok előbb titkosították olyan nyolc-kilenc évtizedre, aztán meg cenzúráztatták, úgy adták ki.
Nem mondom, hogy nem értem, miért… Persze van benne vagy két bekezdésnyi kötelező dicséret arra vonatkozóan, hogy hű, de tök jó életünk van nekünk a római császárok alatt, de azért közben jókat odamondogat, ami a zsarnokságot illeti, meg a szerénység fontosságát emlegeti, sőt, odáig elmegy, hogy a halandó ember hibázik, ha istenként tisztelteti magát… khm… talán még túl elnéző is lett volna az a császári cenzor? Ha ezeket benne hagyta, mi lehetett abban, ami kimaradt?

Jómagam több dolgot leírok, mint amennyit elhiszek; de nem akarom sem igaznak állítani azt, amiben kételkedem, sem elhallgatni azt, amit hallottam.

Még áprilisban kezdtem bele, aztán valahogy mindig akadt nála érdekesebb könyv – pár hete szedtem elő újra, amikor az éppen ügyeletes kelet-európai regényem gyanús párhuzamokat kezdett mutatni a Nagy Sándor-történettel. Gondoltam, átismétlem. A fülszöveg alig túloz! A modern lélektani regény előfutára – igen, nyugodtan lehet annak nevezni.

Úgy hiszem, ha Nagy Sándor élete végéig meg tudta volna őrizni szerény lelkületét, boldogabb lett volna, mint amilyennek akkor látszott, amikor, mintha csak Liber atya tartana diadalmenetet, győztesen bejárt minden országot a Helleszpontosztól az Óceánig. Ha ilyen marad, bizonyára győzedelmeskedik leküzdhetetlen bűnein, a dölyfön és a haragon, és óvakodik attól, hogy barátait lakoma közben leölesse: akkor nem merészelt volna csatákban kitűnt férfiakat, akik oly sok népet igáztak le, meghallgatás nélkül lekaszaboltatni. Eleinte még nem részegítette meg a siker; csakhogy kezdetben még szerényen és okosan hordozta szerencséjét, végül pedig már nem bírta el annak nagyságát.

Érdekes, szomorú, félelmetes figyelni (ki-ki válassza ki a saját érzéseit legjobban jellemző szót), hogyan lesz a ragyogó tehetségű, bátor, képzeletgazdag és igazságos (nincs jobb szó rá) lovagkirályból saját hadiszerencséjének terhe alatt ellenszenves zsarnok, hatalomféltő mocsok alak. Merész, ugyanakkor józan és körültekintő hadvezérből ön- és közveszélyes őrült. Kitűnő szónokból demagóg ripacs.

Ekkor a király, arcán a bánat felhőjével, az összegyűlt tömeg elé lépett. Feszült várakozást ébresztett barátainak szomorú tekintete is. A király sokáig lehorgasztott fejjel, kábultan állt előttük, mint a villámsújtott. Azután összeszedte lelkierejét, és így szólt:
– Az emberek gazsága csaknem elragadott közületek, katonáim; de az istenek gondviselése és kegyelme életben tartott. Tisztellek benneteket, és ez arra indított, hogy haragom keményebben sújtsa az árulókat, hiszen életem legfőbb, sőt egyetlen jutalma az, hogy még köszönetet mondhatok a sok bátor férfinak, akik oly nagy érdemeket szereztek előttem.
A katonák jajszava félbeszakította a beszédet, mely könnyeket csalt mindnyájuk szemébe.

És mégis, a mélyponton is megőrzi azt az igazi nagy formátumú, csodálatra méltó egyéniségét, amelytől a végsőkig rajonganak érte még azok is, akik fellázadnak a túlkapásai ellen.

De leginkább az rendítette meg, hogy látta, mennyire megrettent tőle minden barátja: ezentúl senkinek sem lesz bátorsága beszédbe elegyedni vele. Magányosan kell élnie, mint a vadállatnak, mely mindenkit elriaszt, de maga is reszket mindenkitől.

Nem menti fel őt a könyv, de nem is ítéli el egyértelműen. Curtius Rufus racionálisan elemzi a király cselekedeteit, nagyon sok mindennel én is egyet tudok érteni – a címszereplővel szembeni elfogultságom ellenére is.* Közben pedig a sok-sok anekdotából megelevenedik az egész korszak – megjegyezhetetlen mennyiségű személy- és helynévvel, de ezekkel nem is érdemes foglalkozni: a legfontosabbak úgyis vissza-visszatérnek, a többit úgyis megölik/lerombolják.**

– Dümnosz azonban nem nevezte meg Philótaszt, amikor elárulta az összeesküvés többi résztvevőjét. Csakhogy ez Philótasznak nem az ártatlanságát, hanem a hatalmát bizonyítja: akik elárulhatnák, azok is annyira félnek tőle, hogy saját bűnösségüket bevallják, de róla hallgatnak.

Mert az a gyanús, ami nem gyanús.

Ami viszont a könyv útleírás voltát illeti, hát azzal vitatkoznék. Nyomokban gyönyörű tájleírásokat is tartalmaz, de azok után, hogy a Kaukázus átszeli egész Ázsiát, Himalája meg nincs is, hanem simán átgyalogolnak Közép-Ázsiából Indiába… hát elkezdek gondolkodni a hitelességén. Na jó, azért akad egy-két szikla az útjukba, de ezzel vége is. A jegyzetekben le is szögezik, hogy ne használjuk a művet földrajzkönyvnek. Meg törikönyvnek se… Hát igen, bizony az is igaz, hogy az egyik észak-indiai csatáról én egész másképp olvastam Stein Aurél útleírásaiban… (Ő konkrétan megmászta azt a hegyet, amelyen Nagy Sándor csatázott, és mint Schliemann Trója ostromát, rekonstruálta a csatát.) De a mélypont az volt, hogy az amazonok királynője (!) eljött, hogy gyereket foganjon Nagy Sándortól (!!!). Végem. Úgyhogy hajlok arra, hogy egy kicsit történelmi regénynek tekintsem a művet, ennyi évvel Walter Scott előtt is.

A makedón táborban is vércseppeket vettek észre: a katonák által megszegett kenyérből szivárogtak. A király megrettent, de Arisztandrosz, a legtapasztaltabb jövendőmondó kijelentette: ha kívülről folyt volna vér a kenyéren, vészt hozott volna a makedónokra, de mivel a kenyér belsejéből csordult, a megostromlásra ítélt város pusztulását jövendöli.

Szóval aki fél és idegenkedik az ókori művektől – az ezzel kezdje. A maga korában is népszerű volt, a neveket leszámítva ma is nagyon könnyen olvasható. (Ha bírod a vért. A sok vért.) Örülök, hogy elolvastam, és annak is, hogy Lunemorte molytárs jóvoltából a saját példányomat olvashattam. 

* Bár azért időnként felmerült bennem a gyanú, hogy mintha nem is Nagy Sándorról beszélne, hanem a saját korának császárairól. Mintha.
** Utóbbit nagyon rosszul viseltem.

Ezt 2015. augusztus 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10